Barbi 16. fejezet

Az első éjszaka

Amikor megérkezünk Olaszországba, azonnal megérzem azt a párás, nehéz levegőt. Alig hiszem el, hogy végre itt vagyunk! Miközben leszálltunk a gépről, a nap élesen tűzött, az emberek pedig izgatottan, energikusan tolakodtak körülöttünk. Oszkár persze azonnal megelőzött, mintha csak az volt a célja, hogy mindenképp vezető pozícióban maradjon. A lépcső aljához érve azonban váratlanul kinyújtotta a kezét. Egy pillanatra meghökkentem, de aztán elfogadtam a gesztust.

– Köszönöm – mondtam halkan, és próbáltam könnyedén venni a dolgot.

De aztán... nos, természetesen megbotlottam. Egyetlen pillanat alatt éreztem, hogy elvesztem az egyensúlyomat, és mielőtt észbe kaphattam volna, már Oszkár karjaiban találtam magam. A szorítása erős és határozott volt, ahogy megtartott, azonnal biztonságban éreztem magam. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy emberek vannak körülöttünk. Csak őt láttam. Azokat a gyönyörű, mély barna szemeket, amik szinte belém vájtak. Az a telt, húsos száj, amitől... Istenem, mit csinálok? Az a gondolat villant át az agyamon, hogy meg akarom csókolni. El akarok veszni benne. Egyetlen percre sem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen. De aztán megráztam a fejem, mintha ezzel kirázhatnám magamból a gondolatokat.

– Bocsánat – mondtam gyorsan, és igyekeztem hátrébb lépni, de a szívem még mindig úgy kalapált, mintha most futottam volna le egy maratont.

– Semmi baj, Barbara – mondta Oszkár halkan, de a hangja olyan volt, mintha szórakozna rajtam. Egy félmosoly bujkált az arcán, miközben még mindig tartott. – Örülök, hogy nem esett bántódásod a betonon.

– Ne hívj Barbarának – sziszegtem, és végre sikerült kiszabadulnom a karjaiból. De persze éreztem, hogy a bőröm ott, ahol megérintett, még mindig ég.

– Ahogy óhajtod – válaszolta könnyedén, de az a vigyor még mindig ott volt az arcán, és tudtam, hogy sosem fogja hagyni, hogy ezt elfelejtsem.

Oszkár kinyitja a szobánk ajtaját, és beenged. Ahogy belépünk a szállodai lakosztályba, a szavam elakadt. Az egész hely olyan volt, mint egy álom! A márványpadló csillogott, az aranyozott lámpák meleg fényben fürdették a teret, és a hatalmas franciaágy úgy nézett ki, mintha csak rám várt volna. Egy pillanatig csak álltam ott, majd anélkül, hogy bármit mondtam volna, az ágyhoz rohantam, és szó szerint belevetettem magam. A matrac olyan puha volt, hogy szinte elnyelt, én pedig magamhoz szorítottam egy hatalmas, pelyhes párnát, amibe azonnal beleszagoltam. Imádom az öblítő illatát!

– Gyönyörű ez a lakosztály! Igazi olasz életérzés! – áradoztam, miközben felültem, és körbenéztem. A mennyezet freskókkal volt díszítve, a függönyök nehéz selyemből készültek, és még a szőnyeg is vastagabbnak tűnt, mint az otthoni takaróm.

– Örülök, hogy tetszik. Sajnos csak ez jutott – sóhajtotta Oszkár, mintha tényleg sajnálná.

Egy pillanatra értetlenül néztem rá. Mégis miről beszél? Ez a hely maga a luxus, minden részletében csillogás és fényűzés. Mindenhol arany díszek, hatalmas tükör az egyik falon, és még a minibár is úgy nézett ki, mint egy műalkotás.

– Sajnos? – nevettem fel, miközben hátradőltem az ágyon, és éreztem, hogy a nevetés szinte rázza a mellkasomat.–Mondták már, hogy elmebeteg vagy? Csak nézz körül!

– Barbara! Ez nem vicces! – szólt rám Oszkár, de a hangjában több volt a szigor, mint a harag. Talán tényleg komolyan gondolta, hogy ez nem elég jó?

