8. A királynő jelölt (Zareth)

Ennek a halandónak az álmába könnyű volt betörni. Gyenge, mint egy résnyire hagyott ablak a viharban. A tudata felszínes. Ártatlan. Túl sokáig ringatta magát abban az illúzióban, hogy a világ majd megoldja minden ügyes-bajos dolgát. De most eljött hozzám. A pokol, amit megmutatok neki, nem kénköves vermekből és sikoltó lelkekből áll. Nem. Az túl egyszerű lenne. Az én poklom olyan, amitől egy élet alatt sem szabadulsz. A lába alatt fényes fekete márvány. A világ nem horizontális, hanem körülötte forog. Oszlopok nyúlnak a semmibe, és az ég vörösen izzik fölötte – mint Vivian arca, mikor elélvezett tőlem.

Ott áll. Egyedül. Meztelenül, de nem fizikailag. A lélek áll most itt pőrén. Én a trónom lépcsőfokain ülök. Egyik lábam felhúzva, a könyököm rajta nyugszik, és nézem őt. Callum Reid. A fiú, aki azt hitte, megérintheti őt. A lányt, akit én már belülről ismerek.

– Üdv a tudás éjszakáján, szőke herceg... – szólalok meg, és a hangom végiggördül rajta, mint selyembe burkolt penge.

Ő összerezzen. Körbenéz, mintha lenne kiút.

– Mi... ez? – kérdezi remegő hangon. – Egy álom?

– Neked talán. – bólintok. – Nekem inkább... beszélgetés. Bevezető rész, ha úgy tetszik.

Lassan felállok, és óvatosan megközelítem őt.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezi, és a hangjában ott a düh, de még inkább: a félelem.

A szemeim az övébe fúrnak. Egy pillanatig csak nézem. Majd így szólok, lágyan, de csontig hatolva:

– Semmit. – Elmosolyodom. –  Vagy mindent.

– Én nem félek tőled. – A hangja megbicsaklik, és ez nevetségesen gyönyörűvé teszi a hazugságát.

– Még nem. – súgom. – De tartsd ezt a bátorságot… amikor majd nézed, ahogy Vivian sírni fog. Hozzád bújik. Aztán... hozzám menekül.

Callum szemei sötétebbek lesznek. Azt hiszi, megértette, de ő még semmit sem tud.

– Te nem szereted őt. – mondja.

Erre megállok előtte. Egyetlen lépés választ el tőle. Nem mozdulok. De mindenem mozgatja a világát.

– Nem. Nem úgy, ahogy te. De én tudom, mire vágyik. Nem cukimuki gesztusokra. Nem zongorajátékra. Hanem valakire, aki uralkodik rajta, mert ő nem akart többé gyenge lenni.

A szavaim lassan hatolnak be a tudatába, aztán rámutatok az egyik oszlopra. A márványon egy kép jelenik meg. Vivian meztelenül áll, kielégülve, a karjaimban pihegve. A haja szétterül, a szája nyitva, a teste rángatózik.

– Álom... ez csak álom... – suttogja.

Én lehajolok mellé. A szám a füléhez simul.

– Nem fogom elvenni őt. Nem most. De minden alkalommal, amikor hozzányúlsz... ott leszek. És ő érezni fog engem. A nyelved alatt. A gerince mentén. A csókjaitok között. Amikor éppen megdugod, ő az én nevemet fogja kiáltani. Mert Vivian meg van pecsételve, ő az enyém.

Mielőtt elengedem őt, gúnyos mosollyal megkérdezem:

– Na, bátor lovag... érzed már, milyen valaki tulajdonának lenni…?

Callum nem válaszol. Csak felkel a földről, mintha a saját teste is ellenállna annak, hogy elhagyja a padlót, amin megaláztam. A keze remeg, a tekintete vadul kapkod a térben, mintha keresne valamit – egy kiutat, egy ébredést, egy istenfélő hazugságot.

– Te egy őrült vagy... – leheli, és hátrálni kezd. – Szállj ki a fejemből!

A szavaira felnevetek. Nem hangosan. Csak úgy, magamban, szinte színpadias unalommal.

