6. A kenu töröttek

Maddie

– Tényleg itt fogunk megszállni? – kérdezem, miközben a körülöttünk elterülő partszakaszt figyelem.

– Van nálam egy sátor. – mondja, mintha csak egy esernyőt húzna elő.

Blake megvonja a vállát, és ahogy leveszi a nagy, súlyos táskát, már sejtem, hogy készül valamire. A táska tetejéről lecsatol egy összecsavart csomagot, majd kibontja. A mozdulatai határozottak, erősek. Tudja, mit csinál. És ettől bennem valami mocskosul életre kel. Segítek neki. A kezeink időnként összeérnek, a lábunk is, és minden apró érintés olyan, mintha villamos energia szaladna végig rajtam. Pár perc múlva a sátor már ott áll a parton. Kék és szürke, kompakt, de kényelmesnek tűnik. És túl intimnek, mivel kétszemélyes.

– Ezt alig hiszem el... – suttogom, miután végeztünk.

Blake mellém áll. Oldalról néz rám, de érzem a tekintetét a nyakamon.

– Mit? – kérdezi vidáman.

– Hogy volt nálad egy sátor... – felelem, és próbálok nyugodt maradni. – Te aztán eléggé tapasztalt és felkészült vagy.

Ő elmosolyodik, és a fülemhez hajol. Olyan közel van, hogy a lehelete a bőrömet simogatja. 

– Másban is elég tapasztalt vagyok... – suttogja.

A szavai mélyre hatolnak belém. A hasam megremeg, a combjaim összeszorulnak. Aztán… csókot nyom az arcomra. Az egész testem meggyullad tőle. Bizseregni kezdek. Érzem, ahogy puncim lüktet, mintha előre tudná, hogy mi fog következni. Azt hiszem… nem fogom túlélni ezt az éjszakát. A vágy felfog emészteni, ha Blake nem tesz magáévá.

A sátor vászna finoman remegett a nyári szélben. Valahol távol a tücskök monoton zenét játszottak, és a csillagok úgy ragyogtak felettünk, mintha egy másik világból küldött titkok lennének. Az alvózsák alatt mezítelen lábaim Blake lábszárához értek – melege volt, élő, és valami különös bizsergést ébresztett bennem minden apró érintés.

– Feszült vagy – jegyezte meg halkan, miközben oldalra fordult, és ujjbegyeit végigfuttatta a vállamon.

Nem válaszoltam. Csak lehunytam a szemem, és engedtem, hogy a hangja, megnyugtasson. A férfi tenyere lassan a nyakamba simult, ujjai pedig apró, körkörös mozdulatokkal kezdtek el masszírozni. Először a lapockámnál, majd lejjebb, a gerincem mentén. Minden egyes mozdulata feloldotta azt a feszültséget, amit napok óta cipeltem. Vajon máshol is ilyen jól tud masszírozni? Jaj Maddie! Ne legyenek ilyen pikáns gondolataid!

Blake keze tovább vándorolt. A hátamon át a derekamig, majd a csípőm ívén pihent meg egy pillanatra. Mintha meg akarna győződni róla, hogy még mindig van választásom. Hogy bármikor nemet mondhatok.

Nem mondtam.

Sőt… alig hallhatóan szívtam be a levegőt, és megemeltem a csípőm, mintha ezzel is jelezni akarnám: akarom Őt. Itt és most. Ujjai óvatosan a combjaim közé siklottak, először csak kívülről simítva végig rajtam a vékony, puha alsón keresztül. Éreztem, hogy megremegek, de nem a félelemtől. Régóta vágytam már erre az érintésre. Mégis… most, hogy valóban megtörtént, minden érzésem egyszerre lett nyers és zsigeri.

– Maddie… – A nevemet lehelte, mintha csak ellenőrizné, hogy tényleg akarom-e ezt?

– Kérlek – suttogtam vissza.

