Barbi 14. fejezet

A káosz keringője

Szeretek festeni. Olyan jól ki tud kapcsolni. A vásznon kiélhetem a haragomat, az örömömet, vagy azt, amit abban a pillanatban érzek. A színek élnek, lélegeznek a kezem alatt. Kitöltik a mindennapjaimat, de a lelkemben mégis ott feszül a sötétség, mint egy fenyegető éjszaka.

Éppen a vászon fölé hajolva próbáltam egyenes vonalat húzni, amikor meghallottam az ajtó nyílását. Az ecset a kezemben megállt, a festékcsepp lassan lecsúszott a vászonra. Hideg rémület cikázott végig rajtam. A gyomrom görcsbe rándult, és éreztem, ahogy a hideg végigfut a gerincemen, libabőrt hagyva maga után. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam: valaki ott áll az ajtóban.

Az a bizonyos valaki.

Az, akinek jelenléte mindig dermesztő csendet hozott, és akinek a puszta létezése elég volt ahhoz, hogy megrengesse a világomat. Az, akitől menekültem volna, ha a lábam nem gyökerezik a padlóhoz. Minden sejtem ismerte őt – az árnyékát, a lélegzetét, a megmagyarázhatatlan erőt, amit magával hozott. Mégis, a csendet törő szívdobbanásaim közepette tudtam, hogy most sem fogok elmenekülni.

Oszkár állt az ajtóban, zsebre tett kézzel, mintha minden az ő irányítása alatt állna, tulajdonképpen így is volt. A háta mögött Kornél idegesen magyarázott, de a szavai elmosódtak, értelmüket veszítették. Az egyik testőr egyetlen mozdulattal elkapta Kornélt, és kivonszolta a szobából. Az ajtó halk kattanással zárult, és hirtelen ketten maradtunk. A szívem zakatolt, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Lassan megfordultam, az ecset még mindig a kezemben reszketett. Oszkár mozdulatlanul állt, nyugodt, magabiztos kisugárzása körülölelte a teret. Szemei hűvösen, mégis parázslón pásztázták a szobát, végül megállapodtak rajtam.

– Szép szoba – jegyezte meg könnyedén, hangjában nyoma sem volt a feszültségnek, amely a levegőt szinte kézzelfoghatóvá tette.

Még mindig a helyemen ültem, és erősen szorongattam az ecsetet. A lábaim alig engedelmeskedtek, amikor óvatosan felálltam. A jelenléte egyszerre zavart össze és gyújtott lángra. Mintha a testem és az elmém háborút vívott volna egymással: a lábaim vonakodva, remegve indultak el, mégis tettem egy bizonytalan lépést felé, mintha a vonzása ellen nem létezhetne akarat.

– Mit keresel itt? – kérdeztem, a hangom keményebbnek szántam, de elárulta a remegés.

Oszkár halvány mosolyra húzta a száját, azzal az ismerős, fölényes mozdulattal végigsimított az állán. Mindig egy lépéssel előttem jár – ez volt az érzésem vele kapcsolatban.

– Téged – mondta egyszerűen. – Dolgunk van. Vagy elfelejtetted a küldetést?

A szavai láthatatlan bilincsként fogtak körbe. Ahogy az ujjai hozzáértek az arcához, a gyomromba forró görcs költözött, a térdeim megremegtek. Vágytam rá, hogy én érintsem meg ott. Az arcomat elöntötte a forróság, a zavar és a vágy gyilkos elegye keringett bennem.

– Nem felejtettem el semmit – suttogtam, de a hangom túl halk volt, szinte elveszett köztünk. Az ecset élettelenül lógott a kezemben, már nem tudtam, mihez kezdjek vele. – Csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar utánam jössz.

– Már nehezen bírtam várni – felelte, tekintetével fogva tartva az enyémet. Nem mozdult, csak állt ott, csendes elszántsággal, ami nyilvánvalóvá tette: nem fog távozni üres kézzel.

– Hallottam, hogy a kis barátod megnősül – kezdte a férfi, hangjában szinte játékos könnyedséggel, amitől mégis megfagyott bennem a vér. – Dorina mesélte. Kiborult.