– Ó, dehogynem! – válaszoltam, és a nevetésem csak felerősödött, ahogy az ágyon hanyatt feküdve szinte fuldokoltam a jókedvtől. – Komolyan mondom, ha ez a "sajnos" kategória nálad, akkor valami baj van az ízléseddel.

– Ez nem vicces! – ismételte meg, de láttam, hogy a szája szélén egy apró mosoly bujkál.

– Pedig de! – vágtam vissza, és a párnát a mellkasomra szorítva ránéztem. – Még jó, hogy csak ezt tudtad foglalni, Oszkár. Már épp azon gondolkodtam, hogy lehet, nem bírnám ki ennél rosszabb körülmények között.

– Nagyon vicces, Barbara – jegyezte meg szárazon, majd az ablak felé fordult, mintha így próbálná elrejteni a szórakozottságát. De láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet, még ha nem is mondta ki. Oszkár lassan kilazította a nyakkendőjét, és az ujjai könnyed mozdulatokkal simították le az anyagot, mintha csak időt akarna nyerni, hogy valami fontosat mondjon vagy tegyen. Én közben az ágyon feküdtem, még mindig az előző nevetésből kifulladva, de ahogy a tekintetünk találkozott, tudtam, hogy innen már nincs visszaút.

Az ő szemei sötétek és éhesek voltak, én pedig éreztem, hogy a bőröm szinte lángol az ő jelenlététől. Az ajkaim enyhén nyitva maradtak, ahogy próbáltam összeszedni magam, de az ő közeledése minden gondolatomat elmosta.

– Barbara – szólalt meg halkan, szinte suttogva, miközben közelebb lépett. Az a mély, dörmögő hang... valahogy mindig hatással volt rám.

– Igen? – kérdeztem, de a hangom alig volt több egy suttogásnál.

Ő nem válaszolt azonnal. Csak lehajolt, és az ujjai végigfutottak a nyakam ívén, mintha tanulmányozna. Az érintése könnyed volt, szinte csak egy sejtés, de mégis olyan érzékennyé vált a bőröm alatta, mintha ez az apró mozdulat mindenre hatással lenne.

– Tudod, hogy nem kellene így nézned rám – mondta, miközben az ujjai az államra siklottak, majd lassan az ajkaim közelébe értek, de nem érintették őket.

– Nem is nézek rád sehogy – vágtam vissza halkan, de még magam sem hittem el. Éreztem, hogy a szemeim szinte tapadnak az övére, a szívem pedig vadul kalapál a mellkasomban.

– Pedig de – súgta, és az ujjai az állam alól a fülem felé siklottak. Az érintése halk sóhajt csalt ki belőlem, amit próbáltam visszafogni, de esélyem sem volt.

– Mit csinálsz, Oszkár? – kérdeztem, de a hangom nem a tiltakozásé volt. Inkább valami furcsa keveréke a kíváncsiságnak és a vágyakozásnak.

– Csak feltérképezlek – válaszolta egy halvány mosollyal, mintha ez teljesen természetes lenne. Az ujjai végigsimítottak a fülem vonalán, majd lejjebb siklott és megálltak a dekoltázsom szélén. Egy apró mozdulat volt csupán, de éreztem, hogy szinte beleremegek.

– És mit találtál eddig? – kérdeztem, és próbáltam visszanyerni az irányítást a helyzet fölött, de minden porcikám égett az érintése alatt.

– Egy rejtélyt – mondta, és a szemei újra az enyémeket keresték. – Egy olyan rejtélyt, amit talán még te sem értesz igazán.

A szavai megborzongattak, de mielőtt bármit mondhattam volna, lassan visszahúzta a kezét. Ott hagyott a saját zavaros gondolataimban, miközben ő csak elmosolyodott, mintha pontosan tudta volna, mit váltott ki belőlem.

– Ideje lenne vacsorázni – mondta könnyedén Oszkár, a hangja visszatért a megszokott, szinte bosszantóan magabiztos stílushoz, mintha az iménti pillanat meg sem történt volna. Én pedig csak egy halk sóhajjal feleltem, miközben próbáltam valami mosolyt erőltetni az arcomra.

