Barbi 12. fejezet

Ütközés és megbocsátás

Hunyorogva kinyitom a szemem, és tapogatózni kezdek. Próbálok rájönni hol vagyok, majd rájövök, hogy egy hotel szobában aludtam. Azonnal oldalra pillantok, az ágy üres mellettem, és a szoba nyomasztóan csendes. Egy pillanatig csak fekszem, próbálva összeszedni magam. Az éjszaka eseményei lassan visszakúsznak a tudatomba: Oszkár ölelése, a szavai, a fürdőszobába való bezárkózása, és az a hangos horkolás, amit a csendben hallottam.

Az ágy szélére csúszok, majd nehézkesen felállok. A lábaim még mindig kicsit zsibbadnak az éjszakai padlón alvás miatt, de megpróbálok nem foglalkozni vele. Talán most már kivonult a fürdőszobából, és talán végre beszélhetünk.

Kibotorkálok a szobából, és lassan az előszoba felé sétálok. Ahogy az ajtóhoz érek, azonnal feltűnik, hogy Oszkár cipője hiányzik. Az asztalon nincs semmiféle cetli, ami arra utalna, hogy lelépett. Egy üres whisky-s pohár árulja el, hogy talán már órák óta elment. Egy pillanatra megállok, a pultnak támaszkodom, és érzem, hogy a mellkasom újra összeszorul.

Hová ment? Miért nem szólt semmit? Miért hagyott itt így?

A gondolataim összevissza cikáznak, ahogy leülök az ágy szélére. 

A fejemet a kezembe temetem, és próbálom kitalálni, mihez kezdjek. Az agyam újra és újra visszaterel a férfi könyörgésére: „Barbi… kérlek, ne menj el.” Az a hang, az a fájdalom, ami benne volt… Most pedig eltűnt, magyarázat nélkül.

A szobában bolyongok, próbálva elütni az időt, de minden perc egy örökkévalóságnak tűnik. Az ablakhoz sétálok, kinézek az utcára, majd vissza a nappaliba, mintha valami választ keresnék, amit nem találok.

Hirtelen kattan a zár. A hang olyan éles a csendben, hogy szinte összerezzenek. Az ajtóhoz sietek, a szívem vadul dobog, ahogy kinyitom. Oszkár áll ott, de már az első pillantásból látom, hogy valami nem stimmel. Az arca kipirult, a szemei csillognak, és a mozdulatai lassúak, nehézkesek. Az alkohol szaga szinte azonnal megcsapja az orromat.

– Oszkár! – szólítom meg, miközben közelebb lépek hozzá. A teste megbillen, és szinte azonnal rám támaszkodik. Gyorsan átveti a karját a vállamon, hogy megtartsa magát. Érzem, hogy az egyensúlya teljesen rám nehezedik, és minden erejére szüksége van, hogy egyáltalán állni tudjon.

– Mi történt veled? Hol voltál? – kérdezem aggodalmasan, miközben próbálom elvezetni az ajtótól a nappaliba. A szavaim szinte egybefolynak, ahogy a fejemben cikázó kérdések kicsúsznak a számon. Miért ivott ennyit? Miért hagyott így magamra?

Oszkár rám pillant, az ajkain egy lusta mosoly jelenik meg. Egy pillanatig azt hiszem, hogy talán válaszol, de a szavai teljesen mást hoznak.

– Szia, Barbi! – mondja halkan, a szavai kicsit elmosódnak. – Hogy ma milyen szexis vagy! – bókol, miközben szinte végigmér, de a tekintete homályos, és azonnal tudom, hogy ez nem ő. A pia beszél belőle.

Egy pillanatra megmerevedek. Az a mód, ahogy rám néz, ahogy beszél… mintha nem is ugyanaz az ember lenne, akit tegnap este próbáltam megérteni. Ez nem az igazi Oszkár. Ez csak valami szánalmas próbálkozás, amit az alkohol hajt.

