Barbi 20. fejezet

Az elégtétel

A szobában a feszültség szinte tapintható volt. A sminkem már tökéletesen a helyén, a hajam lágy hullámokban omlott a vállamra, de még mindig a tükör előtt álltam, és próbáltam elhinni, hogy ma valóban megtörténik Javier és Kiara esküvője.

Egy élénk narancssárga estélyit viseltem, amelyet a lágy esésű anyag tökéletesen követett a testem vonalán. Merész, pimasz, mégis elegáns volt – pont, amilyen lenni akartam ezen az őrült napon. A dekoltázs épp annyit mutatott, hogy kihívó legyek, de nem közönséges. A magassarkúm könnyedén koppant a padlón, miközben idegesen igazgattam a karkötőmet. Oszkár pedig közben fel-alá járkált a szobában, a telefonját a füléhez szorítva. A hangja halkan, de határozottan csengett, ahogy olaszul beszélt valakivel. A szemei villámokat szórtak, az állkapcsa feszült volt, a tekintete pedig olyan, mint egy ragadozóé, aki bármelyik pillanatban lecsapni készül.

„Mi a fenét tervez?” – zakatolt a fejemben. Már alig vártam, hogy megtudjam, mit eszelt ki Javier ellen. Mert egy biztos volt: ha Oszkár valamit eltervez, azt véghez is viszi.

Ahogy végre letette a telefont, mély levegőt vett, mintha el akarná űzni a feszültséget. A tekintete rám siklott, és egy pillanatra minden megállt. A szeme lassan végigpásztázott a narancssárga ruhámon, mintha minden egyes redőt és ívet memorizálni akarna. A levegő hirtelen forróbb lett közöttünk, én pedig levegőt is elfelejtettem venni.

Oszkár közelebb lépett, az ujja végigsimított a karomon, majd a nyakamra vándorolt. Forró lehelete végigsiklott a bőrömön, mielőtt ajkai puhán megcsókolták volna a nyakam ívét.

– Egy istennő vagy – pihegte a bőrömbe.

Elolvadtam az érintésétől, a szavai pedig mélyen belém égtek. Az arcom kipirult, a testem bizsergett a vágytól és az izgalomtól. De tudtam, hogy most nem hagyhatom, hogy elvonja a figyelmemet. Még előttünk állt a nap, amely mindent megváltoztathat.

– Induljunk, mielőtt még valami őrültséget csinálsz – mondtam, próbálva visszanyerni a kontrollt.

Ő csak elmosolyodott, majd megfogta a nyakamat, és gyengéden a homlokomra nyomott egy csókot. A pulzusom az egekbe szökött, és túl izgatott voltam ahhoz, hogy végre elkapjuk Javiert.

Kiara pedig leshet majd, amikor egyedül marad. Olyan jó lesz újra látni őket – látni, ahogy darabokra hullik az életük. Oszkár elvigyorodott, majd határozottan a derekamra tette a kezét, és kivezetett a szobából. A fekete autó már a bejárat előtt várt. A sofőr némán kinyitotta az ajtót, mi pedig beszálltunk. A motor halk duruzsolása betöltötte a teret, Oszkár tekintete pedig mereven az előtte lévő útra szegeződött. Ujjai idegesen doboltak a combján, mintha ő sem tudná már fékezni a közelgő vihart.

– Minden rendben lesz? – kérdeztem halkan.

– Bízz bennem – válaszolta, és egy félmosollyal rám pillantott. – Ezúttal nem fog megúszni semmit.

Közelebb húzódtam, és az arcát magam felé fordítottam.

– Bízom is. Hiszen szeretlek – mondtam ki végre.

A férfi szeme tágra nyílt a meglepetéstől. Még sosem mondtam neki ezelőtt. Egy pillanatig csak nézett, majd megfogta a kezemet, és ajkaihoz emelte.

– Én is szeretlek, Barbara – suttogta, majd megcsókoltuk egymást.

Perceken belül megérkeztünk a díszes, virágokkal teli helyszínre. A pavilonok hófehér vászna lengedezett a szélben, az ünneplő tömeg vidáman beszélgetett, mintha ez a nap csak a boldogságról szólhatna. Senki sem sejtette, hogy a tökéletes felszín alatt milyen vihar készül kitörni.

Oszkár kihúzta magát, a tekintete élesen pásztázta a tömeget. Egyetlen hívást indított, és az arca rezzenéstelen maradt, miközben a telefonba szólt.

