Barbi 25. fejezet

A nagy átverés

Oszkár

A whisky keserű íze végig marta a torkomat, de most semmi sem tudta tompítani azt a tüzet, ami bennem lángolt. A pohár tompa koppanással ért földet az asztalon, de a hang nem hozott megnyugvást. Csak még jobban felerősítette a bennem tomboló dühöt.

Ábel életben van.

A szavak visszhangként verődtek a fejemben, és minden egyes ismétlésnél csak nőtt a bennem feszülő harag. A repülőbaleset, a hírek, a pletykák… Minden hazugság volt. Ábel kibabrált velem. Újra. És én hagytam, hogy megtévesszen.

Barbi halk léptekkel közeledett felém. A jelenléte olyan volt, mint egy nyugtató balzsam a sebeimre, de most még ő sem tudott elérni hozzám. A düh egy vastag falat húzott közém és mindenki más közé. A világ összes szeretete sem tudta volna most lecsillapítani azt a tüzet, amit Ábel gyújtott bennem.

– Drágám… – szólalt meg halkan Barbi, a hangjában ott bujkált az aggodalom. – Próbálj megnyugodni. Van még előnyünk.

Nem válaszoltam. Csak morogtam valamit az orrom alatt, miközben újra töltöttem a poharamat. A whisky sötét borostyán színe megtört a pohár üvegén, mintha magába szívná a dühemet. Úgy éreztem, hogy minden korttyal elnyomhatok valamit magamban, de az igazság az volt, hogy csak még jobban feltüzelt. A győzelem, amit elterveztünk, már nem volt olyan édes. Ábel és Milla túljártak az eszemen, és ezt nem tudtam lenyelni.

– Nem érti meg, hogy mit veszített – sziszegtem, miközben az ujjaim megfeszültek a pohár körül. – Figyelmeztettem, hogy elveszem mindenét, ha nem hátrál meg. És mit csinált? Ellenem fordult, végleg.

Barbi leült mellém, és a kezét finoman a combomra helyezte. Az érintése meleg volt, megnyugtató, de most minden idegszálam pattanásig feszült. Ahogy Barbi keze ott pihent a combomon, valami meleg áramlott végig a testemen. Az érintése nem csupán fizikai volt; egyfajta láthatatlan kötelék is, ami újra meg újra emlékeztetett rá, hogy nem vagyok egyedül. Hogy minden viharon, minden bosszúságon és nehézségen át itt van, velem marad, mert ő ilyen – hűséges, kitartó, és végtelenül szeretetteljes. Büszke voltam rá, büszke voltam ránk, hogy mi ketten, együtt állunk helyt, bármi történjen is.

Egyszer csak felém fordult, széles mosollyal az arcán. Mielőtt bármit tehettem volna, már az ölemben ült. Ujjai puhán siklottak a tarkómra, karjai lágyan körbefonták a nyakam. Egy pillanatra megállt az idő. Az illata – az a finom, édes parfüm, ami mindig is az ő sajátja volt – elárasztotta az érzékeimet. Mintha minden aggodalmam egy szempillantás alatt eltűnt volna, mint amikor a napfény áttöri a sötét felhőket.

– Oszkár, Milla még mindig a foglyunk – emlékeztetett halkan. – Ez az aduászunk. Használjuk ki.

Hirtelen elfelejtettem, miért is bosszankodtam. Minden gondolat, ami eddig nyomasztott, egyszerűen kifolyt a fejemből. Csak ő volt ott, a közelsége, a tekintete, ami engem tükrözött vissza. Ez a két szó – „Milla a foglyunk” – mindig csodát tett. Mintha ezekkel a szavakkal új erő szivárgott volna az ereimbe. Mert tudtam, ha ő velem van, tényleg nincs olyan akadály, amit ne tudnánk legyőzni. Büszkeség töltött el újra. Nem csak azért, hogy ő az életem része, hanem azért is, mert én lehettem az, akinek ő ezt a szeretetet adta. És bár néha elvesztem a saját gondjaimban, ő mindig visszahozott. Mindig hazavezette a lelkem.

– Milla fogságban tartása csak egy időleges megoldás. Ábel okos. Ha most nem sikerült megtörni, később még nehezebb lesz – morogtam.