De belül csalódott voltam. Persze nem mutathattam ki, de valahogy azt reméltem, hogy folytatja. Hogy elmondja, mitől vagyok számára olyan nagy rejtély. Miért érintett meg így, miért nézett rám úgy, mintha... mintha több lennék, mint amit magamról gondolok. De nem mondott semmit. Csak hozza a szokásos formáját, és az a gondoskodó Oszkár úgy eltűnik a térben, mintha nem is létezne.

– Persze – bólintottam, és próbáltam a szavaim könnyedségét visszhangozni. – Vacsorázni tényleg jó ötlet.

– Örülök, hogy egyetértesz – vigyorgott rám, és megigazította az ingujját, mintha nem zavartatná magát. Felálltam az ágyról, és közben még mindig éreztem a bőrömön az érintését. Az a pillanat nem ment ki a fejemből, bármennyire is próbáltam elhessegetni. Talán túl sokat gondolok bele. Talán ez neki tényleg nem jelentett semmit. De akkor miért viselkedett úgy, mintha minden mozdulatával tudná, mit vált ki belőlem?

Ahogy a tükör előtt megigazítottam a hajamat, lopva ránéztem. Már az ajtó felé indult, de közben a zsebében matatott, mintha épp csak várakozna rám.

– Hova is megyünk pontosan? – kérdeztem, próbálva elterelni a saját figyelmemet.

– Van egy hely itt a közelben – fordult felém, és most az arcán ott volt az a jól ismert, huncut mosoly. – Valami egyszerű, olaszos. Nem túl hivalkodó, ne aggódj.

– Nem mintha eddig panaszkodtam volna – forgattam meg a szemem, de éreztem, hogy közben egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon.

– Igaz, te csak nevetni szoktál, nem panaszkodni – tette hozzá, majd kinyitotta az ajtót. – Indulhatunk, Barbara?

– Barbi – javítottam ki automatikusan, de tudtam, hogy nem fogja meghallani. És ahogy kiléptem mellette, még egyszer éreztem azt a furcsa vibrálást, amitől minden pillanatban reméltem, hogy talán mégis mond valamit. Valami olyat, ami tisztázza, mit is akar valójában.

De nem mondott. És én sem kérdeztem. Még.

A kis étterem bejárata fölött egy egyszerű, ízléses felirat jelezte a hely nevét. Elegáns, letisztult, mégsem hivalkodó. Pont olyan, ahova az ember beülhet egy jó vacsorára anélkül, hogy az egész világ tudná, mennyi pénze van. A levegőben finom fűszerek illata keveredett a frissen sült kenyér aromájával. Halk zene szólt a háttérben, a fények melegek és lágyak voltak. Oszkár szó nélkül vezetett az egyik asztalhoz. A lépteiben mindig volt valami magabiztos, szinte kihívó, amit imádok benne. Nem néztem rá, de éreztem a jelenlétét minden egyes pillanatban.

Megállt az asztal mellett, majd könnyed mozdulattal kihúzta nekem a széket. Egy apró, gúnyos mosoly játszott a szája szegletében, mintha tudná, hogy az ilyen gesztusok milyen hatással vannak rám. Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak be neki.

– Nahát! Nem is tudtam, hogy ennyire lovagias is tudsz lenni! – szúrtam oda, miközben leültem, és próbáltam elrejteni a mosolyt, ami az arcomon bujkált.

Oszkár persze nem hagyta ennyiben. Ahelyett, hogy válaszolt volna, lassan a fülemhez hajolt, olyan közel, hogy éreztem a leheletét a bőrömön. A szívem kihagyott egy ütemet, mielőtt egyáltalán felfogtam volna, mit csinál.

– Csak azoknak, akik megérdemlik – súgta halkan, a hangja szinte felperzselte a szívemet.

Egy pillanatra megdermedtem, a szavak súlya és az ő közelsége teljesen elnémított. A tekintetem előre meredt, és próbáltam úgy tenni, mintha ez a kis közjáték meg se történt volna. De persze, az arcom azonnal lángba borult. 

