Barbi 22. fejezet

Egy újabb terv megvalósítása

Amint Oszkár kiszállt a taxiból, megigazította az ingét, mintha csak ezzel próbálná helyreállítani a kontrollt az iménti, majdnem lebukott helyzet után. Próbálta elnyomni a mosolyát, de hiába, én mindent láttam rajta. 

– Akkor legközelebb találkozunk – mondta halkan, de a hangjában ott volt valami különleges, amitől újból a kocsiba húztam volna magam mellé. – Örültem ennek az utazásnak.

A szavai egyszerre voltak hivatalosak és sokat sejtetőek. Én csak bólintottam, miközben próbáltam elrejteni a mosolyt, ami már készen állt, hogy szétfeszítse az arcomat.

– Majd máskor több kaviárral készülj – csípkelődtem, a hangom játékosan dorombolt.

Oszkár felnevetett, és egy pillanatra lehajolt az ablakhoz, az arca csak centikre volt az enyémtől. A szemében ott volt a kihívás, a vágy, és az a végtelen magabiztosság, amitől minden porcikám beleremegett.

– Kaviár, pezsgő, vagy bármi más, amit csak kívánsz – felelte halkan, és a tekintete végigfutott az arcomon. – De tudom, hogy úgyis csak én kellek neked.

Válaszolni akartam, de a szavai már így is elérték a céljukat. Csak egy sokatmondó mosollyal feleltem, és figyeltem, ahogy elindul a háza felé. Ahogy végignéztem rajta, a szívemben egyszerre tombolt a vágy és a kíváncsiság.

Ez a férfi mindig tudja, hogyan vegyen le a lábamról. És ez az utazás még csak a kezdet volt.

Ahogy a taxi lassan elindult, az ablakon át még egyszer utoljára rápillantottam. Oszkár hátrafordult, és az a féloldalas mosoly, amit küldött, ígéret volt: a kalandunknak koránt sincs vége.

Másnap reggel diadalittas mosollyal nyúltam bele a Louis Vuitton táskámba, ahonnan előhúztam Oszkár bankkártyáját. Egy elégedett mosoly kúszott az arcomra. Tudtam, hogy amit csinálok, nem éppen törvényes, de ő mondta, hogy bármit megad nekem, nem igaz? Akkor miért ne élvezném ki?

Magabiztos léptekkel haladtam végig Budapest legelegánsabb bevásárlónegyedén. Gucci, Prada, Louis Vuitton – a kirakatok csillogása hívogatott, én pedig engedtem a csábításnak. Belépve az egyik butikba, a hűvös, luxusszagú levegő körülölelt. A tekintetek rám szegeződtek, ahogy végigsiklottam az üzletek polcai között, és a legdrágább darabokat válogattam össze gondolkodás nélkül. A külön személyzet, akit kértem, már alig bírták tartani a tempót, ahogy egyre több holmit pakoltam rájuk. Egy selyemruha próbálása közben elnevettem magam. Oszkár most biztos szívrohamot kapna, ha látná, mennyi pénzt költök. De nem volt itt, és pontosan ez volt a lényeg. Néha jólesik feszegetni a határokat – és az ő türelmét.

A kasszához lépve hanyagul előkaptam a bankkártyáját, és a mosolyom csak még szélesebb lett, ahogy a kasszásnő végigmért. A tekintete gyanakvó volt, de nem érdekelt.

– A férjem adta oda, azt mondta, azt vehetek, amit csak akarok – jelentettem ki könnyedén, egy félmosollyal.

A nő még mindig méregetett, de végül elfogadta a kártyát, és a gép pittyenése megpecsételte a tranzakciót. Kész. Újabb győzelem.

A fizetés után intettem a személyzetnek, akik szorgalmasan felmarkolták a szatyrokat. Kilépve az utcára, a napszemüvegemet feltoltam az orromon, és úgy éreztem magam, mintha a világ a lábaim előtt heverne. Az utcán hömpölygő turisták egy pillanatra sem zavartak, sőt – csak még jobban élveztem a pillanatot, hogy kitűnök közülük. Mindennek tökéletesnek kellett lennie délutánra. Az új ruháim, a magas sarkúm, a sminkem. Ma Javierhez megyek. A hírek szerint kiengedték a börtönből, és nem hagyhatom ki ezt az alkalmat. Látni akarom az arcán, hogy megbánta, amit tett. Látni akarom, ahogy rádöbben, hogy nélküle sokkal jobban vagyok – és sokkal dögösebb.

