Barbi 11. fejezet

Az első közös éjszaka

Miután gyorsan magamra kaptam a törölközőt, zavartan lépek ki a fürdőből. Az ajtó halk kattanással csukódik be mögöttem, de a csend így is szinte szétfeszít. Minden idegszálam megfeszül, ahogy Oszkár szeme sarkából azonnal felfigyel rám. 

– Máris végeztél? – kérdezi, és az ajkán egy halvány mosoly jelenik meg. Az a fajta mosoly, amitől a gyomrom görcsbe rándul, és a fejem azonnal tele lesz kétségekkel.

Istenem! Remélem, hogy nem buktam le. Hogy lehettem ennyire óvatlan? Érzem, ahogy az arcom égni kezd, ahogy visszagondolok az előző momentumra. Próbálok lazának tűnni, de a kezeim remegni kezdenek, amikor a táskámban kezdek kutakodni. Az ujjaim céltalanul matatnak, és fogalmam sincs, mit keresek. Talán időt akarok nyerni, talán csak azt akarom, hogy ne kelljen felnéznem rá.

Mégis, szinte érzem a hátamon Oszkár pillantását. Olyan erővel néz, mintha olvasni próbálna belőlem, mintha tudná, hogy valami nem stimmel. Egyik pillanatról a másikra a táskában való kotorászás egyszerűen értelmetlennek tűnik. Erőt veszek magamon, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Nem lehetek ilyen gyenge, nem lehetek ilyen könnyen átlátható.

Felé fordulok, és olyan lazának próbálok tűnni, amennyire csak tudok.

– Mész fürdeni? – kérdezem, és közben érzem, hogy az ujjaim szinte görcsösen szorítják a törölközőt a mellemen. A hangom kicsit remeg, de remélem, hogy csak én hallom.

Oszkár lassan leteszi a telefont. A tekintete rám siklik, és végigjárja az egész testemet, mintha minden apró részletet meg akarna figyelni. Ez nem csak egy egyszerű pillantás – szinte érezni lehet, ahogy a szeme végigsiklik rajtam, mintha a bőrömet simogatná. Mintha már azzal is zavarba akarna hozni, hogy csak néz. Miért néz így rám? Vajon tud valamit? Érezte? Hallotta?

Egy pillanatra nem merek megmozdulni. A légkör feszültté válik, mintha valami láthatatlan húrt feszítettek volna meg közöttünk, ami bármelyik pillanatban elpattanhat. A szívem a torkomban dobog, de próbálom nyugodtnak tettetni magam.

– Lehet, hogy megyek – válaszolja végül, és az a halvány mosoly még mindig ott bujkál az arcán, mintha ő élvezné ezt a helyzetet. 

A férfi lassan, szinte lustán felemelkedik az ágyról. Közelebb lép hozzám, a léptei hangtalanul simulnak a szőnyegbe. Az árnyéka végigfut a falon, ahogy megáll előttem, olyan közel, hogy érzem a testének melegét, és a saját légzésem is elakad.

Egyik kezével óvatosan megérinti a karomat. Az érintése váratlan, de gyengéd. A vízcsepp, amit az ujjaival óvatosan letöröl, szinte megfagy a bőrömön, ahogy a figyelme rám összpontosul. Az ujja nyomán lassan cirógatni kezd, egy apró, szinte észrevétlen mozdulattal. Minden érintése bizsergető hullámként fut végig rajtam. Érzem, hogy az izmaim megfeszülnek, mégsem tudok elmozdulni. A hajam nedvesen tapad a vállamra, és ő egy finom mozdulattal félresöpri azt az útból, hogy ne zavarjon. 

Vajon mit akar tőlem? Ez csak játék neki? Talán teszteli, meddig mehet el?

Egy édes, enyhe remegés fut végig a testemen, mintha a bizonytalanság és az izgalom egy különös táncot járna bennem. Az ujjai a karomon és a vállamon időznek, mintha teljesen megbabonáztam volna. Szinte kibírhatatlan a feszültség.

– Jól esik? – kérdezi halkan, és érzem a hangján mennyire vágyik rám. Próbálom szóra nyitni a számat, de nehezemre esik. Istenem, még beszélni sem tudok!

Helyette csak némán bólintok, az arcom lángol, és a törölköző szélét még szorosabban szorítom magam köré. De ő nem tágít. Lehajol hozzám, olyan közel, hogy érzem az ajkait a fülem mellett, a lélegzetét, ami forrón simítja végig a bőrömet.

