Barbi 13. fejezet

Ketrecbe zárva

Kornél gyors léptekkel vezetett fel a szobámhoz, és nem szólt egy szót sem. Nem bírtam ki, hogy ne törjem meg a csendet.

– Tudod, nagyon jól áll neked ez a hivatalos stílus – cukkoltam, miközben az arcát figyeltem. – Az a rideg, távolságtartó modor, meg a „szabályok őrzője” szerep. Komolyan, szinte vonzóvá tesz.

Nem válaszolt, de láttam, hogy egy pillanatra megfeszül az állkapcsa. Elértem, hogy reagáljon, még ha csak ennyire is. Folytattam, miközben megpróbáltam lépést tartani vele.

– Mondjuk, ha ezt a szigorú külsőt egy kis humorral feldobnád, talán még élvezném is az ittlétemet – tettem hozzá, miközben megforgattam a szemem.

Végül megérkeztünk a szobámhoz. Kornél megállt, kinyitotta az ajtót, majd beljebb tessékelt. Ahogy beléptünk, elengedte a kezem, én pedig rögtön körbenéztem. Semmi változás nem történt, minden úgy maradt, ahogy hagytam.

Mögöttem hallottam a zár kattanását. Megfordultam, és láttam, ahogy Kornél bezárja az ajtót. Egy pillanatra összevontam a szemöldököm, ahogy elindult felém, lassú, határozott léptekkel. A szoba hirtelen szűkebbnek tűnt, a levegő nehezebbé vált.

– Kornél? – szólítottam meg, próbálva enyhíteni a feszültséget, ami hirtelen megjelent a levegőben. De nem állt meg. Ahogy közelebb lépett, ösztönösen hátráltam, míg végül az ágy széléhez értem, és nem volt hová mennem. Ezt nem gondolja komolyan.

Leültem az ágyra, a kezeimet magam mellett támasztva. Kornél fölém magasodott, a szemei sötétek voltak, és valami olyan volt bennük, amitől egyszerre éreztem magam zavarban és kihívás elé állítva.

Az ujjai lassan megérintették az államat, és finoman végigsimították a vonalát. A mozdulat könnyű volt, de az érintés mégis szinte perzselte a bőrömet.

– Van fogalmad arról – mondta halkan, a hangja mély és rekedtes –, hogy a kocsiban mennyire felizgattál?

Egy pillanatra szinte megdermedtem a szavaitól, de azonnal visszanyertem a lélekjelenlétemet. Ez most komoly? Kornél tényleg ilyen? A szemeim az övéibe fúródtak, és próbáltam kitalálni, mennyire beszél komolyan, vagy ez csak valami csapda.

– Komolyan? – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangom kihívóbb, mint amilyennek szántam. – Ezért voltál végig ilyen feszült? Miért nem mondtad előbb? Talán még segíthettem is volna…

A szavaim provokálóak voltak, és láttam, hogy egy pillanatra megcsillan valami az arcán. Nem tudtam, hogy düh-e, vágy-e, vagy csak a helyzet groteszk abszurditása, de biztos voltam benne, hogy Kornél most nem játszik. A helyzet túl valódi volt.

Kornél közelebb hajolt hozzám, és éreztem, ahogy a forró lehelete a bőrömhöz ér. Az ujjai még mindig az államon pihentek, de a mozdulatait most valami egészen más határozta meg. A tekintete intenzív volt, szinte égetett, ahogy rám nézett.

– Tudod, mit tennék, Barbi? – kérdezte halkan, szinte csak suttogva, mintha a szavai csak nekem szóltak volna, mintha a világ körülöttünk megszűnt volna létezni. Nem válaszoltam, csak meredten néztem rá, a szívem őrült ütemben vert.

– Először is… – folytatta, miközben közelebb hajolt, annyira, hogy a szája alig egy centire volt a fülemtől. – Végigcsókolnám a vállad vonalát. Lassan. Finoman. Hogy érezd minden egyes érintésemet.

Az ujjai közben elindultak az államtól a nyakam felé, lassan, óvatosan, mintha meg akarta volna érinteni a szavakkal felidézett helyeket.