A bejárati ajtó hangosan becsapódott mögöttem, ahol beléptem a családi házba. A nappali kihalt volt, csak a csend fogadott. Hát persze... Apa megint nincs itthon. Már meg sem lepődöm. Az üres falak és a magány már régóta ismerőseim. Egy apró sóhajjal léptem be, majd elindultam a lépcsőn a szobám felé, a kezembe szorítva a mai vásárlás eredményét: luxusmárkás szatyrok sorát. Felszaladtam a szobámba, és azonnal ledobtam a szatyrokat az ágyamra. A nap még nem ért véget, és ma este Javiernek látnia kell, hogy mit veszített el. Nekem pedig látnom kell a döbbenetet az arcán. Mosolyogva kezdtem kipakolni a ruhákat: selyem, csipke, dizájner darabok, amelyek tökéletesen kiemelik az alakomat.

Kiválasztottam egy fekete, testhez simuló ruhát, ami éppen elég sejtelmes, de nem közönséges. Kiválasztottam hozzá egy pár tűsarkút, majd a tükör elé álltam, hogy elképzeljem, milyen lesz a belépőm. Javier, készülj, mert ma este elérem, hogy megbánd minden döntésedet.

Ekkor megszólalt a telefonom. A kijelzőn Oszkár neve villant fel. Na, lebuktam. Egy kaján vigyorral az arcomon vettem fel a telefont.

– Szia, szívem! – köszöntem negédesen, miközben tovább pakoltam ki a ruhákat az ágyamra.

A vonal túlsó végén egy pillanatnyi csend állt be, majd Oszkár dühvel kevert higgadtsággal szólalt meg.

– Komolyan nyolcszáz ezer forintot költöttél a mai nap folyamán? Szóval nálad volt a kártyám. Mégis mire volt ez jó?

A hangjában ott bujkált az elfojtott indulat, de próbálta visszafogni magát. A képzeletemben láttam, ahogy az állkapcsa megfeszül, a szemei villámokat szórnak. Imádom, amikor így reagál. Elvigyorodtam, és az egyik ruhát könnyedén egy vállfára helyeztem, mintha mi sem történt volna.

– Bocsi, elfelejtettem szólni, hogy kölcsönkértem a kártyádat – mondtam ártatlan hangon, mintha teljesen véletlenül történt volna az egész.

A vonal túlsó végén egy mély sóhaj hallatszott. Már szinte láttam magam előtt, ahogy az ujjaival végigsimít a tarkóján, próbálva levezetni a feszültséget.

– Tudod, csak kérned kell, és mindent megadok neked – mondta halkan, a hangja sötét és bosszúszomjas volt, mégis tele ígérettel.

A szavai végigfutottak a gerincemen, kellemes bizsergést hagyva maguk után. Mindent megad nekem... Ez a gondolat veszélyesen jól hangzott. Mosolyogva a tükörbe néztem, és a szemem csillogott a kihívástól.

– Ezt észben tartom – feleltem halkan, szinte dorombolva.

A vonal túlsó végén Oszkár hangja alig hallható sziszegésként érkezett meg hozzám, tele feszültséggel és valami nyugtalanító ígérettel.

– Tudod, hogy ezért büntetés jár – morogta, a hangja mély és fenyegetően selymes volt.

A szavai végigkúsztak a gerincemen, mint egy forró lehelet. Egy önelégült vigyorral dobtam magam az ágyra, a szatyrok hangosan zörögtek alattam, mintha csak helyeselnék a helyzet komolyságával. A puha matrac körülölelt, a körülöttem lévő luxuscikkek pedig csak még édesebbé tették a lázadás ízét. A tekintetem az egyik szatyorból kikandikáló fekete csipkecsodára tévedt. Ujjaimmal végigsimítottam az anyagon, miközben Oszkár szavai visszhangoztak a fejemben. Az ajkaim közül egy halk kuncogás szakadt fel.

– Valóban? Miféle büntetés? – kérdeztem incselkedve, a hangom csábító volt, mintha csak egy szirén lennék.

A vonal túlsó végén pár pillanatnyi feszült csend állt be. Szinte éreztem, ahogy Oszkár próbálja visszafogni magát, próbálja megtartani a kontrollt, de tudtam, hogy ez csak még jobban felkorbácsolja benne a vágyat.

– Ne játszadozz velem, Barbi – mondta végül halkan, a hangja olyan mély volt, hogy libabőrös lettem tőle. – Tudod, hogy nem marad megtorlás nélkül.