– Most jöjjenek.

Lassan letette a telefont, és a kezemet megfogva a pavilonok árnyékába húzott. Éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog. A távolból megcsillantak az olasz rendőrség jellegzetes kék villogói. A vendégek izgatottan fordultak a zaj irányába, és egy pillanat alatt a feszültség a levegőbe maródott.

– Mi történik? – suttogtam, de a szám szélén már ott játszott a mosoly.

– Hamarosan lebukik az a rohadék – mondta Oszkár, és a szeme elégedetten csillogott.

Javier arcán a döbbenet és a rémület lassan bontakozott ki, ahogy a rendőrök odaléptek hozzá. Kiara értetlenül nézett körbe, majd sírva fakadt, amikor Javier bilincsbe vert kezei csattantak.

– Készen állsz, istennő? – kérdezte Oszkár, miközben a pavilon árnyékában álltunk, és figyeltük, ahogy Javier világa darabokra hullik.

Elmosolyodtam, a szemem lángolt az izgalomtól.

– Mindig.

A cipőm sarka koppant a börtönfolyosó hideg, szürke padlóján. Az őr közömbösen kísért végig, mintha csak egy hétköznapi látogató lennék, nem pedig az a nő, aki Javier világát darabokra törte. A rácsok hidegen és szigorúan húzódtak elém, de a bennem tomboló elégedettség minden fémes ridegséget felülírt. Ahogy megálltam a cellája előtt, önelégült mosoly húzódott az arcomra. Javier ott ült a kopott priccsen, a kócos haja kuszán meredt minden irányba. A narancssárga rabruha gyűrött volt, és borzasztóan állt rajta. Elégedetten csillogó szemekkel markoltam meg a rácsokat, ujjaim végigsiklottak a hideg fémen.

– Szia, drágám! Kit látnak szemeim! – vigyorogtam rá, miközben a kezemet benyújtottam a rácsok között, hogy megborzoljam a haját. – Milyen jól áll neked ez az ébredés utáni kócos stílus. Ja, és a narancssárga rabruha… szinte mintha rád öntötték volna!

Láttam, ahogy az állkapcsa megfeszül, és a szeme sarkában megrándul egy izom. Nem szólt semmit, csak bosszúsan összefonta a karját a mellkasa előtt.

– Szia, Barbi – morogta. – Mi szél hozott errefelé?

Felkuncogtam, és kihívóan megráztam a fejem. Komolyan azt hitte, hogy csak úgy megúszhatja?

– Hát így kell üdvözölni egy régi jó barátot? – kérdeztem gúnyosan, miközben lassan visszacsúsztattam a cigarettát a táskámba. Javier tekintete végigsiklott rajtam; láttam rajta, hogy észreveszi a fehér bundát, a miniszoknyát, a gondosan kiegyenesített hajamat és a sminkemet. Az orra megremegett, felismerte a Chanel parfümöt, amit mindig használok.

– Bökd ki végre, hogy mit akarsz, és húzz innen – vágott hozzám élesen.

De engem ez cseppet sem zavart. Élveztem, hogy ennyire kihoztam a sodrából. Közelebb hajoltam a rácshoz, és a hangom cseppfolyós méregként csordult ki az ajkaim közül.

– Drágám, az a helyzet, hogy el kell mondanom neked az igazat. Azért vagy a börtönben, mert én intéztem el – közöltem lassan, szinte ízlelgetve a szavakat. – Amikor megtudtam, hogy elvetted Kiarát, féktelen haragra gerjedtem. A börtön volt a legjobb megoldás. És hidd el, addig nem állok meg, míg teljesen tönkre nem teszlek.

Javier szeme megvillant, az arcán átsuhant a felismerés fájdalma. Láttam, hogy a szavaim célba találtak.

– Mégis, mióta érdekel, hogy mit csinálok? Miért nem szállsz le rólunk? Miért nem éled a saját életedet? – kérdezte, a hangja rekedt volt a dühtől és a kétségbeeséstől.

Felnevettem, de a nevetésem éles volt, akár egy penge.

– Javier, Javier… drágám, hányszor kell még neked elmondanom? – forgattam a szemem.

– Barbi, még mindig nem értelek. Annyira zavaros vagy mostanában – vallotta be, és a tekintetében először láttam őszinte zavart.

A türelmem elszakadt. Az indulatok, amiket évek óta próbáltam elfojtani, most lángra kaptak.

