Barbi 10. fejezet

Kiara elrablása

Meg sem tudom mondani, mikor jártam utoljára a piacon. Talán két-három éve, de lehet, hogy még annyi sem. Amióta apám belebonyolódott azokba a zűrös ügyekbe, kerüljük az ilyen helyeket. Mindig attól fél, hogy valaki felismeri és rátámad. Én viszont most épp ennek az ellenkezőjét csinálom. Kiarára várok, hogy elrabolhassuk. És ez… különös, sőt kéjes izgalommal tölt el. El sem tudom képzelni, milyen lesz Javier arca, amikor kétségbeesetten keresi majd a barátnőjét. Én pedig ravaszul összedörzsölhetem majd a kezem, váltságdíjért cserébe. Miközben ezeken elmélkedem, Oszkár halkan megköszörüli a torkát.

– Barbara, az embereim készen állnak. Kiara mindjárt végez – közli velem, szinte szenvedélyesen.

Elfordulok az ablaktól, és még kényelmesebben helyezkedem el az autó hátsó ülésén. Kezemben a poharam. Belekortyolok a pezsgőbe, mielőtt válaszolnék.

– Rendben. Már alig várom – bólintok, és egy halvány mosoly fut végig az arcomon.

Amikor megérkeztünk, Oszkár pezsgővel kínált. Nem iszunk előre a győzelemre – legalábbis nem nyíltan. Ez inkább csak a feszültség oldására szolgál. Így… minden sokkal könnyebbnek tűnik.

Néhány perc múlva az ajtó kinyílik, és Kiarát lökik be az előttünk lévő ülésre. Az arca feldúlt, a szemeiben harag keveredik a rémülettel. Ahogy végignézek rajta, valami különös elégedettség önt el. Ennek a pillanatnak már régóta várom az eljövetelét.

Az izgatottságtól észre sem veszem, hogy ösztönösen megszorítom Oszkár karját.

Ő csak felém fordítja a fejét, az arca mintha egy árnyalattal sötétebbé válna. A tekintetünk összetalálkozik, és abban a pillanatban megfeledkezem Kiaráról.

Az érzés zavarba ejtően intenzív. Valami forró és bizsergető áramlik át rajtam. A kezem még mindig a karján pihen, amikor rájövök, mennyire közel vagyok hozzá – talán túlságosan is. Gyorsan észbe kapok. Zavartan elkapom a kezem, és próbálom elrejteni az érzéseimet. A hajamba túrok, hogy leplezzem a bizonytalanságomat, de belül még mindig érzem az érintésének emlékét. A pillanat zavarossá válik, de a bensőmben ott motoszkál valami, amit nem akarok beismerni – sem magamnak, sem neki.

Mielőtt azonban bármi mást mondhatnék, érzem, ahogy Oszkár közelebb hajol. Egy pillanatra megdermedek, a szívem kiugrik a helyéről. Az ajka finoman az arcomat érinti,és gyengéd csókot lehel rá. Az érintése meglepően lágy, és egészen váratlan. Azonnal zavarba jövök, a forróság szinte perzseli az arcomat, de ugyanakkor furcsa módon élvezem is. Az érintésében van valami különös – valami, ami egyszerre bátorít és megrémít. Nem tudom, mit mondjak, mit tegyek, így csak némán bámulok magam elé. A szivarból felszálló füst lassan elvegyül a levegővel, és mintha ezzel együtt próbálnám elrejteni az érzelmeimet is.

Ahogy Kiara felé fordulok, az arcán látom, hogy teljesen ki van akadva. A szeme tágra nyílt, az ajka kissé remeg – az a fajta döbbenet, amit még a legnagyobb önuralommal sem lehet palástolni.

Nocsak... Csak nem féltékeny?

A gondolat önkéntelenül mosolyt csal az arcomra, és bár próbálom elnyomni, egy apró kacér szikra ott lobog a tekintetemben. Ez az egész helyzet egyre bonyolultabb, és valamiért ez izgalommal tölt el.