A szavai mögött ott volt az ígéret, a veszély, a határfeszegetés – pont az, amire vágytam. Beharaptam az alsó ajkamat, és elképzeltem, hogyan nézhet ki most: az állkapcsa megfeszül, a tekintete elsötétül, a türelme határán táncol.

– Már alig várom – suttogtam, a hangom alig volt több egy leheletnél.

A telefon túlvégén Oszkár felnevetett, egy mély, rekedt nevetéssel, amiben ott lüktetett az a fajta kontrollált őrület, amit csak ő tudott ilyen tökéletesen művelni.

– Akkor készülj fel, kedvesem. Mert amikor legközelebb látlak, nem lesz menekvés.

A szívem kihagyott egy ütemet, a gyomrom apró görcsbe rándult az izgatottságtól. Pontosan erre vágyom. Azt akartam, hogy próbára tegyen, hogy a határokat elmosva játsszunk egymással.

– Számolom a perceket – válaszoltam, majd egy elégedett sóhajjal bontottam a vonalat.

Az ágyon fekve, körülöttem a drága ruhákkal, a szívem még mindig gyorsan vert. Annyira jól esett felbosszantani őt, és mindketten tudjuk, hogy ezzel túl mentem minden határon. És talán épp ez volt benne a legizgalmasabb.

A sötétvörös, térdig érő szoknya tökéletesen simult a testemre, és minden lépésnél körülölelt, mint egy puha bársony. A tűsarkú cipőm kopogása határozott ritmust vert a márvány padlón, miközben a „Titkos Társaság” klubjába léptem. Az ajtó mögött feltáruló világ lenyűgözött – még engem is, pedig nem vagyok az a könnyen elámuló típus.

A terem tompa, aranyszínű fényekkel úszott, a kristálycsillárok elegáns fényjátékot vetítettek a falakon. Mindenhol bőrkanapék, szivarfüst és pezsgőspoharakat tartó kezek. Az elit színe-java itt zsúfolódott össze, hatalom és befolyás lüktetett minden pillantásban és kézfogásban. Nos, Lehoczky Eliot tényleg tudja, hogyan kell klubot működtetni.

Megálltam egy pillanatra, hogy végignézzek a termen. Láttam, ahogy Eliot a bárpult mellett áll, egy drága whiskyt forgat a kezében, és azokkal a jéghideg szemeivel figyeli a vendégeit. Hah, ő se semmi figura. De ma este nem ő a célpont.

Ma az unokahúgáért, Milláért jöttünk.

Majd a pillantásom Oszkárra siklik, aki már ott állt az egyik dívány mellett, és engem figyelt. Azonnal észrevettem őt: fekete zakóban, sötét ingben volt. A tekintete találkozott az enyémmel, és az a hűvös, számító pillantás most valami veszélyes ígéretet hordozott. Ahogy elindultam felé, éreztem, hogy a feszültség egyre nő körülöttünk.

– Pont időben – mondta Oszkár halkan, mikor mellé értem. A hangjában ott bujkált a rejtett izgalom.

– Mindig időben vagyok – vigyorodtam el, majd a szemem sarkából Millát kerestem. A nő az egyik kanapén ült, hosszú vörös estélyi ruhájában, amely tökéletesen passzolt a fekete hajával. Kacéran nevetgélt néhány férfi társaságában, látszólag gondtalanul, de a szemében ott volt az a fajta éberség, amit csak az érez, aki mindig a vadász és a préda határán egyensúlyoz. Aztán látom, hogy Javier odamegy hozzá, és gyengéden elvezeti őt a pasi gyűrűből.

Azt hitték, hogy egy lépéssel előttünk járnak. Ó, milyen tévedés. Mindig egy lépéssel előttük járunk – ma este pedig bebizonyítjuk.

– Készen állsz? – kérdezte Oszkár, miközben az ajkai közel hajoltak a fülemhez, csak hogy senki más ne hallja.

– Mindig – súgtam vissza.

Az ujjaim ösztönösen végigsiklottak a ruha anyagán, érezve a combomra rögzített apró tőrt. Bár tudtam, hogy nem lesz szükségem rá, mindig megnyugtató érzés volt tudni, hogy van nálam valami, amivel megvédhetem magam.

