7. A fiatal szeretőm sötét múltja

Blake

Maddie a vállaimba mar, és hátraveti a fejét, majd elkiáltja magát.

– Ó, istenem! Ez túl erős!– aztán a gyönyörtől megváltozik az arca, és hangosan elélvez. Én pedig hevesen döngetem őt, felette vagyok, és én is mindjárt a csúcson leszek. Végre valahára én is elengedem magam, és belé eresztem a magjaimat.

Oldalra feküdtem, a karom alá húzva őt, a takaró félig lecsúszott a testéről. A meztelen válla szabaddá vált, a bőre sápadtan izzott a hajnali fényben. A haja szétterült a pokrócon, az ajkai kissé elnyíltak, és minden lélegzete egy halk sóhajként gördült ki belőle. Mintha még álmodna. Mintha még bennem lenne – velünk lenne. A kezem lassan simított végig a derekán. Nem siettem. Nem tolakodtam. Csak figyeltem a bőre alatt megrezdülő apró izmokat, azt, ahogy megmozdul a csípője, ahogy az álom és az ébrenlét határán mocorog.

Az ujjbegyem a hasára tévedt, majd lejjebb.

És akkor ő sóhajtott.

Egy mély, gyönyörteli hang hagyta el az ajkát – nem riadt, nem kérdő. Elfogadó. Várt rám. Még csukott szemmel, még álmosan, de várt. A testem reagált rá. Minden sejtem, minden lélegzetem csak őt kívánta.

Közelebb húzódtam hozzá, és a medencém lassan az övéhez simult. A combjai kissé szétcsúsztak, ösztönösen, engedve a mozdulataimnak. Nem nyomultam, nem vettem birtokba. Csak ott voltam – készen, figyelmesen, éhesen.

Másnap reggel mocorogni kezdett mellettem.

– Blake… – suttogta halkan, álomból ébredve, mégis biztosan.

A hangja elárult mindent. Én pedig itt és most újból megakarom őt dugni. Amíg ő félig alszik, félig ébren van.

– Itt vagyok – feleltem.

Gyorsan feltéptem a fóliát, és feltekertem az óvszert. Lassan, nagyon lassan belé hatoltam. A puncija azonnal befogadott, majd körbeölelt. Maddie szemei lassan felnyíltak, és rám nézett. Először zavartan – mint aki nem biztos benne, hogy valóság. Aztán hirtelen megértette.

– Ez… tényleg megtörténik – lehelte.

Elmosolyodtam, és megcsókoltam az ajkát. Most már nem csak vágyból csókoltam, hanem szerelemből.

– Igen, Maddie. Ez megtörténik. Minden reggel, ha akarod.

A csípőm lassan mozdult. Nem siettünk. Nem is kellett. A sátorban csak mi voltunk, a pokróc alatt csak mi lélegeztünk. 

A testünk újra összehangolódott. Nem az éjszaka vad, elfojtott szenvedélyével – hanem a hajnal puha, reményteli gyönyörével. Maddie nyakához hajoltam, és megcsókoltam ott, ahol a pulzusa a leggyorsabban vert. A keze a hátamat simította, az ujjai beletúrtak a hajamba.

– Nem akarok mást – súgta. – Csak téged.

A mozdulataim fokozódtak, egyre mélyebbek, egyre vadabbak lettek. Ő minden egyes lökésnél sóhajtott, a lábai körém fonódtak, a teste teljesen alám simult. A puncija egyre csak nedvesedett, én pedig igyekeztem nem kicsúszni belőle.  Amikor elélvezett, a szemeit rám szegezte. Nem csukta be. Nem bújt el. Mert végre már nem volt mit rejtegetnie. És amikor én is követtem őt, a testünk egyszerre feszült meg, a sátor falán pedig ott visszhangzott a közös gyönyör minden csendes visszhangja.

– Most már biztos vagyok benne – mondta mosolyogva.

– Miben?

– Hogy nem álom volt. Mert egyik álom nem lehet ennyire jó.

A sör keserűsége lassan keveredik a nyelvemen a hiány ízével. A nap lemenő fénye narancsba és mélyvörösbe borítja a hegyek sziluettjét, de számomra most minden csak szürkének tűnik. A nyári tábor ritmusos zajai messziről még hallatszanak – egy-egy nevetés, gitárpengetés a tábortűz mellől –, de én idekint, a faház verandáján csak az egyetlen hangra vágyom, amit órák óta nem hallottam.

Hol vagy Maddie?

Azt mondta, hogy minden reggel szeretkezve akar felébredni. A teste hozzám simult és cirógatta a mellkasomat. Aztán eltűnt.