Amikor megérkeztünk a raktárhoz, egy pillanatra kinéztem az ablakon. A hely hatalmasnak tűnt, rideg és komor volt, az elhagyatottság szaga szinte körülölelte a rozsdás vasállványokat és a poros, megfakult dobozokat. Tényleg ide hozták Kiarát? Nem értettem, miért éppen ezt a helyet választották, de nem tettem fel kérdéseket. Oszkár lassan kiszállt az autóból, mozdulatai nyugodtak, mégis határozottak voltak. Egyetlen kézmozdulattal jelezte embereinek, mit kell tenniük. Nem volt szükség szavakra; két férfi azonnal odalépett a hátsó üléshez, és megragadták Kiarát. Az arca sápadt volt, olyan mintha kiment volna az arcából az összes vér. Viszont nem tiltakozott, és láttam rajta, hogy retteg. Csak hagyta, hogy megragadják őt és a raktár masszív, rozsdás ajtaja felé vonszolják.

Én is utánuk indultam volna, de ekkor éreztem, hogy Oszkár elkapja a kezemet. Megtorpantam, és felnéztem rá. Az arca kifejezéstelen volt, de a tekintete szinte átszúrt. Nem értettem, mit akar.

– Te nem mész oda. – mondta egyszerűen, és mielőtt tiltakozhattam volna, elengedte a kezemet. Elővett egy cigarettát, és meggyújtotta. Az arca egy pillanatra megvilágosodott a láng fényében, majd oda nyújtotta felém.

Megráztam a fejem. Most nem kívántam a cigarettát, de figyeltem őt, ahogy lassan kifújta a füstöt. Karba tett kézzel ültem mellette, és próbáltam megfejteni, mi járhat a fejében. Mit akar most? Mit tervez?

Kiara már megvan. Ezért jöttünk. A nehezén túl vagyunk, nem igaz? És mégis, valami azt súgta, hogy ez csak a kezdet. Javier... Igen, ő lesz a következő. Őt akarja most Oszkár, és biztos voltam benne, hogy szenvedni fog. De hogyan? Hogyan akarja elérni, hogy Javier térdre boruljon előtte? És közben velem mi lesz?

Oszkár rám emelte a tekintetét, és hosszasan végigmért, mintha a gondolataimat akarta volna kifürkészni.Éreztem, hogy a levegő szinte megfojt, ahogy tovább tanulmányozott, mintha mérlegelné, mit érzek vagy gondolok valójában. Próbáltam tartani magam, kifejezéstelen arcot vágni, de a gyomromban kavargó feszültséget alig tudtam elrejteni előle. Ezután ismét beleszívott a cigijébe. Nem szólt semmit, de a hallgatása is beszédes volt. Kíváncsi voltam, miért nem engedett oda a többiekhez. Talán óvni akar? Vagy ez is csak a küldetés része? Tudtam, hogy nem fogja rögtön elárulni a terveit, de a türelmetlenség szinte szétfeszített. Nem bírtam tovább.

– Miért nem mehetek oda? Miért tartasz vissza? – kérdeztem végül, a hangomban egy kis kihívással.

Oszkár csak egy halvány mosolyt villantott rám, amitől még jobban zavarba jöttem. Úgy nézett rám, mintha az egész ügy az ő markában lenne, és az igazság: így is volt.– Mert most rád más feladat vár. 

Oszkár szavai egy pillanatra kizökkentettek. Más feladat? A pulzusom azonnal az egekbe szökkent, ahogy próbáltam kitalálni, mit várhat tőlem. De mielőtt megszólalhattam volna, Oszkár közelebb hajolt az ülésen, épp csak annyira, hogy érezni lehessen a teste közelségét, majd halkan, kimérten megszólalt:

– Hívd fel Javiert. Mondd meg neki, hogy megvan Kiara, és követelj érte váltságdíjat.

A szavai olyanok voltak, mint egy penge éle: hidegek és metszőek, minden egyes hangjuk sebet ejtett. Egy pillanatra elhallgattam, majd végül gúnyos mosoly kúszott az arcomra. Igazán? Ez lenne a "másik feladat"? Az, hogy én legyek a közvetítője? Nem mintha zavart volna – sőt, a helyzet még szórakoztatott is. 

– Ennyi? Ez a nagy terv? – kérdeztem szándékosan gúnyosan, de Oszkár nem reagált. Csak nézett rám, a szokásos magabiztos mosolyával, ami azt sugallta, hogy pontosan tudja, mit csinál.