Oszkár egy bólintással jelezte, hogy induljunk. A tekintetünk egy pillanatra összefonódott, és abban a pillanatban minden kétség eloszlott. Együtt vagyunk, és együtt vagyunk a legveszélyesebbek. Oszkár felkapta a telefonját, az állkapcsa megfeszült, a szeme pedig sötét árnyalatot öltött, miközben néhány gyors mondatot váltott az egyik emberével. A beszélgetés alig tartott pár másodpercig, de éreztem, hogy valami nincs rendben.

Amikor letette a telefont, a tekintete az enyémbe fúródott. Mély levegőt vett, mielőtt közölte volna a hírt.

– Azt mondja az egyik emberem, hogy Ábel nincs itt. Egy repülőbalesetben meghalt – mondta halkan, a hangja rezzenéstelen, mégis ott lüktetett benne a feszültség.

Egy pillanatra csend állt be közöttünk. Az agyam pörögni kezdett, próbálta összeilleszteni a darabokat. Ábel meghalt? Aligha. Egy mosoly húzódott az ajkamra, amit nem tudtam visszatartani. Az intuícióm, amely eddig sosem hagyott cserben, most is egyértelműen jelezte: ez csak egy újabb trükk.

– Szerintem ez csak egy átverés – mondtam higgadtan, a tekintetem Millára szegeződött, aki még mindig a bársony fotelben ült, hosszú vörös ruhájában, tökéletes pókerarccal. – Mert ha Ábel tényleg meghalt volna, Milla nem lenne itt ilyen nyugodtan.

Oszkár szeme szikrázott az elismeréstől. Tudta, hogy igazam van. Milla nem az a nő, aki bármilyen veszteséget könnyen viselne. Ha Ábel tényleg meghalt volna, a gyász vagy a bosszúvágy jelei ott lennének a tekintetében. De ő? Túl magabiztos volt, túl nyugodt.

– Valamit terveznek – morogta Oszkár, miközben a tekintete pásztázta a tömeget.

Bólintottam, és a szemem sarkából figyeltem, ahogy Milla elegánsan kortyol a poharából, miközben a férfiak, akik körülötte sündörögtek, mit sem sejtve nevetgéltek. Valami nem stimmelt. A csendes mosolya mögött ott lapult valami sötét, alattomos terv.

– Milla csak csali – suttogtam Oszkárnak. – Ha ő itt van, akkor Javier is valahol a közelben lehet. És Ábel... ha él, akkor biztos, hogy ő húzza a szálakat.

Oszkár elgondolkodva bólintott, a keze ökölbe szorult.

– Ideje lépnünk, mielőtt ők támadnak ránk – jelentette ki, a hangja kemény volt, mint az acél.

Oszkár

A tükörszoba halvány, kékes fényei visszatükröződtek a falakon, mintha ezer szempár figyelne egyszerre. Elhelyezkedtem a fotelben, kezemben egy pohár whiskyvel. A borostyánsárga ital lassan lötyögött a kristálypohárban, miközben ujjaim végigfutottak a hűvös üvegen. Az embereim már készen álltak az akcióra, csak idő kérdése volt, hogy elinduljon a játszma. A telefonom némán pihent az asztalon, de éreztem, hogy bármelyik pillanatban életre kelhet. Kíváncsi voltam, ki lépi át először az ajtóm küszöbét.

Bár minden idegszálam a küldetésre összpontosított, a gondolataim újra és újra elkalandoztak Barbi felé. Az édes, csábító hangja, ahogy a fülembe sóhajt. Ahogy a két lába közé szorít, és az élvezet hullámai végigszáguldanak rajta. Ha sikerrel járunk, meg fogom jutalmazni. Megérdemli. Mindig is tudtam, hogy Barbi zseni. Az ötletei pontosan olyanok, mintha belelátna a lelkem legrejtettebb zugaiba – abba a sötét, mocskos mélységbe, amit én magam sem szeretek látni.

De ő sem szent, ebben biztos vagyok. Mindketten a határon táncolunk, ahol már nem lehet megkülönböztetni a helyeset a helytelentől. Visszagondolok az ajkaira, amik minden csókban égettek, a dús kebleire, a kecses lábaira, amik mintha arra lettek volna teremtve, hogy magukhoz láncoljanak.

A tenyerem izzadtan simult az üvegpohárra. A whisky csillogott a félhomályban.  Az első korty keserű volt és perzselő, mintha az ital magába szívta volna az összes feszültséget, ami bennem lüktetett. A második korty már simább volt, de a gondolataimat nem tisztította ki.

A telefonom még mindig némán feküdt az asztalon. A csend fullasztóvá vált. Minden izom a testemben megfeszült. A háború bármelyik pillanatban elkezdődhetett.