– Gyere, ülj le – mondom gyorsan, megpróbálva visszanyerni az irányítást, és elvezetem a kanapéhoz. Nehezen, de sikerül leültetnem, és közben még mindig tartanom kell, nehogy eldőljön. Úgy érzem ez nem lesz egyszerű.

– Hol voltál? – kérdezem újra, most már lassabban, miközben letérdelek elé, hogy a szemébe nézhessek. De a tekintete elkalandozik, és csak egy újabb mosolyra futja tőle.

– Titok… – motyogja, és a feje hátrabillen, mintha el akarna aludni.

Egy mély sóhaj szakad ki belőlem. Ez nem az a beszélgetés, amit most meg tudunk ejteni. Az arcom a kezembe temetem egy pillanatra, majd újra rápillantok. Egyértelmű, hogy ebben az állapotban semmire nem fogok tőle választ kapni. Oszkár csak bámul maga elé, a tekintete üveges, és tisztán látszik, hogy a pia teljesen elnyomta. Egyértelmű, hogy ebben az állapotban semmit nem fogok tőle megtudni. Legalább kényelmesen kellene elhelyezni, mielőtt teljesen elalszik.

Óvatosan megérintem a térdét, mintha ezzel is jelezném neki, hogy segíteni fogok, de nem érkezik tőle semmi reakció, csak egy halvány morgás. A pillantásom a cipőjére siklik. Ezt le kell vennem róla, különben még kényelmetlenebb lesz. Leguggolok, és a cipőfűzője után nyúlok. Az ujjaim ügyetlenül matatnak a masnin, de végül sikerül meglazítanom. Lassan lehúzom róla a cipőt, majd a zokniját is. Egy pillanatra megállok, ahogy érzem, hogy mozgolódik, mintha ellenőrizné, mit csinálok, de nem szól semmit, csak hagyja magát.

– Mindjárt készen vagyunk – mondom halkan, inkább magamnak, mint neki, hogy valahogy feldolgozzam a helyzet abszurditását. A cipőt félrerakom, majd lassan a felső teste felé nyúlok.

A nyakkendője szinte teljesen szorosra húzódott, és az inge felső gombja is zárva van. Ez sem lehet kényelmes. Az ujjaimmal finoman megragadom a nyakkendőt, és elkezdem lazítani. Az anyag szoros, és a kezeim kissé remegnek, ahogy próbálok ügyelni rá, hogy ne rántsam meg. Nem akarom, hogy kellemetlen legyen neki, még ebben az állapotban sem. De amikor le akarom venni róla, hirtelen érzem, hogy megragadja a csuklómat. Az érintése erős, a mozdulata szinte meglepő. Felkapja a fejét, és a tekintetét egyenesen az enyémbe fúrja. Az alkohol tompította vonásai ellenére a pillantása éles és szokatlanul összeszedett.

– Bébi, csak akkor érhetsz hozzá, ha én mondom – morogja, a hangjában bujkáló komiszság keveredik egy sötét, fenyegető árnyalattal. Amitől egy pillanatra megijedek, nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e, vagy csak az alkohol vezérli. De nem hagyom, hogy teljesen kizökkentsen. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, a csuklómat próbálom kiszabadítani a szorításából.

– Komolyan mondod? – kérdezem élesen, majd a kezemet derekamra teszem, hogy mutassam, nem hagyom magam. – Tényleg azt akarod, hogy álmodban megfojtson egy nyakkendő? Már csak az kéne!

A hangom egyre magabiztosabb, ahogy próbálom kezelni a helyzetet. De Oszkár ekkor előrenyúl, és elkapja a másik csuklómat is. Az alkohol lassította mozdulatai ellenére a fogása tudatos, szinte erőtől duzzad.

– Ide figyelj, kisasszony – szólal meg, a hangja kimért és lassú, de mostanra már jóval komorabb, mélyebb, és fenyegetően cseng. – Itt én diktálom a szabályokat, és csak az történik, amit én mondok. Világos?