– Azért csináltam ezt az egészet, mert még mindig őrülten szerelmes vagyok beléd! Hát nem érted?! – csattantam fel, a hangom megremegett az elfojtott érzelmektől.

Javier tekintete elsötétült, az arcán átfutott a megértés, a döbbenet és valami, amitől összeszorult a szívem. Aztán intett az ujjával, hogy menjek közelebb. Mintha valami mézes-mázos hazugságra készülne. Odahajoltam, még mindig remélve, hogy kimond valamit, ami jóváteszi az egészet.

De helyette halkan, jeges hangon közölte:

– Ezt jegyezd meg mindörökre: mi már soha többé nem leszünk barátok. Soha többé nem akarok veled beszélgetni. Nem szeretnélek látni Kiara közelében sem. Amint kijutok innen, távoltartási végzést kérek ellened. Remélem, egy nap elillan az irántam érzett beteges szerelmed, mert egy biztos: számomra már nem létezel.

A szavai jeges kézként szorították össze a szívemet. Az ajkaim megremegtek, de végül csak ennyit bírtam kinyögni:

– Gyűlöllek! Tudod mit? Bárcsak ne ismertelek volna meg!

Javier rezzenéstelen arccal bólintott.

– Ebben egyetértek veled.

A gyomrom görcsbe rándult, a látásom elhomályosult a feltörő könnyektől. Mondani valamit, bármit, ami visszahozhatná a múltunkat, de már túl késő volt.

Megfordultam, és kihúzott háttal, de összetört lélekkel léptem ki a börtönfolyosóról. A tűsarkúm koppanása visszhangzott a rideg falak között, és minden lépéssel egyre nehezebb lett a szívem.

Véget ért.

És mégis… miért érzem úgy, hogy ezzel mindent elvesztettem?

Az utcára kilépve a városi szmog azonnal megcsapta az orromat, de még ez sem volt képes elnyomni a mellkasomban tomboló fájdalmat. A szemem sarkából még mindig kibuggyantak a könnyek, és hiába pislogtam gyorsan, nem tudtam elállítani őket. Reszkető kézzel kaptam a táskámhoz, előhúztam a napszemüvegemet, és az orromra toltam, hogy elrejtsem a világ elől a sebezhetőségemet.

Lábam automatikusan vitt előre a járdán. A fekete limuzin ott állt az út szélén, a motor halk dorombolással várakozott. Kinyílt az ajtó, én pedig beszálltam anélkül, hogy felnéztem volna. Oszkár mellettem ült, a szemei aggódva és meglepetten siklottak végig rajtam.

– Mi a baj? – kérdezte halkan, a hangjában ott bujkált a feszültség.

Nem válaszoltam. A szám kiszáradt, a torkomban gombóc nőtt, és attól féltem, ha csak egy szót is szólok, azonnal zokogni kezdek. Elfordítottam a fejem, és az ablakon túli elmosódott várost bámultam.

Oszkár egy pillanatig csak figyelt, majd gyengéden megérintette az államat, és lassan maga felé fordította az arcomat. Az ujjaival óvatosan leemelte a napszemüveget a szememről. A mozdulat gyengéd volt, mégis mindent feltárt előtte. A könnyeim most már szabadon peregtek végig az arcomon.

A férfi szeme elsötétült, az arcán átfutott a fájdalom, mintha az én sebeimet érezné.

– Mondtam, hogy az a görény nem érdemel meg téged – búgta a fülembe, a hangja bársonyos mázként olvadt le a szívemre. Miért van rám ilyen hatással? Miért képes egyetlen mondatával megolvasztani a bennem tomboló fájdalmat?

Ajkai puhán érintették az arcomat, lassan, finoman csókolták le a könnyeimet. Az érintése meleg volt, gyógyító, mintha minden csókja eltüntetné a sebhelyeket, amiket az előbbi találkozás hagyott bennem. Ahogy egyre közelebb hajolt, a levegő feszültséggel telt meg. Aztán ajkai végül a számra tévedtek. Először gyengéden érintett, mintha attól félne, hogy eltörök a karjai között. De én nem akartam a gyengédséget. Többet akartam. Szükségem volt rá, hogy érezzem őt, hogy elfelejtsem a kínt.

