8. Az a bizonyos nap

Maddie

A rezgés először csak álomba simuló zavar. A tudatom még félúton lebeg az éjszaka sötétje és a hajnal fakó fénye között. Aztán megint – egyre erősebben rezeg. A szoba csendjében olyan hangosnak tűnik, mint egy riasztó. Felsóhajtok, megdörzsölöm a szemem, majd odanyúlok az éjjeli szekrényhez, ahol a telefonom halvány fénye pislog.

Ismeretlen szám.

A szívem azonnal hevesebben kezd verni. A tenyerem nyirkos lesz, mintha már tudná, amit még csak sejtek. Nem veszem fel. Nem merem. Valami mélyről jövő ösztön tart vissza. Egy másodperccel később üzenet érkezik. A kijelző felvillan, és a szavak, amik ott várnak, mintha egy szikével vágná fel az ereimet.

"Ha nem válaszolsz, tudod mi történik..."

Megmerevedek. A gyomrom görcsbe rándul. Egy pillanatig csak nézem a szöveget, a betűket, amik szinte vibrálnak a kijelzőn. Aztán a telefonomat a takaróra hajítom, mintha már a puszta érintése is bűntudatot vinne a testembe.

A plafont nézem. Ez nem lehet igaz. Ez a gyökér már a közelemben jár. Aztán eszembe jut az a bizonyos nap. 

Egy évvel ezelőtt...

A kollégiumot már messziről hallani lehetett. A szobákból hangosan dübörög a zene, nevetés és poharak csilingelése keveredik az alkoholgőzös levegővel. Ahogy belépek az ajtón, szinte rám zúdul minden. Mindenki a nyakamba borul, mintha én lennék az est fénypontja. Egy műanyag poharat nyomnak a kezembe – valami rózsaszínes, cukros ital, talán vodka is van benne. A számhoz emelem, csak kortyolok belőle, de nem is érzem igazán az ízét.

– Végre megjött Maddie is! – rikkantja Katie, a mindig túl hangos, túl őszinte szobatársam, miközben karon ragad.

– Igen, itt vagyok. Csak... befejeztem a leckét. – vonom meg a vállam félmosollyal. 

Katie közelebb hajol, a szája a fülemhez ér, és ahogy súgja a következő mondatot, a hátamon végigfut a hideg:

– Te kis stréber... ideje elveszíteni a szüzességed...

Tudom, mire céloz. Oliver-rel ma fogunk lefeküdni egymással. Ő ott vár most is a szobájában, pár emelettel feljebb. Már megbeszéltük. Minden részletet. Hogy ma este megtörténik. Hogy nem fog fájni, csak ha feszülök. Hogy majd gyertyákat gyújt. Hogy gyengéd lesz.

És én? Azt mondtam, készen állok. Legalábbis akkor még azt hittem.

Felnézek a lépcső felé. Az ajtó, amin át kell mennem, mint egy kapu egy másik világba. A testem bizsereg, a gyomromban mintha lepkék helyett kövek kavarognának. Katie megragadja a kezem.

– Minden rendben lesz. Csak szex. Egy idő után már azt se fogod tudni, hogy miért vártál vele eddig.

Mosolygok. Legalábbis megpróbálok. A lányok körülöttem már visszafordulnak a zenéhez, a tánchoz, az italhoz. Engem pedig valami más vonz. Valami sötétebb. Visszafordíthatatlanabb.

Felmegyek a lépcsőn.

Minden lépés olyan hangos, mintha a saját döntésemet dobolná vissza a falakról. A harmadik emeleten lassítok. Oliver ajtaja résnyire nyitva. Meleg fény szűrődik ki rajta, halk zene szól odabentről.

Belépek.

Ő ott ül az ágy szélén. Pólóban, farmerban, egy pohárral a kezében. Feláll, amikor meglát, és a tekintete végigpásztáz. Mintha már az érkezésem is előjáték lenne.

– Hé. – mondja halkan. – Gyönyörű vagy.

Biccentek. Nem tudok beszélni. A nyelvem a szájpadlásomhoz tapad. A szívem a mellkasomban dobol. Ő közelebb lép, megfogja a derekam, majd a tarkómhoz nyúl, és finoman magához húz. A csókja lágy, lassú. Pont olyan, mint ahogy elképzeltem. De ott, a háttérben, valami kattog.

