Barbi 15. fejezet

Az első közös út

A hideg szél az arcomba kapott, ahogy beléptem a kihalt raktárépület rozsdás ajtaján. Azonnal összehúztam magamon a hófehér kabátomat, a prémes gallér hidegen simult a nyakamhoz. Komolyan? Egy ilyen porfészekben kell találkoznunk? Oszkár tényleg nem tudott volna jobb helyet választani?

A lépteim visszhangoztak a betonpadlón. A kopott falak mögül csak a saját légzésem hallatszott, és a cipőm halk koppanása. A gyomrom görcsbe rándult az izgalomtól és a düh halvány árnyékától. A félhomályban egy árnyalak jelent meg. Oszkár. A kezében cigaretta parázslott, a füst lassan gomolygott körülötte. Ahogy meglátott, egyetlen mozdulattal eldobta a csikket, a parázs szikrázva hullott a padlóra. Az ajkaimon kihívó mosoly jelent meg, és kihúztam magam. A hideg ellenére a gerincemen végigfutott egy meleg bizsergés, ahogy közelebb lépett hozzám. Azok a sötét szemek ugyanazzal a kiismerhetetlen tekintettel pásztáztak végig rajtam, amitől egyszerre éreztem magam erősnek és védtelennek.

Oszkár megállt előttem, és egy borítékot nyújtott át. Értetlenül néztem rá, majd a kezembe vettem a borítékot. A selymes papír hűvösen simult az ujjaim közé. Lassan kibontottam, és előhúztam a benne lévő lapot. Azonnal megakadt a tekintetem a kalligrafikus betűkkel írt neveken: Kiara és Javier összeházasodnak.

A szívem kihagyott egy ütemet. Egy kellemetlen érzés szaladt végig a szívemen, mintha valami éles kés hasított volna belém. Az ujjaim megszorították a meghívót, a körmeim majdnem belemartak a papírba. A mellkasomban ott volt az a szorító érzés, a csalódás és a tehetetlenség keserű elegye.

Meg kell akadályozni ezt a frigyet!

– Hihetetlen, hogy mennyire elszántak! – mormoltam, és gondolkodás nélkül zsebre vágtam a meghívót, mintha így eltüntethetném a valóságot, amit hozott.

Oszkár szája sarkában halvány, gúnyos mosoly játszott.

– Látom, nem vagy oda érte – jegyezte meg cukkoló hangon, a szavai láthatatlanul csaptak arcon.

Felpillantottam rá, a tekintetemben ott izzott a sértettség.

– Te tényleg nem érzed át a helyzet súlyosságát?

A hangom remegett az elfojtott indulattól. Oszkár arca egy pillanatra elkomolyodott, a tekintete vizslatva fürkészte az arcomat, mintha olvasni próbálna bennem. A levegő feszültséggel telt meg köztünk, mint egy vihar előtti csend.

– Tudod, az egész hűhót nem értem, viszont örülök, hogy veled lehetek – mondta kimérten, a szavak egyszerre voltak őszinték és kihívóak.

Felvontam a szemöldökömet, próbáltam tartani magam.

– Te komolyan beszélsz? Te és én? Hah! – A nevetésem erőltetett volt, keserű, de leginkább saját magamat próbáltam meggyőzni. Oszkár éles pillantása átszúrt minden védekezésemen. Tudtam, hogy átlát rajtam.

– Miért is ne? – folytatta lágyan, a hangja alig volt több suttogásnál. – Szerintem te és én... sok mindent véghez vihetnénk együtt.

A szavai lassan siklottak végig a bőrömön, és ahogy ujjai gyengéden megcirógatták a karomat, forró bizsergés futott végig rajtam.

Azonnal elrántottam a kezem, mintha megégettem volna magam. A tekintetem a poros ablakra szegeződött, a kinti, komor látványba kapaszkodva próbáltam elfojtani a bennem tomboló érzéseket. Nem akartam, hogy ilyen korán rájöjjön, mennyire oda vagyok érte. A tükörképünk visszaverődött az üveg felületén: én, az összehúzott kabátban, feszült vonásokkal, és ő, a hanyag magabiztosságával, amiben mindig ott bujkált valami veszélyes.

– Nem hagyom, hogy így legyen – suttogtam inkább magamnak, mint neki.

Oszkár halk, mély nevetése borzongatóan simított végig a gerincemen.

– Ahogy gondolod, Barbi. De nem mindig menekülhetsz a saját érzéseid elől.