– Komolyan, Oszkár – szólaltam meg végül, próbálva visszanyerni az irányítást a helyzet fölött. – Néha nem tudom eldönteni, hogy ez a stílusod vicces vagy csak szimplán bosszantó.

– És melyikre szavazol ma este? – kérdezte azzal a huncut mosollyal, amitől azonnal tudtam, hogy élvezi, hogy zavarba hozott.

– Még eldöntöm – vágtam vissza, miközben gyorsan az étlapra meredtem, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

Nem tudtam, mit egyek vacsorára. Először a halon akadt meg a szemem, aztán a tésztákon. Az illatok, amelyek a konyha felől szálltak, csak még jobban összezavartak. Talán mindkettőt kérnem kéne? Vagy egyik sem lenne igazán jó választás? Egy pillanatra felpillantottam Oszkár felé, és azonnal találkozott a tekintetünk. Az a szemtelen mosoly ott játszott az ajka szélén, amitől féhangosan felsóhajtottam, és megforgattam a szemeimet. Tudtam, hogy nem hagyja szó nélkül, és persze nem is tévedtem.

– Mi az? Talán gond van az olasz nyelvtudásoddal? – kérdezte, majd megköszörülte a torkát, mintha készen állna a segítségnyújtásra.

– Nem, csak nehéz eldönteni – feleltem, és próbáltam nem figyelni a szemeiben bujkáló csibészségre. – Halat vagy tésztát egyek? 

– Nos, ha rám hallgatsz, mindkettőt kérheted – felelte könnyedén, és az étlap mögül rám nézett, mintha ez lenne a leglogikusabb válasz. 

– Két főételt? Ez azért kicsit túlzás lenne – vágtam vissza, de éreztem, hogy a hangomban nincs igazi tiltakozás. 

– Miért? Az élet rövid, Barbara – vont vállat, és hátradőlt a székében. – És ki tudja, mikor eszel újra autentikus olasz ételt? 

Istenem mikor tanulja meg a becenevemet??

– Khm. Barbi vagyok, még mindig – javítottam ki, és egy szúrós pillantást vetettem rá, miközben visszafordultam az étlaphoz. Az ujjaim kicsit idegesen lapozgatták a lapokat, de nem bírtam teljesen elmerülni benne, mert éreztem Oszkár tekintetét magamon.

– Tudom, hogy Barbi vagy – szólalt meg végül könnyedén, de a hangjában ott bujkált az az ismerős játékosság. – Csak jobban hangzik, ha Barbara. Elegánsabb, olyan... felnőttes.

– Felnőttes? – néztem fel rá, és éreztem, hogy a szemöldököm a homlokom közepéig szökik. – Oszkár, ez nem egy viktoriánus regény, hogy a keresztnevemen szólíts olyan hangsúllyal, mintha a bálon kérnél fel táncolni.

– Pedig tudnék táncolni veled – felelte, és az a mosoly... az a tipikus Oszkár-féle mosoly, amitől legszívesebben megdobtam volna az asztal közepén lévő kis kenyérkosárral.

– Nem is kétlem, hogy a parkett ördöge vagy – forgattam meg a szemem, de éreztem, hogy egyre jobban feloldódok a társaságában. – De talán inkább koncentráljunk a vacsorára, mielőtt éhen halok.

– Rendben, Barbi – ejtette ki szándékosan lassan a becenevet, mintha ízlelgetné a szót. – Csak hogy lásd, mennyire odafigyelek rád.

Visszafordultam az étlaphoz, de közben a gyomrom furcsán összerándult. Nem tudtam eldönteni, hogy a nevetés vagy az idegesség az oka. Talán mindkettő. Vagy talán az a furcsa érzés, hogy Oszkár pontosan tudta, hogyan flörtöljön velem. És bevallom hatással van rám.

Vacsora után, ahogy beléptünk a szállodai lakosztályba, azonnal ledobtam az ágyra a kézitáskámat. A vacsora isteni volt, de most már csak arra vágytam, hogy kiszabaduljak a szűk ruhából és végre pihenjek. A fürdő felé indultam, hogy fürödhessek, de amikor a cipzárhoz nyúltam, a jókedvem egy pillanat alatt elillant. A ruhám cipzárja beakadt.