– Máskor majd zárd magadra az ajtót szivi... – suttogja halkan, de a szavai olyan erővel csapódnak bennem, hogy beleremegek.

Az arcom forróbb, mint valaha. Érzem, hogy a nyakamig kúszik a pír, elárulva minden gondolatomat, minden érzésemet. Próbálok szavakat találni, hogy mondjak valamit, akármit, de a torkom összeszorul, és csak valami halk, értelmetlen hang tör fel belőlem.

– Szivi... – ismétli meg játékosan, mintha az előbbi kijelentése nem lett volna már önmagában elég. –Nem szeretném, ha valaki más hallana így rajtam kívül. Világos? – A szavai egyszerre simogatnak és bilincsbe vernek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy hozzá tartozom.

Aztán egyenesbe jön, lassan visszahúzza a kezét, mintha pontosan tudná, hogy elérte, amit akart. Az arcán megjelenik az a halvány, sejtelmes mosoly, amitől még inkább elveszettnek érzem magam. Megfordul, és lazán elindul a fürdőszoba felé, mintha mi sem történt volna. Ott hagy, egyedül, a gondolataimmal, melyek most borulnak lángba a kíntól. Mégis ahogy hozzám ért, ahogy végig simogatott.. Minden egyes mozzanatával úgy éreztem, mintha pontosan tudná, mit váltott ki belőlem. És most itt hagyott, hogy egyedül birkózzak meg ezzel.

De tudom, hogy képtelenség. Az a pár érintés, az a nézés – minden egyes részlete ott parázslik bennem, és nem hagy nyugodni. De nem… nem tehetem meg. Nem fogom hagyni, hogy még tovább sodródjak ezzel.

Egy darabig biztosan nem fogok magamhoz nyúlni.

Leülök az ágy szélére, és mélyet lélegzem, próbálva visszanyerni az irányítást. A fürdőből hallom a víz csobogását, és szinte érzem, hogy a helyzet súlya még inkább rám nehezedik. Vajon mit gondol most? Vajon tudja, hogy mit váltott ki belőlem?

És ekkor meghallom. Egy mély, visszafojtott sóhaj szakad ki belőle odabent. Nem olyan, mint a mindennapi légzés – ez más. Az a fajta hang, ami nem hagy kétséget afelől, hogy Oszkár most nem csak zuhanyzik. A felismerés szinte fejbe kólint, és érzem, ahogy az arcom azonnal lángba borul.

Most ő is? Ez komoly?

Ez a gondolat egyszerre döbbenettel és valami egészen más érzéssel tölt el. Tudom, hogy nem szabadna erre gondolnom, de a tudat, hogy Oszkár most ugyanúgy átadja magát a saját vágyainak, mint én korábban, megállíthatatlanul lüktet bennem. Nem bírom elnyomni azt a halvány, már-már zavart mosolyt, ami az arcomra kúszik.

Lehet, hogy ez az egész nem is csak rólam szólt. Lehet, hogy mindvégig tudta… És lehet, hogy felizgattam. 

Imádom ezt az egészet.

Ez a felismerés olyan váratlan, hogy szinte nevetni támad kedvem. Ez nem csak izgalmas – ez tiltott. Bűnös. Épp ettől olyan csábító. Az a tudat, hogy ő most éppen ugyanúgy magával ragadta a pillanat, ahogyan engem korábban, szinte megőrjít. Egy játék ez, aminek a szabályait nem mondták ki, de mindketten tökéletesen értjük őket.

Egy halk sóhaj szakad ki belőlem, és próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy ez mennyire helytelen – de ezzel egy időben érzem azt is, hogy ettől lesz igazán izgalmas. Ez a kettősség az, ami egyszerre feszít és elbűvöl. A vágy és a józanság között lebegve most nincs más, csak ez az intenzív pillanat, amit nem akarok elveszíteni.

A hajam a nyakamhoz tapad, még mindig nedvesen, és szinte érzem, ahogy a forróság átsugárzik rajtam. A fürdőből érkező hangok lassan halkulnak, de a hatásuk nem csökken. Épp ellenkezőleg. Az elmélet, hogy ő is élvezi a saját testi örömét, olyan izgalmat kelt bennem, amit képtelen vagyok elnyomni.

Végül hátradőlök az ágyon, és az ujjaim elernyednek. Alig várom már, hogy kijöjjön onnan, és én is beszólhassak neki.