A tekintetem még mindig az ablakra tapadt, de a szívem vadul zakatolt. Ő már tudta. És nekem már csak az idő volt hátra, hogy végre beismerjem magamnak is. De ahelyett, hogy az érzéseimre koncentrálhattam volna, még egyszer kihúztam magam. A hideg beton alattam szilárdnak tűnt, ahogy visszanyertem az irányítást. Mély levegőt vettem, és a lényegre tértem.

– Nos, nem azért vagyunk itt, hogy lelkizzünk – emlékeztettem, a hangom száraz volt, talán keményebb is, mint szerettem volna.

Oszkár féloldalas mosollyal nézett rám. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha élvezné a visszanyert kontrollomat. Lassan kivette a szájából a cigit, és elpöccintette. A parázs halvány ívben hullott a földre, majd kialudt, mintha csak jelképezné a köztünk lüktető feszültséget.

– Térjünk a lényegre – ajánlotta fel, a hangja halkan, de határozottan csengett.

Na végre! Ez a pasi kell nekem. Aki az üzletről beszél, a tervekről, a stratégiáról. Nem rólam, nem rólunk. Erre van szükségem. Nincs időnk flörtölni, nincs idő arra, hogy elveszítsem a fókuszt. Az idő elszalad mellettünk, és ha folyton csak a köztünk vibráló vonzalomra pazaroljuk, akkor sosem érünk el semmit. Mert bármennyire is próbálom elnyomni magamban a vágyat, egy valami biztos: Nekem Javier kell.

Oszkár mélyen a szemembe nézett, mintha olvasna bennem, mintha pontosan tudná, hogy mi jár a fejemben. De nem mondott semmit. Talán tiszteletben tartotta a döntésemet, vagy csak hagyta, hogy saját magam áltassam a gondolataimmal.

– Te vezetsz, Barbi. Mondd, mit akarsz? – kérdezte végül, a hangjában ott bujkált egy halvány kihívás, mintha próbára tenné az elszántságomat.

Az állam megemeltem, és mélyen a szemébe néztem.

– Meg kell akadályoznunk azt az esküvőt. Bármi áron.

Oszkár bólintott. A tekintete elsötétült, az arcvonásai keménnyé váltak, mintha mostantól csak a cél létezne számára.

– Akkor nincs vesztegetni való időnk. Kezdjük el.

Oszkár közelebb lépett, arca komoly volt, karba tett kézzel állt előttem, készen arra, hogy meghallgassa a tervemet. A tekintetében ott pislákolt az a kihívó, cinkos fény, amit mindig látok, amikor valami veszélyesbe készülünk belevágni. Egy apró, hideg remegés futott végig rajtam, de elnyomtam.

– Szóval, a meghívó tanúsága szerint Olaszországban lesz a lagzi – kezdtem, a hangom magabiztosan csengett. – Két lehetőségünk van: vagy még előtte, vagy az esküvő közben akadályozzuk meg a frigyet.

Oszkár biccentett, szemei villantak az izgalomtól, de nem szólt közbe. Várta a folytatást.

– Ha túlságosan is jól haladnak, akkor a lagziban küldjük rá a rendőrséget Javierre – folytattam, a szám szegletében elégedett mosoly bujkált. – Mókás lenne, ha Kiara is vele tartana. Látni akarom az arcán a rémületet. Pontosan azt a rémületet, amit akkor láttam, amikor elraboltuk.

Ahogy visszaidéztem azt a jelenetet, önkéntelenül is elmosolyodtam. Az emlék keserédes volt, de mégis elégtételt adott. Az a pillanat, amikor Kiara arca elsápadt, a szemében ott villogott a félelem… az volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy végre kezemben van az irányítás. Oszkár felvonta az egyik szemöldökét, szája sarkában kaján mosoly játszott.

– Kemény vagy, Barbi. Pont ezért szeretem veled csinálni a piszkos munkát.

Szavai egyszerre simogatták a büszkeségemet és döftek tőrt a gyomromba. De nem hagytam, hogy kizökkentsen. Most nem számítanak az érzések. Csak a terv, csak a bosszú.

– Akkor tehát a terv adott. Készülj fel, mert ezt tökéletesen kell végrehajtanunk – mondtam, és megacéloztam a tekintetemet.

Oszkár bólintott, és a tekintetünk találkozott. Egy cinkos pillanat volt ez, tele feszült energiával és kimondatlan ígéretekkel.

