Barbi 18. fejezet

Csak egy őrült táncolna veled

A levegő forró volt körülöttem, mintha a falak is lángra kaptak volna a belőlem áradó vágytól. Még mindig a mosdó pultra támaszkodtam, a lábaim remegtek, az elmém pedig ködös volt az iménti gyönyörtől. Próbáltam összeszedni magam, de Oszkár tekintete, az a sötéten csillogó, éhes pillantás megbénította minden gondolatomat.

„Most te jössz...” A szavai úgy fészkelték be magukat az elmémbe, mintha forró tintával írták volna őket a bőröm alá. Egyetlen mondat, ami mindent megváltoztatott. Éreztem, ahogy a testem újra lángra lobban, mintha az előbbi orgazmus csak egy apró szikra lett volna, amely most újra tűzviharrá akar változni.

Megnyaltam a kiszáradt ajkaimat, és lassan, kimérten mozdultam. Ha játékot akar, megkapja. Ha azt akarja, hogy őrjítsem meg, hát pontosan ezt fogom tenni.

Lesiklottam a pultról, a cipőm sarka finoman koppant a padlón. Egyenesen a szemébe néztem, miközben közelebb léptem hozzá. A szája szélén az a félmosoly játszott, amitől mindig elgyengülök, de most én akartam irányítani. Az ujjaimat lassan végighúztam a mellkasán, végig az ingén, amíg el nem értem az övét.

– Azt hiszed, csak te vagy erre képes? – suttogtam, miközben az ujjaim lassan kioldották az övet. Hallottam a fémcsat halk kattanását, és ez a hang olyan volt, mintha egy újabb láncszem hullott volna le rólunk, ami eddig visszatartott.

Lehúztam a cipzárját, és a kezemmel végigsimítottam a nadrágja alatt feszülő keménységet. Egy elégedett mosoly húzódott az ajkamra, ahogy megéreztem, mennyire készen áll már rám. A légzése felgyorsult, és egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha csak így tudná megőrizni az önuralmát.

– Nyisd ki a szemed – suttogtam. – Azt akarom, hogy végignézd, mit teszek veled.

Engedelmeskedett. A tekintete izzott, a pupillái kitágultak, mintha már csak egyetlen mozdulat választaná el attól, hogy rám vesse magát. Éreztem, hogy ez a hatalom szétárad bennem, és még inkább magabiztossá tett.

Lassan térdre ereszkedtem előtte. A nadrágja már a bokájánál hevert, és én végre szabadon hozzáférhettem. Finoman végigcsókoltam a csípője vonalát, majd lejjebb haladtam. Hallottam, ahogy élesen beszívja a levegőt, amikor a nyelvem végigsiklott rajta. Az ujjaim közben a combját simogatták, mintha csak nyugtatni próbálnám, de mindketten tudtuk, hogy semmi nyugtató nem volt ebben a mozdulatban.

Majd megfogtam a farkát, és azonnal kényeztetni kezdtem őt. Persze nem vettem be egyből, hanem végig húztam a nyelvemet, ezzel ingerelve a vágyait. Láttam rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, és a tekintete elsötétült, ahogy rám pillantott. Kölcsön kenyér visszajár bébi. Amikor már úgy éreztem, hogy ennyi elég lesz, a számba vettem a szerszámát, és élvezettel szopogattam. Először lassan, játékosan kényeztettem, minden apró reakcióját kiélvezve. Ahogy a keze a hajamba túrt, ahogy a csípője önkéntelenül mozdult előre... mindez csak olaj volt a tűzre bennem. Egyre mélyebben, egyre intenzívebben kényeztettem őt, miközben a hangjai egyre kétségbeesettebbé és kéjesebbé váltak.

– Barbi... – zihálta, a hangja rekedt volt a vágytól.

De nem álltam meg. Élveztem, hogy most én irányítok, hogy most én húzhatom az őrület határára. Azt akartam, hogy teljesen elveszítse a kontrollt. Hogy semmi más ne maradjon számára, csak én és ez a pillanat.

És amikor végre a teste megfeszült, és az orgazmus hullámai végigsöpörtek rajta, elégedetten mosolyogtam. A számba spriccelt, amit minden gond nélkül lenyeltem. Oszkár pedig hangosan élvezkedett, és a hajamba markolt. Amikor végeztünk, felálltam, és az arcához hajoltam, hogy a fülébe súgjam:

– Na, hogy tetszett a játék?