– A fenébe! – dünnyögtem, miközben próbáltam megoldani a helyzetet. Az ujjaim ügyetlenül matattak, és egyre jobban kezdett bosszantani, hogy nem megy.

Kikukkantottam az ajtóból, hátha segítséget kapok. Oszkár ott ült a széken, a mobilját nyomkodta. Pont most kell telefonálnia? A füléhez emelte a telefont, és beszélni kezdett, így kénytelen voltam visszafordulni.

– A francba – motyogtam magamban, és újra nekiláttam a cipzár küzdelemnek. A hátamhoz nyúltam, és próbáltam elérni a makacs darabot. Már majdnem sikerült, amikor a sarkam beakadt a fürdőszőnyegbe, és elvesztettem az egyensúlyomat.

Hangosan felkiáltottam, amikor a földre estem, beütve a karomat a kád szélébe. A fájdalom éles volt, de a szégyen még annál is égetőbb. Már megint sikerült szerencsétlenkedni. Nem hiszem el, hogy ennyire béna vagyok! Hogy lehet valaki ennyire ügyetlen? Remélem, Oszkár nem hallotta meg. Még csak az kéne, hogy lássa ezt a jelenetet... Pont most nem hiányzik, hogy így lásson engem. Az arcom vörös lett a gondolatra is. Próbáltam gyorsan összeszedni magam, mintha semmi sem történt volna, de a karom még mindig lüktetett.

De nem volt ilyen szerencsém. 

– Barbi! – nyitott be Oszkár azonnal. Az ajtó lendületesen kitárult, és ahogy meglátott a földön, az arcáról azonnal eltűnt a szokásos huncut mosoly. A gyomrom azonnal görcsbe rándult.

Már csak ez hiányzott...

– Mindjárt visszahívlak, Dorina! – mondta gyorsan a telefonba, majd egy határozott mozdulattal kinyomta a hívást. Gyorsan lehajolt hozzám, és aggódó szemekkel vizslatott. – Mi történt? Jól vagy?

Ahelyett, hogy azonnal válaszoltam volna, gúnyos mosollyal megragadtam a karját, és magammal rántottam a földre. Meglepődött, de mielőtt bármit mondhatott volna, megéreztem az ismerős parfümjének illatát. Édes és fűszeres volt, azonnal elbódított, és valami furcsa, bizsergető forrósággal töltött el. A karja feszes és erős volt, izmai szinte megfeszültek az ujjaim alatt. Jó érzés volt így megmarkolni. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy fáj a karom, és csak rá koncentráltam. Vajon mit gondol most rólam? Vajon lát bennem valamit, ami több, mint egy ügyetlen lány? Vagy csak egy kisgyerekként tekint rám, aki mindig bajba kerül? Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. A szeme sarkában ott bujkált a nevetés, de mintha valami más is csillogott volna benne. Valami, amit nem tudtam megfejteni. Vajon csak képzelem, vagy tényleg lát bennem valamit, amiről álmodni sem mertem eddig?

– Hé! – kiáltott fel, miközben mellém esett, de aztán, amikor meglátta az arcomon a vigyort, ő is felnevetett.

– Úgy láttam, túlságosan komolyan veszed magad – mondtam kuncogva, miközben a földön fekve próbáltam szusszanni.

– Komolyan? – kérdezte nevetve, és a fejét a keze alá támasztotta, mintha ez egy kényelmes helyzet lenne. – Te vagy az, aki a földön hempereg egy beakadt cipzár miatt!

– Ez nem vicces! – vágtam vissza, de közben már én is teljesen nevettem.

– Ó, naná hogy az – vigyorgott, majd felém nyúlt, hogy a karomat gyengéden megvizsgálja. – Beütötted?

– Igen, de semmi komoly – legyintettem, miközben próbáltam megnyugtatni őt és magamat is.