Ez most nem a szerelemről szól. Ez a bosszúról szól. És senki nem állhat az utunkba.

A repülőgép monoton zúgása körülölelt minket, de a gondolataim így sem hagytak nyugodni. Az ablak mellett ültem, a felhőket bámulva, mintha valami vigaszt nyújtanának nekem. A helyem szorosan behatárolt, és bár nem akartam kimutatni, a közelségünk Oszkárral kezdett idegesíteni. Nem a rossz értelemben. Inkább... zavarba ejtően.

– Miért bámulsz annyit ki az ablakon? – törte meg a csendet Oszkár, a hangja olyan könnyed volt, mintha ez egy egyszerű utazás lenne, nem pedig egy terv arra, hogy tönkretegyük valakinek az esküvőjét.

– Nem bámulok. Gondolkodom – vágtam vissza anélkül, hogy ránéztem volna. Nem akartam, hogy lássa az arcomon a zavaromat, a haragomat, és főleg nem a másik érzést, ami lassan, de biztosan kezdett elhatalmasodni bennem: a vonzalmamat iránta. Mert ez az utazás épp olyan lehetetlennek tűnt, mint az, hogy ne vegyem észre, mennyire ellenállhatatlan ebben a szűk, kényelmetlen ülésben is.

– Gondolkodni? Javieren? – kérdezte, és hallottam a cinizmust a hangjában. – Már megint arra próbálod rávenni magad, hogy ő a tökéletes férfi, igaz?

Egy szúró pillantással néztem rá. – Ne kezd ezt megint!

– Csak őszinte vagyok. Tudod, az nem bűn – vont vállat, majd hátradőlt, mintha tudná mit is jelent a szerelem. Okostojás.  Ez az a fajta önbizalom volt, amitől egyszerre akartam megütni és... nos, más dolgokat csinálni vele.

Az agyam egyik fele ordítva tiltakozott, hogy hagyjam abba ezt az őrületet, de a másik fele el akart elmerülni a képzelet játékában. És mégis… Az eszem teljesen elkalandozik. Elképzelem, ahogy lehúzom róla a pólóját, és végigcsókolom a felsőtestét. A látvány szinte kínzóan élénk volt: az izmok finom vonalait, azokat a tökéletes kockákat, amiket már annyiszor láttam a pólója alatt feszülni. Az ujjaim már-már érezték a bőr forróságát, ahogy végigsimítanak rajta, a szám pedig…

Istenem! Még most is beleremegek a gondolattól. Egy pillanatra összeszorítom a szemem, és mély levegőt veszek. Nem engedhetem, hogy a vágy irányítson. Ez nem az a pillanat. A lényegre kell koncentrálnom! Kinyitom a szemem, és újra Oszkárra nézek. Arca változatlanul magabiztos, tekintete átható, mintha pontosan tudná, mi zajlik bennem. Talán sejtette, hogy a gondolataim már megint tiltott utakra tévedtek.

– Minden rendben? – kérdezi halkan, egy halvány mosollyal a szája szegletében.

Ez a mosoly... az a kihívó, alig-alig bujkáló mosoly, amitől egyszerre érzem úgy, hogy felrobbanok a dühtől és a vágytól. Megfeszülnek az izmaim, ahogy kényszerítem magam, hogy ne vegyek tudomást róla.

– Tökéletesen. Csak próbálok nem gondolkodni felesleges dolgokon – vágom rá hűvösen, noha a hangom kissé elcsuklik.

Oszkár szeme megvillan, mintha győzelmet aratott volna.

– Pedig néha épp az a „felesleges” az, ami igazán fontos – mondja, majd egy fél pillanatra közelebb hajol.

A légzésem szaporább lesz, de azonnal elfordítom a fejem. Nem. Nem engedem, hogy kizökkentsen.

Komolyan, ha tudná, mire gondoltam az előbb! Ha tudná, milyen képek villantak át az agyamon egyetlen pillanat alatt... A saját gondolataim égetik a bőrömet, mintha tetten értek volna valami tiltott cselekedet közben.

Mégis, ez a pasi... pontosan tudja, hol van a gyenge pontom. Olyan könnyedén találja meg, mintha mindig is ismert volna. Pedig csak egy ideje ismerjük egymást. És ez a rövid idő is elég volt neki, hogy kiismerjen, hogy lásson minden apró rezdülést, minden elrejtett reakciót.

Ez ijesztő. És felvillanyozó.