Mintha csak kipattant volna a fejemből. Vagy az ágyamból. Vagy a szívemből. Bár ne tett volna úgy, mintha ő is benne lenne. Som mindenről tudok hallgatni, de ezt nehezen nyelem le. Meg kellett volna értenem, hogy ez csak egy játék volt? Egy nyári kaland? Mert ha igen, akkor én voltam az idióta. A barom, aki hitt benne. Aki hagyta, hogy a teste, a nevetése, az az őrjítő illat mindent elhomályosítson. A pasi aki azt hitte, hogy ez több. Nem vagyok romantikus alkat. Nem szoktam belehalni, ha egy nő lelép. De Maddie nem csak egy volt a sok közül. Ő… más. Volt. Vagy még most is az. A franc se tudja.

Ismét belekortyolok a sörömbe. Még mindig Maddie-re gondolok. Túlságosan élénken emlékszem rá. A hangjára, amikor hajnali félálomban motyogta, hogy „ne menj még, maradj még egy kicsit, szükségem van rád…” A keze a mellkasomon volt, az enyém pedig a combján. Aztán hirtelen minden szertefoszlott. Talán meggondolta magát. Talán rájött, hogy ez túl sok. Vagy túl jó. Vagy túl veszélyes.

Lassan erősebbé válnak a napsugarai, a gyerekek pedig elindulnak az ebédlő felé. A sör fémes utóíze még ott kúszik a nyelvem alatt, de a gyomrom teljesen üres. Nem az étel hiányzik. Nem pirítós, nem rántotta, hanem Maddie. Nyúzottan állok fel a verandáról, a csontjaim roppannak egyet, mintha a testem is tudná, hogy hiába telt el az éjszaka, a pihenés valahol útközben elveszett. A faházban félhomály van, mégis vakítónak érzem a kontrasztot a kinti naplemente után. Az üres sörös üveget a kukába dobom, a koppanás tompán visszhangzik a kis konyhában.

A fürdőbe menet ledobom a pólómat, majd gyorsan megmosom a fogam. A mentás hab szétárad a számban, de semmi nem tisztítja ki azt az ízt, amit a hiány hagyott bennem. Megdörzsölöm az arcom, a borosta szúr, de most ez is jól esik. Emlékeztet rá, hogy még mindig férfi vagyok. Hogy még mindig ott van bennem az ösztön, ami csak egy valakire reagál: Maddie-re.

Felkapok egy fehér pólót. A kedvencem. Pont eléggé tapad, hogy sejtessen, de ne áruljon el mindent. Fekete tréningnadrág jön hozzá, laza, mégis pontosan tudom, hol simul majd rám, és hol fog Maddie szeme megakadni. A fehér edzőcipő tisztán villan meg a fényben. A fekete kapucnis pulcsit végül a vállamra dobom, majd felveszem. A kapucnit nem húzom fel – még nem. 

Megállok a tükör előtt.

Nézem magam. Az arcom fáradt, de az állkapcsom megfeszül. A szememben ott van valami vadabb. Egyfajta csendes, állatias vágy. Olyan, amit nem lehet elrejteni. És tudom, tudom, hogy ez a szett működni fog. Hogy ha Maddie meglát így, valami megremeg benne. Akaratlanul is végigfut majd rajta az a kéjes, apró borzongás. A szőrszálak felállnak a karján, a pupillái kitágulnak, és egy pillanatra elfelejti, hogy miért is haragudott rám – ha egyáltalán haragudott.

A szám sarkában lassan megjelenik az a kaján, önelégült mosoly. A fajta, amit mindig vissza akart tartani, de végül mégis elkapott, mikor már túl késő volt. Tudom, hogy mit váltok ki belőle. Tudom, hogy Maddie nemcsak a szavaimtól olvad el, hanem attól is, ahogyan mozgok. Ahogyan ránézek. Ahogyan megfeszül a combomon az anyag, amikor hozzá hajolok.

Felnyúlok, belenyúlok a hajamba, kicsit megborzolom. Kócos, természetes. Mintha csak most keltem volna – de tudom, mennyire szereti ezt a fajta hanyag szexiséget.

Készen vagyok.  De ez nem csak reggeli lesz. Ez vadászat, és én már érzem a vér szagát a levegőben.

A kávé keserűje most nem a koffeintől rándít össze. A kanál lassan köröz az ital felszínén, én meg automatikusan kevergetem, mintha a mozdulat segítene kordában tartani azt, ami bennem feszül. Mellettem a többiek csevegnek, nevetnek, kibeszélnek valami éjszakai sztorit, de minden hang tompán szűrődik át a tudatomon. Én csak a bejárati ajtót látom, és minden egyes másodperc olyan, mint egy végtelenre nyújtott dobbanás. Amikor Maddie-re gondolok, ő pont abban a pillanatban lép be. Naná, hogy nem egyedül jött.