Oszkár szeme parázslott, mintha bennük égtek volna a kimondatlan szavak, a fékezhetetlen vágy. A keze a derekamra simult, ujjaival szorosan tartott, mintha csak egy pillanatra akarná még birtokolni a helyzetet.

– A válaszom a pár órával ezelőtti kérdésedre... – morogta, a hangja mély és rekedt volt. – Hogy mire várunk? Egymásra.

Egy utolsó pillantást vetett rám, tekintetével végigsimította az arcomat, majd elengedte a derekamat. Egyetlen határozott mozdulattal kihúzta magát, megigazította az ingét, felhúzta a sliccét, és elegáns léptekkel elindult az ajtó felé. Az ajtó halk nyikorgással nyílt ki, majd csukódott be mögötte.

Ott maradtam a férfi mosdó csendjében, a mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, a lábaim még mindig remegtek. A tükrök visszaverték a látványomat: a zavart, a kielégülést, és azt az új, felizzott tüzet, amelyet ő hagyott bennem.

Ez nem a vég volt. Ez csak a kezdet.

A mosdó ajtaja halkan csukódott mögöttem. A folyosó félhomályában próbáltam visszanyerni a lélegzetem, de a szívem még mindig őrült ritmusban vert. Oszkár árnyéka még ott vibrált bennem, minden érintése, minden forró pillantása. A férfi intett a pultnál, hogy ideje indulni, én pedig bólintottam és követni kezdtem őt.

Halkan lépkedtem be a szállásunk szobájába. Az erkélyajtó résnyire nyitva állt, és a friss éjszakai levegő kellemesen simította végig az arcomat. A hold magasan trónolt az égen, ezüstös fénye lágy fátyolként borította be a várost.

Kiléptem az erkélyre, a hideg korlát hűvösen simult a könyököm alá, ahogy az égboltot bámultam. A csillagok apró fénypontokként pislákoltak a végtelen sötétségben. A távolból az éjszakai élet lüktetése szűrődött fel – nevetés, zene, az olasz város pezsgése, ahogy az emberek előbújtak a szieszta csendjéből, és nekivágtak az éjszakának. Az égbolt alatt állva egy pillanatra úgy éreztem, mintha minden gondom, minden bizonytalanságom szertefoszlott volna. 

– Gyönyörű, nem igaz? – hallottam Oszkár mély hangját mögöttem.

Mire megfordultam, már ott állt mellettem, egy pohár vörösbort nyújtva felém. Az ujjai finoman körbefonták az üveg szárát, és a tekintete mintha a lelkemig hatolt volna.

– Gondoltam, jól fog esni egy kis bor a gondolataid mellé – mosolygott sejtelmesen.

– Köszönöm – suttogtam, és elfogadtam a poharat. Az ujjaim összeértek az övével, és a bőrömön keresztül végigszaladt az a jól ismert bizsergés.

Belekortyoltam a borba, a vörös ital lassan olvadt szét a számban, de a gondolataim nem akartak csitulni. Egy kérdés, ami már régóta ott motoszkált bennem, végül utat tört magának.

– Oszkár... – kezdtem bizonytalanul, majd felnéztem rá. A holdfény kiemelte az arca vonásait, a szemében ott bujkált az a megmagyarázhatatlan melankólia. – Voltál valaha igazán szerelmes?

Egy pillanatra a tekintete megkeményedett, mintha átszakítottam volna egy láthatatlan gátat. Aztán egy halk sóhaj kíséretében a poharába nézett, majd az ajkai közül lassan kibukott a válasz.

– Igen, voltam. Dorina anyjába.

A szívem összeszorult. Nem tudtam, mire számítottam, de ez a válasz fájdalmasan valós volt. Nem szóltam közbe, hagytam, hogy folytassa.

– Kamasz szerelemnek indult. Az a fajta, amitől úgy érzed, hogy tiéd az egész világ. Gondtalanok voltunk, tele álmokkal és tervekkel. Aztán teherbe esett Dorinával. – Egy keserédes mosoly jelent meg az arcán, és a szeme egy pontot bámult a távolban, mintha újra ott lenne abban az időben. – Hirtelen apa lettem, és nem volt időm felkészülni rá. Egyik napról a másikra felnőttem, és minden megváltozott. A szerelem... nos, az elmúlt. Vagy talán soha nem is volt elég erős ahhoz, hogy túlélje a valóságot.

