9. A számháború

Blake

– Este nyolckor számháború lesz – jelenti be Emily a tábori irodában, miközben összefont karokkal áll az asztal mögött, és végigmér minket.

A többiek bólintanak, bólogatnak vagy éppen a mobiljukat nyomogatják. Én viszont az ablakhoz fordulok, és elmerülök a természet látványában. A fák árnyéka lassan megnyúlik a lemenő nap fényében, és szinte érzem a levegőben vibráló izgalmat. A számháború nemcsak a gyerekeknek buli… nekem is az. Mert ez azt jelenti: mivel Maddie szabad préda, bátran vadászhatok rá. Ha elkapom… nos, nem csak a számát fogom leolvasni, hanem a…

– Blake! – Emily hangja térít vissza a jelenbe.

Lassan felé fordulok. A kezem automatikusan leteszi a félig kiürült kávéscsészét az íróasztalra.

– Igen? – kérdezem nyugodt, már-már flegma hangon, mintha csak valami jelentéktelen részlet zavart volna meg a reggeli álmodozásomban.

Emily pillantása kemény, mint az acél– ártatlannak tűnik, de egy rossz mozdulat, és felhasítja a lelkedet. 

– Szeretnék beszélni veled négyszemközt – mondja.

 Az asztal mellett ülők csendben maradnak, még a ventilátor is mintha lassabban forogna. Bólintok, és követem őt a hátsó veranda felé, ahol már csendesebb a táj, csak a madarak csiripelése hallatszik, és a távolban néha felsír egy fűrész – valaki a szerszámos bódén dolgozik.

Emily megáll, háttal a korlátnak, és keresztbe fonja a karjait. Az arca szigorú, a szeme ítélkező. Ismerem ezt a tekintetet. Láttam már, amikor egy tizenöt éves srácot hazaküldtek, mert füves cigarettát rejtegetett a hálózsákja alatt.

– Azt csiripelik a kismadarak, hogy szeretőd van – szólal meg halkan, de metszően. – Láttak egy nőt kiosonni a faházadból hajnalban. Tudod, hogy ez nem megengedett. Gyerekek és kamaszok vannak itt, Blake.

Felsóhajtok, és az ég felé nézek, mintha ott keresném a megfelelő szavakat.

– Ne aggódj, Emily – mondom végül. A hangom nyugodt, legalábbis annak tűnik. – Bridget csak egy nagyon közeli barátom. Hidd el, semmi olyat nem csináltunk, ami átlépné a határt.

Ez majdnem igaz. Vagyis… igaz volt, egészen addig, amíg Bridget rá nem ült az ágyam szélére azzal a „mi lenne, ha utoljára még egyszer” pillantással, amitől a legvasfegyelmezettebb pasi is elveszítené a fonalat. Mostanában tartjuk magunkat. Legalábbis próbálkozunk. De ő mindig is tudta, hogyan mozduljon, mit vegyen fel, hogyan suttogja a nevemet úgy, hogy a farkam megránduljon a vágytól. 

Emily azonban nem tűnik meggyőzöttnek.

– A szóbeszéd nem tűnik el attól, hogy letagadod. Ez a hely nem a titkos légyottok terepe – mondja, és a hangja ezúttal szigorúbb.

Hallgatok.

Nem tagadok. Nem magyarázkodom. Csak nézem őt, ahogy a napfény sárgás árnyékot vet a vállára. Egy pillanatra úgy tűnik, hogy nem is az igazgató-helyettes áll velem szemben, hanem egy régi ismerős, aki talán több érzéssel figyel engem, mint azt megengedné magának. De ez csak egy villanásnyi képzet – aztán újra hivatalos a pillantása.

– Tartsd kordában a vágyaidat, Blake. Ha megint látják őt kiosonni onnan, nem fogok finomkodni.

– Világos – bólintok.

Emily még egy pillanatig figyel, aztán sarkon fordul, és visszasétál az épületbe. Én pedig ott maradok a verandán, egyik kezem a farzsebemben, a másikban a kávésbögrém.