A tekintete élesen figyelt, mintha csak arra várna, hogy a szavak elérjenek hozzám. Az arcvonásai nyugodtak voltak, de a szemében valami veszélyes csillogott.

– Nos, azért jöttem, hogy megkérdezzem: szeretnél bosszút állni?

Még mindig őt néztem. A szavai lassan kúsztak be az elmémbe, mintha idő kellett volna hozzá, hogy feldolgozzam őket. Az ujja hegyével óvatosan végigsimított az arcomon, és az érintése perzselt, mintha tűzzel írná a bőrömre a szándékát.

Meg akartam szólalni, de a torkom összeszorult. A tekintete magába szippantott, mintha egy mélységbe húzna le, ahonnan nincs visszaút. Elvesztem benne, elmerültem az íriszének sötét örvényében.

Mit is kérdezett? Ja, hogy akarok-e bosszút?

A szívem hevesen dobbant, és végre kiszakadt belőlem a válasz:

– Naná.

Oszkár gyors mozdulattal körülnézett, mintha minden apró neszt figyelne. Aztán hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót, a zár finoman kattant. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és a szemében ott bujkált az a kiismerhetetlen, mégis veszélyesen vonzó csillogás. Forró ujjai az enyémeket keresték, határozottan fogta meg a kezemet, majd finoman, de ellentmondást nem tűrően az ágyhoz vezetett. Mielőtt leültetett volna, éreztem, hogy végigfut rajtam a várakozás izgalma. 

Leültem az ágy szélére, a szívem a torkomban dobogott. Vártam, hogy mit fog tenni. Oszkár finoman megemelte a karomat, én pedig szótlanul engedelmeskedtem. Az érintése határozott volt, mégis gyengéd, mintha próbára tenné, meddig mehet el. Ujjai lassan siklottak a pulcsim anyagán, majd lehúzta rólam. A hideg levegő megcsapta a bőrömet, de a jelenléte forróságot hagyott maga után. Követte a pólómat is, mozdulatai lassúak voltak, minden másodpercet kihasználva. Már csak a sportmelltartóm maradt rajtam, a bőröm bizsergett a várakozástól. Nem szólt semmit, csak közelebb mászott hozzám, térdeivel kétoldalt fogva közre engem. A közelsége szinte megbénított; az oxigén kevésnek tűnt, a pulzusom pedig az egekig szökkent.

Lassan, végtelen óvatossággal a hajamba túrt, és kisöpörte a tincseket a nyakamból. A bőröm azonnal reagált az érintésére, libabőr futott végig rajtam. Ajkai közel hajoltak, forró lehelete megcirógatta a nyakamat, mielőtt gyengéd csókokkal kezdte volna behinteni a vállamat.

– Mennyire akarod azt a fiút? – suttogta közben, hangja olyan lágy volt, hogy szinte belesimult a bőrömbe.

Minden egyes csókja után újabb forró pont gyúlt a testemen. A kérdése a fejemben visszhangzott, de képtelen voltam azonnal válaszolni. A gondolataim ködössé váltak, és csak az érintésének éltem, a vágy lüktető ritmusával együtt. A levegő feszültséggel volt teli, mintha minden másodperc végletekig ki lenne feszítve. De ahelyett, hogy bármit válaszolhattam volna, a kezét a derekamra tette, és lassan, finoman a hasamra fektetett. A lepedő hűvös érintése csillapította az arcomat, miközben a testem egyetlen érzékeny ponttá változott. A légzésem felgyorsult, és az izgatottság végigsöpört rajtam, a gyomromban remegő forróság gyúlt. Nem tudtam, mit akar tenni. A bizonytalanság, a kontroll elvesztésének izgalma és az Oszkárból áradó magabiztosság őrjítő kombináció volt. Minden idegszálammal vártam a következő mozdulatát, az érintését, azt, hogy végre feltárja a szándékait.

– Nagyon... – suttogtam, a hangom elcsuklott a vágytól, miközben a képzeletemben Javier arca villant fel.