Az ajkamhoz emeltem a poharat, de nem ittam. Csak próbáltam feldolgozni a hallottakat.

– Mi történt vele? – kérdeztem halkan.

Oszkár ajka megrándult, mintha egy fájdalmas emléket próbálna elhessegetni.

– Elváltak az útjaink. Aztán pár évvel később... elhunyt. Egy autóbalesetben. Így maradtam egyedül Dorinával.

A csend, ami ezután közénk telepedett, szinte tapintható volt. A szívem nehéz lett a történet súlyától. Próbáltam elképzelni őt, fiatalon, elveszetten, egy három éves kislánnyal a karjában, miközben az élet könyörtelenül haladt előre.

– Sajnálom... – suttogtam. Ez volt az egyetlen szó, amit ki tudtam préselni magamból.

Oszkár felém fordult, és a szemeiben most már nem volt fájdalom, csak valami végtelen, megmagyarázhatatlan nyugalom. A keze felemelkedett, és finoman az arcomra simult. Az érintése gyengéd volt, meleg, mint egy régen várt ölelés.

– Nem kell sajnálnod – mondta halkan. – Ez már a múlt. És ezen már nem érdemes rágódni.

Az ujja végigsiklott az arccsontomon, majd a hüvelykujjával finoman megsimította az ajkamat. A tekintete lágy volt, mégis izzott benne az a jól ismert tűz. Egy részem még mindig a történetén rágódott, de a másik részem már csak őt akarta. Itt és most.

Egy újabb korty bort ittam, de a mozdulatom bizonytalan volt. Éreztem, ahogy az alkohol lassan szétárad a testemben, ellazít, és elmos minden gátlást.

– Tudod, azt hiszem, kezdek becsípni – kuncogtam, miközben a poharat a korlátra tettem. Az arcom kipirult, a világ kissé elmosódott körülöttem.

Oszkár mosolya szélesebb lett, a szeme csillogott a visszafojtott nevetéstől.

– Azt hiszem, pont ez volt a célom – felelte játékosan.

Nem tudtam, hogy a bortól vagy Oszkártól szédülök-e jobban, de már nem is számított. Csak azt akartam, hogy ez az éjszaka örökké tartson. Még egy kicsit kortyolgattam a borból, majd hirtelen bevillant egy ötlet. A holdfény hívogatóan világította meg a távoli tengerpartot, és a gondolat, hogy ott legyünk, mezítláb a homokban, szinte megborzongatott az izgalomtól.

– Gyere, menjünk le a partra! – csillant fel a szemem, miközben izgatottan felé fordultam.

Oszkár felvonta az egyik szemöldökét, és egy fáradt, mégis szórakozott mosoly jelent meg az ajkán.

– Barbi, már majdnem éjfél van. Nem lehetne reggel sétálni egyet?

– Ugyan már, ne légy ilyen! – válaszoltam, majd megragadtam a kezét, és játékosan próbáltam húzni magam után. – Szükséged van egy kis spontán éjszakai kalandra. Bízz bennem!

Oszkár halkan sóhajtott, de láttam rajta, hogy a mosolya elárulja: nem fog tudni nemet mondani. Megrántottam a kezét, és a lift felé indultam, a nevetésem betöltötte a folyosót. Ő lassan, kelletlenül követett, mintha csak az eszére hallgatna, de a szeme csillogása elárulta, hogy a szíve mást diktál.

Amikor a liftajtó becsukódott mögöttünk, végre kifújtam magam. Oszkár a vállam fölött állt, és hirtelen éreztem, ahogy finoman megérinti a karomat. Meglepődve néztem le, és akkor vettem észre, hogy a spagettipántos ruhám egyik pántja lesiklott a vállamról, egészen a felkaromig.

Halkan kuncogni kezdtem, a bor és a helyzet abszurditása összefolyt bennem.

– A ruhámnak is elege van belőlem – súgtam játékosan.