Nem figyelek rá. Még nem. Aztán úgy idegesít, hogy megállok.

– Ez mi? – kérdezem halkan, amikor megpillantom a szobasarkában elhelyezett telefont. A képernyő halványan pislákol, vörös pont villog a sarkában. Felvétel készül.

Oliver egy pillanatig sem jön zavarba. Lassan, magabiztosan közelebb hajol, és az ajkait az enyémhez simítja.

– Ez csak nekünk készül, – suttogja csókok közt, a hangja olyan lágy, olyan meggyőző, hogy azonnal elgyengülök tőle. – Meg akarom örökíteni az első alkalmadat… Csak a miénk lesz. Senki más nem láthatja. Így beszéltük meg, nem emlékszel?

Emlékszem, hogy valóban ezt mondta: ha felvétel készül, együtt megnézhetjük majd. Elemezhetjük, hogy milyen volt. Hogy fejlődjünk. Hogy csak mi ketten látjuk. Akkor ez még romantikusnak tűnt. Annyira édes volt. Olyan meggyőző. Elhitette velem, hogy ez egy közös emlék lesz, amit majd évekkel később nevetve újra előveszünk.

– Amit beszéltünk...? – kérdezem bizonytalanul, de a hangom már sokkal halkabb. Szinte beleveszik a zene ritmusába, ami halkan szól a szobában.

Oliver bólint.

– Igen... csak a miénk. Eskü. – A hangja most szenvedélyesebb. A keze közben az ruhám gombjaihoz nyúl, lassan, érzékien húzza szét a textilt. Az ujjai a dús kebleimhez érnek, ami miatt beleremeg a testem.

Nagyon vágytam rá, hogy megtegye. Akkor még hagytam. 

Ahogy lehúzza rólam a ruhát, én is elkezdem kibontani az övét, a pólója lassan lecsúszik a válláról, és a csókjai egyre türelmetlenebbé válnak. A bőrünk összeér, a testem pedig, bár reszket a félelemtől, valahol mélyen mégis hinni akar benne. Hinni akar benne. Hogy ez valódi. Hogy szeret. Hogy nem használ ki. A kamera tovább veszi, néma tanúként. Én pedig elfelejtem, hogy ott van. Legalábbis egy kis időre.

Az ágy puha, meleg ölelésébe simulunk bele. A takaró gyűrötten alánk szorul, ahogy Oliver fölém hajol. A teste fölém borul, és minden mozdulata türelmes, mintha centiről centire akarna felfedezni engem. A nyelve lassan, megfontoltan siklik végig a mellemen, a hasamon, és egyre lejjebb merészkedik. 

Halkan, önkéntelenül nyögök fel.

Nem a fájdalomtól. Nem is a félelemtől. Akkor még azt hittem, ez mind arról szól, hogy valaki végre igazán akar engem. Hogy látja bennem a nőt. Oliver ajkai egyre lejjebb vándorolnak, ujjai közben finoman simogatnak. A világ beszűkül. Nincs több zene, nincs több fény, csak a testem és az ő jelenléte.

Aztán megérzem a nyelvét...  ott. 

A légzésem egy pillanatra elakad, a gerincem ívbe feszül, a kezem önkéntelenül markol a lepedőbe, mint valami kapaszkodóba. Az érzés új, intenzív és ijesztően jó. Épp annyira ismeretlen, mint amennyire természetes.

Aztán meghallom a hangját – mély, rekedtes, de veszélyes.

– Hm... különleges vagy.

Felnevetek, elkapva a tekintetét, de abban a pillanatban, amikor a nyelvével hozzáér a csiklómhoz, a nevetésem elhal. A testem remegni kezd, a hasam megfeszül. Valami forróság fut végig bennem, amilyet még sosem tapasztaltam.

– Ez… ez valami elképesztő… – szakad fel belőlem a nyögés, ahogy az élvezet hulláma végigszánt a testemen. Minden idegvégződésem lüktet, minden sejtem az ő érintésére éhezik.

Oliver odalent tovább kényeztet, a nyelve játszik velem – és én nem tudom, meddig bírom még, annyira jó. A kezem a hajába túr, a testem ívbe feszül alatta, az arcom pírban ég, de akkor... hirtelen megáll. A mozdulatlanság szinte élesebb, mint az előtte kavargó gyönyör. A matrac alattunk nyikorog, ahogy feljebb kúszik, és finoman, mégis határozottan megfogja a lábaimat. Feljebb emeli őket, és a nyakába helyezi – minden mozdulatában ott van valami állatias, mégis gyengéd erő.