– Hát jó... legyen. – válaszolom, mintha épp egy sarki fűszerest választott volna a reggeli croissant helyett.

Csettintek.

A tér remegni kezd. A vörös égbolt megtörik, mint egy megkarcolt tükör, és lassan, méltóságteljesen kinyílik egy ajtó. A semmiből. Szinte hangtalanul, mint egy kéretlen gondolat. Callum összeráncolja a szemöldökét. Kérdőn néz rám, majd a nyílás felé fordul. És amikor meglátja… az egész arca eltorzul.

Egy sötét sikátor. Nedves, szűk, olajszagú tér, ahol a falakon kosz csordogál, és a szemetesládák alól patkányok rohannak át. A környék tele van drogosokkal, és részeg alakokkal. Nem egy biztonságos hely.

– Ez mi? – kérdezi kétségbeesetten. A hangja vékony. – Az nem az én otthonom…

– Találó megfigyelés. – bólintok, miközben a pecsétgyűrűmet forgatom. A smaragdkő sejtelmesen lüktet. – De hát nagyfiú vagy... – sóhajtok. – Egyedül is hazatalálsz.

Megnézem a gyűrűt. A pecsét peremén halvány, vörös szálak futnak körbe. A vér és vágy energiája. Vivian neve alatt remeg.

Callum még mindig nem mozdul.

– Na mi lesz? – kérdezem, és egy lépést teszek felé. Nem fenyegetően. Csak emlékeztetve. – Indulsz? Vagy szívesebben töltöd az éjszakát nálam?

A szeme kitágul.A választ nem várom meg, mert ő azonnal mozdul. Átbillen a küszöbön, és a testét magával húzza az ajtó. A sikátor elnyeli. 

Édes álmot küldök Vivian tudatára. Ma éjjel nem parancsolok neki. Nem nyúlok hozzá. Nem szólítom. Vivian álma finoman tárul ki, mint egy lassan nyíló virág. Színeket adok neki: pasztell egek, fehérre mázolt zsalugáterek, macskaköves utcák, halk tangó a távolból. Egy kis párizsi kávézó. Az asztalon pöttyös abrosz, kristálypohárban rózsaszín limonádé.

Vivian ott ül és tündököl. A haja fénylik, ahogy a nap átszűrődik a terasz fehér napernyőjén. A tengerészkék ruha tökéletesen simul az alakjára, a szoknya vége finoman fodrozódik a szellőben. A fehér cipője kecses, a bokáján egy finom aranylánc. A hajába font fehér masni játékos, mégis elegáns. Ma francia hölgy, és így is viselkedik.

Callum lép oda hozzá. Egy csokor rózsával. Tizenhárom szál. Egy elrejtett jelentés. A fiú mosolyog, és letérdel mellé – egy cseppet túl teátrálisan, de Vivian nevet. Őszintén nevet. Boldogan. A hangja, mint kristályok csilingelése. A boldogság pecsétje: egy csók. Hosszú és szenvedélyes. Én a túloldalon ülök. Egy másik asztalnál. A kávém még gőzölög. Nem vagyok jelen testben. Csak lélekben. Nem látnak. De én látok mindent. Callum áthajol az asztalon. Suttog valamit Vivian fülébe. Ő elpirul. Megint nevet. A szempillái remegnek. Ő most boldog, és én nem szakítom félbe.

Mert néha… a leghatékonyabb fegyver nem a fájdalom. Hanem az, amikor megmutatom neki: milyen lenne nélkülem. Én pedig türelmesen várok, mert egyszer minden álomból fel kell ébredni.

– Milyen napod volt? – kérdezi Callumtól, kíváncsisággal a hangjában. Belekortyol az italába, a szívószál finoman megérinti az ajkát. A mozdulat... túl tökéletes.

– Ó, kedvesem. Ma csodás volt, de még szebb, hogy itt vagy velem! – lelkesedik a fiú, és én látom a szemében azt a naiv örömöt, amit csak azok éreznek, akik még soha nem kóstoltak bele a veszteségbe.

Vivian előrenyújtja a kezét. Callum megfogja, és gyengéden megcsókolja. Nem birtokolja – bálványozza.