Végül felsóhajtott, majd nagy nehezen megszólalt:

– Ne hidd, hogy csak a barátnőd van bajban. – Ismét felém hajolt, és gyengéden megérintette az államat. – Téged is eladlak jó áron. Mehetsz a kis barátnőddel – búgta halkan.

Azonnal lecsaptam a kezét az arcomról.

– Te átvertél! – sziszegtem, és elhúzódtam tőle.

A férfi felegyenesedett, majd zsebre vágta a kezeit, mintha semmi sem történt volna.

– Most már késő, Barbara. Viszont tegyél meg valamit: hívd fel a kis barátodat, és mondd el neki mi a helyzet. Ha nem teszed meg, bajba kerülsz.

Felsóhajtottam, majd elővettem a telefonomat. Ha ezt akarja, hát legyen. Tárcsázni kezdtem Javier számát, az ujjbegyeim gyorsan futottak végig a kijelzőn. Miközben kicsöngött, egy pillanatra Oszkárra néztem. A tekintetünk találkozott, és abban a pillanatban szinte éreztem, hogy elégedett velem. Olyan arckifejezése volt, mint aki pontosan tudja, hogy minden lépés a tervének része – és hogy én tökéletesen játszom a rám osztott szerepet.

A vonal túlsó végén hallottam, ahogy felveszi. Javier hangja hűvös és kimért volt, mintha nem is sejtette volna, mi következik.

– Barbi? Mi a fenét akarsz?

A mosolyom még szélesebb lett. A hangomban érezhető volt a játékosság, de egy csipetnyi fenyegetés is, ahogy belekezdtem.

– Nocsak, Javier. Reméltem, hogy hamar felveszed. Van egy jó hírem és egy rossz. Melyikkel kezdjem?

A másik oldalon hirtelen csend lett. Tudtam, hogy érzi: valami nem stimmel. Ez volt az egyik kedvenc pillanatom – amikor a magabiztos emberek megérzik, hogy kicsúszik a talaj a lábuk alól. A csend épp elég volt nekem, ahhoz hogy folytassam.

– Megvan Kiara. Hamarosan küldünk egy számlaszámot. Tudod, hogyan működik ez, nem igaz? Ha viszont játszadozni próbálsz, akkor... nos, nem szeretnénk, ha bármi baja esne, igaz?

Ahogy beszéltem, Oszkár továbbra is engem nézett. Láttam rajta, hogy elégedett. A cigarettáját lassan szívta, a tekintete szinte átszúrt, mintha azt akarná mondani: Látod? Tudtam, hogy képes vagy rá.

A vonal másik végén Javier hangja reszelősebbé vált, ahogy megszólalt.

– Ne merj játszani velem, Barbi. Mennyi az összeg?

Ó, hogy aggódik a kis barátnőjéért! Úgy látszik bármit megtenne érte!

– Ne siettesd a dolgokat. Kapni fogsz egy pontos utasítást. Addig pedig ajánlom, hogy gondolkodj el rajta, mennyit ér meg neked Kiara biztonsága.

Letettem a telefont, és magabiztosan a férfira néztem. Elteszem a telefont, kihúzom magam, és előkapom a kis tükrömet. Gyorsan megigazítom a rúzsomat, miközben megpróbálom kizárni a fejemből a kusza gondolatokat. Csak abban bízom, hogy Javier tényleg sietni fog.

Oszkár újabb szivarra gyújt. Az arca komoly, de a szemében ott vibrál valami – talán kíváncsiság, talán valami más, amit nem tudok egyből megfejteni.

– Sikerült? – kérdezi, és közben lassan kifújja a füstöt.

Lassan bólintok, miközben kinézek az ablakon. – Igen – felelem gyorsan, talán egy kicsit túl gyorsan is. Mintha próbálnám elhitetni vele, hogy minden rendben. Pedig valójában semmi sem volt rendben. 