Lassan hozzá húzódtam, az ujjaim a tarkójára siklottak, és mélyítettem a csókot. A testem lángolt az érintésétől. A mellkasához simultam, éreztem, ahogy a szíve zakatol az enyémmel együtt. A világ megszűnt létezni; csak ő volt, és a köztünk tomboló vágy. Kellő óvatossággal átmásztam az ölébe, a térdeimmel közrefogtam a csípőjét. A kosztümkabátom lassan lecsúszott rólam, a fekete trikó alattam feszült. Oszkár szeme végigsiklott rajtam, a tekintete lángolt.

A kezem közé fogtam az arcát, és újra megcsókoltam, ezúttal követelőzőn, vadul. A nyelveink összefonódtak, az ujjai végigszántották a derekamat. Minden érintésével darabokra szaggatta a bánatomat, és valami újat, valami erősebbet épített a helyére.

Ez a férfi volt a menedékem. És most csak rá vágytam.

Oszkár ajkai mohón falták az enyémet, Javier emléke pedig kívül rekedt a limuzin sötétített ablakain túl. A teste forró volt, az érintése pedig pontosan azt a tüzet szította bennem, amit semmi más nem volt képes eloltani. A térdeimmel közrefogtam a csípőjét, a trikóm alatt a bőröm bizsergett a tenyerének nyomán. Az ujjaim a hajába túrtak, magamhoz húztam, mintha soha többé nem akarnám elengedni. A csókjai egyre követelőzőbbé váltak, a vágyunk már nem ismert határokat.

Oszkár keze lassan végigsiklott a hátamon, majd a fenekemre csúszott, és magához rántott. Éreztem, ahogy teste megfeszül alattam, és a nadrágja szűkössége egyértelművé tette, hogy ugyanarra vágyik, amire én.

– Barbi… – lehelte a számra, a hangja rekedtes volt a visszafojtott vágytól. – Most nem foglak visszaengedni.

– Ne is merj… – ziháltam, miközben az ajkammal végigcsókoltam az állkapcsát, a nyakát, ahol éreztem, ahogy a pulzusa vadul ver.

Lassan kihámozott a trikómból, az anyag azonnal le hullott a padlóra. A hideg levegő megcsapta a bőrömet, de Oszkár tekintete azonnal felhevítette.

A kezei közrefogták a derekamat, ajkai végigsiklottak a kulcscsontomon, majd lejjebb, egészen a mellemig. A nyelve érintésére felnyögtem, a testem ívbe feszült, és minden gondolat kirepült a fejemből. Csak ő volt, és a közöttünk tomboló szenvedély.

– Oszkár… – nyögtem, miközben az ujjaim a vállába vájtak, és még közelebb húztam magamhoz.

Válaszul csak egy morgás hagyta el az ajkait, majd megemelt, és finoman a hátsó ülés puha bőrborítására fektetett. A testével fölém tornyosult, a tekintete egyszerre volt gyengéd és vad. Lassan kibontotta az övét, a fém csat halkan csörrent, majd a nadrágja is követte a trikómat a padlóra. Ahogy fölém hajolt, minden idegszálam remegett az izgalomtól. A bőrünk összeért, a forróság körülölelt minket. A féri levette magáról a boxerét is, és minden előjáték nélkül azonnal belém hatolt. Már így is kellően fel voltam izgulva. Ez a börtönlátogatás, és a rácsok meg Oszkár jelenléte, teljesen beindított engem. A férfi elkezdett dugni, és nem kímélt egy percre sem. Én pedig próbáltam elengedni magam, de amikor megszólalt, az csak olaj volt a szenvedélyre.

-Ó bébi! Annyira nedves vagy! Úgy látom ezek a küldetések totál beindítanak téged!-mormogja a nyakamba, majd belecsókol.

A légzése szaggatott volt, az izmai megfeszültek minden lökésnél, és én képtelen voltam bármi másra gondolni, csak arra, hogy mennyire tökéletes ez a pillanat. Ujjaim a hátába vájtak, éreztem a bőre alatt játszó izmokat, ahogy a teste az enyémmel mozgott egy ritmusra. A gyönyör hullámai egyre közelebb sodortak a szakadék széléhez. Minden lélegzetem az övébe olvadt, mintha egyetlen lüktető szívveréssé váltunk volna.

„Istenem, milyen jól jártam végül...” – suhant át az agyamon, ahogy Oszkár tekintete az enyémbe fúródott. A szemeiben ott izzott a vágy, de mögötte ott volt valami más is: gyengédség, odaadás... szerelem.