Oszkár tekintete elmélyült, a szeme a vállamon pihenő pántot követte. Lassan, szinte provokatív lassúsággal végigsimította a bőrömet, majd a keze a derekamra csúszott, és magához húzott. Az ajkai az enyémekre tapadtak, és szenvedélyesen megcsókolt. Az íze, az illata mindent betöltött. A csók egyszerre volt gyengéd és követelőző, mintha csak meg akarná pecsételni ezt a pillanatot. A lift hirtelen jelezte, hogy megérkeztünk a földszintre. Az ajtó kitárult, de egyikünk sem mozdult azonnal. A tekintetünk összefonódott, mintha ezer titkot osztottunk volna meg egyetlen szempillantás alatt.

Végül én voltam az, aki megragadta a kezét, és halkan, izgatottan suttogtam:

– Gyerünk, Oszkár! Vár ránk a tenger!

Nevetve kirontottam vele a szálloda hallján, a cipőm sarka koppant a hideg padlón, de nem érdekelt semmi. Csak a friss, sós levegő, a holdfény és a férfi keze az enyémben. Pár perc múlva már a part puha homokján futottunk. A tenger halk morajlása zeneként kísérte a lépteinket, a hullámok ezüstös fénye táncolt a lábaink körül. Egyszer csak Oszkár megtorpant, a szemében játékos fény villant, és mielőtt felfoghattam volna, mi történik, megragadta a derekamat és lerántott a homokba. Sikítva, nevetve értem földet, a puha homok körülölelt minket.

– Hé! – kacagtam, miközben próbáltam felülni, de Oszkár fölém hajolt, és a nevetése lágyan simogatta a bőrömet.

A szeme komolyabbá vált, a pillantása végigsiklott az arcomon. Az ujjai finoman megérintették a hajamat, majd végigsimították az arcom vonalát.

– Hihetetlen vagy – suttogta. – Minden pillanatban képes vagy meglepni.

A mosolyom elhalványult, és csak őt néztem. A szívem zakatolt, de most nem a futástól. A vágytól, a meghittség súlyától, amit a szavai belém égettek.

– Talán azért, mert melletted merek önmagam lenni – feleltem halkan.

Oszkár ujjai a számhoz értek, mintha be akarná zárni, mielőtt még túl sokat beszélnék.

– És ez így van jól – mormolta, majd lassan, gyengéden megcsókolt.

Átkaroltam a nyakát, ujjaim beletúrtak a hajába, és élveztem a tincsei selymes érintését. Éreztem, ahogy a vágy, a meghittség, és valami mélyebb, nehezebben megfogalmazható érzelem szétárad bennem.

„Istenem, ez a pasi túl jó hozzám…” – gondoltam, miközben a szívem vadul vert a mellkasomban.

Oszkár, aki látszólag kemény és zárkózott volt, valójában olyan mélységeket rejtett magában, amiket egyetlen másik férfiban sem tapasztaltam eddig. Gonosznak tűnhetett, ridegnek és szarkasztikusnak, de a szíve mélyén egy érző lény lakozott. Egy apa, aki mindennél jobban szerette a lányát, aki elvesztette a feleségét, és mégis mert újra érezni. És most, valami érthetetlen módon, én töltöttem be az űrt az életében.

Az ajkaink szétváltak, de a homlokunk még mindig összeért. A lélegzetünk egymás arcán simított végig.

– Mire gondolsz? – kérdezte halkan, a hangja meleg, mint egy puha takaró az éjszakában.

– Arra, hogy… – egy pillanatra elakadtam, de a tekintete bátorított, hogy kimondjam. – Hogy boldog vagyok veled. Hogy nem akarom, hogy ez az egész valaha is véget érjen, még akkor sem, ha a küldetésünk lezárul.

Oszkár mélyen a szemembe nézett. A szeme sarkában apró ráncok gyűltek össze, ahogy elmosolyodott, de ez a mosoly nem a szokásos, önelégült félvigyor volt. Ez valami mélyebb, valami tisztább volt.

– Én sem akarom, hogy vége legyen – mondta halkan, és az ujjai végigsimították az arcomat. – De most itt vagyunk, és ez számít. Ne gondolj a végére. Csak élvezd a jelent.

