6. Nem olyan könnyű kísérteni (Zareth)

Óvatosan húzom fel rá a takarót. A haját megsimítom – puha, selymes zuhatag az ujjaim között. Teljesen kimerült, és joggal. Az a kis szerkezet még mindig benne van. Finoman rezdül, alig érzékelhetően, de engedelmes. Az enyém. Bármikor, bármilyen távolságból mozgásba hozhatom. Csak egy gondolat – és Vivian teste máris ívbe feszül, a kéj hullámaitól vergődve.

Tudom, aljas vagyok és perverz.

De imádom, amikor a nevemet kiáltja. Amikor elfelejti, ki ő – mert csak velem lehet valaki. Egyszer még kipróbálom egy nyilvános helyen. Egy könyvtárban. Egy tanórán. Egy liftben, mikor mások is ott vannak… és ő nem számít rá. Vivian a hátára fordul álmában, a teste meztelen a takaró alatt, de nem a látvány az, ami megállít. Hanem az, hogy az ajkai enyhén szétnyíltak. A légzése egyenletes, mély – az álom öleli, de már én is ott vagyok benne.

Előrehajolok. Nem sietek. A szobában csak az óraketyegés nélküli csend van, és a démoni vér lüktetése a halántékom mögött. Ajkaim egy pillanatra lebegnek a nyaka felett, és aztán… belé harapok.

Nem úgy, ahogy a vámpírok szokták. Az én harapásom láthatatlan és precíz. A számból fekete, selymes árnyak kúsznak elő, mint folyékony füst, és rátekerednek a testére. Egy pillanat alatt szívják ki belőle az energiát – de csak annyit, amennyi szükséges, és nem öli meg őt. Csak az örömét veszem el. A gyönyör lüktetését. Azt az utórezgést, amit mások síri csendnek hívnának. Máris érzem az ízét. Az extázis benne van a vér nélküli energiában. Olyan, mint a pezsgő, amit valaki tiltott pohárból ivott. Édes, bódító, és ez nekem való. A testem reagál rá, megfeszül, mintha ezer kéz simogatna egyszerre.

Vivian halkan felnyög. Az egész testében végigfut egy rezdülés. A combjai megmozdulnak, a nyaka hátrahajlik. De nem ébred fel. Mert mélyen alszik. És mert bízom benne annyira, hogy elengedje magát. A fekete áramlat visszahúzódik. Lassan, mint egy jóllakott fenevad, amely még mindig éhes marad. Megállítom magam. Nem habzsolok tovább. Még nem.

Elhúzódom tőle, a sötétségbe lépek vissza. Egy szempillantás alatt újra árnyék vagyok, egy gondolat, egy emlék. De tudom, hogy amikor majd felébred… valami hiányozni fog neki. Valami, amit nem tud megnevezni, és amit csak én tudok visszaadni neki. Mosolyra húzom a szám. Ez a játék... még csak most kezdődik igazán.

Hazajöttem, de nem sokáig maradok. Malric valahol egy bárban dekkol – hívott, de nem volt kedvem csatlakozni. Csak azért tértem be az irodámba, hogy aláírjak néhány szerződést, és befogadjak pár bűnös lelket, akik haláluk után úgy döntöttek, hozzánk csatlakoznak.

– Hm... Mary... – olvasom a következő nevet. – Öngyilkos lett, mert a pasija megcsalta. Istenem, ezek az emberek mennyire érzékenyek és ostobák... – sóhajtok fel, majd lendületesen alá firkantom a nevemet a papírra.

Ebben a pillanatban kopogtatnak az ajtón. Felnézek. Az asszisztensem, Jane lép be – vörös kosztümben, ami tökéletesen passzol az alvilág stílusához. Dögös nő, ezt nem lehet tagadni... de nem az esetem.

– Szervusz! – köszönt vidáman.

– Szia, Jane. Elhoztad a szerződéseket? – kérdezem, miközben továbbra is a papírokra meredek. – Csak kettőt találtam.

Jane beljebb lépett, és a cipősarka határozottan kopogott a márványpadlón, mintha minden lépésével jelezné: nem csak asszisztens, hanem valaki, aki tudja, mit akar. A vörös kosztümje simulékonyan ölelte körbe formás alakját, és ha más démon lettem volna – mondjuk nagyhatalmú herceg helyett valami kéjsóvár alacsonyrangú inkubusz – talán még meg is kívánom. De nem. Az én étvágyam más. Vivian-re van kiélezve.