Nem volt több bennem. Nem voltam már képes megfogalmazni, mit kérek tőle pontosan. Csak azt tudtam, hogy minden idegszálam érte kiáltott. Blake keze végül lejjebb csúszott, a bugyim szegélyéhez, majd alá. Ujjai a szeméremdombomhoz értek, és egyetlen lassú, felfedező mozdulattal végigsiklottak a puncimon. Olyan óvatosan, mintha azt akarná feljegyezni, hogy milyen érzékeny és nedves vagyok. A testem ívbe feszült, ahogy a csiklómhoz ért. Lassan, gyötrően kezdte el simogatni, míg a nyögésem hangtalanul remegett meg a sátor csendjében. A forróság elöntötte a testemet, és átadtam magam a pillanatnak. 

Egyik karom a vállára csúszott, a másikkal a hálózsák anyagát markoltam. A hold fénye beszűrődött a sátor vásznán, szinte szentélyt varázsolva körénk. Blake rám hajolt, az ajkai megkeresték az enyéimet. A csókja olyan volt, mint a mozdulatai: gyengéd, de férfias, türelmes, mégis követelőző. Aztán újra lejjebb hajolt, most a nyakamhoz, és úgy csókolt ott, hogy az egész testem lángra kapott. A levegő köztünk megtelt vággyal és szerelemmel. 

Az ujjai bátran köröztek a duzzadt csiklómon. Én pedig egyre érzékenyebbé kezdtem válni. Úgy lüktettem, mint még soha azelőtt. 

– Mondd, ha nem jó – kérte, de a hangja már rekedt volt. Tudta, amit én is: elvesztünk egymásban.

– Ne hagyd abba – feleltem.

És akkor már nem csak simogatott. Egyre gyorsabbra vette a ritmust, az ujjai már a hüvelyem bejáratát súrolták. 

– Nem fogom, kedvesem – majd ajkai az enyémre tapadtak. Csókja mély volt és ígéretekkel teli, miközben ujjai lassan belém siklottak. Megremegtem az érintésétől, és egy apró, elfojtott nyögés hagyta el a számat. A testem önkéntelenül is felé mozdult, mint aki végre hazaért. Olyan gyengéden és mégis magabiztosan mozdult bennem, hogy minden más megszűnt létezni.

Lassan felemelkedett, és a nadrágjához nyúlt.

– Maddie… biztos vagy benne? – kérdezte halkan, miközben mélyen a szemembe nézett.

– Igen – bólintottam. A hangom megremegett, de nem a félelemtől. Vágytam rá. A bőröm alatt perzselt minden idegvégződés, és már nem tudtam visszafogni magam.

Blake biccentett, majd a hátizsákja után nyúlt a sátor sarkában. Hallottam a cipzárt, aztán a finom zizegést, ahogy elővette a kis csomagot. Egy óvszert. Megnyugtató volt, hogy gondolt rá. Hogy nem csak engem tisztelt, de azt is, ami közöttünk most alakulni készült.

– Jó kislány – suttogta, mintha a gondolatomat olvasta volna, majd letépte a csomagolást, és ügyes mozdulatokkal felhúzta magára. Egy pillanatra még rám nézett, és mintha valami vadabb is átvillant volna a szemében. – Most már tényleg nem akarok visszafogni semmit.

Lassan fölém hajolt. A testét fölém feszítette, de nem nehezedett rám. A szíve dobogását a mellkasomon éreztem, a csípője épp csak súrolta az enyémet. Egyik keze a combjaim közé siklott, és óvatosan szétválasztotta őket. Aztán a farka hegyével végigsimított a hüvelyem bejáratánál. Én pedig éreztem, hogy a nedvesség kifolyik belőlem. Baromira kívántam őt.