A szavai szinte égetnek, és azonnal érzem, hogy az adrenalin szétárad a mellkasomban, feszültséget és nyugtalanságot hagyva maga után. A tekintetét nehéz elkerülnöm, de nem hagyom, hogy teljesen megijesszen. Már nyitnám a számat, hogy visszavágjak, amikor az egyik kezével lassan végigsiklik a nyakam vonalán. Az érintése könnyű, szinte gyengéd, de a helyzet egészében valami sötétséget sugall.

– Különben ide teszem az egyik késemet, aztán szövegelhetsz… – jegyzi meg szinte közönyösen, a hangja nyugodt, mintha csak egy hétköznapi megjegyzést tenne. De ez nem egy átlagos ember mondata ez, hanem egy bűnőzőé, aki rabol és öl, minden gond nélkül. Mégis, valami érthetetlen vonzalmat érzek iránta, amit magamnak is alig merek bevallani.

Kihúzom magam, és összeszorított állkapoccsal nézek a szemébe.

– Elég lesz, Oszkár – mondom határozottan, és a hangomban most már nyoma sincs a korábbi bizonytalanságnak. – Nem tudom, mit képzelsz magadról, de ez nem mehet így tovább!

Próbálom kiszabadítani a csuklómat, de az ujjai továbbra is görcsösen tartanak, meg sem rezzennek. A tekintetem az övébe fúrom, és próbálom kitalálni, mennyire van magánál. Az alkohol nyomait látom rajta – a vöröses árnyalat az arcán, a lehelete nehéz –, de tekintetét továbbra is rajtam tartja. Ez csak még inkább feldühít, a tehetetlenség érzése szinte felforrósítja a véremet.

– Most elengedsz, vagy én lépek meg helyetted. Világos? – teszem hozzá, a hangom erős, még ha belül érzem is a feszültséget.

Egy hosszú pillanatig nem mozdul, mintha mérlegelné, mit tegyen, aztán végül lassan elengedi a csuklóimat. Ahogy a kezeim szabaddá válnak, azonnal hátralépek és megdörzsölöm a fájdalmas részt. Viszont itt az idő cselekednem!

Felkapom a táskámat, és elkezdek pakolni. A kezeim gyorsan mozognak, szinte automatikusan. Nem gondolkodom, csak próbálom összeszedni a legfontosabb dolgaimat. A szívem még mindig zakatol a dühtől és az adrenalin lökettől, amit Oszkár szavai váltottak ki. Ez már sok volt. Nem maradhatok itt.

– Barbi… ne menj el… – dünnyögi, a hangja most már halkabb, szinte könyörgő. Mögülem hallom, hogy mozdulni próbál, talán közelebb lépni, de nem fordulok meg. Csak a táskámat szorongatom, és érzem, hogy az ujjaim szinte elfehérednek.

Egy mély levegőt veszek, és lassan megfordulok.

Ott áll a kandalló mellett, és az alkohol szaga még mindig körbelengi őt. Egy pillanatra elidőzik a tekintetem rajta, aztán előrelépek. Nem hagyom, hogy bármit mondjon. Az ujjaimal a hajába markolok, szorosan, határozottan, és közel hajolok hozzá, hogy egyértelműen értse, amit mondok.

– Előbb józanodj ki! – sziszegem, a hangom kemény és rezzenéstelen. – Szedd össze magad, és majd utána beszéljünk!

A szavaimat követően elengedem, a kezem lassan kisiklik a hajából. Egy pillanatra még ott állok előtte, várva, hogy mondjon vagy tegyen valamit, de nem reagál. Nem vág vissza, nem próbál megállítani.

Ami tőle eléggé szokatlan.

Figyelem őt, ahogy ott áll, megtörtnek tűnik, de most már képtelen vagyok sajnálni. A dühöm és a csalódottságom túlságosan mély ahhoz, hogy bármi mást érezzek. A táskámat a vállamra dobom, és egy utolsó pillantást vetek rá, mielőtt elindulok. A szobában még mindig ott vibrál a kimondatlan szavak súlya, és bár az ajtó felé tartok, tudom, hogy ez a beszélgetés nem ért véget. Csak elhalasztottuk. Majd később. Amikor képes lesz szembenézni magával – és velem.