És én készen álltam.

Sejtem, hogy Javier ismerősei közül fog valaki megjelenni. Az ösztöneim ritkán csaltak meg. És akkor az ajtó hangtalanul kinyílt. A tükörszobában minden mozdulat duplán látszott, így amikor megláttam, ki lépett be, hirtelen felültem. Egy pillanatra azt hittem, csak a tükrök űznek velem tréfát.

Milla.

A nő elegánsan, mégis kihívóan lépett be a szobába, egy dögös szerkóban feszített. A domborulatait kiemelte a ruhája, és luxus parfüm illat lengte körül. Hát persze, hogy ő jött. Gyorsabban besétált a csapdámba, mint azt valaha gondoltam volna. A szám sarkában halvány mosoly jelent meg, miközben kortyoltam egyet a whisky-ből. Szóval ezt akarod? Legyen.

Milla tekintete találkozott az enyémmel, és egy önelégült, kihívó mosoly jelent meg az arcán. Lassan, érzékien közelebb lépett, a magas sarkú cipője finoman koppant a padlón, ahogy a csípője ritmikusan ringott. A zene alig hallhatóan szűrődött be kintről, de ő anélkül is tökéletesen tartotta a ritmust. Hirtelen mozdulattal fordult meg, majd elkezdett táncolni előttem, mint egy profi. A teste hullámzott, vonaglott, a tánca egyszerre volt kihívó és veszélyesen csábító.

A tekintetem végigsiklott rajta, ahogy a fénysugarak megcsillantak a bőrén. A koreót tökéletesre fejlesztette, de tudtam, hogy ez csak egy álarc. Egy szajha magabiztosságával mozgott, de a szemeiben ott parázslott a számítás és a manipuláció. Nem tudtam letagadni, hogy imádtam nézni. Az ujjaim önkéntelenül is végigsiklottak a poharam oldalán, majd egy pillanatra felemeltem a kezem, és hagytam, hogy az ujjaim végigsimítsanak a testén. Éreztem a feszes ruha alatt a forró bőrét, a teste finoman remegett az érintésemtől, de a mosoly nem hervadt le az arcáról.

Leült a fotellel szemben, majd ott folytatta a táncot, ahol lassan és érzékien mozgott.A teste lágyan hullámzott, mintha a levegőt formálná körülöttem. Basszus Milla...Mit teszel velem? A vonaglása céltudatos volt, minden mozdulata azt üzente: uralom a helyzetet. De engem nem lehetett ilyen könnyen megtéveszteni. Figyeltem minden rezdülését, minden leheletnyi gesztusát. Nem tagadom, tetszett a műsor. Párszor ösztönösen megérintettem a derekát, a karját, ahogy elhaladt mellettem. Élveztem a játékot, amíg tartott. De a vége felé kezdtem sejteni, hogy valami itt nem stimmel. A mozdulatai túlságosan kiszámítottak voltak, a tekintete rideg maradt. Mintha csak egy szerepet játszana, és nem engem látna magával szemben.

Ideje volt befejezni a táncikálást. Amikor legközelebb hozzám hajolt, magamhoz rántottam és megcsókoltam. Az ajkai hidegek voltak, a teste megfeszült. Undorodott. Ez tisztán látszott. Hamar elengedtem, és végigsimítottam a haját, hátrasimítva a füle mögé.

– Örülök a találkozásnak, Milla – mondtam halkan, egy kis éllel a hangomban.

Láttam, hogy teljesen ledermed. Az arca egy pillanatra megrándult. Pont erre számítottam.

– Maga honnan tudta? – kérdezte tőlem, a hangja kemény volt, de a bizonytalanság ott bujkált mögötte.

Elmosolyodtam.

– A szemed színét nem tudod megváltoztatni, és a smink sem segített rajtad. A kis madarak csiripelték, hogy bevetésen vagy. Valami átalakításon is voltál... – végignéztem rajta elismerően – Baromi jó nő lettél, hallod... Ha nem lennél a lányom barátnője...

Próbáltam provokálni, hátha kibillentem az egyensúlyából, de ő nem hagyta magát.

– Szerintem itt állj le a fantáziáddal – szólt rám határozottan, a tekintete villámokat szórt.

Elvigyorodtam. 

– Hát jó, ha így akarsz játszani, másképpen is lehet... – mondtam, majd intettem az embereimnek. – Fiúk!