Aztán éreztem, ahogy belém hatolt. Olyan gyengéden, hogy könnybe lábadt a szemem – nem a fájdalomtól, hanem attól a megdöbbentő, mély érzéstől, hogy ennyire közel lehet lenni valakihez. Hatalmas farka volt. Félek, hogy… De aztán a testem befogadta őt, minden apró feszültség oldódott, ahogy egyre mélyebbre csúszott bennem. Nyöszörögtem, és karjaimmal átkulcsoltam a nyakát. A hajába túrtam, miközben ő lassan, ritmikusan kezdett mozogni. A csípője ringása úgy ölelte körbe az enyémet, mint hullám a sziklát – újra és újra elért, visszahúzódott, majd megint betöltött.

– Istenem… annyira jó – ziháltam, már nem törődve a hangommal.

Blake ajkai a nyakamat csókolták, aztán a vállamat, végül a mellemhez ért, és a nyelve hegyével megérintett. A gerincem ívbe feszült, a belsőm összeszorult körülötte.

Aztán hirtelen megtorpant.

– Maddie… nem fogom sokáig bírni… – morogta rekedten, és egyetlen, mély lökéssel belém hatolt. – Túl jó vagy…

– Ne állj meg… – kértem. – Én majd kapaszkodom…

És ő nem hagyta abba. Amíg a testem reszketve nem emelkedett a tetőpontra, amíg a combjaim nem szorultak rá ösztönösen, és a szívem ki nem ugrott a mellkasomból. A gyönyör végigsöpört rajtam, elvette az összes gondolatomat, minden kételyt, minden múltbéli félelmet.

– Atyaég, Blake… – ziháltam elhaló hangon, miközben a testem ívben feszült alatta, mintha minden idegszálam az ő érintésére hangolódott volna. A bőröm lángolt, a vérem zubogott, a világ pedig elhomályosult körülöttem. Minden gondolatom megszűnt, csak az érzés maradt. A kéj perzselő hője, ami lassan, fokozatosan emésztett fel belülről… aztán hirtelen, mint egy nyári vihar, ami az égből csap le villámként – elért.

Az orgazmus olyan elementáris erővel söpört végig rajtam, hogy csak a nevét tudtam suttogni, újra és újra. Mintha ez a név lenne a kulcs a testem titkos kapujához, a lelkem rejtett zugaihoz. A combjaim remegve ölelték körbe, a körmeim nyomot hagytak a hátán, a szívem pedig úgy dobogott, mintha ki akarna törni a bordáim közül. Aztán, a csúcspont után, a csend is más volt. Nem üres, hanem békés. Mint a nyári zápor utáni levegő: friss, feszültségtől mentes, megtisztult.

Az aktus után zihálva néztünk egymásra, végül Blake lassan kihúzódott belőlem, levette az óvszert, majd eltüntette anélkül, hogy zavart volna a mozdulat. Tisztán, gondosan, úgy, ahogy egy férfi teszi, aki nem csak magára, hanem rám is vigyáz. Ezután a karjai közé vont. A bőre forró volt, az illata édes és férfias egyszerre. A fejem a mellkasán pihent, és minden egyes dobbanása azt súgta: biztonságban vagyok.

– Szeretném, ha nem lenne vége, amikor felkel a nap – mondtam halkan.

– Nem lesz – válaszolta egyszerűen. – Mert már rég nem csak egy éjszakát akarok veled.

A hajnal hűvös volt. Nem hozott madárcsicsergést, csak a fenyvesek susogását és azt a különös, fura csendet, ami a sátrak között lebeg, mielőtt még az első ébresztő hang felverné a tábort.

Fájt a testem. De nem úgy.

A combjaim között még ott égett az érintése. A puncimon a csókjainak emléke, a nyakamon a lehelete... mindenhol ott volt. Blake. A táborvezető. Az a férfi, akire minden lány titokban vágyott, de senki sem remélhette, hogy valaha hozzáér. És én… megtettem. Megtörtént. Vele. Akaratom ellenére újra átéltem az éjszaka minden pillanatát, az ujjaim ökölbe szorultak a hálózsákon.