A gyomromban valami fájdalmasan összerándul. Mintha a titkaim áttetszők lennének előtte, mintha minden próbálkozásom, hogy falakat emeljek közénk, csak még inkább szórakoztatná.

Pontosan tudja, hogy harcolok ellene. És talán ez az, ami igazán tetszik neki. A harc, az ellenállás, amit bármikor megtörhetne, ha igazán akarná.

Megfeszítem az állkapcsomat, és kihúzom magam.

– Koncentráljunk a feladatra – szólalok meg végül, a hangom élesebb, mint szeretném.

Oszkár bólint, de a tekintetében ott marad az a kihívás. Az a halvány, bosszantó csillogás, ami azt sugallja: „Majd meglátjuk, meddig bírod.”

Én pedig elszántan magamba fojtom a gondolatot, hogy talán... csak talán... nem is akarok olyan sokáig ellenállni. Majd Oszkár a fülemhez hajolt, és ezt duruzsolta:

– Nézd, én csak azt mondom, hogy talán nem a legjobb ötlet egy olyan férfiért repkedni fél Európán át, aki sosem fog téged választani. Kiarát veszi el. Te pedig... – itt elhallgatott, mintha keresné a szavakat. – Te ennél sokkal jobbat érdemelsz.

Felé fordultam, és láttam, hogy a tekintete komolyabb, mint vártam. Egy pillanatra szinte elfelejtettem, mit akartam mondani, mert ebben a pillantásban több volt, mint puszta szavak. De a haragom gyorsan visszatért. – Nem kértem ki a véleményed, Oszkár. Nem kell megmondanod, mi az, amit érdemlek.

– Nem is kell, hogy kérd. Én akkor is megmondom – mondta nyugodtan, majd félmosoly kúszott az arcára. Az a mosoly, amitől mindig is megbolondultam. – Egyébként is, miért ne akadályozhatnánk meg ezt az esküvőt? Ha nem a te érdekedben, akkor talán az enyém miatt.

– A tiéd miatt? – kérdeztem élesen, miközben a szívem hevesebben kezdett dobogni. Éreztem, hogy valami kibontakozik, de még nem tudtam, mi. Egy olyan érzés, amit nem akartam felismerni, és főleg nem akartam megnevezni.

– Talán jobban érdekel a boldogságod, mint gondolnád – felelte csendesen, és egy pillanatra elkapta a tekintetét, mintha most ő lenne zavarban. Ez annyira szokatlan volt tőle, hogy szinte kizökkentett. Oszkár? Zavarban? Ez a gondolat annyira abszurdnak tűnt, hogy a haragom azonnal felülkerekedett.

– Hah! Téged aztán mióta érdekel az én boldogságom? – kérdeztem gúnyosan, a szavaimat élezve, hogy betaláljanak. – Ó! Várjunk csak! Amióta megcsókoltál? – néztem rá összeszűkült szemekkel, és láttam, ahogy az állkapcsa megfeszül. Tudtam, hogy eltaláltam valamit. Talán túl mélyen is.

De nem álltam meg. Nem tudtam megállni.

– Ezt most jegyezd meg, de azonnal: soha nem lesz köztünk semmi! Semmi, világos?! – szinte a képébe vágtam a szavakat, és éreztem, ahogy a dühöm fellángol, szinte felemészt. Nem tudtam eldönteni, hogy miért voltam ennyire feldúlt. Azért, mert tudtam, hogy igazat mondott? Vagy mert féltem attól, hogy talán mégsem mondok igazat neki?

Oszkár hátradőlt az ülésében, a tekintete élesen rám szegeződött. Láttam rajta, hogy a szavaim betaláltak, de nem volt az a férfi, aki hagyta volna, hogy ez legyűrje. Nem, ő sosem hagyta, hogy bármi is rajta uralkodjon.

– Világos – mondta halkan, szinte suttogva, de a hangja tele volt valamivel, amit nem tudtam megfogni. Mintha kihívás lenne benne. Mintha azt mondta volna, „Majd meglátjuk.” És ez... ez teljesen összezavart. A haragom egy pillanatra elpárolgott, és csak a zakatoló szívem maradt meg, meg az ő szemei, amelyek azt sugallták, hogy ezt a csatát még nem nyertem meg. Talán nem is fogom.

– Hozhatok önöknek valami italt? – szólalt meg egy stewardess, és a hangja olyan váratlanul törte meg a közöttünk lévő feszültséget, hogy mindketten azonnal felé kaptuk a fejünket.