Amikor eltelik egy kis idő, Oszkár magabiztosan lép ki a fürdőből. A forró zuhany gőze még ott lebeg körülötte, a törölköző lazán van a derekára tekerve, és a bőre nedvesen csillog a lámpa gyér fényében. Sóhajtva vesz egy mély lélegzetet, mintha az egész nap izgalmait most engedné ki magából. Én már az ágy szélén ülök, felöltözve a piros selyem hálóingemben, amit fekete csipkék szegélyeznek. Nem egy mindennapi darab, de most mégis tökéletes választásnak tűnik. Pont annyira kihívó, hogy felkeltse a figyelmet, és éppen annyira elegáns, hogy ne tűnjön túl direktnek. Tudom, hogy észreveszi.

Épphogy rápillantok, nem is csalódom. A tekintete azonnal rám siklik, és végigmér tetőtől talpig. Egy pillanatra megállapodik a hálóingemen, és látom, hogy az ajkai mosolyra húzódnak. De most nem fogok engedni neki mindent. Nem. Ezúttal én veszem kézbe a helyzetet.

– Na, mi az? – kérdezem félrebillentett fejjel. A hangomban szándékos flörtölés bujkál, de éppen annyi játékossággal, hogy a feszültség tovább vibráljon közöttünk. – Csak nem azt akarod mondani, hogy egy kis fürdés teljesen lefárasztott?

Oszkár halk, mély nevetése betölti a szobát, a hangja szinte vibrál bennem. Az a nevetés nem egyszerűen szórakozott – inkább olyan, mintha teljes mértékben tisztában lenne azzal, milyen reakciókat vált ki belőlem. Lassan indul felém, mozdulatai nyugodtak és céltudatosak. A szeme rám szegeződik, egy pillanatra sem fordul el, és a pillantása szinte éget. Megáll előttem, majd hirtelen az ágyra hajol, a karjait a matracon támasztva meg. Az arca most közelebb van, sokkal közelebb, mint amire számítottam. A lélegzetem szinte elakad, ahogy az egyik kezét lassan felemeli, és megérinti az ajkamat. Az ujjai lágyan siklanak az alsó ajkamra, egy olyan meglepő és szokatlan gesztus, hogy egyszerűen képtelen vagyok bárhogyan is reagálni.

– Épp ellenkezőleg– feleli végül, a hangja sötét és magabiztos, miközben lebiggyeszti az ajkamat az ujjával. – Csak... mondjuk úgy, hogy nem erre számítottam, amikor kijöttem.

Az érintése, az a cseppnyi játékosság az ujjai nyomán, szinte megsemmisít. Alig bírok szóhoz jutni, a testem reagálna, de a szavaim egyszerűen nem állnak össze. Ez az a pillanat, amikor pontosan érzem, hogy eddig azt hittem, nálam van az irányítás – de tévedtem. Azt hiszem, mindig is nála volt. Mégis, egy részem kíváncsian várja, meddig mehet el. Próbálom visszanyerni az önuralmamat, így kissé kihívóan megszólalok.

– Miért, mire számítottál? – kérdezem, miközben lassan felállok. Egyetlen mozdulattal kisimítom a hálóingem ráncait, szándékosan figyelve, hogy Oszkár biztosan lássa.

Egy pillanatra megáll, mintha latolgatná a válaszát, majd még közelebb hajol. Most már alig egy karnyújtásnyira van, és a szemei egyenesen az enyémbe néznek. Az a tekintet… mintha szavak nélkül mondana mindent. Az izmaim megfeszülnek, ahogy érzem, hogy talán meg fog érinteni – talán nem. És ez a bizonytalanság épp olyan izgalmas, mint amilyen fojtogató.

Végül csak elmosolyodik, azzal a sejtelmes mosollyal, amitől még inkább elveszettnek érzem magam.

– Semmire. De azt hiszem, ez jobban tetszik – mondja, a szavai könnyedek, de mégis súlyosak. Mintha minden egyes hangjával végigsimítana rajtam, miközben egyetlen mozdulattal a törölköző szélét igazítja meg a derekán. Az ujjaim önkéntelenül összefonódnak az ölemben, próbálva uralni magam, miközben úgy érzem, hogy a testem egyre forróbb lesz.