Még mielőtt tiltakozhatott volna, egy nedves rongyot szorítottak a szája elé. Láttam a döbbenetet a szemében, majd lassan elernyedt. Kár érte. Ügyes volt, de nem eléggé. Felálltam, megigazítottam a zakómat, és elővettem a telefonomat. Az ujjaim türelmetlenül doboltak a készülék peremén, miközben a számot tárcsáztam. A feszültség lüktetett bennem, valami gyors, nyers levezetésre volt szükségem. A vonal kicsöngött, de nem jött válasz. Barbi nem veszi fel. Egyre nőtt bennem a frusztráció. Nem volt időm drámázni.

Kiléptem a szobából, és felsétáltam a klub felső részére. A korlát mellett állva lepillantottam a zsúfolt tánctérre. A fények cikáztak, a zene dübörgött, az emberek elvesztek a ritmusban és az alkohol mámorában. Egy pillanatra megkönnyebbültem, amikor megláttam, hogy a Lehoczky-ék sehol sincsenek. Ma este nem akartam több bonyodalmat. Lassan elindultam lefelé, a tömeg felé. Útközben egy nő nekem ütközött. A tekintete szikrázó volt, a mosolya kihívó. Azonnal a karomba kapaszkodott, mintha pontosan tudta volna, hogy éppen őrá van szükségem. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy lerázom, de aztán úgy döntöttem, hogy ő lesz a gyors megoldás.

Szó nélkül fogtam meg a kezét, és a legközelebbi privát szektor felé húztam. Ahogy beléptünk, az ajtó becsukódott mögöttünk, és azonnal rátapadtam az ajkaira. Éreztem, ahogy a teste belesimul az enyémbe, a kezei mohón markoltak, ruhámat tépték. Nem kellett kérlelnem. Ő is ezt akarta.

Ledobtam a zakómat, majd visszatoltam a nőt a falhoz. A szeme csillogott a vágytól, az ajkai kipirultak. Közelebb hajoltam, és a fülébe súgtam:

– Csak tedd, amire kérlek.

Láttam, ahogy elönti a pír az arcát. Szótlanul bólogatott, a légzése szaporább lett. A kezeimet végighúztam a derekán, éreztem, ahogy megborzong az érintésemtől. Ez most nem a szerelemről szólt, csak a kontrollról, a hatalomról, a pillanatnyi kielégülésről. Óvatosan térdre helyeztem őt, végignéztem kecses vonalain, de akármennyire is vonzó volt, nem tudtam nem összehasonlítani Barbival. Hmm.. Letépem róla a textilt, mire a csaj meglepetten felnevetett. Én pedig lehúztam magamról a nadrágot, és a boxert. Már nagyon kemény voltam. Muszáj megtennem. Ezért minden előzmény nélkül bele hatoltam a csajba. Ő pedig azonnal felnyögött, én pedig nem bírtam uralkodni magamon. Elkezdtem keményen dugni, és tudtam, hogy amit teszek, az megcsalásnak számít. De Barbi nem volt a barátnőm... még nem. Mégis elég volt csak elképzelnem őt. A cserfes stílusát, a nevetését, a piros ajkait, és a gyönyörű szemeit. Máris a csúcsra jutottam. Bár nem volt olyan jó, mint Barbival, de legalább kielégültem. Egy darabig még remegett alattam a csaj, én pedig azonnal elhúzódtam tőle. Felkaptam a nadrágomat, és kisiettem a szobából. Nem akartam szembenézni vele. 

Én csak Barbarát akartam.

Amikor hazaértem sötétség fogadott. Senki nincs itthon. A cipőm tompán koppant a padlón, miközben beljebb léptem. A nappali félhomályában csak a város fényei vetettek mozdulatlan árnyékokat a falra. Egy mély sóhajjal indultam a hálószobám felé. Az este... ez az este totális káosz volt. De legalább a célunkat elértük: Millát sikerült elrabolni.

Az adrenalin még mindig tompán lüktetett az ereimben, miközben átvágtam a nappalin és a hálószobám felé vettem az irányt. Ledobtam a zakómat a székre, meglazítottam az ingem nyakát, majd hanyatt dőltem az ágyon. A testem fáradt volt, de az elmém még mindig pörgött, mint egy túlterhelt motor. Az emlékeim visszapörögtek az este pillanataihoz. A tükörszoba kékes fényei, Milla kihívó mosolya, ahogy abban a dögös ruhában vonaglott előttem, mintha csak egy végzetes kihívásra készült volna. A tánca maga volt a tökéletes csábítás és manipuláció. Az a nő tudja, hogyan használja a testét fegyverként.