Barbi szeme villant egyet, és az arcán az a határozott kifejezés jelent meg, amitől mindig új erőre kaptam.

– Akkor gondolkodjunk új terven. Most nem veszíthetjük el a fejünket – mondta, a hangjában sziklaszilárd elszántsággal.

Lenéztem a pohárra, a kezem újra ökölbe szorult. Barbinak igaza volt. Most nem engedhetem meg magamnak, hogy a harag elhomályosítsa a gondolkodásomat. Még mindig előnyben vagyunk, és ezt az előnyt nem dobhatom el csak azért, mert Ábel egy lépéssel előbb járt. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam. A mellkasom még mindig feszült, de a haragom kezdett formát ölteni. Most már nem csak tombolt – célja volt.

– Rendben – mondtam végül, a hangom mélyebb volt, mint valaha. – Milla nálunk van. Használjuk ki, hogy nála van a kulcs Ábel gyenge pontjához.

Barbi bólintott, a szemei elszántan csillogtak. Tudtam, hogy vele bármit véghez tudok vinni. Az én tüzem és az ő éles elméje együtt legyőzhetetlen kombináció. Felálltam közben Barbi leugrott az ölemből, a poharat félretoltam, és Barbi felé fordultam. A tekintetünk találkozott, és éreztem, hogy a harag helyét lassan átveszi a hideg, koncentrált eltökéltség.

– Ez a beszéd, szívem! – csattant fel, a hangjában visszhangzott az erő és elszántság. – Meglátod, ha bekeményítünk, miénk a győzelem!

Barbi ajkán halvány mosoly játszott, de a tekintete acélkemény volt. Láttam benne a tüzet, amit én gyújtottam, és ami most lángra lobbantotta az enyémet is. Nem volt helye a kétségeknek, nem volt helye a félelemnek. Ezúttal mi fogunk diadalmaskodni.

Felálltam az asztaltól, a poharat határozott mozdulattal félretoltam. A whisky már nem volt szükséges, hogy bátorságot adjon – az éles elhatározás józanítóbb volt bárminél. Barbi felé fordultam, a tekintetünk találkozott, és az a vibráló feszültség, ami mindig köztünk volt, most szilárd elszántsággá formálódott.

– És most mi leszünk azok, akik nevetnek a végén – mondtam, a szavak jeges ígéretként csengtek.

Barbi egy lépéssel közelebb jött, és finoman megfogta a kezem. Az érintése meleg volt, de az ujjai erősek, stabilak. A szemében ott csillogott a veszély, az a fajta féktelen bátorság, amit csak ő tudott megmutatni.

– A végén mindig mi nevetünk, Oszkár – felelte magabiztosan. – Csak még nem jött el az ideje, hogy megmutassuk.

Elmosolyodtam. Ez a nő mindig tudta, hogyan tartson a realitás talaján, miközben a győzelem felé vezetett. Az én tüzes hevességem és az ő hideg számítása tökéletes egyensúlyt teremtett. Ketten együtt olyan kombinációt alkottunk, amit nem lehetett megtörni. Hiába van köztünk jelentős korkülönbség, ez csak még különlegesebbé tette a köztünk lévő köteléket

– Akkor ideje, hogy elővegyük a következő lépésünket – mormoltam, és a tekintetem az ajtóra siklott. – Millát kihasználjuk, de csak annyira, hogy Ábel érezze: ez az egész már rég nem az ő kezében van.

Barbi bólintott, és egy pillanatra a szemeimbe nézett. Nem volt szükségünk több szóra. Az elhatározás megszületett, és most már csak véghez kellett vinni.

Ezúttal nem csak a győzelemre játszottunk. Ezúttal a teljes megsemmisítés volt a cél. És mi ketten, kéz a kézben, nem fogunk elbukni.

– Honnan a fenéből tudta, hogy a klubban vagyok? – förmedtem az egyik emberemre, aki néhány fontos információval látott el. Az eszem megállt. Ábel újra túljárt az eszemen, és most úgy tűnt, bármi áron meg akarja menteni Millát. Nem érdekelték a megállapodás feltételei, nem akart elhagyni az országot. A makacssága bosszantott, de egyben fel is tüzelte bennem a haragot.