Ez a férfi nem csak a testemet érintette, hanem a lelkemet is. Ő volt az, aki a sötétségben is utat talált hozzám, aki akkor sem hátrált meg, amikor minden más összeomlott körülöttem. Egy olyan férfit választottam, aki nem csak birtokolni akart, hanem megérteni, támogatni és szeretni.

Oszkár lassan lecsókolta a nyakam ívét, majd az ajkai a kulcscsontomra tévedtek. Minden csókja, minden mozdulata azt sugallta: „Itt vagyok, és nem megyek sehova.” A szívem megtelt ezzel a bizonyossággal, és az öröm könnycseppek formájában gyűlt össze a szememben.

– Barbi… – suttogta a nevemet, miközben egy mélyebb lökéssel még közelebb húzott magához.

Felnyögtem, a gyönyör édesen és elkerülhetetlenül száguldott végig a testemen. A hátam ívbe feszült, a világ felrobbant körülöttem, és csak Oszkárt éreztem, csak ő létezett számomra. Együtt zuhantunk a gyönyör szakadékába, a testem minden porcikája bizsergett, ahogy a csúcsra értünk.

Lihegve kapaszkodtam belé, az ujjaim a tarkóján pihentek. Ahogy lassan elernyedtünk, a homlokát az enyémnek döntötte, és a szemeiben ott csillogott az elégedettség.

– Szeretlek – lehelte halkan.

Elmosolyodtam, a szívem megtelt melegséggel, ahogy kimondta a szót, amitől eddig talán mindketten féltünk.

– Én is szeretlek – suttogtam, és tudtam, hogy soha többé nem akarok máshol lenni, csakis itt, vele.

Az utolsó csók íze még mindig ott pihent az ajkaimon, miközben Oszkár lassan elhúzódott tőlem. A bőröm bizsergett az érintéseitől, és a combjaim között lüktető vágy alig akart csillapodni. Be kell vallanom, vágytam egy második körre, de úgy érzem, egy darabig még várnom kell.

A limuzin lassan megállt a szálloda előtt. A sofőr udvariasan kinyitotta az ajtót, és a hűvös éjszakai levegő lágyan cirógatta meg kipirult arcomat. Vettem egy mély levegőt, és kihúztam magam. Ahogy kiszálltam a kocsiból, a lábaim kissé még remegtek, de próbáltam magabiztosnak tűnni. A ruha anyaga újra a bőrömre simult, de még mindig éreztem Oszkár érintésének nyomait. Osztottam egy csintalan mosolyt a kocsi belseje felé, ahonnan Oszkár könyökölt ki, a szemei huncutul csillogtak, az ajkain pedig az a félmosoly ült, amitől mindig elgyengültem.

– Biztosan nem akarsz az elnöki lakosztályra jönni? – kérdezte, a hangja mély volt, játékos, és minden egyes szóval végigsimított az idegeimen.

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. A tekintetem találkozott az övével, és éreztem, hogy a vágy újra fellángol bennem. Ott volt benne az ígéret, a kaland, az a végtelen szenvedély, amit csak ő tudott kiváltani belőlem.

A fogaimat lágyan az alsó ajkamba mélyesztettem, és úgy tettem, mintha komolyan gondolkodnék. Az ujjaim végigsimították a kocsi ajtaját, mintha csak időt akarnék nyerni.

– Még meggondolom magam – válaszoltam végül, és egy kacsintással hátrébb léptem. – Egyelőre a limuzin jó buli volt.

Oszkár halkan felnevetett, a tekintete végigsiklott rajtam, mintha már pontosan tudná, hogy ez a döntés csak ideiglenes. Az ajkai sarkában ott bujkált az a kihívás, ami mindig újabb játékra csábított.

– Ahogy gondolod, istennő – mondta, a hangja bársonyosan simított végig a bőrömön. – De tudod, hol találsz, ha mégis meggondolnád magad.

Biccentettem, és elfordultam, hagyva, hogy a magas sarkúm koppanása visszhangozzon a járdán. Minden lépésnél éreztem a hátamon Oszkár tekintetét, és tudtam, hogy ez a történet még korántsem ért véget.

Egy elégedett mosoly kúszott az arcomra. Ma éjjel én irányítottam a játékot. És ki tudja, mit hoz a következő éjszaka?