Mielőtt bármi mást mondhatnék, Oszkár közelebb hajol. A mozdulata szinte észrevétlen, de azonnal megérzem a közelségét. Egy pillanatra megijedek közben egész testemben megrándulok. A szívem pedig egyenesen dörömbölni kezdett a mellkasomban. Az ajka gyengéden érinti az arcomat. Már megint arcon csókolt – másodszor. Egy pillanatig levegőt sem veszek, csak érzem az érintése meglepő óvatosságát. Azonnal zavarba jövök, érzem, ahogy az arcom elpirul. Zavartan lesütöm a szemem, de közben furcsa módon élvezem az érintését. Az érzelmek kavalkádja teljesen összezavar: egyszerre érzem magam bátortalannak és valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon dögösnek.

Órák óta itt vagyunk. Az idő lassan telik, és a feszültség szinte tapintható. Oszkár nem sokkal ezelőtt felhozatta Kiarát az egyik hátsó raktárba. Most egy elhagyatott székben ül, kezei szorosan megkötözve. Az arcán meglátszik az órák óta tartó küzdelem, a sírás nyomai még mindig ott vannak, de a szemei... azok most is csak erőt sugároznak. Még így, összetörten is.

Nagyot nyelek. Érzem, hogy most végre eljött az én időm. Magabiztos léptekkel sétálok oda hozzá, de belül valami furcsa izgatottság forr bennem. Gyengéden megfogom az állát, ujjaim alig érintik a bőrét. Kiara rám néz, és tekintetéből tisztán kiolvashatom: megvet. Gyűlöl. Ez szinte belém mart, de mégis... ettől lett tökéletes a pillanat.

– Szia, Kiara – búgom halkan, szinte már kedvesen. – Bocsi a nagy csindrattáért, de... tudod, kell a pénz.

Az arca eltorzul. Látom, ahogy a harag és az undor kavarog benne, és amikor megszólal, hangja szinte sziszegéssé változik:

– Te egy őrült vagy! – préseli ki a fogai között.

Egy pillanatra elmosolyodom. Nem kell, hogy mondja. Tudom. Én nem csak egy őrült vagyok – én egy zseniális őrült vagyok.

Amikor besötétedett, Oszkárral kitaláltuk, hogy kiveszünk egy szobát a közeli hotelben. Csak mi ketten. A raktár most már üresnek tűnhet, de mi tudjuk, hogy ott hagytuk Kiarát. Egyedül. Hadd érezze csak, milyen az, amikor nincs segítség, nincs remény. A gondolatra akaratlanul is elégedetten elmosolyodom.

Ahogy belépünk a hotelszobába, az első dolog, amit teszek, hogy szinte ledobom magam az ágyra. A matrac puhán nyeli el a súlyomat, és én elterülök rajta,hogy kiélvezzem minden négyzetcentiméterét. Mélyeket sóhajtok, mintha most engedném ki magamból az összes felgyülemlett feszültséget. Valahol a hátamban érzem a napok óta tartó szorongás maradékát, de már nem érdekel. Csak egy dolgot akarok most.

– Elmegyek fürödni egyet – szólok oda Oszkárnak, aki szórakozottan bólint, miközben tovább pötyög valamit a telefonján. Nem néz rám, de tudom, hogy figyel. Mindig figyel.

A fürdőszoba hatalmas, jóval nagyobb, mint amire számítottam. Ahogy belépek, szinte eltűnök a tágas térben. A csempe hideg és makulátlanul tiszta, az óriási tükör pedig szinte körbeöleli a helyiséget. Szerintem itt tízen is simán elférnének – gondolom magamban, miközben az ajtót óvatosan behajtom magam mögött, de nem zárom be. Nem érzem szükségét.

Lassan levetkőzöm. A felsőm hangtalanul hullik a padlóra, a nadrágom követi. A hideg levegő lágyan simít végig a bőrömön, és akaratlanul is elmosolyodom. A tudat, hogy kint Oszkár fekszik az ágyon, teljesen belemerülve a telefonjába, miközben én itt állok meztelenül a tükör előtt... valamiért szórakoztat. Furcsa érzés, de jól esik.

Óvatosan végighúzom az ujjaimat a kulcscsontomon. A bőröm alatt érzem az apró, finom rezdüléseket. Innen a vállamig haladok, mintha próbálnék megérteni valamit, amit eddig nem tudtam. A mozdulatok szinte önkéntelenek, mintha valami mély, ösztönös késztetés vezérelne.