Oszkár ajkai közelebb húzódtak a nyakamhoz, a forró lehelete végigcirógatta a bőrömet. Egy halk, mély morgás tört fel a torkából, és a rezgése végigsiklott a gerincemen.

– Helytelen válasz – mormolta a bőrömbe, a hangja egyszerre volt lágy és fenyegetően határozott.

Csókjai ezután újult erővel borították be a vállamat és a nyakamat, mindegyik érintése lángra lobbantott. A vágy, amit felébresztett bennem, tombolt és követelte a maga részét, míg végül már képtelen voltam bármi másra gondolni, csak rá és azokra a csókokra, amelyek a valóságot egyre távolabbra sodorták. Lassan végighúzta az ujjait a hátamon, a sportmelltartóm szegélyénél elidőzve, majd egyetlen mozdulattal kikapcsolta. A szövet súlytalanul hullott a matracra, és az arcomat elöntötte a forróság. Nem tudtam, hogy a szégyen vagy a vágy izzít-e jobban, de minden porcikám beleremegett.

– Nézz rám – kérte halkan, de a hangja ellentmondást nem tűrt.

A fejemet felé fordítottam, a tekintetünk találkozott. A szemében izzott valami vad, mégis gyengéd érzelem. Mintha egyszerre akarna uralni és óvni. Ez az ellentét összezavart, de ugyanakkor magával is ragadott. Lassan fölém hajolt, az arca csak centikre volt az enyémtől. Éreztem, ahogy a lehelete az ajkaimat cirógatja.

– Csak azt tedd, amire kérlek! Világos? – kérdezte hevesen, a hangjában egyszerre parancs és könyörgés csendült. A tekintete szinte belém égett, én pedig alig hallhatóan bólintottam, mintha a szavak is megakadtak volna bennem.

Oszkárral teljesen elveszítem önmagam. Mintha a lényem határait elmossa a közelsége, és valaki más venné át az irányítást. Valaki, aki merészebb, aki kész alárendelni magát az ő akaratának. Szinte hatalmat gyakorol fölöttem, és nem tudom, miért, de minden pillanatát élvezem. Ez az érzés félelmetes és mámorító egyszerre.

– Mondj le róla – suttogta. – Mondj le róla, és csak rám gondolj.

Az ajkai lágyan mozdultak az enyémen, a nyelve finoman simította végig a számat, és egy halk sóhaj szakadt ki belőlem, amely az összes elfojtott vágyamat felszabadította. Minden fal leomlott bennem. Minden, amit eddig visszatartottam, most kiszabadult, és a testem ösztönösen válaszolt. A kezem a hajába csúszott, ujjaim a tarkóján pihentek, és közelebb húztam magamhoz. Mintha a közelsége sem lenne elég, mintha sosem tudnám elég közel érezni őt.

– Tudod jól, hogy ez nem megy, nekem ő kell – lehelem a szájába, de a szavak üresek, mintha nem is én mondtam volna őket.

Hazudok. Minden porcikám tisztában van vele, hogy hazudok. A testem másról árulkodik, az érintése még mindig perzsel, az ajkaim még mindig az ő csókjának emlékét őrzik. Oszkár szeme megvillan, mintha pontosan tudná, mi zajlik bennem. Közelebb hajol, de ezúttal nem csókol meg. Csak egyetlen pillanatig néz a szemembe, és a tekintetéből kiolvasok valamit, ami egyszerre fájdalmas és könyörtelen.

Aztán a nyakamba csókol, ajkai egy utolsó forró nyomot hagynak a bőrömön, majd váratlanul elhúzódik. Egy hirtelen, határozott mozdulattal lemászik rólam, és a távolság szinte fizikai fájdalomként hasít belém. Felülök az ágyon, és reflexszerűen magam köré csavarom a plédet, mintha az bármit is elrejthetne abból, amit érzek.