Oszkár szokásához híven azonnal válaszolt: – Egy whisky-t kérek, sok jéggel. – A hangjában ott bujkált az a magabiztosság, amitől néha a falra tudtam volna mászni.

Én egy pillanatra haboztam, majd végül ránéztem a nőre, aki türelmesen mosolygott, mintha nem érezné a köztünk vibráló feszültséget. – Egy Americano-t kérek – mondtam halkan, és éreztem, ahogy Oszkár oldalról rám pillant. Nem kellett látnom az arcát, hogy tudjam, mit gondol.

– Pont illik az olasz utunkhoz – jegyeztem meg, a hangom hűvösen csengett. Nem neki szóltam, inkább magamnak, hogy eltereljem a figyelmemet a feszültségről.

A stewardess finoman biccentett, és olyan könnyedén suhant tovább, hogy szinte irigykedtem rá. Bárcsak én is elmenekülhetnék! Csak egyetlen percre, hogy ne kelljen itt lennem, hogy ne kelljen elviselnem ennek a férfinak a társaságát, aki minden mozdulatával felborítja a lelki békémet.

Karba tett kézzel dőltem neki az ülés háttámlájának, és igyekeztem kizárni Oszkárt a gondolataimból. Nem volt könnyű. Főleg, hogy éreztem a jelenlétét, a tekintetét, amely talán még mindig rajtam pihent.

Az ablak felé fordítottam a fejem, és megint a felhőket néztem. Idefent minden olyan más volt. A világ egyszerűnek és tisztának tűnt, ahogy a nap fénye átszűrődött a felhőrétegeken. Olyan volt, mint egy álom. Egy olyan álom, amelyben minden könnyű és problémamentes lehetett volna, ha épp nem egy őrült terv közepén lennék, és nem egy olyan férfival utaznék, aki minden másodpercben az agyamra megy.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és próbáltam a koktélra gondolni, ami hamarosan megérkezik. Talán az íze majd elég lesz ahhoz, hogy helyrerázza a gondolataimat. Talán. Vagy talán nem.

– Ez finom volt – néz rám elégedetten Oszkár, és átadja a poharat a nőnek. – Kedves egészségükre! – mondja udvariasan, majd könnyed mozdulattal elveszi tőlem is a poharat, mielőtt észbe kaphatnék. Csak a szemeimet forgatom. Mindig ilyen elegáns?

Amint a stewardess elhalad, előkapom a zacskó mogyorót. Na, végre valami egyszerű, ami talán nem bosszant fel. De persze, miért is menne simán? A csomagolás olyan makacs, hogy a körmeim szinte belefájdulnak, ahogy próbálom feltépni.

Oszkár azonnal kiszúrja a bénázásomat. Természetesen. – Most komolyan, Barbi? Egy zacskó mogyoró kifog rajtad? – kérdezi vigyorogva, és az a huncut mosoly már önmagában is idegesít.

– Nem mindenkinek van szuperereje, hogy minden nyamvadt dolgot könnyedén kinyisson – morgom, de nem nézek rá. A zacskót tovább gyötröm, mégsem akar engedni.

– Add ide – nyúl felém, de én elhúzom.

– Nem, megoldom egyedül – vágom rá makacsul.

– Persze, teljesen világos – nevet fel halkan, és előrébb hajol. – Tudod, a mogyoróval csak akkor nehéz, ha rossz helyen fogod meg. Mutassam? – kérdezi, és az a hanghordozás… egy pillanatra elakad a lélegzetem.

– Rossz helyen fogom? – nézek rá szúrós szemekkel, de érzem, hogy az arcom ég.

– Abszolút – feleli elégedetten, és kiveszi a kezemből a zacskót, mielőtt tiltakozhatnék. Egy laza mozdulattal feltépi, mintha semmiség lenne. Aztán visszanyújtja, és közben elkapja a tekintetemet. – Tudod, Barbi, néha csak hagyni kell, hogy valaki más tegye meg az első lépést.

– Aha, hogyne. Te meg azt hagyd meg másnak, hogy a levegőbe beszéljen – szúrok vissza, és kiveszek egy szem mogyorót a zacskóból. Direkt lassan rágom meg, hogy bosszantsam.

De csak nevet, és hátradől. – Nem baj. A végén úgyis nekem köszönöd meg.