– Aztán a nyakadra térnék – mondta tovább, és éreztem, ahogy az ajkai egy pillanatra szinte hozzáérnek a fülemhez, de nem csókolt meg. – Ott időznék egy kicsit. Épp annyira, hogy minden apró sóhajodat halljam.

Lassan lehunytam a szemeimet, de azonnal kinyitottam őket. Nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam ez a helyzet. Kornél túl közel volt, túlságosan eltökélt, és a szavai egyre mélyebbre hatoltak bennem. A lábam között azonnal összerándultam, ahogy a körmével végigsimított az ajkaimon.

– És a szád… – tette hozzá, az ujjaival finoman végigkövetve azt a vonalat. – Ott is hagynék egy nyomot. Egy olyan érintést, amit még órákkal később is éreznél.

Tudom itt mire célzott, azt akarja, hogy orálisan is elégítsem ki őt.

Az arcom felforrósodott, és éreztem, hogy a mellkasomban felgyülemlő feszültség szinte szétfeszít. Nem néztem el, nem tértem ki a tekintete elől, de belül éreztem, hogy meg kell törnöm ezt a pillanatot. Nem adhatom meg neki azt a hatalmat, hogy uralja a helyzetet.

– Komolyan gondolod, Kornél? – kérdeztem, és a hangom élesen hasított a csendbe. Egy árnyalatnyi gúnyt csempésztem bele, mert tudtam, hogy ez a legjobb fegyverem vele szemben. – Tényleg azt hiszed, hogy bármit megtehetsz velem?

Egy pillanatra megállt az ujjaival, de a tekintete nem rebbent. Csak bámult rám, és mintha mérlegelte volna a következő lépését. A feszültség köztünk szinte tapintható volt, és éreztem, hogy ha most nem lépek ki ebből a helyzetből, ő fogja meghatározni, hogyan folytatódik.

– Nem játszhatsz velem, Kornél – tettem hozzá, a hangom határozottabb lett, ahogy lassan hátrébb húzódtam tőle. – Ha valamit akarsz, akkor mondd ki. 

A szavaim mintha kizökkentették volna őt, de csak egy pillanatra. Az arcán halvány mosoly jelent meg, egy olyan mosoly, ami egyszerre volt kihívó és szinte lenéző.

– Talán nem is kell mondanom semmit – felelte végül halkan, és egy lépéssel közelebb jött– Talán te már tudod, hogy mit akarok.–Ezzel lehúzta a sliccét, és tudtam, hogy nem menekülhetek.A szívem kalapált, és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

– Talán igen, talán nem – válaszoltam, a hangom élesebb volt, mint szándékoztam. Próbáltam kihívó lenni, hogy visszaszerezzem a fölényt, de belül éreztem, hogy egyre nehezebb uralkodni a helyzeten.

Kornél egy pillanatra megállt, mintha mérlegelne, majd közelebb hajolt, olyan közel, hogy éreztem a leheletét az arcomon. A szemei mintha belém láttak volna, és a keze egy pillanatra megpihent az állam vonalán.

– Talán jobb, ha máris munkához látsz– sürgetett, én pedig továbbra is a szemébe néztem. Ekkor kihasználtam a pillanatot, és lehúztam róla a nadrágot, és letérdeltem elé.

Ahogy előbukkan a farka, elámulok egy pillanatra, és elkezdem kényeztetni őt. A nedvesség csillogni kezd a farkán, én pedig először a kezemmel elégítem ki. Amikor látom, hogy egyre jobban folyik a péniszén a váladék, akkor óvatosan lenyalogatom róla, miközben a férfi félhangosan sóhajtozni kezd.

Aztán a számba veszem a farkát, és lassan, kegyetlenül finoman elkezdem szopni.Szinte az őrületbe kergetem, ahogy elkezd nyögdécselni. Egyre mohóbban és gyorsabban pörgök rajta, ő pedig egyre jobban magánkívül kezd lenni, majd hatalmasat élvez a számba. Elég gyorsan végeztünk, ez nagyon ritka.