A tekintetem találkozik az övével. A szeme izzik a vágytól.

– Most még jobb lesz, bébi... – morogja tele szenvedéllyel.– Azt akarom, hogy halljam minden egyes sóhajodat. Minden remegésedet.

A következő pillanatban belém hatol, ráadásul védekezés nélkül. Milyen szerencse, hogy szedem a fogamzásgátlót. A fiú farka megmozdul bennem, lassan, mélyen, kitöltve a puncimat. A hangom elakad, a fejem hátracsuklik, és csak a nevét tudnám ismételni. A testem az övéhez simul, a ritmusunk megtalálja egymást. Ő mozdul, én követem. Ő lüktet bennem, én újra és újra megnyílok neki.

Minden mozdulatukban ott volt valami ösztönös, nyers szépség. Mintha akkor és ott valóban összeolvadtunk volna. Nem csak testben, hanem abban a pillanatnyi illúzióban is, amit szerelemnek hittem.

– Most pedig… – suttogja Oliver halkan, a hangja olyan lágyan rezzen, mintha nem akarná megtörni az egymásba fonódó csendet.–Szépen letérdelsz elém. Most!

Lassan bólintok. A szívem hevesen ver, az arcom pírban ég. Még sosem csináltam ilyet. Mégis, valahol mélyen ott van bennem a vágy, az, hogy megfeleljek, hogy különleges legyek számára. Lemászom az ágyról. A padló hűvös a talpam alatt, de a bőröm még mindig forró. Minden érzékem kiélezett. A hajam a vállamra omlik, a tenyerem kicsit remeg, miközben elé térdelek. Ő ott áll előttem – magas, magabiztos, és már nem csak a tekintetével ural.

A teste árnyékot vet rám, a légzése gyorsabb, izgatott. A férfiassága ott van előttem – közvetlenül. Megállok egy pillanatra. Mély levegőt veszek. Aztán finoman, óvatosan nyúlok felé. A kezem köré zárul, és érzem, ahogy reagál az érintésemre. A farka forró, és még van rajta a saját nedvem is. A pillanat olyan, mint egy küszöb – átlépem, és közben azt remélem, jó irányba haladok. Aztán a számba veszem őt, és elkezdek mozogni rajta. Oliver egy sóhajt enged ki, és ujjai a hajamba siklanak, de nem irányítanak. A gesztus gyengéd – akkor még azt hittem, őszinte. Hogy figyel rám. Hogy türelmes lesz.

Aztán halk, elégedett hangja elér a fülemhez:

– Ó, igen bébi.. Így jó…

A szavaival együtt érzem, ahogy az önbizalmam nő – mintha megerősítené, hogy amit adok, az értékes. Hogy én vagyok az, akire várt.

De most, visszagondolva... már tudom, hogy ez a jelenet is része volt valaminek, amit sosem kontrollálhattam igazán. A kamera csendesen figyelt. Én pedig… Én csak szeretni akartam valakit, aki méltó lett volna rá. Közben megadtam magam valakinek, aki csak kihasznált engem.

Visszatérek a jelenbe, a telefoncsörgés elhalkul. Csak ülök ott az ágy szélén, a kezeim ökölbe szorulnak a takarón, a szívem meg valahol a torkomban ver. A múlt, amit próbáltam eltemetni, újra feltépte magát, de mégsem zuhantam össze. A könnyeimet letöröltem. Mély levegőt vettem, és ahogy felnézek, valami furcsa, halk megkönnyebbülést érzek.