Ez nem lesz egyszerű játék.

Nincs más választásom, mint lemenni az alagsorba, és Millát szembesíteni a helyzettel. Tudnia kell, hogy most már nincs kiút. Barbit otthon hagytam. Nem akartam, hogy belekeveredjen ebbe a mocskos játszmába. Ismerem őt. Tudom, hogy Milla jelenléte elültetné benne a féltékenység magját, és most nem hiányzik, hogy ez az ügy még bonyolultabbá váljon. Megigazítottam a zakómat, vettem egy mély levegőt, majd elindultam lefelé a rozsdás vasajtó irányába. A lépcső nyikorgott a cipőm alatt, és lesiettem. Az alagsor fogadott a maga koszos, áporodott szagával, amitől összerándult az orrom.

Remélem, Milla már hozzászokott ehhez a bűzhöz.

Amikor beléptem a cellába, a látvány nem lepett meg. Milla még mindig ki volt ütve, a kezei a szék karfájához kötözve, a feje lehanyatlott, hosszú haja takarta az arcát. A halvány fényben láttam a karikákat a szeme alatt, az arca sápadt volt, de a vonásai még így is határozottságról árulkodtak.

Körbejártam a széket, a cipőm talpa halkan koppant a betonpadlón. Az egyik őrre néztem, aki feszült vigyázzban állt a sarokban.

– Ébreszd fel. – A hangom jeges volt és éles, mint egy penge.

Az őr bólintott, majd egy kis vizet fröcskölt Milla arcába. A nő halkan nyögött, az arcizmai megrándultak, majd lassan kinyitotta a szemét. Az első pillanatban zavartan pislogott, de aztán a tekintete kitisztult, és azonnal rám meredt. A szemében ott izzott a dac, a félelem árnyéka pedig csak még izgalmasabbá tette a helyzetet.

Az ajkai résnyire nyíltak, a hangja rekedt volt, amikor megszólalt:

– Mi történt?

Közelebb léptem hozzá, a cipőm tompán koppant a hideg betonon. Egy gúnyos mosoly jelent meg az arcomon, ahogy leereszkedtem hozzá, a tekintetembe cseppnyi könyörület sem vegyült.

– Szia, kislány! – szólaltam meg halkan, de a hangomban feszülő fenyegetés érezhető volt. – Nagyon nagy bajban vagytok Ábellel. Az volt a megállapodásunk, hogy eltűnik az országból. Erre még mindig itthon van, és klubokban múlatja az időt. Enyje-benyje.

A gúnyos vigyorom ott égett az arcomon, ahogy közelebb hajoltam hozzá. Láttam a szemében felvillanó gyűlöletet, de csak még jobban felkorbácsolta bennem az élvezetet.

– Tűnj el a közelemből! – sziszegte, a hangja remegett a dühtől.

Felnevettem, a nevetésem visszhangot vert a szűk helyiség falai között.

– Milla, szívem, ne legyél mérges – feleltem halkan, a szavakat úgy ejtettem ki, mintha mézzel lennének bevonva. – Hiszen te vagy a foglyom. Ábel pedig pontosan azt kapja, amit megérdemel.

Milla szeme villámokat szórt. Tudtam, hogy a büszkesége soha nem engedné, hogy behódoljon, de ez csak még élvezetesebbé tette a játékot.

– Engedj el, és megkapod, amit kérsz! – kiabálta dacosan, a hangja visszaverődött a falakról.

Közelebb hajoltam hozzá, az arcom csak centikre volt az övétől, éreztem a légzését, ami egyre szaporább lett.

– Nem kell itt a felhajtás, Milla. Elég volt a kis csábító táncodból is. Vagy esetleg szeretnél még egy kört? – kérdeztem, a számat kaján vigyor torzította el.

– Undorító vagy! – vágta a fejemhez, a hangja reszketett az undortól és a haragtól.

A szavai csak szórakoztattak. Nem volt benne semmi, amivel felhúzhatott volna. Csak még jobban élveztem a helyzetet.

– De drága vagy! Micsoda bókok! – feleltem gúnyosan. – Azt hiszem, egyre jobban kedvellek.