A kávé kihűlt. Akárcsak a lelkiismeretem. Bridget veszélyes. És Maddie? Ő még veszélyesebb. Mert vele nem csak a testem játszik. Hanem a szívem is.

Végre eljött az este. A zuhany alatt állok, és hagyom, hogy a forró víz lemossa rólam a nap porát, a gyerekzsivajt és az Emily-féle fejmosás maradványait. A hajamból csurog a hab, az izmaim pedig lassan ellazulnak. A számháborút már napok óta várom. Nem is a játék miatt. Hanem mert végre vadászhatok Maddie-re. Érzem, ahogy az adrenalin már most megmoccan bennem – de nem a játék miatt. Az ő illata, a mosolya, a szemében vibráló kíváncsiság az, ami minden porcikámat életre kelti. Ahogy az emlékezetemben visszhangzik a nevetése, a sóhaja… és az a pillanat, amikor legutóbb rám ült, mintha mindig is az enyém lett volna.

A vízcsobogás hirtelen egy halk, de határozott kopogásba fullad. Felkapom a fejem. Pontosan tudom, ki az. Szinte érzem a zsigereimben: Maddie az. Kinyúlok a zuhanyfüggöny mögül, lekapom a törölközőt a kampóról, és a csípőm köré csavarom. A lábaim nyomot hagynak a hideg padlón, ahogy kilépek a fürdőből. A levegő párás, forró, a bőrömön még apró vízcseppek gyöngyöznek, ahogy odaállok az ajtó elé, és lenyomom a kilincset.

Maddie áll a küszöbön. A haja enyhén hullámos, mint aki futva jött ide. A pólója a testére tapad a melegtől, és a szeme… istenem, a szeme úgy ragyog, mint a csillagfényes tóparti éjszaka.

– Szia – köszön vidáman, és anélkül, hogy kérdezné, benyomul a faházba.

Sóhajtva becsukom mögötte az ajtót, miközben érzem, hogy a testem beleremeg a közelségébe.

– Mit keresel itt? – kérdezem, bár a hangom nem éppen rideg. Inkább meglepett. És talán egy kicsit túl gyenge ahhoz, hogy valóban ellenállásnak lehessen nevezni.

Maddie megáll velem szemben, és végigmér. A tekintete megáll a mellkasomon, majd lassan visszakúszik az arcomra. Csillog a szeme. Olyan, mintha játszana velem, és ezt ő pontosan tudja.

– Milyen kérdés ez? Talán nem hiányzom? – kérdezi, fejét kissé félrebillentve, mintha valóban ártatlan volna.

– Nem arról van szó, Maddie… Emily már így is gyanakszik. Ha meglátnak itt… – kezdeném, de elakad a szavam, amikor egy lépést tesz felém.

A levegő hirtelen sűrűbb lesz közöttünk. Mint amikor viharfelhők gyűlnek az erdő fölé. A bőre meleg, az illata édes, mint a napérlelte málna, és ahogy megáll előttem, a válla épphogy nem érinti az enyémet.

– Ne mondd, hogy nem örülsz nekem… – suttogja, és az ujjbegye finoman végig cirógatja a törölközőmet, pont az ágyékom környékén. 

– Maddie… – a hangom reszket a vágytól, már most.

– Csak egy percet kérek – mondja, miközben hátrébb lép, de a pillantása ott marad rajtam. – Csak látni akartalak, mielőtt elkezdődik a játék. Szerettem volna előnyből indulni.

– Előnyből? – kérdezem, félmosollyal.

– Ha megérintelek… könnyebb lesz megtalálni az illatod. A lépteid ritmusát. A hangodat a fák között. – A hangja olyan, mint egy varázslat, amitől minden józanság elpárolog a fejemből.

A szívem gyorsabban ver. A szám kiszárad. Előrehajolok, és az orrom hegyével megsimítom az arcát. Ő becsukja a szemét.