– Igen, uram. A többit az aláírt példányok közé tették véletlenül – magyarázza, és az asztalomra helyez két bőrbe kötött pergamenköteget. A nevek halványan izzanak rajtuk – vörösen lüktetnek, mint friss seben a vér.

Átfutom az egyiket. „Leonard H. – kábítószeres vezetés, három halálos áldozat. Nem bánja, csak unja a túlvilági várakozást.”

Nevetséges. A legtöbb lélek még csak fel sem fogja, mi vár rá, amíg már túl késő. Jane közben nem mozdul. Tudom, hogy néz. Mindig néz, de nem vágyból – csodálatból. Abból a halovány reményből, hogy talán egy nap több lehet számomra, mint egy adminisztrátor a bűnök birodalmában.

– Mondd csak, Jane – szólalok meg lassan, miközben lepecsételem Leonard lapját egy apró, fekete csontdarabbal, ami sisteregve olvad rá a papírra –, téged mi hozna le ide? Milyen bűn, milyen vétek?

Zavarba jön. Egy pillanatra elmozdul a szája szélén a mosoly, de aztán összeszedi magát. Az ujjai végigsimítanak az egyik dosszié szélén.

– Talán... a kíváncsiság. Vagy... a vágy, hogy lássam, milyen valójában az, amit szolgálok. Hogy megérintsem… – szinte suttogja, de én hallom. Mindig hallom, ha egy lélek megrezdül körülöttem.

Felnézek rá, először azóta, hogy belépett. A szemeim mélyek és hiába kékek, azok most feketébbek az éj nélküli dimenzióknál is. Jane szinte azonnal lesüti a tekintetét. Okos nő.

– Ez veszélyes gondolat – mondom lassan. – Aki túl sokat akar látni, az gyakran elveszíti a fényt. És ami nálunk fény – nos, az valaki más sötétsége lehet.

Elveszem tőle az utolsó pergament. Mary R. – öngyilkosság. Megcsalás. Összeomlás. Lelki fájdalom. Ártatlan áldozat? Ugyan. Az emberi gyengeség mindig ürügy valami mélyebb rothadásra.

– Küldd le őt is. Mary menjen a Kísértőkhöz. A fájdalomra érzékenyekből jó manipulátor válik – vetem oda.

Jane bólint, és mielőtt kifordulna, egy pillanatra megállítom.

– Még valami, Jane. Ha legközelebb eljátszol a gondolattal, hogy lefeküdnél velem– gondolatban vagy másképp – előbb készülj fel arra, mit kapsz majd cserébe…

A szavaim nem fenyegetésként hatnak, hanem… figyelmeztetésként. Mert tudom, hogy túl sokan vágynak arra, amit nem érthetnek meg. Ha egyszer valóban megízlelnek engem – úgy, ahogy Vivian –, abból többé nincs visszaút. Jane bólint, de a mosolya már nem őszinte. Szerintem most mondott le rólam ebben a pillanatban. Miután magára csukja az ajtót, hátradőlök. A szobában ismét csend van. Kivéve azt a halk zümmögést, amit csak én hallhatok. A kristály újra megszólalt… valahol Vivian testében,  és ez mindent elmond. Az én kis drágám felizgult, ami jó, mert legalább tanul…

Aztán az érzés úgy hasít belém, mint egy törött angyalszárny pengéje. Vivian valami bűnt követ el, és ahogy érzem pasi van a közelében. Ezért a pokol sem tart vissza, így fel teleportálom magam az emberek közé. Egy szempillantás alatt fent vagyok. A testem árnyékként bomlik ki a világra, ruháim sötét füstből formálódnak rám. Minden mozdulatom nesztelen, mégis hideg huzatként érzik azok, akik túl közel kerülnek hozzám. Ahogy megérkezem Vivian-t megpillantom a bárpultnál. Lazán üldögél, keresztbe tett lábakkal, fekete csillogó kis koktélruhában, dögös magassarkúban. Előtte pedig egy fiatal srác üldögél, és csapja neki a szelet. Majd látom, hogy feláll és megpuszilja Vivian arcát, a kezét a vállán végig simítja, aztán elsétál.

– Ki volt az a pasi az előbb? – kérdezem tőle, és a hangom alig több egy füstös susogásnál, mégis lecsap rá, mint az ostor. A szavai hidegek, mint a martini a kezében:

– Csak egy iskolatárs. Randizni fogunk.