De aztán a gondolataim továbbsiklottak. Az este privát részlegén történt gyors, forró találkozásra egy idegen nővel, akinek még a nevét sem kérdeztem meg. Egy újabb alkalmi kaland, egy újabb pillanatnyi kielégülés, ami után csak az üresség maradt.

Mindenkivel összejöttem… csak Barbival nem.

Az állkapcsom megfeszült a gondolatra. Barbi mindig kiszámíthatatlan volt, mindig egy lépéssel előttem járt, és pontosan tudta, hogyan húzzon csőbe. És én hagytam neki. Az összes alkalmi kaland ellenére ő volt az, aki igazán foglalkoztatott. De az, ami kettőnk között feszült, valahogy sosem lépte át azt a határt. Felsóhajtottam, és felültem az ágyon. A lakás üres csendje nyomasztóan telepedett rám. Dorina ma este is a barátaival volt. Az én lányom – akit próbáltam megóvni mindentől – már rég kinőtt abból, hogy folyton a közelemben legyen. Folyton jön-megy, mint egy szabad madár. Talán megszokhattam volna már, de valamiért most nehezebb volt elviselni ezt az ürességet.

Lassan felálltam, és elindultam a fürdőszoba felé. A tükörből saját fáradt tekintetem nézett vissza. A víz hangja betöltötte a teret, ahogy megnyitottam a zuhanyt. A forró vízcseppek végigfolytak a vállamon és a hátamon, lemossák az este mocskát és feszültségét, de a gondolataimat nem tudták elcsendesíteni.

Barbi ragyogó arca villant be előttem. Miért van az, hogy minden más könnyen megszerezhető, csak ő nem? Nem bírom tovább! Elzárom a csapot, és a derekamra tekerem a törölközőt. A gőz lassan oszlik szét a fürdőszobában, és egy pillanatra lehunyom a szemem, próbálva elűzni a fejemben kavargó gondolatokat. Ekkor hirtelen bevágódott a bejárati ajtó. A zaj úgy hasított végig a házon, mint egy hidegrázás. A következő pillanatban léptek dübörgése hallatszott a lépcső felől. Ismerős ritmus volt – dühös, elszánt, mégis törékeny.

Gyorsan kiléptem a fürdőszobából, a folyosóra érve megpillantottam Dorinát. A lányom ott állt a lépcső tetején, a szemei vörösek és könnyesek voltak. A tekintete találkozott az enyémmel, és abban a pillanatban a gyomrom görcsbe rándult. Valami nincs rendben. Nagyon nincs.Dorinával szemben álltam, de egyikünk sem mozdult. Mintha idegenek lennénk, nem pedig apa és lánya. Próbáltam kitalálni, mi járhat a fejében, de a saját bűntudatom olyan hangos volt, hogy alig hallottam a gondolataimat. Az arca tele volt fájdalommal és csalódottsággal, amitől még inkább összeszorult a mellkasom.

Mi történt vele? Mi történt velünk?

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de végül nem jöttek szavak. Csak egy apró könnycsepp gördült le az arcán, mielőtt sarkon fordult volna, és beviharzott a szobájába. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte, a hangja visszhangzott bennem, mintha egy pofont kaptam volna. Ott álltam a folyosón, a törölközővel a derekamon, tehetetlenül. Hirtelen csend borult rám. Ez a csend a kimondatlan szavakból, az el nem töltött időből és a kihűlt kapcsolatokból született.

Ezt is jól elcsesztem. Nem tudok kommunikálni a saját lányommal.

A kezem ökölbe szorult. Mégis hogy jutottunk idáig? Túl sok időt töltöttem azzal, hogy más dolgokkal foglalkoztam, más harcokat vívtam. Dorina közben felnőtt, és észre sem vettem. Mindig azt hittem, hogy van még időm – időm arra, hogy pótoljak mindent, amit elszalasztottam. De most úgy tűnt, az idő bőven elfogyott. Mély levegőt vettem, és lassan kifújtam. Nem hagyhatom, hogy ez így maradjon. Nem hagyhatom, hogy a saját lányom eltávolodjon tőlem, miközben én csak sodródom az árral.

Odaléptem Dorina ajtajához, és halkan kopogtam. Nem voltam biztos benne, mit fogok mondani, de tudtam, hogy beszélnem kell vele. Most nem hátrálhatok meg.