Oszkár feláll, és egyetlen szó nélkül begombolja az ingét – először a három gombot a mellkasán, majd komótosan végigsimítva a csuklójánál lévő mandzsettákat is. Az ujjaim remegve szorítják a pléd szélét, miközben őt nézem. Minden mozdulatából sugárzik az elegancia és a kontroll, mintha az előbbi pillanatok meg sem történtek volna. Csalódott? Biztosan az. Hiszen nem kapta meg, amit akart. Vagy amit azt hittem, hogy akart. De mi van akkor, ha az egész nem is erről szólt? Mi van, ha ő pontosan tudja, hogy én sem vagyok biztos semmiben?

A mellkasomban szorító érzés támad, és a gondolat, ami eddig elbújt valahol mélyen, most előbújik.

Szerelmes vagyok. De kibe is?

Javier arca felvillan előttem – a mosolya, a kedves tekintet, a biztonság, amit mindig is jelentett. De aztán Oszkár tekintete tör be a gondolataimba – a sötét intenzitás, a feszültség, ami szétfeszít minden határt közöttünk. Összezavarodtam. A gondolataim és az érzéseim egymással viaskodnak. Mintha két külön világba tartoznék egyszerre, és egyikben sem találom a helyem.

Oszkár egy pillanatra megáll az ajtóban. Hátrafordul, az arcán halvány, sejtelmes mosoly játszik.

– Gondolkodj el rajta. Nem fogok sokáig várni.– A hangja csendes, mégis szavainak súlya mélyre hatol.

Aztán kinyitja az ajtót, és kisétál rajta, magával víve azt a bizonytalanságot, amit itt hagyott bennem. Az ajtó finoman csukódik, és a szoba hirtelen túl csendes lesz. Egyedül maradok a saját káoszommal. A plédet lerántom magamról, hagyom a földre hullani, mintha le akarnám vetni magamról a zavartság és a félelem súlyát is. A hideg padló megborzongatja a talpamat, de ez a hideg épp olyan üres, mint az érzés, amit a távozása hagyott maga után.

Lassan a tükörhöz lépek, a lépteim szinte nesztelenek. Az előttem álló lány rám néz, a haja kócos, az arca kipirult az iménti érzelmi vihartól. Végigmérem magam, de nem csak a testemet látom – az összes bizonytalanságom, félelmem és vágyam ott tükröződik a szemeimben. Lehet, hogy nem is tetszem neki… – a gondolat fájdalmasan cikázik át rajtam, mintha egy tű szúrná át a mellkasomat. Talán csak játszik velem. Talán csak egy újabb győzelem vagyok számára, egy kihívás, amit le akar győzni.

Vagy lehet, hogy pont az a bizonytalanság vonzza, amit én magam sem értek? Az ujjaimmal végigsimítok a dekoltázsom vonalán, és a saját arcomat nézem a tükörben.

Nem tudom, mi van köztünk.

Az elmém két ellentétes irányba tépi a szívemet. Javier – a stabilitás, a megbízhatóság, a biztos pont, akihez mindig visszatérhetnék. És Oszkár – a vihar, a kiszámíthatatlanság, aki lángra lobbantja minden érzékemet, és akinek a közelsége veszélyesen magával sodor.

Döntenem kéne.

De hogyan döntsön az ember, amikor minden gondolata egy őrült hullámvasúton száguld, és minden érzés egy újabb csapdát állít neki?

Hirtelen mély levegőt veszek, az oxigén perzseli a tüdőmet. Nem bírom tovább ezt a bénító bizonytalanságot. Valamit tennem kell. Hátralépek a tükörtől, és egyetlen pillanatra lehunyom a szemem. Érzem, ahogy a szívem lüktet, a mellkasomban kavargó érzések fájdalmasan szorítanak össze. Ideje kideríteni az igazságot. Akármi is legyen az.

– Ebédidő! – ránt vissza a valóságba Kornél hangja. Az ajtóban áll, szinte félvállról támaszkodik az ajtófélfának, mint egy kis király.– Elment már az a fura pasas? – kérdezi, és látom, ahogy az egyik szemöldöke felhúzódik a kérdés nyomatékosításaként.