Elmosolyodtam, és lehunytam a szemem, miközben az érintése újra végigsiklott a bőrömön. A kis parancsolgatós… De annyira imádom őt! Hirtelen el is felejtettem minden Javier-féle dolgot, mintha azok sosem léteztek volna.

A gondolat azonban, hogy ennyire elvesztettem a fejem, mint egy ostorcsapás, csapott belém. Gyorsan felpattantam, a homok szétpergett a lábam alatt, és elindultam vissza a szállás felé. A selyem kendőt sértődötten összehúztam magamon, mintha az megvédhetne a férfitól. 

– Barbara! Hová mész?! – kiabált utánam Oszkár, a hangjában meglepett bizonytalanság vibrált.

Nem válaszoltam. Csak szaporábbra vettem a lépteimet, a homok süppedt a talpam alatt, de nem érdekelt. Ez a pasi tényleg azt hitte, hogy csak úgy elcsavarhatja a fejemet? Hogy a terveimet, az elveimet félredobom miatta?

Végtére is sikerült neki. És pont ez dühített.

Egy pillanatra megálltam. A szívem vadul vert a mellkasomban. Megfordultam, és szikrázó tekintettel néztem rá, miközben a holdfény rávilágított az arcomra.

– Vissza a szállásra! – kiabáltam, a hangom remegett az érzelmektől. – Te elcsábítasz az ágyadba, aztán elviszel egy bárba, ahol gyönyörökbe részesítesz. Most pedig itt vagyok veled egy tengerparton! Oszkár! Hogy a fenébe jutottunk el idáig?!

Egy dühös mozdulattal mellkason vágtam. Nem erősen, de épp annyira, hogy érezze a szavaim súlyát.

Oszkár döbbenten nézett rám, mintha még ő maga sem értené teljesen, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe.

– Barbara! – kiáltotta utánam újra, a hangja egyszerre volt kétségbeesett és türelmetlen.

Oszkár kérdőn nézve állt ott, a lábnyomaimat nézve a homokban, amelyek egyre távolabb vezettek tőle. Az arcom kipirult volt, a düh és a zavar egyszerre lüktetett bennem.

"Mi a franc történt?" – zakatolt a fejemben. Azt hiszem, tényleg elcsavarta a fejem. Ez a férfi, aki annyira bosszantó, mégis annyira vonzó, hogy egyetlen érintésével el tudja feledtetni velem a világ összes problémáját. És ez feldühített. Hogy veszíthettem el ennyire a kontrollt?

– Barbara! – hallottam újra a hangját, ezúttal közelebb.

Nem álltam meg, de éreztem, hogy a léptei egyre gyorsabban közelednek. A lábaim elnehezültek, a selyem kendőt szorosabban húztam össze magam körül, mintha ez védelmet nyújtana a saját érzéseim ellen.

Hirtelen egy erős kéz fogta meg a karomat, és finoman, de eltökélten visszarántott. Megpördültem, és egyenesen Oszkár tekintetébe néztem. A szemei lángoltak, de nem haragtól – inkább valami más, mélyebb érzelem parázslott bennük.

– Mi a fenét művelsz? – kérdeztem, a hangom reszketett az elfojtott indulattól. – Csak játszol velem, vagy komolyan gondolod ezt az egészet?

Oszkár szeme összeszűkült, az ajka megrándult, mintha küzdene valami kimondhatatlannal. Aztán halkan, rekedten megszólalt:

– Te tényleg azt hiszed, hogy játszom veled? Hogy csak el akarlak csábítani, aztán elfelejteni?

– Hát nem ezt csinálod? – kérdeztem vissza, miközben éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel. Gyűlöltem, hogy ennyire sebezhetővé tett.

Oszkár közelebb lépett. A keze még mindig a karomon pihent, az érintése most nem követelőző volt, hanem könyörgő.

– Nézz rám, Barbi – suttogta. – Ha csak játszani akarnék veled, akkor már rég nem lennék itt. De itt vagyok. Miattad. Érted.

Nem akartam elhinni a szavait, mégis éreztem, hogy valami mélyen a szívemben megmozdul. A büszkeségem még mindig küzdött ellene, de a szeme, a hangja, az egész lénye olyan igaz volt.

– Akkor miért hagyod, hogy így elveszítsem a fejem? – kérdeztem, a hangom halkabb lett.