– Te kis vadász… – suttogom a fülébe.

– Nem. – Az ajka az enyémhez súrolódik, de nem csókol meg. – Én vagyok a préda. De csak neked.

A pillanat törékeny, mint egy üveggömb. Egyetlen mozdulat, és összetörhet. Vagy… szenvedélybe torkollhat.

De nem most.

– Indulnod kell – mondom végül, és hátrébb lépek.

– Akkor kapj el – feleli, aztán ajtót nyit, és kisurran, mielőtt bármit mondhatnék. A haját fújja a szél, a lába hangtalanul suhan végig a verandán. Elillan, mint egy délibáb.

Egyedül maradok a félhomályos szobában, nedves testtel, forró fejjel, és egyetlen gondolattal:ez a számháború... nem lesz gyerekjáték. Ez mocskosul vad lesz.

Az erdő nesztelen. Legalábbis annak tűnik, aki nem tanulta meg észrevenni a finom zajokat. A fák között bujkálva érzem, ahogy a testem minden sejtje felfeszül: a fenyőtűk sercegése a cipőm alatt, a szél halk játékossága a lombok közt, és... a valami más. Valami ismerős. Maddie itt van a közelben, érzem. Már egy ideje követem. Nem szoros közelről – nem, az túl feltűnő lenne. Inkább csak ösztönből megyek. Meg aztán hallom azokat a sóhajokat, amiket már ismerek. 

Amikor a játék elkezdődött a többiek szétszóródtak, a lámpák halványan pislognak a távolban, de itt... itt sötét van, fojtogatóan, izgatóan sötét. Egyik fa mögül a másikhoz osonok, halkan, mint egy vadász, és a vad... már csak néhány méterre van. Maddie ott van előttem. Az egyik fa törzsének dőlve, a vállai kilátszódnak. Hallom, hogy zihál.  A pólója a hátára tapad, a haját feltűzte, de egy-két tincs kiszabadult, és most az izzadt tarkójára ragadt. Pontosan tudom, milyen érzés lenne odahajolni és végigcsókolni azt az ívet…

Megállok mögötte. Két méter. Egy méter. Aztán... már csak egy lélegzet választ el tőle.

– Add fel. – szólalok meg, mire ő összerezzen. 

Tudja, hogy én vagyok. Még nem fordul meg, de érzem, hogy a bőre alatt megfeszül valami. A feszültség ott vibrál közöttünk – nem csak a játék miatt. Több ez annál.

– Soha. – suttogja, de a hangja remeg. Nem a félelemtől. Hanem attól, amit mindketten érzünk.

Lassan közelebb lépek, épp csak annyira, hogy a testem ne érjen hozzá, de a forróság már körbeölelje. Az orromhoz eljut az illata: fás, nyári, és az a semmivel össze nem téveszthető Maddie-illat, amitől mindig megőrülök.

– Tudod, hogy úgyis elkaplak. – lehelem a füléhez közel.

Most már nem mozdul. A keze még mindig a combján nyugszik, a légzése gyorsabb, mint kéne. A teste enyhén remeg, mintha nem tudná, hogy harcoljon vagy megadja magát.

Az ujjaimat végigfuttatom a fa kérgén, mellette, de nem érintem meg. Még nem. Azt akarom, hogy érezze, ott vagyok. Hogy a testén érezze a közelségem súlyát.

– Maddie... – mondom ki a nevét alig hallhatóan, mire ő halkan felnyög.

Hátrafordul. A tekintete lángol, a szája enyhén résnyire nyílik, de még most sem hátrál. A sötétben csak a szeme világít – vad, dacos, és vággyal teli.

– Ez számháború, Blake... nem valami perverz erdei vadászat.