Nem akartam ránézni. Nem akartam látni az arcát. Mi van, ha megbánta? Mi van, ha csak egy hiba voltam? Egy gyenge pillanat. Egy lány a sok közül, aki rosszkor volt jó helyen. Vagy épp fordítva. Összeszorított fogakkal csusszantam ki a hálózsákból, mintha attól félnék, hogy valóban felébredek – vagy épp őt ébresztem fel. Blake békésen aludt, a válla félig kilátszott a pokróc alól. 

Lassan, nesztelenül öltöztem fel. A bugyim hidegen tapadt rám. A pólóm gyűrött volt. Felkaptam a shortomat is, a cipőmet hagytam utoljára. Kihúztam a sátor cipzárját, és kiléptem. A fű még nedves volt, és a levegő élesen csípett, mintha a bűntudat is jéggé vált volna körülöttem. Minden lépés távolabb vitt tőle, de belül nem lettem könnyebb. Elindultam a kenuval, vissza a táborba. 

Amikor visszatértem a többiek még aludtak. Az ösvények üresen tekeregtek a faházak és sátrak között, mint egy néma labirintus. A tó felé indultam, mert kellett a víz. A hideg, a megtisztulás, valami, ami lemossa rólam az érzést, hogy… hogy hibáztam. Hogy elég volt egy szenvedélyes pillanat, és máris elvesztem benne.

Ahogy leültem a stég szélére, a lábaimat belelógattam a tóba. Aztán eszembe jutott az előző szenvedélyes éjszaka Blake-kel. Istenem még sosem szeretkeztem ilyen jót! 

„Hülye vagy.” – A gondolat kegyetlenül csapódott belém. – „Mi a fenét műveltél?”

Blake felnőtt érett férfi, én pedig egy gyerek vagyok hozzá képest. Egy naiv, önmagát kereső lány, aki elhitte, hogy egyetlen éjszaka valamit megváltoztathat. Hogy talán... számít. Hogy őszintén számítok. Mit fogok most mondani neki? Mit fog ő mondani nekem? És mi lesz, ha… nem mond semmit?

A tó vize már rég felszáradt a bőrömről, de a hűvös, metsző reggel ellenére még mindig melegem volt. Vagyis… belül volt melegem. Ott, ahol senki sem láthatta. Ott, ahol Blake keze előző éjjel olyan természetességgel ért hozzám, mintha mindig is ismert volna. Egész nap próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De minden mozdulat, minden lépés, minden ártatlan érintés, amit másoktól kaptam – egy vállveregetés, egy csuklóra csúszó baráti kéz – túlságosan is sok volt. A bőröm lángolt. A testem túl éber lett.

Az éjszaka újra és újra lejátszódott bennem, mint egy tiltott film, amit nem tudok kikapcsolni. Ahogy fölém hajolt. Ahogy a nevemet suttogta. Ahogy az ujjai becsúsztak a bugyim alá. Az a pillanat, amikor először hatolt belém – lassan, mélyen, mintha nem is csak a testemet akarná… hanem engem, egészben.

A testem nem felejtett, és most is érzem a bizsergést, amit okozott. A vibráló, mélyről jövő feszültség a lábaim között, amit sehogy sem tudtam lerázni magamról. Hiába ültem a reggeli eligazításon, hiába próbáltam figyelni a gyerekek neveire, a programokra, a térképre – a gondolataim visszacsúsztak oda, ahová nem kellett volna.

„Maddie, koncentrálj...” – próbáltam magamat rendre utasítani, miközben Blake hangja betöltötte a tisztást. Ott állt, ugyanabban az egyenpólóban, amit tegnap is viselt, de most más volt. Másképp néztem rá. Tudtam, hogyan csókol, és milyen lepedőakrobata az ágyban. Tudtam, hogyan reagál, amikor elélvez. Sosem szeretkeztek így velem.  Ez volt életem legjobb éjszakája.

És most… mintha semmi nem történt volna.