Talán Oliver nem meri megtenni. Talán még van idő. Talán tényleg kaptam egy új esélyt. Felállok, megdörzsölöm az arcom, és úgy döntök, sétálok egyet. Ki kell mozdulnom ebből a szobából, a falakból, amelyek most túl szűknek tűnnek az emlékekhez. Már nyúlnék a baseball sapkámért, amikor hirtelen kopogtatnak. Megállok. A szívem újra kalapálni kezd, és egy pillanatra elönt a bizonytalanság. Lehet, hogy Nate az. Talán eljött, hogy beszéljen velem. Vagy csak látott valamit rajtam a reggelinél. Talán tudja. Talán…

Letörlöm a könnyeimet, még érzem az előző percek nyomát, de próbálok összeszedettnek tűnni. Egy gyors, megfeszített mozdulattal kinyitom az ajtót. Aztán meglátom Blake-t. A napfénye halvány glóriaként rajzolódik a válla köré, mintha egy másik világból lépett volna elő. A haját kócosra borzolta a szél, a szeme pedig…

A szeme egyenesen az enyémbe kapaszkodik. Nincs benne harag. Nincs benne ítélet. Csak valami csendes, nyers jelenlét. Mint aki tudja, hogy valami nincs rendben – és talán már régóta tudja. Egyetlen pillanat alatt elfelejtem a múlt árnyait. Egy szó nélkül lépek közelebb. A szívem úgy kalapál, mintha versenyt futna az idővel, a mellkasom szinte remeg az érintéstől, amit még meg sem kaptam. Aztán átölelem őt. Szorosan. Úgy, mintha attól félnék, hogy ha nem ölelem eléggé, eltűnik.

Blake nem mozdul meg rögtön. Egy másodpercig csak áll, mintha meglepné a hirtelenség, de aztán... a karjai a derekam köré fonódnak, és visszaölel. Én pedig nem bírom tovább. Felnézek rá, a szemembe könny szökik, de most nem a fájdalom miatt. Ez a megkönnyebbülés könnye. A következő mozdulat ösztönös. A nyakába ugrok, a combjaimmal átölelem, mint régen, játékosan, szenvedélyesen – de most minden mozdulatomban ott lüktet valami mélyebb. Valami kétségbeesett. A szánk összeér. Először csak óvatosan, tétován. Aztán, ahogy megérzem az ízét, a meleg leheletét, a keze érintését a hátamon... elszabadul bennünk valami. Elkezdünk csókolózni. Vadul, szenvedélyesen, zihálva. Mint két szerelmes, akik túl sokáig vártak egymásra, és most már nem engedhetik el a másikat. Blake hátralép, én pedig vele együtt mozdulok, nem engedem. Együtt lépünk be a faházba, csókolózva, összefonódva, azt sem érdekel, ha lebukunk.

Blake az egyik kezével becsapja az ajtót, majd az ágyamhoz menetelünk. A pillanat vad, ösztönös, mintha nem is gondolkodnánk, csak engednénk annak, amit napok óta visszatartunk. Blake szorosan tart, és a következő pillanatban már az ágyamon fekszem. Sodor, magával ránt, a testem mélyén pedig remegés hullámzik végig, ahogy a matrac megmozdul alattam. A szemeim rátapadnak, miközben lehúzza magáról a pólót. A mozdulat olyan természetes, olyan férfias, hogy a gyomromban valami apró remegés kel életre. A teste ismerős, mégis most minden izma, minden kontúrja új fényt kap a délelőtti napfény szűrt ragyogásában.

A következő másodpercben már fölém hajol, és újra rám talál. A szája az enyémhez tapad, a csókja nyers, és éhes, tele elfojtott érzésekkel. Vissza csókolom, minden ellenállás nélkül, és úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. A tenyeremet a nyakára csúsztatom. A bőre meleg, feszes, lüktet az ujjaim alatt. Nem engedem el. Nem tudnám. Nem akarom. Ott tartom, magamhoz szorítom, mintha ezzel is mondani akarnék valamit. Hogy még itt vagyok. Hogy nem tört össze teljesen bennem minden. Hogy még tudok érezni és szeretni. Blake egy sóhajt enged ki a csók közben, és a keze a derekamhoz siklik, finoman, mégis határozottan húz magához. A testünk teljesen egymáshoz simul. A szívverésem az övéhez igazodik, és tudom, hogy mostantól nem kell egyedül cipelnem semmit.

A padló kellemesen hűvös a hátam alatt, ellentétben azzal a forrósággal, amit Blake karjai között az előbb átéltem. A szívem még mindig kissé zakatol, és minden tagom elnehezedett a gyönyörtől – mintha a világ súlya most már nem rajtam, hanem mellette nyugodna. A takaró félig lelóg az ágyról, a párnák szétszórva. Minden arról árulkodik, hogy az előbb nem csak egymás testébe, de egymás lelkébe is belemártóztunk.