Most viszont van egy fontos dolgom, amit el kell intéznem. Megyek és bocsánatot kérek Javier-től.

Amikor belépek a lakásba a cukrászdából hozott tortával, a gyomrom görcsbe rándul. Mit fog mondani? Hogyan fogadja, hogy itt vagyok? Léna kiabálását hallom az előszobából, és már érzem, hogy Javier tudja, megérkeztem. Nem futhatok el. Itt az ideje, hogy tisztázzak mindent.

Javier leér a lépcsőn, és amikor meglát, egy pillanatra végigmér. A szemében van valami, ami miatt a bűntudatom csak még jobban nyomaszt.

– Helló, Barbi! Mi szél hozott? – kérdezi, és a tortára mutat a kezemben. – Látom, hoztál valamit.

– Hatalmas bocsánatkérő torta – válaszolom halkan, a hangom szinte elcsuklik. – És hoztam pár apróságot is… a táskámban van – teszem hozzá, és próbálok rámosolyogni, de a torkomban gombóc ül.

– Gyere, menjünk a konyhába – mondja, és közben próbál könnyedebb hangon beszélni. – Kérsz kávét?

– Igen, a szokásosat… – felelem, és egy halvány mosoly kúszik az arcomra. Annyira szeretném, hogy megbocsásson. Bármit megtennék, hogy helyrehozzam a barátságunkat.

Lerakom a tortát a konyhapultra, és leülök a székre. A táskámat magam mellé teszem, és próbálok nyugodtnak látszani, de belül remegek. A szemeim megtelnek könnyekkel, néha előveszek egy papírzsebkendőt, hogy megtöröljem őket. Annyi minden kavarog a fejemben, annyi mindent kell elmondanom. De hogyan kezdjek bele?

– Hogy van Kiara? – töröm meg a csendet, miközben Javier a kávét készíti.

– Egész nap alszik, és alig járkál. Még nagyon gyenge… – válaszolja röviden, és érzem, hogy nem akar erről többet mondani.

A kávé hamarosan elkészül, és Javier leteszi elém a csészét. Az illat megnyugtató, de most még ez sem tudja enyhíteni az idegességemet. Belekortyolok, majd óvatosan a szemébe nézek. Őszinte megbánást akarok közvetíteni a tekintetemmel, de tudom, hogy ez nem elég. Szavakra van szükség. Tettekre.

– Miért jöttél, és mit szeretnél tőlünk? – kérdezi Javier egyenesen, a hangja határozott, de nem durva.

Képtelen vagyok elkerülni a kérdést. Ezért jöttem ide. Az igazság miatt. Megköszörülöm a torkomat, hogy egy kis bátorságot merítsek, és a szalvétával megtörlöm a számat, hogy eltereljem a figyelmem a remegő kezeimről. Javier ott ül előttem, a tekintete nyugodt, de figyelmes. Türelmesen várja, hogy megszólaljak, és ettől csak még nehezebb elkezdeni.

– Pár hónappal ezelőtt találkoztam a nagybátyáddal – mondom végül, a hangom halk és bizonytalan. – Egy buliban. Nem is értettem, mit keresett ott a fiatalok között. Dorináékkal táncoltam, és épp a női mosdóba mentünk. Először én jöttem ki, és ő elállta az utamat.

Megállok egy pillanatra, és Javier arcát fürkészem. Nem szól közbe, de a szemei szinte belefúródnak az enyémbe. Muszáj folytatnom. El kell mondanom mindent. Mély levegőt veszek, és újra megszólalok.

– Aztán később felkerestem – folytatom, és érzem, hogy a gyomrom összeszorul a következő szavak súlyától. – És… szóba álltam vele.