Kornél lassan végigsimította a fejemet, az érintése puha volt, szinte gyengéd, ami éles kontrasztban állt a korábbi helyzet feszültségével. A mosolya most már könnyedebb volt, szinte boldog, de a pillantásában még mindig ott bujkált valami nehezen megfogható.

– Ügyes kislány – mondta halkan, miközben megtöröltem a számat. A szavai szinte könnyedén szálltak a levegőbe, mintha csak valami ártatlan dicséret lett volna.

Éreztem, hogy az ajkaim még mindig forróak az események hatásától, de nem szóltam semmit. Próbáltam rájönni, hogy vajon most mire gondolhat, majd megérinti a vállamat és ilyet szól:

– Most pedig menj, és fürödj le – tette hozzá, a hangjában most már játékosabb volt az él.

Egy pillanatra még haboztam, aztán bólintottam. Nem akartam semmit mondani, nem akartam megnyitni egy újabb beszélgetést, ami csak tovább bonyolítaná a helyzetet. Felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt, de éreztem, ahogy a tekintete követ, mintha minden mozdulatomat figyelné. Nem tudom meddig fogom még itt bírni.

Miután a zuhany alá álltam, a forró víz úgy folyt végig a testemen, mintha lemosná az elmúlt órák bűnös nyomait. A gőz ellepte a kis helyiséget, és a világ mintha elmosódott volna körülöttem. De a gondolataim annál tisztábbak lettek. Aztán eszembe jut Oszkár.

A kép élénken bukkan elő a semmiből. Az ő tekintete. Az ő érintése. Az a gyönyörű mosoly, amivel mindig levett a lábamról. Egy pillanatra behunytam a szemem, és hagytam, hogy az emlékei elárasszanak. Mintha most is ott állna mellettem, a vízcseppek közé vegyülve.

Istenem, bárcsak itt lenne mellettem. A gondolat olyan erős volt, hogy szinte fájt. Vajon mit csinál most? Aggódik értem? Keresi a nyomomat? Nem tudom, és ez a bizonytalanság szinte felemésztett. De a szívem mélyén ott volt a remény: hogy talán, valahol, valamikor megpróbál megkeresni. 

A víz tovább csorgott, és a kezeimmel végigsimítottam az arcomat, mintha ezzel is próbálnám visszatartani az érzéseket, amik túl intenzívek voltak ebben a pillanatban. Oszkár mindig olyan volt, mint egy biztos pont, még akkor is, ha sosem mondtam ki. De most, hogy nem volt itt, a hiánya csak még nyilvánvalóbbá vált.

– Hiányzol – suttogtam a semminek, hagyva, hogy a víz elnyelje a szavaimat. Tudtam, hogy a helyzet, amiben vagyok, egyre csak bonyolódik, és hogy Kornél jelenléte tovább kuszálja a dolgokat. De a szívem mégis visszatért ahhoz, aki igazán számított.

Egy mély sóhajjal lemostam magamról a szappant, majd elzártam a vizet. A gőz lassan oszladozni kezdett, de a gondolataim nem szűntek meg kavarogni. Oszkár. Vajon ő is gondol rám most? A remény, hogy egyszer újra találkozunk, valami mély erőt adott. Talán, csak talán, minden rendbe jön.

Miután visszatértem a szobámba, az éjjeli lámpa halvány fényében megláttam a gyógyszereimet az éjjeliszekrényen. Ott sorakoztak, gondosan elrendezve, mintha emlékeztetni akartak volna arra, hogy nem feledkezhetek meg róluk. Odamentem, és a kezembe vettem a tablettákat. Egy pillanatig csak néztem őket, érezve a súlyukat – nem fizikailag, hanem azt, amit képviseltek. Egy apró emlékeztető, hogy még mindig dolgoznom kell magamon.

Gyorsan bevettem őket, és egy nagy pohár vízzel leöblítettem. A hideg folyadék végigcsorgott a torkomon, és valami megnyugtatót hozott magával. Letettem a poharat az éjjeliszekrényre, és egy mély levegőt vettem. Talán ma éjszaka tényleg aludni fogok. Talán ezek segítenek elűzni a gondolatokat, amik nem hagynak nyugodni.