Az ujjaim puhán végigsiklottak az arcán, de éreztem, ahogy megborzong az érintésemtől. Egy hűvös mosoly játszott az ajkamon. Milla elrántotta a fejét, a szeme szinte villámokat szórt.

– Ne érj hozzám! – sziszegte, a hangja jeges volt.

Felvontam a szemöldököm, és hátrébb léptem.

– Hát legyen, ahogy akarod! – mondtam ridegen, majd az embereimre néztem. – Fiúk! Vigyétek a fogdába. Ott majd rájön, hogy végülis én kellek neki.

A hangomban ott csengett a kegyetlenség. Milla szemei elkerekedtek, de a büszkesége nem hagyta, hogy megijedjen. A két kigyúrt fickó közelebb lépett hozzá, és könnyedén felkapták a székkel együtt. Milla még mindig küzdött, a tekintetét az enyémbe fúrta, és utoljára még kihajította a mérgét.

– Soha nem leszek a tiéd! Soha! Világos?! – üvöltötte.

A hangja élesen visszhangzott a folyosón, miközben már vitték kifelé. Az állkapcsom megfeszült, éreztem, hogy a dühtől lüktetni kezd a halántékom. A szavai még mindig ott keringtek a fejemben, és valami forró, perzselő érzés futott végig rajtam. Nem is tudom, mi dühített fel jobban: a kihívás, amit elém dobott, vagy az, hogy tényleg sikerült kibillenteni az egyensúlyomból. Az asztalra csaptam, a tenyereim hangosan csattantak a hideg fán.

A rohadt életbe, hogy ez a nő mindig képes egyszerre felbosszantani, és felizgatni! De ennek még közel sincs vége! Milla még nem tudta, hogy velem nem lehet packázni. És a végén úgyis én fogok nevetni.

Másnap reggel megkértem az embereimet, hogy vigyék el egy stylisthoz Millát, és öltöztessék valami elegáns ruhába. Az ujjaim doboltak az oldalamon, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. A tervem merész volt, talán túl merész is, de nem volt más választásom. Ha az embereim által beszerzett információk pontosak, akkor a Lehoczky-gála tökéletes lehetőséget kínált arra, hogy lépéselőnybe kerüljek Ábellel és Milla családjával szemben.

Milla már úton volt a stylist felé, hogy elegáns ruhát válasszanak neki. A szerephez, amit szántam neki, tökéletes kinézet kellett. De mielőtt még a gála estéje eljönne, volt egy másik problémám is.

Barbi.

Nem tudtam, hogyan fogja fogadni az ötletemet. Bizarr volt, ezt nem tagadhatom. De szükségem volt rá. Minden részletnek tökéletesnek kellett lennie, különben az egész terv dugába dőlhetett. Nagyot sóhajtottam, majd tárcsáztam Barbit. A telefon pár másodpercig kicsöngött, mielőtt vidám, életettel teli hangja betöltötte a fülemet.

– Szia, szívem! – köszönt, a hangja tele volt energiával, mintha már várt volna rám.

Egy pillanatra elmosolyodtam, de a mosolyom gyorsan lehervadt. Nem tudtam, hogyan tálaljam neki ezt az abszurd ötletet. Beletúrtam a hajamba, a tekintetem a plafonra szegeződött, mintha onnan vártam volna a válaszokat.

– Szia, drágám! – válaszoltam halkan. – Figyelj, lenne egy kérésem.

Kivételesen a szavaim bizonytalannak tűntek, amitől még idegesebb lettem. Nem voltam az a típus, aki hezitál, de most… más volt. Mély levegőt vettem, majd gyorsan kiböktem:

– Csak arra szeretnélek kérni, hogy egy darabig játszd el, hogy a lányom vagy.

A torkomban egy gombóc keletkezett, a nyelésem hangosan visszhangzott a csendben. A szavak még számomra is furcsán csengtek. Elképzeltem Barbi arcát a vonal túlsó végén, és egy pillanatra megijedtem, hogy talán kiakad. De persze, ez Barbi volt.

– Igen, apuci? Mindig is buktam az olyan szexi apukákra, mint te – incselkedett azonnal, a hangjában ott bujkált az a kihívás, ami mindig az őrületbe kergetett.