Javier csendben marad, de lassan hátradől a székben, és keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt. Ez az apró mozdulat olyan, mintha még jobban elszigetelne tőle, és a szívemet egyre szorosabban markolja egy jeges kéz. Tudom, hogy mit fogok mondani, és tudom, hogy ettől csak rosszabb lesz a helyzet, de nem állhatok meg most.

– Megkértem, hogy rabolja el Kiarát – mondom végül, és szinte megfulladok a szavaktól, ahogy kicsúsznak a számon. – De végül megbántam. Hülyeség volt. Ezért is jöttem, hogy elmondjam: sajnálom. Nem akartalak megbántani.

A szemeimet lesütöm, és a földet nézem, ahogy a csend egyre feszültebbé válik közöttünk. A kezeim az ölemben pihennek, de a körmeim szinte a tenyerembe vájnak, ahogy próbálom elviselni a helyzet súlyát. Javier nem szól semmit, és ettől csak még nehezebb lesz.

– Nagyon sajnálom – suttogom, mert képtelen vagyok elviselni a csendet. – Nem tudom, hogyan tehetném jóvá, amit tettem.

Felnézek rá, és látom, hogy az arca komoly. Nem dühös, de hidegebb, mint szokott lenni. Tudom, hogy nehéz lesz neki feldolgozni, amit mondtam, de muszáj volt elmondanom.

Végül lassan beszélni kezd, a hangja mély és higgadt, de van benne egy éles él.

– Megbántad? – kérdezi egyszerűen, mintha próbálná lemérni a szavaim súlyát.

Bólintok, a tekintetem újra lesütöm. – Megbántam. Ezért vagyok itt.

Egy hosszú pillanatig csak figyel engem, mintha próbálná eldönteni, mit gondoljon. Az ujjaival megdörzsöli az állát, majd lassan bólint.

– Rendben – mondja végül, de a hangja még mindig hideg. – De ez nem csak rólad szól, Barbi. Remélem egy életre megtanultad a leckét.

Érzem, hogy a könnyek ismét a szemembe gyűlnek. Tudom, hogy igaza van. Tudom, hogy amit tettem, megbocsáthatatlan, de mindent meg akarok tenni, hogy helyrehozzam.

Könnyed léptekkel sétálok ki az ajtón, élvezve a friss levegőt, amikor hirtelen egy kocsi fékez előttem. Az ajtó kivágódik, és Kornél szinte a semmiből jelenik meg. Mielőtt felfoghatnám, mi történik, erőteljesen megragadja a karomat, és a kocsi felé húz.

– Morveth Barbara! Magának az intézményben a helye! – dörmögi, miközben határozott mozdulattal betuszkol az autóba. Az ajtó becsapódik, és ő maga is beszáll mellém, az ajtót pedig belülről lezárja.

Még mindig a történtek sokkja alatt állok, próbálok levegőt venni és összeszedni a gondolataimat. Az ülés kényelmetlenül nyomja a hátamat, ahogy szinte belesimulok a kocsi bőrhuzatába. Kornél mellettem ül, a szemei a visszapillantó tükörben találkoznak az enyémmel, majd előre fordul, és semmitmondó arccal bámul kifelé.

A gondolataim lázasan cikáznak. Honnan tudta, hogy itt vagyok? Hiszen senkinek nem mondtam el, hova megyek. Honnan talált meg ennyire pontosan? A válasz szinte belém hasít. A lábamra pillantok, és azonnal megértem. A nyomkövető. Az árult el.

Feszülten fonom össze a karjaimat, miközben próbálom leplezni a dühömet és a félelmemet. Kornél határozott, sőt rideg fellépése teljesen lesokkolt, de nem mutathatom, hogy mennyire felkavart. Mégis mit képzel magáról, hogy csak így rám ront és elhurcol?

– Ez nem szükséges, Kornél – szólalok meg végül, próbálva visszanyerni valamennyi önuralmat. A hangom nyugodtnak tűnik, de belül szinte remegek. – Éppen egy barátommal találkoztam. Nincs semmi probléma.