Egy pillanatig mozdulatlanul ültünk egymás mellett a hideg padlón, és csak néztük egymást. A nevetés lassan elhalt, de a csend nem lett kínos. Inkább feszültséggel volt tele. Az a fajta csend, ami szinte tapintható, és ami után tudod, hogy valami történni fog. Oszkár szemei mélyen az enyémekbe fúródtak, és éreztem, hogy egyre szaporábban veszem a levegőt. A tekintete végigsiklott az arcomon, majd lassan megemelte a kezét, és gyengéden megérintette az arcomat. Az érintése lágy volt, szinte alig érezhető, de minden idegszálamat megborzongatta.

Nem mozdultam. Nem is tudtam volna, ha akartam volna sem. A szívem olyan hangosan dübörgött, hogy attól féltem, ő is hallja. Minden egyes ütem egyre közelebb sodort valami elkerülhetetlenhez. A lélegzete súrolta az ajkaimat, és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Az ujjaim a vállába kapaszkodtak, mintha attól féltem volna, hogy elragad ez a szenvedély. Aztán lehunytam a szemem.

Éreztem, ahogy az orrunk hegye finoman összeér, egy apró, gyengéd érintés, ami mégis forró hullámként söpört végig rajtam. Az ajkai lassan, óvatosan érintették az enyémet, majd egyre magabiztosabban igényt tartottak rám. A csók szenvedélyesen mélyült el. Oszkár nyelve gyengéden simított végig az ajkaimon, majd táncra kelt az enyémmel.

A férfi egyre közelebb húzódik, a keze finoman a derekamra siklik. Az érintése nyomán a bőröm lángolt, a testem pedig önkéntelenül válaszolt rá. Egyszer csak éreztem, hogy a keze óvatosan a ruhám szegélyéhez ér. A mozdulata először finom volt, mintha még hagyna egy pillanatnyi esélyt a visszakozásra. De egyikünk sem akart visszafordulni. Lassan elkezdte lehúzni rólam a ruhát, az anyag puhán siklott végig a bőrömön. Amikor a vállam szabaddá vált, ajkai követni kezdték a ruha útját. Lágy csókokkal borította a nyakam vonalát, majd lejjebb haladt, egészen a dekoltázsomig. Minden egyes érintése nyomán finom remegés futott végig rajtam. Halkan felnyögtem, a hang kiszakadt belőlem, mintha az érzéseim már nem tudtak volna tovább elrejtőzni. A szemem még mindig lehunyva tartottam, próbálva elmélyedni az érintéseiben, a csókjaiban, a közelségében. Mintha minden, amit eddig visszafojtottam volna, most szabadjára tört volna. A ruhám lassan lecsúszott a testemről, lágyan hullott a földre, mint egy jelentéktelen függöny, amely mögött végre felfedtem magam. Oszkár szemei végigsiklottak rajtam, csodálattal vegyes éhséggel, mintha minden porcikámat fel akarná falni.

A kezeim remegve indultak el az inge gombjai felé. Ujjaim gyors, határozott mozdulatokkal szabadították meg a ruhadarabtól. Az ing azonnal követte az én ruhámat a földre. A szemeim végigfutottak a felsőtestén, azokon a feszes izmokon, amelyek minden egyes mozdulatánál finoman megfeszültek. Istenem, hányszor képzeltem el ezt a pillanatot! De egyik fantáziám sem ért fel a valóság égető intenzitásával.

Oszkár keze végigsiklott a hátamon, majd a derekamra simult, és gyengéden húzott magához. A bőrünk végre találkozott, és az érintése forrón lüktetett, közben a férfi egy hajtincset söpört ki az arcomból. Lassan ereszkedtünk a padlóra, a hideg csempék érintése éles ellentétben állt a testünk hevességével. Ahogy fölém hajolt, a tekintete sötét és vággyal teli volt. A pillanat szentnek tűnt, mintha az idő megállt volna, hogy csak nekünk adjon lehetőséget arra, hogy végre szabadjára engedjük mindazt, amit eddig elfojtottunk.

– Nem is tudod, mennyire vágytam már erre a pillanatra – suttogta rekedten, hangja olyan volt, mintha a mélyről tört volna fel, tele őszinte vággyal.

Felemelt kézzel gyengéden a vállára csaptam, egy kis nevetéssel oldva a feszültséget.