Szemforgatva nézek rá, és megigazítom magamon a pulcsit, amit nemrég vettem fel, hogy valahogy összeszedjem magam. – Nem fura pasas. Csak egy ismerős – felelem ingerülten, miközben szándékosan kerülöm a tekintetét. Nem akarom, hogy lássa a zavart a szememben. Kornél azonban nem tágít. Egy mély sóhajt hallatok, mikor beljebb lép a szobába, a jelenléte már-már szinte tolakodóvá válik.

– Tudod, hogy megszegte a látogatási idő szabályát. Mégis mit gondoltatok? – kérdezi, és a hangjában ott bujkál valami... féltékenység? Megigazítom a hajam, és szembe fordulok vele, hogy egyenesen a szemébe nézzek.

– Figyelj csak, Kornél! Az, hogy velem mi történik, az most ne izgasson! – mondom élesen, minden egyes szót szándékosan lassan ejtve, hogy biztosan megértse. – Ne üsd bele az orrodat más dolgába! – teszem hozzá, majd egy hirtelen mozdulattal megbököm az orrát. A gesztus egyszerre játékos és határozott, hogy érezze: nem vagyok hajlandó eltűrni a tolakodását.

Kornél arca egy pillanatra meglepődötté válik, de hamar visszatér a szokásos, mindentudó vigyorához. Csak megrázza a fejét, mintha már nem is akarna tovább vitatkozni. De látom a szemében, hogy nem adja fel ilyen könnyen. És ez csak olaj a tűzre.

Ott ültem az asztalnál, a tojáslevest kevergetve. A kanál halk csörömpöléssel ütődött a tányér széléhez, de én szinte észre sem vettem. Ez a leves mindig a kedvencem volt. Mindig. Most viszont nem kívántam, egyetlen falat sem akart lecsúszni a torkomon. Minden porcikám másra vágyott.

Oszkár érintése még mindig ott égett a bőrömön, mintha soha nem múlna el. Ahogy hozzám ért, ahogy a keze végigsiklott rajtam… csak rágondolni is elég volt, hogy újra beleremegjek. Az ajkai... Azok az ajkak, amelyek úgy csókoltak, mintha csak én léteznék számára. Forrón, követelőzően, és mégis… valahogy mindig visszafogottak. De miért állt le? Miért kellett időben leállnia, amikor én minden lényemmel akartam őt? Akartam, hogy több legyen, hogy végre ne csak érintések és csókok legyenek közöttünk. A testem egyértelműen vágyott rá. Reszketett egy jó együttlétért. Hogy betöltse azt az űrt, amit most éreztem – azt a fájdalmas, kínzó kielégületlenséget, amit egyetlen másodperc alatt hagyott maga után.

De ő tovább lépett. Mintha meg sem történt volna. Mintha én csak egy pillanatnyi gyengeség lennék a számára, egy átmeneti szikra, amit könnyedén el lehet oltani. Én viszont itt maradtam. A forróságban, a vágyban, a káoszban. A levesem előtt ülve, teljesen kielégítetlenül. És ez megőrjített. Miért hagyta abba? Miért én vagyok az, aki most ennyire szétcsúszott, miközben ő talán már el is felejtette az egészet? Vagy nem is érdekelte igazán? A gondolat szinte fájt, de nem hagyott nyugodni. Képtelen voltam lenyelni egyetlen kortyot is. Nem erre vágytam. Másra voltam kiéhezve: Oszkárra.

A gyomrom összeszorult a felismeréstől, miközben az ebédlő légköre fojtogatóvá vált. Gondolataim kusza hálójában vergődtem, amikor Kornél szó nélkül leült mellém. Egy pillanatra rám nézett, szemeiben a megszokott gyengédség csillant.

– Nyisd ki a szádat – kérte halkan, a hangjában ott vibrált a törődés.

Vonakodtam, a szám szegletében halvány ellenállás feszült. Kornél azonban elmosolyodott, és a mosolyában volt valami, ami megolvasztotta a védekezésemet.