– Gyönyörű a körmöd, kedvesem. Mondd csak… nem szépségszalonban voltál? – kérdezi. Óvatos udvarlás, túl édes bók.

Ekkor megtörténik a pillanat, amire nem vártunk. Vivian ajka megremeg, a válasz elhal, miközben a nyelve alól kiszökik a félmondat:

– De... mert azt hittem…

A hangja megreked. Az arca semleges marad, de belül…zokog.

Mert azt hitte… hogy ma lesz az a nap. A nap, amikor letérdel hozzá valaki. A nap, amikor egy dobozban gyűrűt kap – és végre feleségül kérik. A démonok nem azért figyelnek, hogy pusztítsanak. Hanem hogy értsenek. Mert amit értesz, azt meg tudod törni. Vagy… beteljesíteni.

A tekintetem rajta időzik. A ruhája tökéletes, a hajában a masni ártatlanul leng, és a szemében... valami eltűnik. Egy apró fény, amit még Callum sem vesz észre.

De én igen.

Vivian Avenhart szíve házasságra vágyik. Nem élvezetre. Nem játékra. Nem szárnyalásra. Hanem horgonyra. Esküvőre és gyűrűre. Az örökkön-örökké ígéretre. Most már tudom, mit mutatok neki legközelebb. Egy másik álmot. Egy esküvőt. De nem Callum áll majd ott az oltárnál. Hanem én. Hátha így megadja magát nekem, és egy napon valóban a feleségem lesz.

Másnap reggel ott ülök Vivian ágya mellett, és várok. Tökéletes nyugalommal, keresztbe tett lábbal, mintha mindig is ide tartoztam volna. A nap alig szűrődik be a redőnyök résein, a szoba még álmosan sóhajt. De én ébren vagyok. Túl régóta. Legalább kétszáz éve. Amióta az eszemet tudom. Vivian háttal fekszik. A takaró épp csak takarja a vállát, a haja szétszórva a párnán. Figyelem. Minden lélegzetvételét, minden apró moccanását.

Aztán megmozdul és ébredezni kezd. És amikor felém fordul… megfeszül a levegő. A riadalom a szemében szinte perzsel. Felpattan az ágyon, és dühösen felkap egy párnát.

– Menj a pokolba! Mit ijesztgetsz, basszus!?

A párna egyenesen felém repül – elkapom, persze, könnyedén, mintha ez is része lenne a reggeli tornának. Az ölembe helyezem, mint egy ajándékot. A tekintetem végigfut rajta, lustán, mégis célzottan.

– Jó reggelt, szépségem. – szólalok meg vidáman, a hangomban az a csípős él, amitől még a falak is be akarják vallani a bűneiket. – Milyen volt a nászéjszakád Callummal?

Elmosolyodom, miközben a párnát látszólag hanyagul, de céltudatosan a hátam mögé gyűröm, mintha az most már az enyém lenne. Vivian arcát elönti a pír. De nem a szégyené. Inkább a dühé, a zavaré, a felismerésé, hogy még mindig bennem van.

– Tűnj el innen! – sziszegi, de a hangja megremeg.

– Ó, úgy beszélsz, mintha nem is rólam álmodtál volna bébi…– válaszolom halkan, de a szavak mögött ott van az él.

 – Vajon miért volt az a menyasszonyi ruha pont a méretedre, hm? És ki csókolt meg a templom előtt? Mert én nem voltam ott… ugye?

Előrehajolok.

– De azért ébredés után még mindig remegett a lábad… Vajon mitől?

Vivian összezárja a lábait, majd felém pillant.

–Te aztán nem tudod hol a határ…–sziszegi dühösen.

–Lenne egy ajánlatom.. Kitörölhetem az álmodat, ha cserébe kapok egy csókot tőled.–duruzsolom szinte az ajkait súrolva.

– Nem! – csattan fel dacosan. A tagadásától megremeg a levegő, de a düh nem teljes. Védi a pasiját, és ezen nem lepődöm meg.