Az ágyba másztam, és behúztam magamra a takarót. A párna hűvös volt az arcom alatt, és a szobában eluralkodott csend most már nem tűnt olyan nyomasztónak. Csak az egyenletes légzésem hallatszott, ahogy lassan próbáltam ellazulni.

Jól fogok aludni. Muszáj. Mert holnap új nap jön, új küzdelmekkel. És csak remélhetem, hogy erősebb leszek, mint ma. Az elmém még egy pillanatra visszavándorolt Oszkárra, Kornélra, az egész kusza helyzetre, de a gyógyszerek kezdtek hatni. A gondolatok lassan elhomályosultak, és végül elnyomott az álom.

A szoba csendje furcsán nyomasztó volt, mintha a levegőben lebegne valami, amit nem érthettem. Egyetlen szék állt középen, fölötte egy lógó izzó, amely éppen csak elegendő fényt adott ahhoz, hogy ne érezzem magam teljes sötétségben. Oszkár nevét halkan, szinte suttogva ejtettem ki, mintha attól félnék, hogy csak egy illúzió, ami a legkisebb zajra eltűnhet. Lassan odaléptem a székhez, ujjaim végighúzódtak a támlán, a fa érintése hideg volt, szinte idegen. Oldalra néztem, és észrevettem a szoba másik oldalán álló kandallót. Nem égett benne tűz, csak üresen állt. A szoba hűvössége beleharapott a bőrömbe, így szorosabban összehúztam magamon a kötött kasmír pulóvert, amit különösen szeretek.

– Vajon hol vannak a fahasábok? – kérdeztem magamtól hangosan, talán hogy enyhítsem a helyiség nyomasztó csendjét.

Körbesétáltam, de nem találtam semmit, ami a tűz fellobbanásához szükséges lenne. Ahogy a falakat néztem, észrevettem egy halvány fényt, amely pillanatra felvillant, majd lágy tónusával betöltötte a szoba egy részét. Megfordultam, és megláttam őt.

Oszkár ott guggolt a kandalló előtt. Egy gyufát tartott az ujjai között, és éppen elfújta a parányi lángot. A mozdulatától egy pillanatra a szoba mélyebb árnyékot kapott, de mielőtt a sötétség elnyelte volna, lassan felegyenesedett. A mozdulatában olyan elegancia volt, ami szinte nem illett ebbe az álomszerű, kopár térbe. A gyufát eldobta, majd felém pillantott. A szívem összeszorult, és egy pillanatra elfelejtettem, hogy ez csak egy álom.

– Barbi – szólalt meg, hangja élesen vágott át a csendes szobán. Mély, nyugodt tónusú volt, de valami különös, szomorú árnyalat vegyült bele. – Nem kellett volna eljönnöd ide.

Az állkapcsom megfeszült, mintha a szavai eltaláltak volna, de nem tudtam, miért. Mégis, ahogy ott álltam a szék mögött, próbáltam erősnek tűnni. Mintha ez bármilyen védelmet nyújtott volna.

– Miért? – kérdeztem halkan. Éreztem, hogy a hangom megremeg, de nem tudtam megállítani.

Oszkár lassan elindult felém, cipője kopogott a padlón, amelynek hangja mintha visszhangot vetett volna a falakról. Megállt néhány lépésre tőlem, és hosszan nézett rám. Szinte fájt a tekintete.

– Ez a hely… – kezdte, de a mondat vége elhalt, mintha nem találta volna a megfelelő szavakat. – Nem biztonságos.

Összerándultam, de nem a hideg miatt. Az álom furcsa logikája ellenére is tudtam, hogy a hely szimbolikus, hogy minden benne a fejemből származik. Mégis, ahogy Oszkár ott állt előttem, mintha valami mélyebb igazságot mondott volna ki.

– Én választottam, hogy idejöjjek – mondtam, próbálva határozottnak tűnni. – Miért érzed úgy, hogy nem kéne itt lennem?