A fejemet Blake meztelen mellkasára hajtom, érzem, ahogy dobog a szíve.  Nyugodtabb most, mint az elmúlt napokban bármikor. A cigaretta kesernyés illata lassan szétterjed körülöttünk, valahogy furcsán megnyugtatónak érzem. Felnézek rá, a hajam a vállamra tapad, az arcom kipirult, de mosolygok. Már nem tudok máshogy nézni rá, csak ezzel a zavart, boldog kis őrültséggel.

– Gondoltad volna, hogy találsz majd egy ilyen fiatal csitrit, mint engem? – kérdezem játékosan, nevetve, miközben a tenyerem végigsimít a mellkasán, csak hogy még jobban érezzem őt.

Blake felnevet, mély és rekedt a hangja, olyan, amitől megint el tudnék gyengülni. Aztán kifújja a füstöt, és a plafon felé nézve elmosolyodik, mintha most először merné igazán kimondani, amit érez.

– Őszintén? Nem. – mondja rekedten. – Azt hittem, az én időm már rég lejárt az ilyen… felforgató kis viharfelhőkben. De aztán jöttél te.

Egy darabig elmereng, aztán hozzáteszi, féloldalas mosollyal:

–Ezután jöttél te, csitri ide vagy oda. Teljesen ledöntöttél, még az ágyból is. Szó szerint.

Hangosan elkezdek nevetni. Az egész testem beleremeg. Régen éreztem ilyen jól magam egy férfi társaságában. 

– Hát, be voltál vadulva, az biztos… – súgom, és kissé feljebb húzódok, hogy az arcom az övé mellé kerüljön. A tekintetem a szájára siklik, aztán a szemeibe.

– De tetszett... – teszem hozzá halkan, már szinte suttogva.

Ő nem felel azonnal, csak átkarol, az ujjai a hajamba siklanak, és egy apró csókot nyom a homlokomra.

– Ha jönnek a rókák, mit kell csinálni? – kérdezem pihegve, miközben egyik lépést a másik után teszem a meredek domboldalon. A szívem az egekben dobol, a combjaim égnek, de valahogy mégis nevetek, mert ott lohol mögöttem Blake.

– Semmit, majd én elintézem. – feleli Blake azzal a jól ismert, magabiztos félmosolyával, miközben feltűrve a póló ujját szinte játszi könnyedséggel kapaszkodik utánam. A hangja kicsit kapkodó, de még így is nyugodt – olyan férfiasan nyugodt, amitől megint nedves lesz a bugyim.

Kirándulni jöttünk. Csak mi ketten. A többiek elmentek kenuzni, és Emily-nek talán fel sem tűnik, hogy mi eltűntünk egy időre. Ahogy végre felérünk a domb tetejére, megállok, kicsit hátranézek rá, és egy pillanatig csak csodálom, ahogy mögöttem megáll, enyhén lihegve, a tenyerével megtámaszkodva a térdén. A haját kócosra borzolta a szél, a szeme hunyorog a napfényben, de a mosolya… az olyan, hogy azonnal újból beleszeretnék.

Leroskadok a fűbe, hanyatt, szélesen elnyúlva, mintha ez lenne az év legjobb döntése.

– Hát ez eszméletlen túra volt! – sóhajtok fel hangosan, miközben a tarkóm alá csúsztatom a kezem. Az ég kékje vakítóan tiszta, a felhők lassan úsznak felettünk, mint egy festménybe illő jelenet. Egy kósza szellő megborzolja a fűszálakat körülöttem.

Blake mellém fekszik, közel, annyira, hogy érzem a testmelegét a nyári fű hűvösségében. Egyik karját a homlokára teszi, a másikkal megérinti az enyémet – csak finoman, pont annyira, hogy beleborzongjak.

A csend most más. Nem kínos. Nem feszengő. Hanem békés. Mint amikor két ember már nem akar többé semmit mondani, mert minden ott van az érintésben, a levegővételben, a közelségben.

– Ugye tudod, hogy nem véletlenül akartam csak veled jönni? – kérdezi halkan, az ég felé nézve. Nem néz rám. És mégis… minden szava nekem szól.

Én pedig csak elmosolyodom, és úgy válaszolok, hogy közben még mindig az eget nézem:

– Sejtettem.