A kezem lassan lejjebb siklik, a mellemhez ér, és végül megállapodik a bimbóimon. Megsimogatom őket, és érzem, ahogy a testem reagál. Az érintés érzéki, egyszerre szokatlan és mégis ismerős.

– Jesszus – suttogom magam elé, ahogy észreveszem, mennyire kemények lettek. Ez a felismerés egyszerre tölt el izgalommal és egy kis döbbenettel. Ezt Oszkár váltotta ki belőlem.

A kezem lassan elindul lefelé, mintha valami láthatatlan erő vezetné, és én nem is akarok ellenállni. Az ujjaim a hasam alatt simítanak végig, majd megállapodnak a bugyim szélénél. Egy pillanatra lehunyom a szemem, mélyet lélegzem, és hallom a saját szívverésemet. Az ujjaim közben lejjebb siklanak, beljebb, végig a forróságot érző testemen, és megtalálják azt a pontot, ahol minden feszültség összegyűlt. A testem reagál az érintésre, mintha már régóta erre várt volna. Egy apró sóhaj szakad ki belőlem, és a gondolataim most már teljesen elmosódnak.

Lassú körkörös mozdulatokkal simogatom a puncimat, majd megdörzsölöm a lüktető csiklómat. Miközben minden apró érintés egyre mélyebb hullámokat küld végig rajtam. Képzeletemben megjelenik Oszkár – a mozdulatai, a jelenléte, ahogy rám néz. A légzésem felgyorsul, és egyre erősebben érzem a testemen belüli feszültséget, ami most készül robbanni. Az ujjaim felgyorsulnak, egyre magabiztosabbá válnak, és a testem lassan megadja magát az orgazmusnak. Próbálom visszatartani a nyögést, de a hangom akaratlanul is elárulja magát. Az egyik szabad kezemmel befogom a számat, és megfeledkezem arról, hol is vagyok most. A csendet csak a saját lélegzetvételeim töltik be, és érzem, ahogy a gyönyör eláraszt, majd lassan elcsitul. Egy percre még mozdulatlanul állok, az ujjaimat lassan visszahúzva, miközben próbálom feldolgozni az élményt.

Kinyitom a szemem, és még mindig zihálok. Aztán a tükörbe nézek: az arcom kipirult, a hajam kócosan keretezi az arcomat. Még mindig érzem Oszkár jelenlétét, noha csak a fejemben létezett. Egy halk sóhajjal a csempének dőlök, majd belém hasít a felismerés, hogy az ajtót félig nyitva hagytam. Azonnal megmerevedek, és a szívem újra vadul kezd kalapálni, de most már nem a gyönyör, hanem valami más – a meglepetés és a pánik egyvelege miatt. Visszafordulok a tükör felé, és a saját arcomat nézem. Kipirultam, a szemeim csillognak, és az egész testem még mindig az előbbi pillanatok emlékétől bizsereg.

Hallgatózom, de odakint minden csendes. Túl csendes.

Kapkodva próbálom rendezni magam. A törölközőért nyúlok, és magam köré csavarom, mintha ezzel eltüntethetném az előbbi percek minden nyomát. Óvatosan a kilincshez lépek, majd résnyire kinyitom az ajtót, hogy kilássak.

Oszkár ott van, pontosan ott, ahol hagytam – az ágyon fekszik, kezében a telefonjával, a képernyő fénye megvilágítja az arcát. Nem mozdul, és nem néz rám. Vagy legalábbis úgy tűnik.

Egy pillanatra megnyugszom, de a szívverésem még mindig nem lassul le teljesen. Vajon észrevett valamit? Hallott? Nem vagyok biztos benne, és ez a bizonytalanság olyan érzést kelt bennem, mintha még mindig figyelne, még akkor is, ha nem látszik. Visszalépek a fürdőbe, és behajtom magam mögött az ajtót – ezúttal teljesen. A törölköző szélébe kapaszkodom, és mély lélegzetet veszek, próbálva elhessegetni a gondolatot, hogy a férfi talán többet érzékelt az előbbiekből, mint amit én szerettem volna.