Hát ez remek! Randizni fog vele! A vér az ereimben sötéten felbugyog a féltékenységtől. A tenyerem a pultra csapódik, olyan erővel, hogy a poharak megremegnek… mégsem esik le semmi. Csak ő hallja, és érzi a dühömet. 

– Hogy mi? – kérdezem, de nem én vagyok az. Egy másik hang szól belőlem. Egy hang, amit eltemettem – de sosem halt meg. A birtokló. Az ősi. A démon, aki mindig is bennem lakott.

Vivian rám néz. A tekintete ártatlan. Túlságosan is. Bele kortyol az italába, mintha nem lenne más dolga, mint megkóstolni, milyen érzés halandóként kínozni egy démont.

– Nem tudunk olyan helyen beszélni, ahol nem néznek engem hülyének? – kérdezi, és az a kis fejdöntés, az az apró mosoly… kiborít.

Egyetlen mozdulatomba kerülne, és mindenkinek megfagyna a vére ebben a bárban. De nem... még nem. Lehajolok hozzá. Csak egy lehelet választja el az ajkaimat az övétől.

– Minek nézzenek téged hülyének, ha fogalmuk sincs róla, milyen romlott vagy valójában?

Látom, hogy megremeg. A pupillái kitágulnak, de nem hátrál. Mert ismer. Mert vágyik rám, még ha tagadja is.

– Ez a fiú… mit fog tenni veled? Sétál veled az iskolaudvaron? Vesz neked egy rózsát? – A hangom már-már gúnyos, de mögötte ott vibrál a valóság. A fenyegetés. A kétség. A megszállottság.

A martinis pohár megremeg a kezében. A nyaka finoman lángol, és tudom, hogy mindenre emlékszik, amit eddig műveltem vele. 

– Vagy csak játszol velem, Vivian? Táncolsz a pengeélén, és azt hiszed, nem kaplak el?

Az egyik ujjamat végighúzom a nyakán – nem érintem meg fizikailag, mégis végigborzong. A hangom ezúttal halk, rekedt és végzetes.

– Töröld ki a fejedből ezt a kisfiút. Mert ha nem… holnap már nem fog iskolába járni. Hanem ott fog elégni a pokol tüzében, és végig fogom nézni a halálát.

Ahogy elhúzódom tőle, látom a vonásait, melyek megfeszülnek. Tudom, hogy most kurvára felidegesítettem, de mellette elmondtam neki az igazat is. Látom, hogy nem képes ellentmondani nekem, mert… nem mer. 

De próbálkozik, sikertelenül.

– Menj el. Most. – sziszegi, olyan halkan, hogy a mellette ülő sem hallja, csak én. 

A hangja remeg, de próbál határozott maradni. A szemei dühösek, hallom, hogy a szíve hevesen dobog, a pulzusa az eget veri. Az ujja a martinis pohár peremét szorítja, mintha attól erősebbnek tűnne.

– Te nem tartozol ide. Ez az én életem. A sajátom. Jogom van…

A mondat elhal benne, nem fejezi be. Mert közben érzem: a teste már rég nem engedelmeskedik. Az ajkai szavakat formálnának, de az alsóajka enyhén megremeg. A légzése szaporább. A kristály ébredezik.

– Ó, édesem – hajolok újra közelebb, úgy, hogy a hajának tincsei az arcomhoz súrolódjanak. – Te próbálsz elzavarni engem… miközben a tested könyörög a jelenlétemért.

Az ujjamat a combja fölé emelem – nem érintem, de elég közel vagyok ahhoz, hogy érezze a mágneses húzást, amit csak mi ketten érzünk, és ekkor… megfeszül a dereka. A pupillái kitágulnak, ahogy egy belső remegés átszáguld rajta. A jégkristály megmozdult. Nem parancsoltam neki. Ő döntött így. Mert már ő is tudja: ki az úr.

Vivian összeszorítja a fogait.

– Ne... Ne csináld ezt velem... kérlek...

De nem mozdul. Nem tud. A combjai széttárva maradnak, a gerince ívben hajlik, ahogy próbál visszaülni egyenesbe, de a teste nem engedelmeskedik. Én pedig... csak nézem.

– Ezért veszélyes játszani velem – mondom halkan. – Mert a tested előbb adja meg magát, mint a szád. És onnantól már nincs választásod, csak az, hogy megadod magad. A tested és a lelked az enyém, és az elméd is.