Felé fordulok, a testem szinte önkéntelenül keresi az övét. A tenyerem finoman siklik végig az arcán. Az ujjbegyeim megérintik a borostáját, érzem a bőr melegét, a lüktetést alatta. A szemét lecsukja egy pillanatra, mintha bele akarna olvadni az érintésembe. Aztán visszanéz rám – mélyen, komolyan, úgy, ahogy csak az tud nézni, aki már látott belőled mindent, és mégis ott maradt. Ő is megmozdul. Követi a kezem útját, és a mozdulat, ahogy felém hajol, olyan lassú, olyan gyengéd, hogy a szívem megáll egy pillanatra. Gyengéden megcsókol, a nyelvünk táncot jár, én pedig hevesen vissza csókolok. 

A csók után csak egy másodpercig habozom. Aztán lassan, ösztönösen átmászom fölé, és az ölébe telepszem. A térdem körbefogja a csípőjét, a tenyerem a mellkasán pihen meg. Érzem, ahogy a szíve egy pillanatra megugrik. Talán meglepte a mozdulat, talán csak ugyanazt érzi, amit én: hogy ez a pillanat más, mélyebb, valóságosabb, mint bármelyik, amit eddig megéltünk. Ő hátradől, a fűbe simul, a szeme végig rajtam. Úgy néz rám, mintha most látna először igazán, vagy talán úgy, mintha mindig is látott volna – belülről.

És akkor hirtelen kimondom azt a szót. Egyszerűen, őszintén, mindenféle félelem és mérlegelés nélkül:

– Szeretlek.

A szívem megdobban, és egy pillanatra elbizonytalanodom, vajon nem túl gyors-e, ez a vallomás? De amikor a tekintete az enyémbe kapaszkodik, már tudom, hogy jól tettem. Blake nem habozik. A keze lassan az arcomhoz ér, az ujjai végigsimítanak az arccsontomon, majd a tenyerét gyengéden az arcomra simítja.

– Én is, kedvesem… – leheli halkan, olyan hangon, amitől libabőr fut végig rajtam.

Lehajolok hozzá, és újra megcsókolom. Most másképp. Nem sietséggel, nem éhséggel, hanem egyfajta csendes, mély meghatottsággal. Az ujjaim a nyakához siklanak, az ajkaink összeolvadnak, és ebben a mozdulatban minden ott van.

A nap már alacsonyan járt, a tábor fák között megbúvó épületei narancsos fényben fürödtek, amikor visszatértünk. Nevetve, mezítlábasan, kissé összekócolva – mint akik valami titokkal lettek gazdagabbak odafent, a dombon. A tenyerem az övében, és nem is akartam elengedni. Minden léptünkkel úgy éreztem, egy kicsit jobban tartozunk egymáshoz.

A kapunál azonban megtorpanunk. Már hallani a többiek zsivaját, valahol zene szól, valaki nevet. Az élet odabent megy tovább, mintha mi nem is tűntünk volna el. De mi tudjuk, hogy mi történt. Azt a néhány órát nem veheti el tőlünk senki.

– Azt hiszem… el kell válnunk. – szólal meg Blake halkan, és a hangjában ott van valami nehezen kimondott megbánás. Nem tőlem akar elszakadni – csak attól a nyugalomtól, amit a domb jelentett.

Bólintok.

– Igen… fő az óvatosság. – mondom, de a mosolyom nem halványul el. Mert valahol mélyen tudom, hogy ez most nem a vég – csak egy elrejtett fejezet.

Elindulnék a saját faházam felé, amikor érzem, hogy utánam nyúl. A keze finoman, mégis határozottan von vissza, és a mellkasához húz. Az arcom a vállgödréhez simul, és ahogy ott tart, újra érzem a biztonságot, amit ott fent is.

– Valamelyik nap… megismételhetnénk. – súgja, a hangja mély, rekedtes, ígérettel teli.

Aztán megcsókol. Nem hosszasan, nem hangosan, csak úgy… hogy érezzem. Hogy elég legyen egy következő alkalomig.

Én pedig, amikor elenged, már tudom. Tudom, hogy ezt az ígéretet be fogja tartani.

Mert Blake nem az a férfi, aki könnyen mond ki dolgokat. De ha egyszer kimondja – akkor azt komolyan gondolja.

És én már nem féltem attól, ami jön. Mert mostantól tudtam, hogy ha bármikor elsodorna is az élet, lesz valaki, aki utánam nyúl.