– Álmodik a nyomor, Oszkár – forgatom meg a szemem, de közben érzem, hogy a mosolyomat nem tudom elrejteni. Ez az ember tényleg az agyamra megy. És valamiért ez most nem is olyan rossz.

Eltelik egy kis idő és érzem, hogy pisilnem kell. Ez azt jelenti, hogy Oszkárt meg kell kérnem, hogy álljon fel. Mély levegőt veszek,és előkapom a legbájosabb modoromat. –Oszkár, ha szépen kérlek kiengedsz?

– Attól függ, miért – mondja Oszkár, miközben továbbra is a mobilja képernyőjére mered.

Egy pillanatig csak bámulom, majd szúrósan megkérdezem: – Mégis miért? Szerinted titkos találkozóra megyek egy repülőgépen?

– Nem, csak gyanúsan túl kedves vagy mostanában – vigyorodik el, még mindig a telefonját bámulva. – Ez általában azt jelenti, hogy valamit akarsz tőlem.

– Igen, azt akarom, hogy állj fel – sziszegem, mert kezd elfogyni a türelmem. – Nem foglak átmászni, ha erre gondolsz.

Végre rám néz, és az a félmosoly ott bujkál az arcán. – Pedig szerintem az szórakoztatóbb lenne.

– Oszkár! – csattanok fel, miközben érzem, hogy az arcom kezd vörösödni.

– Na jó, nyugi, Barbi – mondja nevetve, és lassan elkezdi kikapcsolni az övét. – Egyébként miért nem mondtad, hogy pisilni kell? Nem kell körítést csinálni belőle.

– Nem hiszem el, hogy még ebből is viccet csinálsz – morgom, miközben végre megmozdul, hogy elengedjen.

– Hé, ez fontos információ. Tudnom kell, mikor kell félretennem az életveszélyes mogyorónyitási akciókat, hogy egy hölgyet a mosdóba engedjek – vigyorog rám, miközben én már szinte türelmetlenül állok a sorban.

Még hallom, ahogy utánam szól: – De ha esetleg elakadnál ott bent, szólj, segítek!

Csak a szemem forgatom, miközben próbálom visszafojtani a nevetést. Ez az ember komolyan az őrületbe kerget... de valamiért mindig mosolyt csal az arcomra.

A mosdóban vagyok, és éppen kezet mosok. Elvégeztem a dolgomat, majd hallom, hogy valaki kopogtat. 

– Mindjárt megyek!–majd eszembe jut, lehet, hogy egy külföldi az, és nem érti a nyelvemet. A tükörbe nézek, és megigazítom a szemöldökömet. Közben eszembe jut Oszkár csipkelődése, amikor egy zacskó mogyoróval bénáztam. Nem tudom mi ütött belé, de most nagyon felszabadult. Megint kopogtatnak. 

–One minute!–kiabálom, majd ingerülten elfordítom a zárat, és amikor ki akarok lépni, Oszkár szó szerint belém ütközik, ahogy határozott mozdulattal benyomul.

– Mi a…? – szólalok meg döbbenten, miközben hátrálok, hogy ne taposson rám.

– Bocsi, de életmentő helyzet van – közli lazán, mintha teljesen normális lenne egy női mosdóba betörni. Már éppen mondanék valamit, amikor folytatja: – És mielőtt megkérdezed, igen, tudom, hogy ez egyszemélyes mosdó, és nem, nem érdekel.

– Komolyan, Oszkár? – kérdezem hitetlenkedve, a kezemet a csípőmre helyezem.

– Te mondtad, hogy ne fogjam vissza magam – vigyorodik el, miközben szorosan behúzza az ajtót maga mögött, hogy kizárja a kint toporgó sorban állókat.

– Én? Mikor mondtam ilyet? – kérdezem, és próbálom elnyomni a nevetést, ami már ott bujkál a torkomban.

– Kábé akkor, amikor a mogyorós zacskót rám bíztad. Azóta felhatalmazva érzem magam – von vállat, és annyira természetesnek tűnik, hogy egyszerre vagyok bosszús és szórakozott.

– Tudod, ez egy személyes mosdó. Ha valaki meglát, simán hívhatják a légi rendőröket.

– És? – kérdezi, miközben egyáltalán nem tűnik megrémültnek. – Tegyek valami hasznosat, ha már itt vagyok? Mondjuk, megigazítsam a szemöldöködet?

– Hah! Nagyon vicces – forgatom meg a szemem. – Most azonnal kifelé!