– Csak a gyógyszereidet kell – felelte lágyan, már csodálkoztam volna…

Sóhajtva megvontam a vállamat, majd résnyire nyitottam a számat. Kornél finoman a nyelvemre helyezte a pirulákat. A mozdulata annyira gyengéd volt, hogy a pillanat furcsán intimnek tűnt, és egy apró remegés futott végig rajtam. Kezembe nyomta a poharat, az ujjaink egy pillanatra összeértek. A hideg víz végigsiklott a torkomon, ahogy nagyot nyeltem, mintha vele együtt próbálnám lenyelni az összes kételyemet és fájdalmamat. Amikor újra Kornélra néztem, a tekintetemben ott volt a kérés, amelyet szavakkal nem mertem kimondani.

– Délután háromkor csoportos terápia lesz – közölte velem halkan, majd felállt mellőlem.

A pánik hirtelen rándult össze a mellkasomban. Reflexszerűen utána nyúltam, az ujjaim azonnal elkapva a csuklóját.

– Nem akarok menni – a hangomban kétségbeesés és segélykiáltás remegett, de Kornél tekintete rezzenéstelen maradt. Mintha a szavaim nem érnének el hozzá, vagy talán nem akarná meghallani őket.

Leguggolt elém, és ujjai lassan, körkörös mozdulatokkal simogatták a kézfejemet, mintha megpróbálná elsimítani a bennem dúló viharokat.

– Muszáj. Csak így léphetsz tovább a dolgokon – mondta halkan, a hangja nyugodt volt, mégis kemény.

Felállt, és egyetlen lágy csókot nyomott a homlokomra. A gesztus tele volt gyengédséggel, de a gyengédség ezúttal kevés volt. Hát ez nem nyert. Legalább megpróbáltam. Kornél távolodó alakját néztem, miközben a többiek jóízűen nevetgéltek körülöttem. Az ebédlő megtelt élettel, hiszen egyre többen jöttek le ebédelni. Én pedig félre toltam a tányért, és duzzogva elhagytam az asztalomat.

Felmegyek a szobámba, és úgy érzem, a forró fürdő most mindent helyre fog tenni. Levetem a ruháimat, és beállok a zuhany alá. A víz kellemesen meleg, végigfolyik a bőrömön, mintha lemossa rólam az egész nap fáradtságát. Nyúlok a tusfürdőért, és lassan elkezdem magamra kenni a selymes habot.

Hirtelen egy halk zörgést hallok a szobából. Még az ütő is megáll bennem. 

– Halló? Ki az? – kiáltok ki a fürdőből, a hangom remeg a bizonytalanságtól.

Csak a csend válaszol.

Gyorsan elzárom a csapot, és kirántok egy törölközőt a fogasról. Szorosan magam köré tekerem, a vizes hajam hidegen tapad a vállamra. A mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, ahogy próbálom rendezni a légzésemet. Lassan kilépek a fürdőből, a padló alattam kissé megnyikordul. A szobában félhomály van, a függöny résein csak tompa fény szűrődik be. A tekintetem ide-oda ugrál, minden apró részletet vizsgálva.

És akkor meglátom. Egy vörös rózsa.

Ott hever az ágyamon, szinte kihívóan, élénk színével elütve a fehér ágyneműtől. A szívem kihagy egy ütemet. A lábaim szinte önálló életre kelnek, közelebb lépek, és remegő ujjaimmal felveszem a virágot. A selymes szirmok bársonyosan simulnak a bőrömhöz. Az orromhoz emelem, mélyen beszívom az édes illatát. Imádom.

De a gyomromban ott a szorító érzés. Valami nem stimmel. Ki a fene lehetett itt? Hogy került ide ez a rózsa?

Körülnézek a szobámban, de minden más érintetlennek tűnik. Semmi sem árulkodik arról, hogy bárki is járt volna itt. Az ajtó zárva volt. Vagy csak képzeltem? A bizonytalanság lassan átcsap félelemmé, majd kíváncsisággá. A rózsát még mindig a kezemben szorongatom. Vajon ki hagyta itt nekem? És miért ilyen titokzatosan?

Lehet, hogy... Oszkár? Vagy talán... Kornél?