Nate van vele. A srác, akivel a verseny napján egy csapatban volt. Az a túl jófiús, túl vigyorgós, túl okos gyerek. Aki olyan, mint egy jól nevelt golden retriever: mindenki szereti, de senki sem veszi komolyan. Legalábbis azt hittem. Most viszont Maddie vele jön be. Felszabadultan nevetgélnek, olyan boldogan, hogy a keserű íz máris felkúszik a gyomromból. Egyik keze a vállán, a másikkal hátra mutogat, magyaráz valamit. Aztán az asztalhoz lépnek, és Nate mellé ül. Nem átellenben. Nem szemben. Oldalt, hogy közel legyen hozzá.

A fiú átkarolja Maddie vállát. És mintha ez nem lenne elég… meg is csókolja a halántékát. Ez felér egy ütéssel. A csésze a kezemben megmozdul. Nem… reszket. A szorításom egyre erősebb, a porcelán halkan roppan egyet, és csak azért nem törik darabokra, mert időben észbe kapok. Leteszem. Lassan. Tudatosan. Különben a következő dolog, amit összeroppantok, az már nem egy kávéscsésze lesz. Hanem az a hülye gyerek, Maddie mellett.

A tekintetem nem mozdul. Ott tartja valami ősi ösztön. Valami őrült, ösztönös féltés, amit nem kéne éreznem, de mégis szétmar belülről. Elkezdek fújtatni, mint valami dühös bika. Mit művel ez a lány? Maddie... te tényleg ennyire gyorsan túlteszed magad rajtam? Vagy ez csak játék? Provokáció? Egy üzenet, amit nem szóval küldesz, hanem testbeszéddel? A szemeim szinte perzseli őket. De egyikük sem néz ide. Nem is tudnak rólam. Vagy csak úgy tesznek. Maddie olyan könnyednek tűnik, mintha a tegnap esti eltűnése, a hallgatása, az én csendben várakozó testem és lelkem… nem is létezne.

És mégis… valami a testtartásában elárulja. Egy apró feszülés a vállán, amikor Nate megcsókolja. Egy milliméteres mozdulat, ahogy kihúzza magát. Egy rövid, alig látható pillantás, ami mégis… mintha keresne valakit. Nagyon is jól tudom, hogy engem. Aztán megint nevet. De az már nem olyan igazi. Legalábbis nem annak hallom. És ez az egyetlen szánalmas kis kapaszkodóm. Mert ha ez igaz… akkor talán még van esélyem. Vagy legalább jogom a haragra.

Lenyelem a maradék kávét. Olyan, mintha forró szenet innék. Aztán lassan hátradőlök. A csuklóm még mindig remeg, a testem egyetlen izma sem képes lazulni. A tekintetem még mindig rajtuk van. Aztán eszembe jut egy igen fontos dolog. Oliver féle ügyet még folytatni kéne. A laptop képernyőjén vibrál a keresőmotor ablaka, a kurzor villogása szinte hipnotikusan húz lefelé. Egyik adat jön a másik után, de a gondolataim máshol járnak. Maddie arca időről időre betolakszik a képernyőm elé, mintha a pixelek mögül figyelne, kísértetként, akit nem tudok kiűzni.

Van egy kis szabadidőm, hát kihasználom. Elmerülök a fájlokban, háttérinfókat bogarászok, régi képeket nézek végig, átvizsgálok minden elérhető dokumentumot. Szinte megszűnik az idő. Az agyam ezerfelé jár, mint egy vérre éhezett vadászkutya, ami megérzett valamit a levegőben.

Aztán kopogtatás.

Azonnal kizökkent. Felpattanok, egy pillanatra még a légzésem is elakad. Az órámra pillantok. Na végre megjött már! 

– Gyere be! – szólok ki, a hangom nyugodtnak tűnik, de belül felgyorsulnak az impulzusok.

Aztán az ajtó kitárul. A küszöbön egy magas, karcsú nő jelenik meg. A szőke haja kontyba csavarva, fekete napszemüveg a hajába tűzve, öltözete laza, de minden részletében stílusos. Bridget megérkezett. Egyik kezében mappa, másikban kávéspohár. A jelenléte már azelőtt betölti a szobát, hogy megszólalna.

– Szép reggelt! – köszönt energikusan, ahogy belép.