– Csak egy perc – mondja, majd magára mutat. – Egy úriembert nem hagyhatsz szenvedni.

– Úriember? – kérdezem gúnyosan, és az ajtó felé intek. – Oszkár, nem foglak megvédeni, ha valaki lebuktat.

– Tudom, hogy nem hagynál cserben – vigyorodik el, és olyan önelégült a képe, hogy legszívesebben kikergetném innen. De persze, valamiért nem mozdulok.

Még egy pillanatig ott állunk egymással szemben, és érzem, hogy a levegő valahogy feszültté válik. Az a tipikus "miért nem ütlek meg, de miért nem csókollak meg" pillanat. Aztán persze Oszkár megtöri a csendet.

– Szóval, segítesz kijutni, vagy inkább bezárkózunk itt egy kis privát csevegésre? – kérdezi pimasz vigyorral, én pedig tudom, hogy ez a mosdós kaland még hosszú percekig megmarad az emlékezetünkben.

Ahogy Oszkárral kisétáltunk a mosdóból, az emberek körülöttünk azonnal elkezdtek suttogni. Nem kellett hozzá zseninek lennem, hogy tudjam, miről beszélhetnek. Persze, mi másról? Két ember, akik együtt jönnek ki egy repülőgép mosdójából – ez pont elég a fantáziájuk beindításához. A hátam egyenes volt, a fejem pedig magasan tartottam, mintha semmit sem hallanék. Pedig minden egyes szót meghallottam.

Oszkár persze lazán előreengedett, hogy ismét leülhessek az ablak mellé. Igazi úriember, amikor épp nem bosszant halálra. Ahogy mellém ült, egyetlen mozdulattal dőlt hátra, és azonnal megszólalt. Bár ne tette volna!

– Szóval, most hogy kijutottunk a mosdó fogságából, folytathatjuk a beszélgetést – mondta, mintha minden oké lenne. – Hmm… Mi tetszik neked abban a fiúban?

Ránéztem, és láttam azt az arcot, amitől a plafonra tudtam volna mászni. Az a tipikus Oszkár-féle "nem hagyom békén, amíg nem válaszolsz" nézés.

– Oszkár, te most komolyan… – kezdtem, de mielőtt befejezhettem volna, közbevágott.

– Tudod, nekem is van egy lányom. Tudni akarom, nem-e egy idiótával akarsz összejönni – mondta lazán, mintha ez bármilyen módon indokolná, hogy beleszóljon a dolgaimba.

Először csak meredtem rá, majd lassan felvontam a szemöldököm. – Te nem vagy az apám – vágtam vissza játékosan, és egy gyors mozdulattal megböktem a karját.

– Nem is akarok az lenni – felelte vigyorogva, és a hangja valahogy túlzottan könnyed volt, mintha nem is lenne mögötte komoly szándék. De éreztem, hogy van. Valami ott bujkált a szavai mögött, valami, amit talán ő maga sem akart kimondani.

– Akkor talán hagyd, hogy eldöntsem, kivel akarok összejönni – feleltem, és összefontam a karjaimat, de a mosolyomat nem tudtam elrejteni.

– Persze, csak aztán ne mondd, hogy nem szóltam – vigyorodott el újra, majd hátradőlt az ülésben.

Egy darabig csak bámultam kifelé az ablakon, hagytam, hogy a gondolataim szanaszét szóródjanak, mint a felhők odakint. De aztán egy hirtelen ötlet rám tört, és nem tudtam magamban tartani. Felé fordultam, és szinte gúnyosan szúrtam oda:

– Tudod egyáltalán, hogy miért nincs nőd?

Oszkár egy pillanatra megdermedt, majd szórakozott mosollyal végigmért, tetőtől talpig, mintha valami ostobaságot mondtam volna. Aztán hirtelen komolyan rám nézett, a szeme szinte belefúródott az enyémbe.

– Hogy jön ez ide? – kérdezte, és a hangjából gyengéd gyanakvás csendült, mintha nem lenne biztos benne, hogy mire akarok kilyukadni.

Az a tekintet... Istenem, csak ne nézne rám így! Tudtam, hogy félreérti. Már most azt hiszi, hogy valami mélyebb értelmű beszélgetést akarok kezdeményezni. Sőt, talán azt hiszi, hogy valahogy... össze akarok jönni vele!

Gyorsan megráztam a fejem, és igyekeztem visszatérni a játékos stílushoz, hogy eltereljem a gondolatait – és a sajátjaimat is.