– Kicsikém... – szóltam halkan. – Beszélhetünk?

A válaszra várva a folyosón álltam, és életemben először úgy éreztem, hogy ez a beszélgetés fontosabb bármelyik akciónál vagy ellenségnél, akivel eddig szembenéztem. Ez volt az a harc, amit nem veszíthetek el.

A kérdésem után Dorina ajtaján keresztül csak egy kétségbeesett, síró hang szűrődött ki:

– Hagyjál békén, apa! – kiáltotta, majd tompa puffanás jelezte, hogy az ágyra vetette magát. Hallottam, ahogy a párnába fúrja a fejét, a halk szipogása a szívembe mart.

Tehetetlenül álltam az ajtó előtt, az ujjaim ökölbe szorultak, majd elernyedtek. Nem tudtam, mit mondhatnék, hogy helyrehozzam. A mellkasomban éreztem, hogy összezsugorodik a szívem. Csak jó apa akartam lenni. Egy stabil pont az életében, akire mindig számíthat. Ehelyett most úgy tűnt, hogy csak fájdalmat okozok neki, bármennyire is próbálkozom. Hirtelen felcsendült a zene a szobájából – a dübörgő basszus és az éles, zaklatott dallam elnyomta minden további próbálkozásomat. A zene hangosan bömbölt, mintha azzal akarná kizárni a világot, és velem együtt minden problémát is.

Hangosan felsóhajtottam, és még mindig ott álltam a szobája előtt. A kezem még mindig a kilincs fölött lebegett, mintha egy láthatatlan erő visszatartott volna attól, hogy benyissak. Talán nem is akartam benyitni. Talán féltem attól, amit látnék: a lányomat, aki annyira összetört, hogy alig ismernék rá. Lassan leengedtem a kezem, és hátrébb léptem. A zene tovább dübörgött, mintha ezzel jelezné, hogy az ajtó túloldalán számomra nincs hely. Eszembe jutott Barbi, ahogy múltkor kizárt a szállodai szobából. Akkor is ugyanaz a fojtogató érzés markolt a torkomba: a kirekesztettség. Ott dühös voltam rá, talán jogosan. De most... Dorinára képtelen lennék haragudni. Ő az életem, a mindenem. Mindig is jó gyerek volt, de az utóbbi időben megváltozott. A bulizás, Javier és az ő társasága... Nem tetszett ez az irány, de mit tehettem volna?

Javier és Dorina unokatesók. A szüleim totál odáig voltak a bátyámért Sebastianért, amikor nyolc éves voltam csak egy legót kaptam, ő meg egy számítógépet. Mivel Sebastian okos gyerek volt, gyorsan a család kedvence lett, míg én kívülálló maradtam, hiába próbálkoztam. Csak akkor változott meg minden, amikor saját céget alapítottam. Hirtelen mindenki megtalált – térden csúszva könyörögtek pénzért és figyelemért. Dorina egy ideig szerelmes volt Ábelbe,most viszont már egy másik fiú után sóhajtozik. Bárcsak tudnám, ki az a gazfickó... 

Féltettem őt, talán jobban, mint bárki más ezen a világon.

– Én csak jó apa akartam lenni... – mormoltam magam elé, de a szavak üresen hullottak a semmibe.

Az önvád keserű íze lassan szétterjedt bennem. Megpróbáltam, tényleg megpróbáltam, de úgy tűnt, hogy minden igyekezetem kevés. Mintha már túl késő lenne bármit is helyrehozni. Lassan elindultam a saját szobám felé, a lépteim tompán kopogtak a padlón. Minden egyes lépéssel úgy éreztem, mintha egy kicsit távolabb kerülnék tőle. Az otthonom hűvös falai most még üresebbnek tűntek, mint valaha.

Az ágyra rogytam, a törölköző még mindig a derekam köré tekerve. A plafont bámultam, a gondolataim szanaszét szaladtak. Az elmúlt évek képei peregtek a fejemben – a mosolygó kislány, aki régen a karjaimba ugrott, amikor hazajöttem, most egy zárt ajtó mögött sírt, távol tőlem. Talán még nincs minden veszve. Talán lesz még egy esélyem, hogy helyrehozzam. De most... most csak egy fáradt, kimerült férfi voltam, aki elvesztette az irányítást az élete egyetlen igazán fontos darabja felett. Az ajtón túlról még mindig dübörgött a zene, de valahol mélyen, a lüktető basszus alatt ott volt a fájdalmunk közös dallama.