– Nem kellett volna ilyen sokáig várni vele – suttogtam, a tekintetemben pajkos fény villant.

Oszkár mosolya kiszélesedett, majd a szemében újra felizzott az a kihívó, szemtelen fény, amitől mindig elgyengültem.

– Ne aggódj, most bepótoljuk – felelte, majd ajkai újra az enyémet keresték, a csókja ezúttal mélyebb, tüzesebb volt.

Minden idegszálam életre kelt, ahogy a kezei felfedezték testemet, és ajkai újra meg újra lágy csókokkal borították a bőrömet.A légzésem elmélyült, szaggatottá vált, és egy halk, önkéntelen sóhaj szakadt ki belőlem, amikor Oszkár feje a mellemhez simult. Az ajkai puhán érintették a bőröm, forró lehelete pedig végigborzongatott. Pár pillanattal később éreztem, ahogy a nyelvével gyengéden ingerli a mellbimbómat, mintha pontosan tudná, hol és hogyan érjen hozzám. Próbáltam figyelni rá, nézni, ahogy teszi, de a gyönyör annyira elárasztott, hogy teljesen elvesztem a pillanatban. 

Amikor a lábam közé helyezkedett, gyengéd mozdulattal felhúzta a térdemet, mintha ezzel még közelebb akart volna húzni magához. Egy pillanatra megállt, a tekintete az enyémbe fúródott, mielőtt lassan munkához látna. Az ujjaival gyengéden simított végig a combomon, mintha biztosítani akarna róla, hogy itt vagyok vele, és minden pillanatot megélünk együtt. Egy halk sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy ajkai finoman érintették a puncimat. Az érzés olyan intenzív volt, beleremegtem ebbe az egészbe.

– Ne állj meg... – leheltem újra, most már kissé remegő hangon, és éreztem, ahogy a testem minden porcikája válaszol az érintéseire. Oszkár szavak nélkül is értette így, tovább folytatta a kényeztetést a nyelvével, minden egyes mozdulatával egyre közelebb sodorva ahhoz a határhoz, amiben lassacskán elvesztem.

Az ujjaival gyengéden szorította a combomat, mintha ezzel is megnyugtatna, hogy minden pillanatot az irányítása alatt tart. A légzésem egyre szaggatottabbá vált, és a gyomromban gyülekező bizsergés szinte egész testemre kiterjedt. Minden érintése, minden rezdülése újabb hullámot indított bennem, és képtelen voltam bármi másra koncentrálni, csak arra, amit épp velem tett. Amikor megéreztem a lábam közötti felgyülemlett forróságot, egy halk, elfojtott nyögés szakadt ki belőlem. Az érzés olyan intenzív volt, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. A kezeimmel a fürdőszoba szőnyegét markoltam, mintha az megakadályozhatná, hogy teljesen elvesszek ebben az őrjítő gyönyörben.

Oszkár megállt egy pillanatra, de csak annyira, hogy felnézzen rám. A tekintetében ott égett az elégedettség és a vágy, mintha pontosan tudta volna,, hogy igenis jól végzi a dolgát.

– Ne fogd vissza magad, Barbi – a hangja rekedtesen csengett, de olyan gyengéden, hogy beleremegtem. – Szeretném hallani a valódi hangodat, minden egyes kiáltásodat.

Ebben a szent pillanatban egy elfojtott, mégis elemi erejű nyögés szakadt ki belőlem, mintha minden felgyülemlett feszültség és vágy egyszerre robbant volna a felszínre, elsodorva minden gondolatot és önuralmat. A gyönyör hullámokban söpört végig rajtam, minden egyes porcikámat megfeszítve, miközben a világ egyszerűen eltűnt. A szoba, az idő, minden más megszűnt létezni, csak a lüktető, forró érzés maradt, ami teljesen átjárta a testemet. Éreztem Oszkár ajkait a puncimon, ahogy még tovább kényeztetett, mintha ki akarná tolni a pillanat határait. Az érintései nem hagytak nyugodni, minden egyes mozdulata csak újabb hullámot indított el bennem. Az őrjítő érzés, ahogy birtokolt, és mégis végtelen gyengédséggel tett magáévá, teljesen megbénított. A testem remegett, ahogy az utolsó hullámok is végigsöpörtek rajtam, és a gyönyör szinte eufórikus mámorba taszított. A testemen végigfutó bizsergés és az ő közelsége olyan érzést hagyott bennem, mintha semmi sem lehetne fontosabb, mint az, hogy most itt van velem.