A hangja túl vidám ahhoz képest, hogy én milyen állapotban vagyok. De ő mindig is ilyen volt. Egyensúlyozott a profizmus és a csábítás határán.

– Elhoztam a szükséges infókat. – biccent a mappa felé, amit a kezében tart. A szeme csillog.

– Nem hiszed el, mit találtam! – Az ajtót közben becsukja, de nem siet. Lassan, élvezettel mozdul, mintha pontosan tudná, hogy figyelem.

Egy pillanatra csak nézem. Valami van benne most, amit korábban nem láttam. Vagy csak a körülmények miatt tűnik fel jobban. Minden kis gesztusa, minden hangsúlya... mintha túl sokat akarna mondani egy egyszerű mappával a kezében.

– Akkor... ne tartsd magadban. – mondom, és az asztalom felé mutatok.

Bridget közelebb lép, a tekintetében valami játékos csillogás gyúl, mintha nem csak információt hozott volna, hanem szórakozást is.

Bridget játékosan megemeli a szemöldökét, miközben a pendrive-ot kihúzza a bőrdzsekije zsebéből. Olyan mozdulattal, mintha valami különösen ínyenc desszertet tenne le elém az asztalra.

– Tudod… – kezdi, és már most érzem, hogy valami mocskos jön. – A srác, akivel az éjjel lógtam… azt mondta, van egy pikáns felvétele Maddie-ről. – A hangja selymes, de van benne valami éles, valami élveteg. – Szóval… azt gyanítom, hogy…

– Mutasd már meg! – vágok közbe, türelmetlenebbül, mint szeretném. De nem érdekel. A szívverésem hirtelen megugrik, a tenyerem izzadni kezd. Maddie neve, a „pikáns” szóval együtt… Ez nem lehet jó.

Bridget bólint, aztán leül a székembe, és elhelyezkedik. A szeme villan, miközben bedugja a pendrive-ot a laptopba, és belép a fájlok közé.

– Készülj fel… – súgja, majd rákattint egy névtelen mappára.

A képernyőn egy homályos videó indul. Először csak egy szoba látszik. Fehér ágynemű, halvány kék falak, egy állólámpa. Aztán megmozdul valami a képen. Maddie ott térdel az ágyon, a haja kissé kócos. A kamera őt veszi. A teste lassan mozdul, mintha tudná, hogy figyelik. Vagy épp azért mozog így. Egy férfi hang hallatszik, rekedtes, már-már nyögéssé szelídült.

– Hmm... annyira dögös vagy, bébi...

A hang nem ismerős. Még.

Maddie a kamera felé néz. A tekintete… olyan, amit eddig csak nekem tartogatott. Legalábbis azt hittem. Kihívó. Csábító. Felajzott.

– Mit csináljak, bébi? – kérdezi halkan, ajkait nedvesítve, olyan hangon, amitől még a levegő is megfeszül a helyiségben.

– Csak gyere közelebb... – hallatszik újra a férfi hangja, most már mélyebben, rekedtebben. A kamera meginog, reccsen valami a háttérben, aztán a kép hirtelen kitisztul. A perspektíva megváltozik: valaki áthelyezte a kamerát, valószínűleg egy komód tetejére, ahonnan már tisztán látni mindkettejüket.

Az ágy középen van, a fény tompa, a hangok túl intim módon tiszták. Maddie az ágy szélén térdel, a haját hátra simítja, a férfi pedig mögötte jelenik meg – magas, sportos, rövidre nyírt hajjal, de az arca még nem látszik teljesen. Csak a keze, amint Maddie derekára csúszik, a mozdulatában ott a birtoklás. Az, amit egyszer én éreztem magaménak. Most mégis valaki másé.

A vérem forrni kezd. Az ujjaim megfeszülnek a térdemen. Olyan érzés kerít hatalmába, mint amikor egy pillanat alatt zuhan szét minden, amit addig biztosnak hittél. Az, amit látok, túl sok. Ez egy szexvideó! A pasi elkezdi hevesen dugni a lányt. A szívem összeszorul, mert látom, hogy Maddie kényszerből van vele. A tekintete nem olyan, mint nálam szokott lenni.

– Nem bírom ezt tovább, állítsd meg! – szólok rá Bridgetre, a hangom keményebb, mint vártam. Mint egy ostorcsapás.

Ő azonban csak hátradől, és felvont szemöldökkel, higgadtan rám néz:

– De miért? – kérdezi könnyedén. – A lényeg most jön. Kiderül, hogy ki ez a pasi. Csak hallgasd! – teszi hozzá, miközben visszafordul a képernyő felé. A hangjában nincs gúny, csak feszült kíváncsiság – talán ő is csak az igazságot akarja. Vagy talán csak élvezi, ahogy nekem fáj.