A fejét megrázza, a szemembe néz, de túl sokáig. Ó, Vivian… Te még mindig hiszed, hogy egyetlen szóval meg tudsz állítani. Hogy van jogod nemet mondani nekem. Felállok. Lassan. Méltósággal. Nem fenyegetően. Inkább... kicsit csalódottan. A tenyerem végigsiklik az ágytámlán, ujjaim megállnak egy pillanatra a fehér huzaton – ott, ahol éjjelente rólam álmodik.

– Hát akkor… – sóhajtok kelletlenül. – Továbbra is kísértenem kell a haverodat.

Mély, rezignált fáradtság ül a hangomban, de épp csak annyi, hogy fájjon neki. Mert én nem akarom Callumot bántani. Vivian tudja, és pont ettől fáj neki még jobban.

Ellépek és amikor az ablakhoz érek, megállít.

– Várj… – szól halkan mögöttem.

A győzelem illata mindig csendesen érkezik. Soha nem csattan, csak beleszövődik a szavaiba.

Megállok. A hátam feszes, de nem fordulok meg. Még nem.

– Mit akarsz cserébe… hogy ne bántsd Callumot? – kérdezi.

Ott van. A hangjában. A féltés. Az aggodalom. Az az apró, színtiszta gyengeség, amivel nők birodalmakat védtek – és démonokat térdre kényszerítettek. De én nem térdelek le, hanem mosolygok. 

Lassan megfordulok, és a tekintetem lassan végigmér rajta.

– Mit akarok…? – ismétlem.

A gyűrűm megcsillan, ahogy a kezem felemelkedik, de nem érintem meg.

– Egyetlen csókot.Nem játékból. Nem flörtből. Nem álcázott engedelmességből. Hanem… saját akaratodból. Hogy kimondatlanul is elismerd: már tudod, hogy hova tartozol.

Egy lépést teszek felé.

– Cserébe… a fiú elfelejti az álmot. Nem kísértem többé. Nem érintem meg. Csak te maradsz. Csak veled játszom, Vivian. Örökké.

Az ajánlatom elhangzott, már csak a válaszra várok. Vivian feszülten figyel, a körmeit a tenyerébe vájja, majd lassan szóra nyitja a száját.

– A francba is veled! Áll az alku!

 A lába alig hallhatóan súrolja a padlót, ahogy közelebb lép. Egy hajszál választ el tőlem. A tekintete az enyémet keresi. Tudom mit akar: megerősítést, bocsánatot és reményt. De nem adok neki semmit. Mert most ő ad nekem mindent.

A keze az arcomhoz emelkedik. Az érintése emberi –forró és bizonytalan. Mindig azt hiszi, hogy képes befolyásolni engem. 

Aztán… megcsókol.

Érzem benne a mély szomorúságot, és azt, hogy feladta a harcot. Olyan, amikor valakit felkérsz egy utolsó táncra, és tudod, hogy többé már nem kapod vissza a pillantot. Én nem válaszolok azonnal. Én elnyeltem őt, amint megmozdult.

Aztán… Visszacsókolok. A nyelvem végigsimít az övén, a kezem a derekára fonódik, és a másik a tarkójára csúszik. Olyan hévvel csókolózunk, mint két tini, akik az előbb vesztek össze egy semmiségen. A padló megreped alattunk. Nem fizikailag – hanem lélektanilag. A levegő sistereg, a szoba szélei elmosódnak. A függöny lángra kap, de a láng hideg. A falak szétfolynak, mint festék az esőben.

Ő még mindig csókol. Még nem vette észre, hogy már nem a valóságban vagyunk. A szemei kipattannak, amikor a talaj eltűnik. Alattunk most már nincs padló. Csak árnyék, örvény, és vörös izzás. A Pokol peremén landolunk.

– Mi történik…? – zihálja, és belém kapaszkodik.

Én csak mosolygok.

– Akarod, hogy ne bántsam őt? Akkor lássuk… hogyan bírod az én világomat.

Majd rántok egyet rajta. A teste zuhan. Nem zuhanás ez – elmerülés. A haját felkapja a szél, a bőre fénylik, a tekintete végleg elveszik az enyémben. Vivian Avenhart, hamarosan a jegyesem lesz.