Az ő arca fesztelen volt, fegyelmezett, profin vezetett. Nem nézett rám. Vagy csak nem engedtem magamnak, hogy elkapjam a pillantását. A combjaim között tompán lüktetett valami. Mintha a testem követelné a folytatást. Akarna még belőle. Még több érintést. Még több szexet. És én… dühös voltam magamra, amiért ennyire élveztem. Ebédidőben alig ettem valamit. Az ízek tompák voltak. Viszont a melleim érzékenyek voltak az anyag alatt, mintha bármelyik pillanatban újra hozzáérhetne. A bugyim... nos, arról inkább nem is beszélek. Mintha minden lépésnél emlékeztetni akarna: te ezt akartad. Te vágytad. És most itt vagy, összeszorított combokkal, izzó vággyal, és nem tudod, hová tenni ezt az egészet. Fájón lüktet a puncim, ez az igazság.

A tábor lassan elcsendesedett. A fák között már csak a szél susogott, és néha egy-egy bagoly huhogása hasított bele az éjszakába. Minden sátorban már aludtak. Mindenhol... kivéve nálam. A combjaim közé szorítottam egy kispárnát, hátha segít. Hátha… valahogy eltereli a figyelmem. De az anyag csak súrlódott, és még inkább feltépte bennem azt az emléket, amikor Blake ujjai odalent simítottak végig rajtam. Lassan a hasamra csúsztattam a kezem. Aztán egyre lejjebb értem. A bugyim anyaga már nedves volt – a vágyam szinte kitapintható. Ujjaim remegtek, miközben átsiklottam a szeméremdombomon, majd finoman megérintettem a csiklómat.

Egyetlen apró köröző mozdulat… és máris megremegtem. A számra haraptam, nehogy kiszakadjon belőlem egy nyögés. A sátorvászon nem túl vastag. De nem tudtam leállni. Minden kör, amit az ujjaimmal tettem, közelebb vitt Blake-hez. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy az emlékek vezessenek. A súlya fölöttem. A rekedt hangja, amikor azt mondta: „Nem fogom sokáig bírni…” A mozdulat, ahogy lassan belém csúszott. Az a nyögés, amit nem tudott visszatartani, amikor elélvezett. A kezem gyorsult. A csiklóm érzékenyen lüktetett, minden érintés alatt egyre jobban. A csípőm megemelkedett, mintha kérném... követelném, hogy történjen meg újra. Hogy ő legyen itt.

Aztán az orgazmus úgy tört rám, mint egy kitörő vulkán.  A testem ívbe feszült, a combjaim remegtek, és a tenyerem alatt éreztem, ahogy kifolyik belőlem a nedvesség. 

Reggeli idő van. Mindenki itt van, és Blake is jókor jelenik meg. Oldalra pillantottam, és rájöttem, hogy hiba volt. Fekete póló volt rajta. Pont az, amit aznap este is viselt, mikor fölém hajolt. Ugyanúgy feszült a mellkasán, és az a kis gyűrődés az ujjánál… még mindig ott volt. Mintha én gyűrtem volna meg.

Blake egyenletes mozdulattal adagolt kávét a bögréjébe. Aztán felnézett. A tekintetünk találkozott. Egy pillanatra minden elnémult körülöttem. A gyerekzsivaj távoli lett. Csak ő volt, és én. A szeme nem volt haragos. Nem volt zavart. Csak mély. Egy árnyalattal sötétebb, mint tegnapelőtt. Egy árnyalattal éhesebb. Elkaptam a tekintetem, és gyorsan visszafordultam a tányéromhoz. A kezem remegett, ahogy a kanalat megfogtam, de úgy tettem, mintha csak unottan kavarnám a joghurtot.

– Jól aludtál? – hallottam meg Livi hangját mellettem. Az egyik segítő lány volt. Ártatlan kérdés, nem tudta, mibe tenyerelt.

– Öö… igen – vágtam rá túl gyorsan. – Vagyis… valamennyire.

Ő vállat vont, és falatozott tovább, de én közben úgy éreztem, mintha a testem újra emlékezni kezdene. Az éjszaka lüktetése még mindig ott motoszkált a bugyimban. Túl nedves voltam. Készen álltam egy újabb, vad menetre Blake-kel. Aztán megláttam, hogy a férfi átvág az ebédlőn, egyenesen felém. 