Aztán, mintha mi sem történt volna, felkapja a sporttáskáját, és visszavonul a fürdőszobába. Az ajtó halk kattanással záródik be mögötte, és a léptei eltűnnek a csempe tompa visszhangjában. Oldalra fordulok az ágyon, és az arcomat a kezembe temetem, próbálva lehűteni magam. A törölközője alatt felsejlő bőrének látványa, a mozdulatainak lazasága és az a szemtelen mosoly, amit csak úgy odavetett nekem… Istenem, micsoda látvány. Mélyet lélegzek, mintha ezzel el tudnám hessegetni a képeket, amelyek újra és újra megjelennek a fejemben. A testem még mindig reagál rá, mintha ott lenne mellettem, és ez teljesen összezavar. Az arcomat forrónak érzem, és legszívesebben kirohannék a szobából, hogy egy kis friss levegőt szívjak, de mégis maradok. Védtelenül, a saját gondolataimmal és azzal a megállíthatatlan vággyal, amit ő váltott ki bennem.

Hogyan képes erre? Hogyan váltotta ki belőlem ezt ennyire könnyedén?

Egy halk sóhaj szakad ki belőlem, és próbálom összeszedni magam, tudva, hogy hamarosan vissza fog jönni. Addigra, azt hiszem, legalább az arcomról el kellene tüntetni ezt a pírt.

Mert egy dolgot biztosan tudok: nem fogom megadni neki azt az elégedettséget, hogy lássa, mennyire beindított.

Vagy talán… már pontosan tudja.

Mikor az ágy szélére húzódva fekszem, a telefonom képernyőjét bámulom. Az ujjaim céltalanul görgetik az üzeneteket, de a gondolataim máshol járnak. Az az izgalom, amit Oszkár az előző pillanatokban maga után hagyott, még mindig tapintható a szobában, és érzem, hogy mindjárt meggyulladok, ha csak rá gondolok.

Aztán meghallom az ajtó halk kattanását, ahogy Oszkár visszatér. Nem nézek fel, csak félszemmel látom, ahogy ledobja a táskáját a földre, a mozdulat lendületes, de mégis csendes. A szívem egy pillanatra megdobban, amikor elindul felém, és érzem, hogy megáll az ágy mellett. Nem szól egy szót sem, csak megemeli a takarót, és bebújik mellém. Istenem, komolyan? Ide fog feküdni mellém? A gondolat villámcsapásként ér, de nem mozdulok, és még csak meg sem merek mukkanni. A testem merev, és minden idegszálammal egyszerre koncentrálok. Érzem, ahogy a matrac besüpped a súlya alatt, a takaró halkan suhan, amikor betakarja magát. A közelsége szinte perzsel, és most már tudom, hogy esélyem sincs figyelmen kívül hagyni őt.

A légzésem egyre sekélyesebb lesz, ahogy megpróbálok nyugodt maradni. Nem nagy ügy.  Ez csak egy éjszaka és kész. Túlfogom élni. 

Ugye?

Mégis, a jelenlétének súlya szinte elnyom. Nem tudom, hová nézzek, mit csináljak. Legutoljára akkor feküdtem így valaki mellett, amikor Javier-rel egy buli után osztoztunk az ágyon. Akkor mindketten olyan részegek voltunk, hogy azonnal elaludtunk. Most viszont más. Oszkár jelenléte minden szempontból más. Túl éber vagyok, túlságosan tudatában vagyok mindennek.

Hirtelen megmozdul, megigazítja magát, és végül csendben elhelyezkedik. A szavai, amikor megszólal, annyira váratlanok, hogy majdnem összerezzenek.

– Jó éjszakát, Barbara! – mondja, a hangja mély és nyugodt, de van benne valami, ami azonnal belém hasít. Jól esik, hogy gondol rám elalvás előtt. Duzzogva elfordulok, és magamra húzom a takarót. 

Mégis, lassan megfordulok, csak annyira, hogy a szemeim sarkából láthassam az arcát. Ott fekszik, a párnának támasztva a fejét, a félhomályban alig kivehetően, de elég közel ahhoz, hogy minden apró részletet megfigyeljek. Halványan elmosolyodom, a saját zavaromat leplezve, és halkan válaszolok.

– Jó éjszakát, Oszkár!

Egy hosszú pillanatig csak bámuljuk egymást, és a pillanatot senki sem töri meg. A levegőben továbbra is ott vibrál a kimondatlan érzés. Végül visszafordulok, és próbálom meggyőzni magam, hogy le tudok csillapodni. De a szívem ritmusa és az a mosoly, amit az arcomon érzékelek, pontosan tudatja velem, hogy ez az éjszaka nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy terveztem.