Oszkár nem válaszolt azonnal. A tekintete végigfutott rajtam, mintha keresné a választ, de közben mérlegelne valamit. A csend szinte elviselhetetlen volt, és amikor végre megszólalt, a szavai nem nyugtattak meg.

– Mert ha itt maradsz, akkor örökre a szívembe zárlak – mondta, a hangja halk volt, de minden szava visszhangzott bennem, mintha egyenesen a lelkembe beszélne.

Meglepetten néztem rá, a légzésem elakadt egy pillanatra. A szavai olyan mélységgel csengettek, amelyre nem voltam felkészülve. Nem tudtam, mit feleljek, de talán nem is kellett. A férfi lassan közelebb lépett, és megérintette az államat. Az érintése gyengéd volt, de határozott, és a bőrömön maradt annak az ismerős melege, amitől egy pillanatra úgy éreztem, elolvadok. Ahogy óvatosan felszegte az államat, kénytelen voltam a szemébe nézni. Tekintete olyan mély volt, hogy szinte elsüllyedtem benne. A kékes árnyalatok, a benne rejlő komolyság és fájdalom teljesen magával ragadtak. Nem volt menekvés.

– Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem remegő hangon. A két karom tehetetlenül lógott mellettem, mintha minden erőm elszállt volna. Éreztem, ahogy a szoba hűvössége szinte átkarol, de Oszkár jelenléte egyszerre adott forróságot, és zűrzavart.

Oszkár nem válaszolt azonnal. Csak nézett, szinte úgy, mintha keresne valamit bennem, vagy talán önmagában. A csend egyre feszültebbé vált, de közben valami különös nyugalom is átszőtte azt, ahogy ott álltunk egymással szemben.

– Nem tudom abbahagyni – szólalt meg végül halkan. A hangjában volt valami törékeny, valami, ami szinte könyörgött, hogy megérthessem őt. – Te vagy az, aki ezt előhozza belőlem, Barbi. Mindig is te voltál.

A szívem összeszorult, de nem a fájdalomtól. Inkább olyan érzés volt, mintha egy álom része lennék, de ez az álom túlságosan is valóságosnak tűnt. Mintha minden, amit eddig éreztem iránta, most kristálytisztán öltött volna alakot.

– Úgy érzem, hogy ez a leggyönyörűbb álmom, ami valaha is volt – suttogtam, alig hallhatóan. A szavak szinte maguktól törtek elő belőlem, mintha a szívem akarta volna őket kimondani.

Oszkár arcán az a halvány mosoly egyszerre volt fájdalmas és megmagyarázhatatlanul vonzó. Mintha minden gondolata és érzése, amelyet magában tartott, most egyetlen pillantásában öltött volna testet. Közelebb hajolt, annyira, hogy éreztem a lélegzetét az arcomon. Az érintése az államon továbbra is ott pihent, de a keze most gyengéden végigsimított az arcomon, mintha az érintéseivel próbálná megérteni, ki is vagyok valójában.

A fülemhez hajolt, és olyan közelről szólt, hogy a szavai szinte belém martak.– Egy nap még megköszönöm neked – súgta, a hangja mély és rekedt volt, mintha magát is meglepte volna az, amit mondott.

Mielőtt reagálhattam volna, éreztem, hogy gyengéd csókot lehel a fülemre. Az érintése megrázott, a bőrömön szinte végigfutott a bizsergés. Egy pillanatig nem tudtam, mit tegyek, majd ösztönösen elhajoltam, hogy szembe nézhessek vele.

Két kezembe fogtam az arcát, ujjbegyeim végigsiklottak az erős vonásokon. A tekintete mély és égető volt, szinte szavak nélkül beszélt.

– Én pedig odaadom magam, amikor csak akarod. Akár most is, ha úgy jó… – suttogtam, a hangom szinte elhalt a köztünk lévő feszültségben. A szavak kiszakadtak belőlem, anélkül hogy átgondoltam volna őket, és éreztem, hogy minden érzelmem ott lüktet ebben a vallomásban.