Félmosoly. Épp csak megvillan a szám sarkában, majd folytatom:

– Nálam mindig több a tét. Egyébként is megvagy nyolcvannyolcas…

Maddie megmerevedik egy pillanatra, aztán érzem, ahogy megremeg a levegő körülötte. A számháború szabályai szerint most ki kéne ejtenem. Vagy elszaladnia. De egyikünk sem mozdul. A tenyerem a derekára csúszik, finoman, mégis határozottan húzom magamhoz. A hátát a fának vetem, testemmel körülölelem. A fák között csend van, csak a tücskök zenélnek, meg a szívverésünk dobog túl hangosan.

Maddie szeme az enyémbe fúródik, az ajkai résnyire nyílnak, de nem mond semmit. Nincs is rá szükség. Minden mozdulata azt mondja: vártam rád. Előrehajolok, az orrom súrolja az övét. Egy pillanatig még hezitálok – nem azért, mert nem akarom, hanem mert ez a feszültség olyan édes, olyan sűrű, hogy kár lenne túl hamar széttörni.

Aztán… megcsókolom.

Keményen, szenvedélyesen. Olyan csókkal, amitől még a fa is megroppanna mögötte, ha érezné a köztünk izzó feszültséget. Az ujjaim a tarkójára siklanak, a hüvelykujjammal végigsimítok az arcán, miközben ő válaszol – ugyanazzal az elsöprő hévvel. Nem számít már a játék. Nem számít a 88-as. Most csak ő számít, és az, hogy végre nem kell visszafogni magunkat.

A kezét hátrahúzom a derekához, és ott tartom, gyengéden, de határozottan. Ő nem tiltakozik. Csak a fejét fordítja oldalra, zihál, és a szeme csillog, miközben a nyakát szabaddá teszi előttem. A testén végigfut a libabőr,  ahogy fölé hajolok, és a tenyerem lassan lejjebb siklik, a csípőjén túl, egészen a fenekére. Ott megállok egy pillanatra. Olyan finomnak és feszesnek tűnik. Az ágyékommal hozzá simulok. Lassan, mégis céltudatosan mozdulok – mintha csak tudnám, hogy pontosan ott akar lenni, ahol épp vagyunk.

– Blake… Mit csinálsz? Erdőben vagyunk… – nyögi halkan, de hangjában nincs igazi tiltakozás. Inkább a kétségbeesett izgalom. A hangja reszket, mint a nyárfalevél. 

Elmosolyodom. Az a fajta mosoly, amitől mindig elgyengül. Tudja, mi következik, de mégis újra és újra meghódítom. Minden egyes alkalommal, másképp. Minden alkalommal egyre szenvedélyesebben.

– Pont ez benne az izgalmas. – suttogom, miközben matatni kezdek az övemmel.

Aztán lassan, komótosan, mintha az idő is lassítani akarná az eseményeket, lejjebb húzom a nadrágomat. A cipzár hangja olyan, mint egy felhívás. Mint egy figyelmeztetés. Aztán ott állok előtte, minden rejtés nélkül. Maddie szeme elkerekedik. Tágra nyílt pupillákkal mered az ágyékomra, mintha most látná először, pedig már ismeri minden részletét.

– Te jó ég… – leheli, alig hallhatóan. A hangjában ott a vágy, a döbbenet, a mohóság. És az, hogy már nem fogja vissza magát.

A hátát a legközelebbi fa törzséhez nyomom. A teste beleremeg az érintésembe. Érzem, ahogy a kezei az oldalamra siklanak, majd lassan lejjebb. Egyik kezemmel felhúzom a felsőjét, és a bőre meleg, selymes a tenyerem alatt. Ő zihálva hátradönti a fejét, miközben a nyakára hajolok, és beléharapok finoman, pont úgy, ahogy szereti.

–Azt hittem megvárjuk, míg véget ér a játék…– suttogja.

– Nem bírom tovább. Túl szexi vagy, Maddie. Minden mozdulatoddal az őrületbe kergetsz. – A hangom rekedt, mély, és én magam is alig hiszem, hogy még vissza tudtam tartani eddig.

A combjai közé térdelek, és végighúzom a nyelvem a punciján. A lány már remeg. Aztán az ujjaimmal is végigsimítok, majd meglátom, hogy elkezd folyni belőle a váladék. 