Az éjszaka kellős közepén arra riadok, hogy Oszkár szorosan öleli a derekamat. A testem megfeszül, mert a helyzet váratlan, és a férfi közelsége még álmában is olyan intenzív, hogy szinte belesajdul. Aztán meghallom a nyöszörgést. Félhangosan, zavartan motyog magában.

– Ne hagyj el… – ismétli újra meg újra, a hangja olyan gyenge, hogy összeszorul a szívem. Mi történik vele? Miért mond ilyeneket?

Megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de a karja olyan erősen tart, hogy képtelen vagyok megmozdulni. A mozdulataimra egyre jobban szorít magához, mintha ezzel biztosítaná, hogy nem tudok elmenni. Végül nagy nehezen felé fordulok, az arcára nézek, és szinte megsajnálom. Az arca gyötrött, a vonásai feszülten megrándulnak az álomtól. 

– Oszkár, ébredj fel! – suttogom, és közben gyengéden végig simítom az arcát. Az ujjaim végigfutnak a borostáján, hátha ettől visszatér a valóságba, de nem reagál. Csak nyöszörög tovább.

– Barbi… kérlek, ne menj el… – motyogja halkan, a hangjában olyan fájdalommal, amit még sosem hallottam tőle. Egy pillanatra megtorpanok.Mióta kér meg bármire? 

Próbálom megnyugtatni, a nevét halkan ismételgetem, de semmi sem használ. Nem hagyhatom így. Az éjjeli lámpa kapcsolója felé nyúlok, és végül sikerül felkapcsolnom. A gyenge fény betölti a szobát, és most már látom, hogy az arcán valós könnyek csillognak.

– Oszkár! Ébredj fel! – mondom most már határozottabban, és a karját kezdem el simogatni, amivel átkulcsolta a derekamat.

Végül óvatosan kinyitja a szemét. A tekintete zavaros, mintha még mindig félig álomban lenne, és a könnyek ott csillognak benne. Egy hosszú pillanatig csak néz rám, a szemében a fájdalom olyan nyíltan tükröződik, hogy képtelen vagyok mit kezdeni vele. Mit lát bennem most? Mit álmodott, ami ennyire felkavarta?

Aztán hirtelen kipattan az ágyból, mintha magához tért volna. Egy szó nélkül viharzik ki a szobából, egyenesen a fürdő felé. Az ajtó becsukódik mögötte, és én ott maradok, szinte kővé dermedve.

Mi a fene volt ez az egész? Miért kérlel, hogy ne menjek el, amikor még mindig itt vagyok? Mi történt vele, amitől ennyire összezavarodott? Ez a szituáció… ez minden eddiginél furcsább. Ahogy az ajtót nézem, azon kapom magam, hogy egy részem szívesen utána menne, hogy megkérdezzem, mi történt. De a másik részem nem akarja, hogy újra meglássa, mennyire zavarba hozott ez az egész. Csak ülök ott, és várom, hogy visszatérjen – ha egyáltalán visszajön.

Egy kis idő eltelik, és Oszkár még mindig nem jön ki, így egyre nyugtalanabb leszek. Az ágy szélén ülök, és a lábaim idegesen dobolnak a padlón. Miért van bent ilyen sokáig? Miért nem válaszol? Végül nem bírom tovább, felkelek, és lassan odasétálok a fürdőszoba ajtaja elé. Egy pillanatig csak állok ott, a tenyerem az ajtó mellett pihen, mintha magamat is győzködném, hogy nyugodjak meg. De valami nem hagy nyugodni. Ez nem normális. Valami nem stimmel vele.

Óvatosan az ajtóra tapasztom a fülemet, próbálok hallgatózni. Először csak a csendet hallom, de aztán, nagyon tompán, mintha zihálást hallanék. Egyenetlen, nehézkes légzés. Azonnal megszaporodik a szívverésem. Pánikroham? Vagy valami más? Mi történik odabent? Lassan elhúzom a fejem az ajtótól, és az ajtófélfába kapaszkodom, miközben próbálom kitalálni, mit tegyek. Az aggódásom egyre nő, ahogy az ajtót bámulom, mintha azon keresztül is láthatnám, mi történik.