Oszkár közelebb hajolt, az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem a lélegzetét.

– Mert én is elveszítem a fejem miattad – mondta, és a tekintete olyan mélyre fúródott bennem, hogy beleszédültem.

Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást. A tenger halk morajlása körülölelt minket, a távolból pedig kutya ugatás hallatszott. 

Oszkár keze lassan a derekamra csúszott, közelebb húzott magához, és az ajkai puhán az enyémekre simultak. A csók nem volt szenvedélyes, nem volt követelőző – inkább gyengéd, törékeny és végtelenül őszinte. Mintha ezzel akarta volna bebizonyítani, hogy ez az egész valóságos.

Amikor szétváltak az ajkaink, megfogta a kezemet, és a mellkasához szorította.

– Bárhová vezet ez az egész, én veled akarok lenni – suttogta.

De ezúttal nem hagytam, hogy a szavai magukkal rántsanak. Egy keserédes mosollyal kibontakoztam az öleléséből, és egy hirtelen mozdulattal ráléptem a lábára. A fájdalmas felkiáltása megelégedéssel töltött el.

– Ezt most miért csináltad?! – kiáltott fel, miközben egy lábával hátrált, hogy enyhítse a fájdalmat.

Elfordultam, és lassan elindultam, hagytam, hogy a szavaim mögöttem hulljanak a homokba.

– Azért, hogy előnyt élvezhessek! – vetettem oda, egy kihívó mosollyal a szám sarkában.

A tenger morajlása elnyelte a nevetésem, miközben éreztem, hogy Oszkár tekintete még mindig égeti a hátam. Tudtam, hogy úgysem hagyja annyiban. És pontosan erre vágytam.

– Barbi, ne csináld már! – kiáltott utánam Oszkár, a hangjában egyszerre volt türelmetlenség és szórakozott düh.

Nem fordultam hátra, csak egy önelégült mosollyal gyorsítottam a tempómon. Ahogy a bejárati ajtóhoz értem, még hallottam lépteinek egyre közeledő zaját. De túl gyors voltam.

„Ezt most megkaptad, Oszkár.”

Becsaptam magam mögött a szobaajtót, és mielőtt még utolérhetett volna, rátoltam a zárat. A kattanás édes elégtétellel töltött el.

– Barbi! – dörömbölt az ajtón, és a hangjából kihallatszott az értetlenség. – Ezt most komolyan gondolod?

Az ajtónak dőlve, kaján mosollyal válaszoltam:

– Jó éjt, Oszkár! Élvezd a csillagos eget!

Egy pillanatnyi csend után meghallottam, ahogy halkan felnevet, de a léptei távolodtak. Magamra hagyott, legalábbis egy időre. Diadalittasan sóhajtottam, és levetettem a selyem kendőt, hagytam, hogy leessen a földre.

Egy jó forró fürdőre volt szükségem.

Beléptem a fürdőszobába, és kinyitottam a csapot. A víz gőzölögve kezdett hömpölyögni a kádba. Amíg a kád megtelt, felkaptam az éjjeliszekrényről az AirPods-omat, bedugtam a fülembe, és elindítottam Dua Lipa albumát. Az ütemek azonnal átjárták a testemet, és a zene elmosta a gondolataimat.

"Physical"  szólt, miközben belebújtam a forró vízbe. A hő körbeölelt, az izmok feszültsége lassan feloldódott. Hátradőltem, és hagytam, hogy a víz simogassa a bőrömet. A zene lüktetése, a ritmus minden gondot és Oszkár minden kihívó tekintetét a háttérbe száműzte. Az ajkaimon önkéntelenül is mosoly játszott. Bár Oszkár kint rekedt, tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni. És pontosan ez volt a célom. Kicsit kínozni őt. Játszani vele. Pont úgy, ahogy ő játszik velem.

Ahogy a dalok váltották egymást, és a gőz ellepte a fürdőszobát, az elmém elcsendesedett. A zene, a víz, és a tudat, hogy sikerült egy lépéssel Oszkár előtt járnom, tökéletes elégedettséggel töltött el.

"Love Again"  szólt a fülemben, és önkéntelenül is mozogni kezdett a vállam a ritmusra.

Ez az este az enyém volt. És ki tudja, mit hoz a holnap?