– Hmm... Olyan vagy, mint a nektár, édesem – duruzsolom, miközben a tekintetem végigsiklik a punciján. – Én vagyok a méh, te pedig a csurgó lágyság... – A hangom mélyebb, rekedtesebb a vágytól, és amikor lenyalom az ujjamat, szándékosan lassan csinálom, úgy, hogy még jobban megőrüljön értem. 

Maddie lesüti a szemét, de csak egy pillanatra. Aztán újra rám néz, és a tekintete... mintha lángra gyújtaná a levegőt körülöttünk. Az arca kipirult, ajkai kissé nyitva, mintha hívogatna. A mellei emelkednek a heves lélegzetvételtől, és a combjai finoman összezárulnak – de csak azért, hogy még jobban érezzem a feszültséget.

– Blake... – nyögi ki halkan, és az én nevem valahogy másként cseng most az ajkáról. Kezd kikészülni tőlem, és ez jó.

Felé hajolok, az orrom hegye súrolja az állát, miközben végigsimítok a derekán.

– Ne feszítsd annyira magad, Maddie... – suttogom. – Ma éjjel az én kezeim alatt olvadsz el. Mint méz a nyári napon.

Aztán megcsókolom őt. A nyelvemmel játszom, és a fogát is végig súrolom, csak, hogy érezze a törődést. A kezeim már a pólója alatt matatnak, felhúzom, és félredobom. A melltartója alá nyúlok, és amikor a mellbimbóját a hüvelykujjammal megdörzsölöm, Maddie halkan felnyög. Úgy hangzik, mintha egy sóhajban omlana össze minden elfojtott vágy.

Ismét letérdelek előtte, és az ujjaimat a puncijába nyomom. Lüktető mozdulattal kezdem őt ingerelni, mire ő hangosan felsikolt. 

– Mi az, bébi, talán ennyire hiányzott ez az egész? – kérdezem, miközben felemelem a fejem a combjai közül.

Az ujjamon ott van az illata, az íze, az egész lényének vadsága. De ami igazán megragad, az a tekintete. Maddie mozdulatlanul áll, mint egy szobor. A teste megfeszül, a combja enyhén remeg, a karjai a fa törzsére simulnak, és erősen szorítják azt, mintha attól félne, ha elengedi, azonnal elájul. Látom, hogy küzd, és az ellen, hogy visszatarsa a kéjt. 

– Ne harcolj ellene… hadd sodorjon magával. – suttogom a puncijához, és újra belenyalok.

Ezúttal nem finomkodom. Az ujjaim belemarkolnak a combjába, a nyelvem gyorsabb, erősebb, éhesebb. Hallani akarom a nyögését, látni akarom, ahogy elveszíti az irányítást. De még mindig tartja magát. Maddie visszatartja a kéjt, mintha azzal bizonyítaná, hogy képes uralni a testét. De én már tudom, hogy ez csak játék. Mert mikor végül elengedi magát, mikor végül megremeg, mikor a teste ívbe hajlik és a szájából kitör az elfojtott sóhaj... akkor a föld is megremeg alattunk. És én pontosan ezt akarom. Az egész rohadt univerzumot akarom megrázni vele együtt.

Felnézek rá, miközben az ujjaimat újra belé csúsztatom, finoman, de mélyen, érzéssel, és a hüvelykujjam a csiklóján köröz. A mozdulataim ritmusosak, kiismertek – már tudom, mi az, amitől megremeg. Mi az, amitől szinte elfelejti a nevét.

A mellkasán gyorsul a légzés, és már nem képes visszatartani a sóhajokat. A keze a szám felé mozdul, mintha meg akarná állítani, de aztán meggondolja magát. Inkább még erősebben markolja a fát.

– Blake… – nyögi ki végül a nevemet, és a hangjában ott van minden. A vágy, a félelem, a remény. És a vereség is – hogy már nem tud tovább harcolni.