Nem hagyta, hogy befejezzem. Mielőtt akár egyetlen szóval reagálhatott volna, hirtelen megragadott és a falhoz nyomott. A mozdulata szenvedélyes volt, de mégis vigyázott rám, mintha félne, hogy összetörhet. Szinte egy időben éreztem a fal hidegét a hátam mögött és az ajkai hevét az enyémen.

Oszkár keményen és követelőzőn csókolt, mintha minden érzését, amit eddig magában tartott, most akarta volna átadni. Az ajkai birtoklóan mozogtak, és minden egyes mozdulatában ott volt a vágy, az elfojtott érzelmek vihara. Elvesztem benne, teljesen átadtam magam annak a tűznek, amely közöttünk égett. A kezeim az arcáról a vállára siklottak, és görcsösen kapaszkodtam belé, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami összetart ebben a pillanatban. Az ajkaink szinte fájón forrtak össze, és minden csókja újabb szikrát lobbantott a testemben. Közben Oszkár a karomat a fejem fölé emelte, éreztem az erejét, amely ugyanolyan uralkodó volt, mint amennyire gyengéd. A mozdulata határozott, mégis vigyázó, mintha tisztában lenne azzal, hogy egyszerre vagyok sebezhető és vágyakozó ebben a pillanatban.

Lassan a nyakamhoz hajolt, és az ajkai épp csak érintették a bőrömet. A csókjaiból forróság áradt, minden egyes érintése nyomot hagyott rajtam, mintha az egész lényemet birtokba akarná venni. A szívem zakatolt, a lélegzetem egyre nehezebb lett, és éreztem, ahogy a testem ösztönösen reagál minden érintésére. Az ujjaival lassan a pólóm alá nyúlt, és ahogy a tenyerével a mellemhez ért, szinte beleremegtem az érzésbe. A mozdulata egyszerre volt gyengéd és követelőző, mintha minden érintésével azt akarná, hogy még jobban megnyíljak neki. Éreztem, ahogy a keze finoman gyúrogatni kezdi a mellemet, és a bőröm szinte lángolt az érintésétől.

Nem állt meg. A szája is követni kezdte a keze útját, és ahogy gyengéden kényeztetett, a forró lélegzete szinte szédítően hatott rám. Az érintései teljesen elárasztottak, és minden más eltűnt a világból. Csak mi ketten voltunk, és az a forró vágy, amely szinte szavak nélkül beszélt helyettünk. Minden egyes csókja, minden mozdulata azt sugallta, hogy ebben a pillanatban nincs más, csak a vágy, amely felforrósította a levegőt közöttünk. 

– Akarlak, Barbi! Érted?! Annyira vágyom rád! – pihegte Oszkár, miközben az ajkai már a hasamnál jártak. A hangja reszketett a vágytól, és éreztem, ahogy minden szava mélyen belém hatol. Az ujjaim önkéntelenül a hajába túrtak, miközben alig tudtam visszatartani a lélegzetem.

– Ne beszélj, Oszkár – ziháltam, szinte parancsolóan, mégis alázatos könyörgéssel. – Csak csináld, amit kell!

Ajkaival és kezeivel egyszerre ért hozzám, egyre mélyebbre húzva abba a bódító örvénybe, ahol elmosódott a valóság és az álom határa. Éreztem, ahogy a testem megadja magát, minden érintésével egyre magasabbra repítve. Végül már képtelen voltam tartani magam. Egyre közelebb és közelebb kerültem a végső pont felé, ahol már csak a gyönyör forró, lüktető pulzálása létezett.

Minden egyes mozdulat, minden érintés újabb hullámokat indított el bennem, amelyek egymásra torlódtak. Éreztem, ahogy az élvezet kitágul bennem, átlépve az idő és a tér határait, egészen addig, amíg már nem tudtam, hol kezdődik a testem és hol ér véget az öröm. Végül egyetlen éles villanásként robbantam szét, a gyönyör zuhataga magával sodort, és olyan intenzitással emelt a csúcsra, hogy a világ egy pillanatra megszűnt létezni. Zihálva kapaszkodtam vissza a jelenbe, miközben tagjaim elernyedtek, szívem pedig vadul dobogott a mellkasomban. A levegőt szinte kapkodni kellett, hogy újból magamhoz térjek.