– Oszkár! – szólítom meg, és bekopogok az ajtón. A hangom kissé remeg, de próbálok határozottnak tűnni. – Minden rendben van? – kérdezem hangosabban, szinte kiabálva, hogy biztosan meghallja.

Semmi válasz. A légzése még mindig hallatszik, tompán és szaggatottan, de nem szól vissza. Egyre jobban aggódom, és érzem, hogy a torkom elszorul. Miért nem válaszol? Miért nem jön ki? Tétován a kilincsre teszem a kezem, de nem nyomom le. Mi van, ha nem akarja, hogy zavarjam? Mi van, ha csak egyedül kell lennie? De mi van, ha tényleg szüksége van rám? Ez a gondolat szinte belém mar, és hirtelen erőt veszek magamon.

– Oszkár, kérlek, válaszolj! – szólítom meg újra, ezúttal halkabban, de a hangomban ott van az aggodalom. Az ajtónak támaszkodom, és várom, hogy történjen valami – bármi –, ami megnyugtat, de a csend csak feszültebbé teszi a várakozást.

Egy pillanatra behunyom a szemem, és mély levegőt veszek. Mit tegyek most?

Lecsúszom a hideg padlóra, a hátamat az ajtónak támasztom, és a lábaimat felhúzom magam elé. A térdeim közé temetem az arcomat, és pihentetem a szemem. Nem tudom, mi történik odabent. Nem értem. De nem akarok ráerőltetni semmit. Az ajtónak dőlve érzem, ahogy néha apró rezdülések futnak végig rajta – talán ő mozog, talán csak a légzésének visszhangja.

Nem tudom, mi történik odabent. Nem értem. De nem akarok ráerőltetni semmit. Az ajtónak dőlve érzem, ahogy néha apró rezdülések futnak végig rajta – talán ő mozog, talán csak a légzésének visszhangja. Próbálom elterelni a gondolataimat, de képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a tompa hangokat, amelyeket hallok a túloldalról. Egyszerre akarok ott lenni vele és hagyni, hogy megoldja, bármi is kavarog most a fejében.

A fejemet hátraszegem, és a plafonra nézek. A szoba félhomályában minden olyan csendes és mozdulatlan, mintha az idő csak kettőnk között létezne. A mellkasom összeszorul, és halkan suttogom, hátha meghallja, még ha nem is válaszol:

– Kérlek, gyere ki, Oszkár…

De még mindig csak a csend válaszol. Az ajtónak dőlve várok tovább, remélve, hogy nem kell már sokáig így maradnom.

Riadtan nyitom ki a szemem, és egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok. A padló hűvössége azonnal kijózanít az álomból. Elaludtam. Az ajtó mellett kuporogva, a földön. Megdörzsölöm az arcomat, majd lassan felülök, miközben próbálok kicsit magamhoz térni. A testem minden egyes porcikája tiltakozik, a végtagjaim elgémberedtek, és a nyakam is fáj.

A pillantásom azonnal az ajtóra siklik, és a gyomrom összerándul. Az emlékek visszatérnek. Oszkár még mindig odabent van. Hirtelen feszültség fog el, ahogy odakúszok az ajtóhoz, és újra odatapasztom a fülemet. A csendet most csak halk, szaggatott horkantások törik meg. Egy hosszú, megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem. Alszik. Még mindig bent van, de legalább alszik.

Ahogy lassan eltávolodom az ajtótól, érzem, hogy a testem szinte tiltakozik minden mozdulat ellen. A földön ülve elaludni nem volt a legjobb döntés, és most mindenem fájdalmasan emlékeztet erre. Nagy nehezen feltápászkodom, a lábaim remegnek, ahogy elbicegek az ágy felé. Nem tudom, mikor fog kijönni, de most már nem várom meg.

Az ágyra hajítom magam, a testem szinte azonnal ellazul. A takarót felkapom, és bebújok alá, mintha az valami védelmet nyújtana az egész helyzet furcsasága ellen. A fejemben még mindig ott lüktet a gondolat: Mi történik Oszkárral? Miért vonult el így? És miért viselkedett úgy, mintha… mintha elveszítene engem?

De most már nincs erőm ezzel foglalkozni. Hullafáradt vagyok ehhez az egészhez. Az agyam próbál tovább pörögni, de a kimerültség lassan győzedelmeskedik. Behunyom a szemem, és megpróbálok kizárni mindent. Majd reggel meglátjuk, mi lesz a helyzet. Majd akkor foglalkozom vele.