Lassan körbejárom a bárszéket, mint egy ragadozó a prédáját. Senki nem látja. Vivian pedig követ a pillantásával, időnként megremeg a szemhéja. A combjai reszketnek, a cucc pedig lüktet benne.

– Emlékszel, mit mondtam? Ha ki akarod mondani a nevem... csak tedd. De ha kimondod... azzal lemondasz az akaratodról.

Felé hajolok. A hangom csak egy lehelet, de olyan mélyről jön, hogy a pulton megrezdül egy apró kanál.

– Mondd ki.

Nem válaszol, csak piheg, és a szemei villognak a dühtől, és a benne feszülő vágytól. A teste ívbe feszül, a kézfeje a combjára markol, de az ujjai elszorulnak, és a lába... már meg-megremeg. A jégkristály egy utolsót rezeg benne – olyan, mint egy harangszó a menny és a pokol határán.

– Ha…hagyd..a..abba..– pihegi, és még erősebben markolja a pult szélét. Ezúttal még magasabb fokozatra kapcsolok, ő pedig még jobban szenvedni kezd.

– Na, milyen érzés nem szót fogadni? – duruzsolom a fülébe, hangom simogató méregként csorog le a gerincén. Az ujjam végigsiklik az alkarján, és a bőre azonnal reagál: apró libabőrként fut végig rajta az érintésem.

Vivian nem szól. A teste enyhén remeg, a szemei csillogni kezdenek, lassan, mint amikor valaki visszafojtott sírást próbál elrejteni – de ez nem fájdalom.

Ez a kristály munkája.

Az, amit mélyen, belül visel – az én ajándékom. A csípője enyhén előrebillen, az ajkai megremegnek. A kéj ott feszül benne, mint egy robbanásra kész tenger, de még mindig küzd. Még mindig azt hiszi, hogy megúszhatja…

– Menj... a pokolba… – sziszegi felhevülten, a szavak mögött valami más lapul: kétségbeesett vágyakozás.

Majd halkan, remegve… felnyög.

– Miért küldenél haza? – hajolok közelebb, és a hangom már nem emberi. – Amikor ilyen gyönyöröket tudok neked okozni… De ezt most te csinálod, Vivian. Te hívtál ide... – megrázom a fejem, és közben szinte mosolygok.

– A tested akarta. A kristály megérzett. Én csak válaszoltam.

A légzése gyorsabbá és szaggatottabbá vált. A mellkasa úgy emelkedik, mintha minden lélegzetvétel fájna. Nem a félelemtől – a kontrollvesztéstől. A kristály a nőiessége mélyén ott pulzál, és egyre jobban felizgatja őt. Olyan lassan, olyan egyenletesen, hogy lassan az őrületbe fogom kergetni. Őrület volna nyilvánosan végigvinni… de én sosem voltam a józan ész megszállottja.

Ezért odalépek hozzá, és a karját gyengéden átfogom, belékarolok, mint egy gondoskodó szerető, nem mint egy démonherceg, aki birtokba vette.

– Gyere velem. Mielőtt mindenki előtt hangosan elélvezel…– suttogom, és ő nem ellenkezik. A combjai belül súrlódnak egymáshoz, mintha már nem bírná a kristály zsongását. A teste izzik, és csak az én közelségem tartja össze.

Egy eldugott ajtónál megállok, majd egyetlen mozdulattal nyitom ki – senki nem látja, senki nem hallja, csak mi ketten. Egy félhomályos lépcső vezet lefelé a rejtekhelyemre. A csend tompít minden hangot, és csak az ő zihálása tölti meg a teret. Amint az ajtó becsukódik mögöttünk, már nem kell visszafogni magam.

A hátát a falnak támasztom, a két kezem közé zárom, de még mindig nem érintem meg ott, ahol annyira vágyik rá. Csak közelebb hajolok.

– Mit érzel most? – kérdezem. – Mondd ki. Mi zakatol benned? Mi lüktet ott mélyen? 

Vivian lehunyja a szemeit. A feje hátrabillen a falnak. A kezei ökölbe szorulnak, mintha vissza akarná tartani… de nem bírja.

– A kristály... bizsereg... – nyögi ki végül. – Istenem, Zareth… – és megint kimondja a nevemet. Az igazi hívószót.

Ezúttal nem suttogás, hanem vallomás. A tenyerem végre megérinti a csípőjét, és közelebb húzom.

– Igen? Azt akarod mondani, hogy nem bírod tovább?– incselkedem, miközben az ujjam lassan lecsúszik a hasán, csak egyetlen parancsot küldök gondolatban a kristálynak: most.