– Úristen… – pihegtem alig hallhatóan, a hangom remegett, ahogy próbáltam visszatalálni önmagamhoz.

Mielőtt azonban teljesen elmerülhettem volna a csillapodó öröm utórezgéseiben, hirtelen meghallottam az ébresztőóra rideg, szinte bántó hangját. A szemem kipattant, és egy pillanatig alig bírtam felfogni hol is vagyok valójában. A puncim pedig lüktetett az álom után. Mintha valóban megtörtént volna ez a dolog. Miért éreztem ezt ennyire valóságosnak? Lassan kikászálódom az ágyból, a fejem zúg, biztos a nyugtatóktól, amiket előző este bekaptam. Alig bírom felemelni a karomat, hogy megkeressem a papucsomat, de végül csak belebújok. Épp elindulnék a fürdőszoba felé, amikor valaki kopogtat az ajtón.

Félszemmel odatántorgok, és kinyitom. Kornél vidám arca jelenik meg előttem, amitől azonnal émelygés fog el. Miért kell minden reggel így kezdődnie? Miért van mindig itt?

– Jó reggelt, napsugaram! – köszön be túl vidáman, és belép, mintha nem lenne épp elég idegesítő. Tálcát tart a kezében, rajta a reggelim. Már ettől is még idegesebb leszek.

– Szebbet – morgom, miközben felkapok egy pulcsit és magamra húzom.

– Jól aludtál? – kérdezi, és közelebb lép hozzám. Érzem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver, de nem a jó értelemben. Utálom ezt a kérdést. Utálom, hogy itt van.

– Semmi közöd hozzá – szúrom oda ingerülten, miközben ellépek előle és az asztalhoz sétálok. Leülök a tálca mellé, megfogom a villát, és elkezdem enni a rántottát. Nem finom, de most csak az számít, hogy lefoglaljam magam valamivel.

Kornél persze nem tágít. A hátam mögé áll, és érzem, hogy minden mozdulatától egyre feszültebbé válok. Hirtelen az arcomhoz nyúl, ujjaival az államat markolja meg, és maga felé fordít.

– Barbi! Úgy látom, nem pihented ki magad eléggé – sziszegi. Az arcán az a tipikus, irritáló mosoly, amitől legszívesebben lecsapnám a kezét. A szemeim szikrákat szórnak, miközben teli szájjal nézek rá. Nem érdekli. Persze, hogy nem érdekli. Mindig ezt csinálja. Akkor hirtelen, gondolkodás nélkül, egyszerűen kiköpöm rá a kaját.

A férfi szeme elkerekedik, az undor szinte azonnal átsuhan az arcán, és elengedi az állkapcsomat. A nyálas rántotta darab végigfolyik az ingjén, és látom, ahogy az arcára kiül a döbbenet.

– Te normális vagy?! – mordul rám, miközben megpróbálja lesöpörni magáról a kaját. Én csak hátradőlök a széken, és elégedetten nézem, ahogy küszködik.

– Azt hittem, nem kérdezted meg eléggé nyomatékosan, hogy aludtam az éjjel – vágom oda gúnyosan, és visszafordulok a reggelihez. Nem érdekel, hogy dühös. Ma reggel nem fogom hagyni, hogy felém kerekedjen.

– Ezt még megbánod! – sziszegi Kornél, miközben az arcán düh és megalázottság keveréke villan. A hangjából csöpög az indulat, de nem érint meg. Ahogy látom, hogy ingerülten fordul meg, és kiviharzik a szobámból, szinte megkönnyebbülök. A kilincs hangos csattanással jelezte, hogy az ajtót is alaposan bevágta maga mögött.

Én csak megrántom a vállamat. Komolyan, mit vár tőlem? Elégedett mosoly húzódik a szám szélére, és visszafordulok a reggelihez. Felveszem a villát, és nyugodtan tovább falatozok a rántottából. Kornél drámázása már nem tud kizökkenteni. Egyszerűen csak élvezni akarom a reggelit.