Felém fordul, a tekintete kemény és szúrós, mintha olvasni próbálna belőlem.

– Maga nem dönthet erről, Barbara – vágja rá hidegen. – Az intézmény szabályai világosak. Maga megszegte őket.

Az ujjaimat a térdemre szorítom, hogy megőrizzem a látszólagos nyugalmamat, de legbelül forrongok.

– Az intézmény? – nevetek fel keserűen, miközben előrehajolok egy kicsit, hogy közelebb kerüljek hozzá. – Mintha nem tudnám, hogy nekik csak a papír munkához kellünk, Kornél. Ez az egész nem több egy jól koreografált bábjátéknál.

Nem válaszol, csak előre bámul a szélvédőn keresztül, mintha nem is hallaná, amit mondok. Ez a faarcú nyugalom csak még jobban felbosszant. Kornél szavai metszőek, de a legjobban a hűvös, távolságtartó hangnem bánt. 

– Tudod, mit? – folytatom, és a hangom egy árnyalattal élesebb lesz. – Mondd csak meg nekik: igen, megszöktem. Talán néha szükségem van egy kis szabadságra, hogy ne érezzem magam úgy, mint egy ketrecbe zárt állat.

De ahogy a szemeim találkoznak az övével, valami még jobban felbosszant, mint maga a mondanivalója.

– Miért nem tegeződünk? – csattanok fel, a hangom dühösen cseng, mint ahogy terveztem. – Mióta magázódsz?

Kornél egy pillanatra meglepetten néz rám, mintha nem számított volna erre a kérdésre. A szigor az arcán enyhül, és helyét valami nehezen meghatározható kifejezés veszi át. Talán döbbenet, talán egyszerűen csak zavar. Nem tudom eldönteni.

– Azért magázódok, Barbara – válaszolja végül lassan, kimérten, mintha megpróbálna súlyt adni a szavainak –, mert maga úgy viselkedik, mint egy ötéves. Mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz.

– Tényleg? – nevetek fel keserűen, és a fejemet megrázom. – Ezért jöttél értem? Hogy úgy tegyél, mintha hirtelen már nem ismernénk egymást? Mintha te lennél a szabályok őrzője, én meg csak egy probléma vagyok?

– Nem rólam szól – vág közbe Kornél, de most már van valami feszültség a hangjában. – Arról szól, hogy nem látod be, hogy a tetteid következményekkel járnak.

– És te azt hiszed, hogy te nem vagy része ennek? – kérdezem, miközben előrehajolok. Az ujjaim a térdeimen pihennek, de érzem, hogy az adrenalin lüktet bennem. – Kornél, mindketten tudjuk, hogy ez az egész csak egy nagy színjáték. Hányszor néztél félre? Hányszor tettél úgy, mintha nem vennéd észre, hogy a „szabályok” mit tesznek velünk?

A szavaim hallatán egy pillanatra összerándul az állkapcsa, de nem szólal meg azonnal. Csak előre bámul, mintha a szélvédőn túl keresné a választ.

– Én csak próbállak megvédeni… – mondja végül halkan, de nem néz rám. Mintha a szavak, amelyeket kimondott, saját magának is újraértékelésre adnának okot.

– Nem úgy néz ki – vágom rá, a dühöm már szinte eléri a tetőpontját. – Ha meg akarsz védeni, akkor talán ideje lenne emlékezned arra, hogy ki vagyok. Hogy honnan jöttünk. És hogy tegeződve könnyebb lenne tisztázni ezt az egészet, nem gondolod?

Kornél lassan kifújja a levegőt, és végre rám néz. A szemeiben ott van az az ismerős tekintet, amit mindig is kerestem – valami gyengédség, valami, ami arról árulkodik, hogy talán mégsem vagyunk teljesen idegenek egymás számára.

– Jól van, Barbi – mondja végül, és a hangjában most először nincs az a fagyos szigor. – Akkor tegeződjünk. De ettől még nem fogsz kimászni ebből a helyzetből.