A légkör forrósága szinte tapinthatóvá vált közöttünk, minden pillanatban ott vibrált a vágy, amit képtelenség volt tovább elnyomni. Oszkár ajkai alig hallhatóan suttogták a fülembe:

– Imádom ezt – a hangja rekedtes, mégis gyengéd volt, mintha minden szava simogatná a lelkemet. Az ajkai végigérintették a nyakamat, majd lejjebb haladtak, miközben a keze finoman siklott végig az oldalamon, majd áttért a csiklómra. Ahogy elkezdte simogatni, és dörzsölgetni a puncimat, önkéntelenül felnyögtem, és egyre jobban átadtam magam az érzésnek. Oszkár kezei olyan gyakorlottan és érzékien simogattak, hogy szinte képtelenség volt elhinni, nem egy profi érintése ez.

Majd minden tétovázás nélkül lehúzza magáról a boxerét. A pillanat megragad, és amit látok, az szavak nélkül is mindent elárul: ő készen áll rám. Az alsó ajkamba harapok, miközben egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon.

– Hm, látom, tetszik, amit látsz – incselkedik mély, karcos hangján, és ahogy lassan belém hatol, az érzés kiszakít a valóságból. Szavakat keresnék, hogy válaszoljak, de a testem elárul: elvesztem az érintésében, és mindaz, amit mondani akartam, köddé válik. Csak a mozgásra koncentrálok, és az érzésekre, amiket kivált belőlem. Mozdulatai először lágyak és óvatosak voltak, mintha próbálná lassítani az időt, hogy tovább tartson ez az örökkévalóságnak tűnő pillanat. De a vágyunk hamarosan felülírta az óvatosságot. Egyre intenzívebbé, követelőzőbbé vált minden érintés, minden mozdulat. A testünk tökéletes harmóniában váltak eggyé.

A szívem vadul kalapált, minden sejtemben éreztem őt. A padló keménysége már rég nem számított; csak az ő közelsége létezett, az a forró energia, ami összekapcsolt minket. Ujjai a hátamat simították, miközben ajkai a nyakam ívét csókolták. A testem akaratlanul is megadta magát neki, minden rezdülésem az övére válaszolt, miközben az elfojtott nyögéseim egyre hangosabbá váltak, ahogy éreztem a közelgő robbanást – azt az édes, megállíthatatlan hullámot, ami az egész lényemet át akarta venni. Próbáltam késleltetni, még egyetlen pillanatra megőrizni a varázst, de ő túl erős volt, és a testem elárulta minden szándékomat.

Már nem volt visszaút. A kéj elemi erővel söpört végig rajtam, egy hangos kiáltást kicsalva belőlem, miközben körmeim mélyen Oszkár bőrébe vájtak. Az orgazmus úgy tört rám, mint egy forró lávahullám, ami felperzselt minden gondolatot és érzést. A szemeim fennakadtak, végtagjaim remegtek a túlcsorduló érzelmektől és érzékiségtől. Végül Oszkár is hangot adott az élvezetnek, és ő is az egekig menetelt.

Lassan, elgyengülve hanyatlottunk a padlóra, a szívverésünk még mindig hevesen dübörgött. Oszkár homlokát az enyémnek támasztotta, a tekintete lágy volt, mégis szenvedéllyel teli. Egy apró mosoly húzódott az ajkán, amitől az én ajkaimra is mosoly kúszott.

– Ezért megérte várni – suttogta, hangjában ott bujkált az elégedettség és a gyengédség.

Lassan kinyitottam a szemem, és az ő szemeiben láttam visszatükröződni mindazt, amit én is éreztem. Egy halk sóhajjal hozzábújtam, és hagytam, hogy a pillanat magába zárjon minket, még egy röpke örökkévalóságra.