– Csak úgy gondoltam, hogy valakinek végre meg kéne mondania – feleltem vállvonogatva. – Mármint, biztos vagyok benne, hogy szegény nők menekülnek előled a pimaszságod és az idegesítő humorod miatt. 

– Tényleg? – kérdezte, és az a mosoly, amit említettem, azonnal megjelent az arcán. – Mert én inkább azt tapasztaltam, hogy a nők elég nehezen tudnak tőlem szabadulni.

– Talán csak udvariasak – forgattam meg a szemem, de éreztem, hogy a számat elhagyja egy apró mosoly.

– Vagy talán te is csak ezt mondogatod magadnak, hogy ne kelljen beismerned, hogy téged is megragadott az önelégült vigyorom – felelte, és szemtelenül közelebb hajolt.

– Vagy talán több is – tette hozzá Oszkár, miközben a mutatóujjával gyengéden végigsiklott az arcomon. Éreztem, ahogy a bőröm alatt valami megremeg, és legszívesebben visszavágtam volna valami csípős megjegyzéssel, de a szavak egyszerűen bennem ragadtak.

– Most komolyan, Oszkár? – sikerült végül kipréselnem magamból, miközben egy apró lélegzetvétellel próbáltam összeszedni magam. – Ez az olcsó trükk be szokott válni?

– Csak akkor használom, ha biztos vagyok a sikerben – felelte azzal az átkozott vigyorral, amitől egyszerre akartam megütni és… nos, mást csinálni vele.

– Hah! Ez nem az a helyzet – vágtam rá, és határozottan ellöktem a kezét az arcomtól, de a mozdulat inkább tűnt zavartnak, mint elutasítónak.

– Nem? – kérdezte pimaszul, miközben hátradőlt, mintha teljesen elégedett lenne a pillanattal. – Érdekes. Mert a vörösödő arcod mást mond.

– Nem vörösödök! – tiltakoztam, de éreztem, hogy a bőröm ég, és tudtam, hogy pontosan látja rajtam.

– Ó, dehogynem – vigyorogta, és még a lábát is keresztbe tette, mintha megkoronázná a győzelmét. – Ne aggódj, Barbi, ez teljesen normális. Sokakra ilyen hatással vagyok.

– Te tényleg kibírhatatlan vagy – sziszegtem, de közben már nem tudtam elrejteni a mosolyt, ami egyre szélesebb lett az arcomon.

– Ezért bírsz, igaz?– kérdezte szemtelenül, és a hangjában ott csengett az a játékos kihívás, amitől mindig megbolondultam.

Én ezt nem bírom tovább!Ahogy a stewardess elhaladt mellettünk, azonnal felemeltem a kezem, mintha a megmentőmet látnám. – Még egy koktélt kérek, legyen erősebb, mint az előző – kértem tőle, és a hangom tele volt egyértelmű kétségbeeséssel.

Amikor a nő távolodott, Oszkárra pillantottam, aki már nyilván készült valami megjegyzéssel. Én azonban megelőztem.

– Inkább meg se szólalj! – morogtam, és próbáltam szúrósan nézni rá, de az az átkozott vigyor megint ott volt az arcán.

Oszkár védekezően felemelte a kezét, mintha ő lenne az ártatlanság mintaképe. – Én egy szót se szóltam – mondta, de a hangjából egyértelműen érződött, hogy alig bírja visszatartani a gúnyos megjegyzéseit.

– Nem kell, hogy megszólalj – vágtam vissza. – Az arcod mindent elmond.

– Az arcom? – kérdezte ártatlanul, és közben ráadásul még meg is érintette az állát, mintha tényleg elhinné, hogy bármilyen rosszat tett volna. – Tudod, Barbi, ha ennyire figyeled az arcomat, talán mást is mondani akarsz…

– Ó, hogyne! – forgattam meg a szemem, de mielőtt visszavághattam volna, megérkezett a koktélom. Azonnal belekortyoltam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Oszkár most is engem figyel.

– Erősebb? – kérdezte végül ártatlan mosollyal, miközben a pohárra bökött.

– Nem elég erős ahhoz, hogy téged kibírjalak – vágtam vissza, de éreztem, hogy a szám sarkában egy mosoly bujkál.

– Akkor lehet, hogy két körrel kellene próbálkoznod – nevetett fel, és én tudtam, hogy sosem fogom tudni igazán elhallgattatni. És valahol talán nem is akartam.