Nincs jobb a kielégülésnél. Az a pillanat, amikor minden feszültség feloldódik, és csak a testem, és a lelkem van a főszerepben. Szeretem, ahogy megérint. Szeretem, amikor szeretnek. Amikor az ajkai végigcsókolják a testemet, és minden érintésével újra és újra birtokba vesz. Ahogy a nevemet suttogja, a hangja lágy, mégis követelőző, mintha én lennék az egyetlen valaki ezen a világon, aki számít. Szeretem a forróságot, ami elönt a végén. Azt a mindent elsöprő kéjt, ami felemészt és újjászületést ígér egyszerre. Most is, ahogy nézem őt, az az elégedett mosoly, amit rám villant, megőrjít. A tekintetében ott izzik az a végtelen vágy, az a büszkeség, hogy újra és újra képes magához láncolni.

A karjai megfeszülnek, ahogy fölém hajol, és megtámasztja magát. Az izmai alattam feszülnek, miközben boldogan hajszolja a gyönyört – nekem és magának. Minden mozdulata egyre közelebb visz a határhoz, ahol már nincs visszaút. Elveszek benne. Megadtam magam.

Ahogy kiléptem a limuzinból, még éreztem az ajkait az ajkaimon, a kezeit a derekamon. A testem még mindig az ő érintésének emlékétől izzott. A hideg levegő nem tudta lehűteni a bennem tomboló tüzet.

Nem gondolkoztam sokáig. Félórán belül már ott álltam az ajtaja előtt, a vágy ismét elhatalmasodott rajtam. Nem vártam, nem haboztam. Amint kinyílt az ajtó, egyetlen szó nélkül csókkal támadtam rá. Ajkaink összeforrtak, a nyelveink tánca vad volt és követelőző. Az ajtó becsapódott mögöttünk, és mi az ágyig botladoztunk, mint az igazi szeretők.

Oszkár kezei birtokba vették a testemet, és letépte rólam a textilt. 

A bőröm lángolt, minden érintése, minden csókja egyre mélyebbre taszított az őrületbe. A testünk tökéletes összhangban mozgott, mintha mindig is így lett volna rendelve.

– Barbi… – lehelte rekedten, a hangja egyszerre volt könyörgés és ígéret.

Nem bírtam tovább. 

 Még két lökés, és… végem volt. A gyönyör hullámai elöntöttek, a testem ívbe feszült alatta, az elmém elszakadt a valóságtól. Az eufória édes, mindent elsöprő áradatként robbant szét bennem. Zihálva omlottam alá, a szívem vadul kalapált, a testem elernyedt az örömtől. Oszkár szorosan magához húzott, az ajkai szenvedélyesen csókolták a nyakamat.

– Tökéletes vagy – suttogta, a hangja bársonyosan simított végig a lelkem mélyén.

– Szeretlek, Oszkár – nyögtem halkan, miközben a mellkasára borultam. Éreztem, ahogy a szíve vadul zakatol a bőröm alatt, mintha az én szívemmel próbálna versenyt futni.

Ő nem válaszolt azonnal, csak mélyen beszívta a levegőt, mintha ezzel akarná elraktározni a pillanatot örökre. A keze a hátamon pihent, az érintése lágy volt, mégis tele erővel és biztonsággal.

Lassan oldalra gurultam, és a tekintetem találkozott az övével. Oszkár szemei fáradtan, de elégedetten csillogtak. Ajkain egy halvány, őszinte mosoly játszott, amitől a szívem újra beleremegett a boldogságba.

Átkarolt, és közelebb húzott magához, mintha attól félne, hogy eltűnök a karjai közül. Ujjai gyengéden siklottak végig a vállamon, majd a mellemen állapodtak meg. Lassan, szinte lustán kezdett keringőzni az ujjaival a bőrömön, csodálva a szemeivel. Apró bizsergés futott végig rajtam, és önkéntelenül is belesóhajtottam az érintésébe. Minden mozdulata megnyugtatott és felkorbácsolt egyszerre. Ő volt a vihar és a csendes tenger, a láng és a víz, ami egyszerre pusztít és rak össze.

– Tudod, hogy én is szeretlek, ugye? – mormolta halkan, a hangja mély volt és rekedt.

Biccentettem, a szemeimben könnyek gyűltek. Nem a fájdalom könnyei voltak ezek, hanem a tiszta, színtiszta boldogságé.

– Igen – suttogtam. – Mindig is tudtam.

Oszkár ujjai tovább siklottak a testemen, a mozdulata lassú és elmélyült volt. Mintha minden egyes körrel elmondaná, amit szavakkal nem lehet kifejezni.

– Soha nem engedlek el – súgta halkan, majd egy lágy csókot nyomott a homlokomra.