– Akarlak, Zareth… hallod? Nem bírom to–

De nem hagyom, hogy befejezze. Mert amit mondani akar, már a testéből kiált. A kristály vibrálása úgy ver visszhangot bennem, mint egy harci kürt hangja. Nem várhatok tovább.

A mozdulatom gyors, ösztönös, mégis kiszámított. Előkapom a farkamat, a testem forr, az ereim sötét tűzként lüktetnek, és a bugyiját félre simítom úgy, mintha csak egy zavaró tényező lenne. Vivian azonnal felsóhajt, amikor belé hatolok. Olyan mélyen, hogy megkönnyebbülten felnyögök, és vadul elkezdek mozogni benne. Mintha nem is szeretkezés lenne, hanem birtokbavétel. Mindkettőnkből kiszakad egy nyögés – az övé egy remegő, meglepett sóhaj, az enyém egy sötét, rekedt morgás, amit csak az hallhat, akit valóban magaménak tekintek.

A falnak feszül mögötte, az egyik lábát ösztönösen körém fonja.

– Érzed, ugye? – kérdezem, miközben lassú, de brutális lökésekkel mozgok benne. – Ez nem csak vágy. Ez kötődés. Ez az, amikor egy démon összeforr a prédájával.

A kristály belül újraéled, és minden mozdulatra rezonál. Vivian teste válaszol neki. Először remeg. Aztán megfeszül. Aztán elolvad. A kezem a nyakára siklik –nem fojtogatom, csak uralkodom rajta.  A hüvelykujjammal finoman megemelem az állát, hogy rám nézzen. A tekintete párás, a pupillái tágra nyíltak. Az ajkai elnyíltak, de alig bírt megszólalni. 

–  Nézz rám, miközben megduglak. Érted? Most én diktálom a tempót. Ha azt mondom, élvezz el nekem…a tested engedelmeskedni fog.– parancsolom halkan.

És akkor elkezdem gyorsítani a tempót. Az ütem egyre vadabb, egyre határozottabb. A fal visszaveri a csattanásokat, és a kéjes nyögéseket. Vivian minden lökésnél hangosabban zihál, minden egyes mozdulatnál a karomba kapaszkodik.

Én már tudom, hogy a szakadék szélén áll. A kristály belül megcsillan. Én érzem. A rezgése összefonódik az enyémmel.

– Most – mordulok a fülébe, mire ő tiltakozni kezd, de a teste megfeszül alattam.

– Ne... kérlek... ne tedd... – suttogja, és abban a pillanatban eltörik benne valami. A hangja megtörik, és a könnyei kibuggyannak a szeméből. 

Nem azért sír, mert gyenge, hanem azért, mert megadta magát. A gyönyör, a tagadás, a vágy… most már mindent egyszerre érez. Ez nem olyan sírás, amitől visszahőkölnék. Ez megtisztulás. Az a pont, ahol minden leomlik benne – a falak, a büszkeség, a halandó tagadás. Erősen megragadom az arcát, és az ujjaimmal óvatosan letörlöm a könnyet. A bőre forró. A pillái remegnek. A szája kicsit nyitva van, mintha még mindig mondani akarna valamit, de nem bírja tovább. 

Erre lehajolok és megcsókolom. Olyan erővel, hogy ő fuldokolni kezd, majd elgyengül, és a karjai leomlanak a teste mellette. Vivian teste remegni kezd. A csípője megfeszül, aztán rángatózva tör elő belőle a gyönyör – olyan erővel, mintha nem is én mozdulnék benne, hanem a mélyére ültetett kristály.

Az összhang kiteljesedik. Látom az arcán, hogy már nem harcol. Már nem kérdez, most csak átéli a pillanatot. 

Egyre gyorsuló remegésekkel nyög fel, a körmei a karomba vájnak, és végül… elernyed. A teste lassan csitul. A könnyei csendesen leperegnek, már nem fájdalomból. Hanem megkönnyebbülésből.Aztán rám néz. A szemeiben fény és sötétség keveredik. Minden, ami közös bennünk.

– Tudtam, hogy végig ezt akartad – suttogom a szájára, miközben az orromat az övéhez simítom. – Csak makacs vagy. Mint mindig. Te vagy az én csajom. Az én játékom. A leendő királynőm. És ha egyszer majd koronát adok rád, nem a fejedre kerül. Hanem a lelkedbe. A démonok királynője nem visel ékszert. Ő maga a fegyver.