Ne. Kérlek, ne. Ne itt. Ne most.

De megállt mellettem. Egy pillanatra sem nézett rám, csak a kávéscsészéjét letette az asztal szélére, pont mellém.

– Később beszélhetnénk? – kérdezte halkan, mintha csak a szél szólt volna hozzám. De a hangja nem a fülemhez, hanem a combom közé ért.

– Miért? – kérdeztem ugyanolyan halkan, és próbáltam úgy tenni, mintha érdektelen lennék. De a hangom… rekedt volt. Lebuktam.

– Mert nem szokásom csak egyszer megtapasztalni valamit, ami ennyire… igaz – mondta.

Aztán a kezembe nyomott egy papírcetlit, és ezzel már ott sem volt. Felvette a csészéjét, és továbbment. Elővettem és elolvastam. Az egyik raktárban találkozni akar velem.

Én pedig ott ültem, a kanalat a kezembe szorítva, a szám kiszáradva, a combjaim között izzó, puha nyomással. És azt hiszem... győztem.

A teste szinte körém fonódott, mintha pajzsként tartana fogva, mégis… minden érintése szikrát csiholt a bőröm alá. A fény alig szűrődött be a réseken, csak a hold fémes csíkjai rajzoltak vonalakat a padlóra. De nem számított. A sötétség most a szövetségesünk volt.

A következő pillanatban hirtelen elkapta a derekam, és az asztal széléhez húzott.

– Föl – mondta rekedten, és én felpillantottam rá.

– Itt? – ziháltam, de már tudtam a választ.

A kezét a combom alá csúsztatta, és könnyedén emelt fel, mintha nem lennék több egy kósza gondolatnál. A hideg fa sercegett a farmerem alatt, miközben felültetett az asztalra. Mögöttem néhány üres doboz megbillent, a hang élesen hasított a levegőbe, de őt nem érdekelte.

Már nem érdekelte semmi.

A szemei úgy izzottak a félhomályban, mint két sötét tűz – és én voltam az, amit perzseltek.

A kezei a csípőmhöz simultak, ujjai belesimultak a bőrömbe, majd erőteljes mozdulattal húzta le rólam a nadrágot, a bugyimmal együtt. A hűvös levegő összeütközött a testem forróságával, a combjaim között pedig már nedves voltam – teljesen készen állva rá. 

– Már régóta ezt akartam – morogta a nyakamba, miközben letérdelt elém.

Az ujjaival végigsimított a puncimon, és éreztem, mennyire forró vagyok. Körözött a csiklómon, lassan, pontosan, vadul, majd a nyelve csatlakozott hozzá. A combjaim megfeszültek, és egy elfojtott, megremegő sóhaj tört ki belőlem.

– Ne… kérlek… – nyögtem, de nem azért, mert nem akartam.

Hanem mert túl jó volt.

Túl intenzív, és mocskosul jól nyalt. Amikor újra felegyenesedett, a nadrágját már lecsúsztatta, aztán feltekerte a farkára az óvszert, és gyors mozdulattal közelebb húzott magához. A lábaimat a dereka köré fontam, és akkor belém hatolt – mélyen, egyetlen lökéssel, amitől az egész testem lángra gyúlt. Az asztal megnyikordult, a dobozok ismét megzörrentek, de már nem számított semmi. A csípője vadul mozgott, az ajkai csókolták a nyakamat, a másik kezével pedig a melleimet gyúrta. Ez a szeretkezés nagyon vad volt. 

Olyan vad, hogy szinte fájt.

De ebben a fájdalomban valami gyönyörűen felszabadító is volt.