– Most engedd el… Hadd lássam, milyen vagy, ha végre nem uralod magad. – kérem tőle.

És ekkor megtörténik. A teste remegni kezd, először apró hullámokban, majd hirtelen, elemi erővel tör rá az orgazmus. A feje hátracsuklik, és egy éles sikoly hagyja el a torkát. A combjai összezáródnak az arcom körül, ahogy elönti őt a gyönyör. Érzem a testét remegni, szinte alig tud talpon maradni. És én, mint aki teljesítette a küldetését, felállok, végigcsókolom a hasát, a mellét, a kulcscsontját, míg végül a szájához érek.

– Megmondtam… hogy ne tartogasd… így még vadabb vagy. – súgom, majd megcsókolom. Vadul, birtoklóan. A saját ízét is érzi a számban, amitől csak még mélyebben nyög bele a csókba.

Én pedig nem bírom már tovább. A fához fordítom, a melle a törzsnek simul, és a kezem a derekára csúszik. A fenekét markolva húzom magamhoz, és beléhatolok.

– Aahh... Blake! – kiáltja, és az ujjai a fa kérgébe kapaszkodnak.

Én pedig nem kímélem őt: keményen, és hevesen kezdek mozogni benne. A teste surlódik a fán, a ritmus egyre gyorsul. Minden egyes lökéssel Maddie felnyög, a hangja elhal a fák között, aztán újra feléled. A haját félresöpröm, és a nyakába harapok. Egyszerűen megőrülök tőle.

– Istenem... olyan szűk vagy – nyögöm a fülébe.

– Ne... ne csináld ilyen gyorsan…! – rimánkodik.

De engem ez nem érdekel. A kezem a csiklójára siklik, és gyengéden, körkörösen masszírozni kezdem, miközben tovább döfködöm belülről. Az ujjammal a saját tempómat követem, Maddie teste pedig rázkódni kezd.

– Most... most! – suttogja, és akkor megérzem. A hüvelye megfeszül körülöttem, és megremeg. Felnyög, a teste ívbe feszül a fa előtt, és hangosan elélvez.

Ez a látvány, ez az érzés engem is átlök. Még néhány mozdulat, aztán belesóhajtom a nevét, és mélyen belé ürítem magam. A kezeim remegnek, a testem izzik. A füléhez hajolok, miközben még mindig remeg az utózengéstől, a teste aprókat rándul, ahogy az orgazmus visszhangja végigsöpör rajta. 

– Te vagy az én kis csitrim – suttogom rekedten, miközben gyengéden megharapom a fülcimpáját. – Mától te vagy az erdei kis tündérem... Aki csak akkor repülhet, ha én engedem.

A teste erre megint megremeg, de ez most nem az orgazmus hulláma – ez a szavak hatása. Tudja, hogy játszom vele. És ő is akarja ezt a játékot. A hajába markolok, a selymes fürtjei szinte maguktól tekerednek az ujjaim köré. Hátra rántom a fejét, csak annyira, hogy lássam a tekintetét.

– Tetszik az új becenév, tündérem? – kérdezem, miközben a szabad kezem már végigsiklik a hasán, lefelé, a combja belső ívén, épp csak egy hajszállal kerülve el az érzékeny részt.

– Igen... – nyöszörgi Maddie, ajkát beharapva. – De ha mégegyszer megdugsz egy fánál... Soha többé nem állok veled szóba…

Elmosolyodom. Az a fajta vigyor ez, ami férfiasan pimasz, önelégült, és teljesen biztos abban, hogy amit most mondott, az egy hatalmas hazugság.

– Ó, dehogynem… – mormolom. – Sőt, legközelebb az a tölgy lesz ott a kis patak mellett. Tudod, ahol a mohák is megőrülnek, ha meglátnak téged.

Ő elneveti magát, de abban a nevetésben ott a vágy, ott a beletörődés. És ott van a csipetnyi kíváncsiság is. Mert mindketten tudjuk: újra megtörténik majd.