Aztán a pasi rácsap a lány fenekére.

– Fordulj meg, és nézz a kamerába, miközben a szádba helyezem a farkamat…

A lány feje megmozdul, aztán egyre hevesebben dolgozik a pasin. Ebben a pillanatban a kamera szög megváltozik, és meglátjuk az illetőt közelebbről. Ez biztosan Oliver. A nevét nem mondja ki még a videóban, de az arcvonásai, a szája, a hideg, önelégült mosolya azonnal beazonosítható. Maddie exbarátja. A srác, akiről Maddie csak egyszer-kétszer beszélt, és mindig úgy, mintha le akarná zárni a témát. De most már értem, miért.

A felvétel megy tovább, de már nem tudok a képre figyelni. Csak a hangokat hallom, és mielőtt a srác elélvezve, én azonnal lecsapom a laptop fedelét.

– Szóval... ez Oliver? – kérdezem halkan.

Bridget csak bólint.

– A srác, akivel azóta is kapcsolatban áll. Legalábbis ő ezt hiszi. Maddie próbálja elvágni vele a szálakat, de... – vállat von. – A fickó tudja, mije van. És nem fél használni.

Elhallgatunk.

A képernyő sarka sötétedik, a videó lassan a végéhez ér. De ami bennem marad, az nem múlik el ilyen könnyen. Most már világos minden. Maddie nem csak úgy eltűnt. Nem csak egy szeszélyes fordulat volt a részéről.

Zsarolják.

És én itt ültem, ostoba féltékenységgel, miközben ő lehet, hogy minden nap azzal fekszik és kel, hogy mi lesz, ha Oliver kitálal. Ökölbe szorul a kezem. Ez már nem csak a szerelemről szól. Ez védelem. Ez háború, és én nem fogom hagyni, hogy Maddie ebben egyedül maradjon.

– Ez minden? – kérdezem, miközben a zsebemből előhúzok egy gyűrött doboz cigarettát, és egy mozdulattal kihúzom egy szálat. 

Az öngyújtó lángja halkan pattan fel, majd hirtelen belobban a cigaretta végénél. Mélyet szívok, olyan mélyet, hogy szinte hallani lehet, ahogy a tüdőm megtelik füsttel. Valahogy le kell vezetnem a feszültséget. Mert ha nem, akkor itt valami eltörik bennem. Valami, ami nem kontrollálja az indulataimat. 

Bridget lassan bólint, közben keresztbe teszi a lábait, és szorosan összefogja a mappát az ölében, mint egy pajzsot.

– Egyelőre ennyit találtam. – feleli, a hangja most komolyabb, mint eddig bármikor. – Minden adatot feltörtem, ahogy tudtam. Oliver-nél... csak ez az egy videó volt Maddie-ről.

Egy pillanatra megkönnyebbülés suhan át rajtam – de mielőtt kimondhatnám, ő folytatja. A hangja most már csendesebb, keményebb.

– Viszont... nem csak róla készültek ilyen felvételek. – Egy rövid szünetet tart, mintha mérlegelné, mennyit mondjon. Aztán szinte suttogva hozzáteszi: – Sajnos több lány is áldozat.

A füst forrón kúszik végig a torkomon, ahogy újra beleszívok. Az íze keserűbb a megszokottnál. Vagy csak most érzem ennyire. A szám sarkából fújom ki a füstöt, de a mellkasomban egyre sűrűbb, sötétebb gomolygás kezd kialakulni. A hajamba túrok, ideges mozdulattal, szinte fájdalmas erővel húzom hátra a tincseket. A tenyerem izzad, a cigi szinte beleragad az ujjaim közé.

– Bassza meg... – szakad ki belőlem.

Nem ordítok. Nem török-zúzok. De az a két szó, ahogy elhagyja a számat, súlyosabb, mint bármilyen kiabálás. Amit Oliver művelt az nem egy féltékenységi jelenet. Ez konkrét bűncselekmény. Oliver nem csak Maddie-t mocskolta be. Ő rendszerben dolgozott. Most már tudom. Viszont ha ez a felvétel kiszivárog, nem csak Maddie élete dőlhet romba, hanem a családjáé is.

Bridget rám néz. Az arca most már komor. Nincs benne játékosság. Nincs káröröm. Csak tiszta, szikár felismerés.

– Készen állsz megállítani őt? – kérdezi halkan.

Felnézek rá, a cigaretta lassan parázslik az ujjam között.

A válasz nem kérdés.

– Mostantól az vagyok.