– Maddie… – nyögte a fülembe, miközben még erősebben mozdult. – Szólj ha fáj, mert én nagyon nem bírok magammal, bébi…

A combjaim remegtek, a gyönyör úgy közeledett, mint egy vihar. És amikor elért… sötét volt. Hangtalan. A testem ívbe feszült, a hangom elhalt, de a lelkem valahol mélyen üvöltött. Mert ez nem csak testiség volt. Ez valami ősi, nyers, és elkerülhetetlen.

Blake is követett, szinte beleremegett az egész teste. A szorítása szorosabb lett, mintha attól félne, elszököm tőle. De most… nem akartam szökni. Most már tudtam: ez nem játék. Nem lázadás. Ez valami olyan, aminek következménye lesz.

És ez… csak a kezdet volt.

Blake a falnak dőlt, a nadrágját félig már visszahúzta. A haja csapzott volt, a mellkasa még mindig hevesen emelkedett-süllyedt. A szeme sötéten villant, amikor rám nézett. Látta rajtam. Tudta, hogy ennyi nem elég.

– Maddie... – kezdte, de a hangja elhalt, amikor lassan elé léptem.

Nem szóltam semmit. Csak néztem őt. A vágytól feszülő testét, a nadrágját, amit nem tudtam nem észrevenni – ő is még akart engem.

És én… nem tudtam tovább türtőztetni magam.

Letérdeltem.

Lassan, tisztán, tudatosan. A térdem megroppant a padlón, a hideg por a bőrömbe mart, de ez is csak fokozta azt az érzést, hogy teljesen alávetem magam annak, amit érzek iránta.

Ő megdermedt.

A keze az oldala mellett feszült meg, az ujjai megmozdultak. 

–Kérlek… Engedd, hogy megkóstoljalak. 

A szavaim alig hagyták el az ajkaimat, a kezem már a nadrágjához simult. Lassan lehúztam. Az óvszer már nem volt rajta – ő is levette időközben. A férfiassága félig merev volt, de már a puszta közelségemtől újra megfeszült, és a látványától én is elvesztem. A kezem közé vettem, és végigsimítottam rajta. A bőre forró volt, a lüktetés érezhető. A nyelvem hegye puhán érintette meg először a makkját – egy apró, ízlelő cuppogás. Aztán újra. Majd a nyelvem lassan végigsimított rajta, fentről lefelé, és hallottam, ahogy elakad a lélegzete.

– A kurva életbe... – mordult fel halkan, és a keze a hajamba túrt. Finoman. Nem parancsolóan – inkább kapaszkodva.

Én pedig elmerültem benne.

A számmal körbefontam, és lassan kezdtem el szopni, fel-le mozdulva, miközben a kezemmel is simogattam. Minden egyes mozdulatomban ott volt a vágy, a hála, és valami sötét, ösztönös vágyódás. Mintha meg akarnám bélyegezni. A csípője lassan elindult, önkéntelenül. Már nem fogta vissza magát. Éreztem, ahogy mélyebbre csúszik, ahogy a vágy minden kontrollját elveszíti.

– Túl jól csinálod... – zihálta, miközben a hajamat a tarkómnál markolta, és a csípője ütemesen mozdult.

Nem akartam megállni. Nem tudtam. Még többet akartam belőle. A torkomban éreztem őt. A feszülését. Az utolsó remegést, mielőtt megfeszült, és egy mély, elfojtott nyögéssel elélvezett a számban. Én pedig minden cseppjét lenyeltem. Lassan húzódtam vissza, a nyelvem végigsimított még egyszer rajta, míg elernyedt. A tekintetemet felé emeltem. Ott térdeltem előtte, a számból folyt a nedvesség, hajam zilált volt, a tekintetem lángolt. Ő pedig csak nézett. Némán. Mintha nem hinné el, hogy tényleg megtörtént. És én sem. De nem bántam. Mert az a pillanat… teljesen a miénk volt.

Blake még mindig próbálta visszanyerni önmagát. A szeme úgy égett, mintha nem tudná eldönteni, mit érez. De aztán lehajolt hozzám, és a kezeit az arcom két oldalára tette.

– Amit most tettél… az több volt, mint amire számítottam.