A szememet forgattam, a szám sarkában akaratlanul is mosoly jelent meg. Természetesen Barbi azonnal a legrosszabb oldaláról közelítette meg a helyzetet.

– Barbara… – szóltam rá, próbálva megőrizni a komolyságomat, de a hangom nem volt elég határozott.

A válasza egy csilingelő nevetés volt, amitől a feszültség egy része kiszállt belőlem. Az a nevetés mindig képes volt megtörni a sötétséget körülöttem.

– Nyugi, Oszkár! Tudom, hogy komoly dologról van szó. Segítek neked – mondta végül lágyabban. – De utána számíthatsz rá, hogy behajtom az árát.

– Tudtam, hogy nem adod ingyen – mormoltam mosolyogva.

– Mikor nem voltam veled üzleties? – válaszolta, majd egy kis szünet után hozzátette: – De komolyan, bármit kérsz, melletted állok.

A szavai mélyen megérintettek. Egy pillanatra csak a csend volt köztünk, de ebben a csendben több volt, mint ezer szóban. Barbi mindig ott volt, amikor szükségem volt rá. És bár tudtam, hogy ez az egész küldetés veszélyes, a tudat, hogy ő is része, valahogy könnyebbé tette az egészet.

– Köszönöm, Barbi – mondtam halkan. – Tudom, hogy nem könnyű, de muszáj tökéletesen játszanunk ezt a szerepet.

– Ne aggódj, apuci, profiként fogom alakítani a szófogadó kislányt – válaszolta nevetve. – Csak vigyázz, nehogy túlságosan megszeressem ezt a szerepet.

Felnevettem, és a vállamról egy pillanatra lekerült a nyomás.

– Nem félek tőle. Nekem mindig te leszel a lázadó lány, aki felgyújtja a világot.

– Pont ezért vagyok még mindig melletted.

Ahogy letettük a telefont, a mosolyom lassan elhalványult. Az előttünk álló este nem lesz könnyű, de tudtam, hogy Barbi támogatásával képes leszek végigcsinálni. Most már csak arra kellett koncentrálnom, hogy a gála ne forduljon káoszba. Bár ismerve minket, a káosz talán elkerülhetetlen.

A villa előtt álltam, a zsebemben lévő jegyek szorításától hideg, mégis kellemes nyugalom áradt szét bennem. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: a játék folytatása. De ahogy megláttam Millát kilépni az autóból, egy pillanatra minden más elhalványult. A stylist remek munkát végzett – vagy talán csak Milla volt az, aki bármit képes volt elegánssá varázsolni. A mélyvörös estélyi ruha tökéletesen simult az alakjára, a vállait szabadon hagyta, és a lágyan omló anyag minden lépésénél kacéran mozdult. Az esti fények játszottak a ruháján, mintha minden apró redő titkokat őrzött volna. A sminkje kihangsúlyozta a szemeit, amelyek most is dacosan csillogtak, bár a félelem halvány árnyéka is ott bujkált a tekintetében.

Egy elégedett mosoly húzódott a szám sarkába. Gyönyörű volt. A maga törékeny, mégis vad módján. Olyan volt, mint egy porcelánbaba, amelyet nem lehet megtörni, csak óvatosan irányítani.

– Készen állsz? – kérdeztem halkan, de nem vártam választ.

Felmentünk a lépcsőn, a cipőnk talpa tompán koppant a márványon. A jegyeket rutinos mozdulattal mutattam fel az ajtónál álló őrnek, aki egyetlen bólintással továbbengedett minket. A villa, Milla régi otthona, most díszes pompában ragyogott, a fények táncoltak a csillárok kristályain, a tömeg pedig zsongott, mint egy méhkas. Mindenki elegáns volt, a hamis mosolyok és kézfogások mögött számító tekintetek rejtőztek.

A fülemhez hajoltam, és halkan, de parancsoló hangon szóltam hozzá:

– Majd táncolnod kell velem.

Milla állkapcsa megfeszült, a tekintetét előre szegezte, mintha nem is hallotta volna. Levegőnek nézett, és éreztem, hogy a gondolatai már régen máshol járnak. Nem is lepett meg – pontosan tudtam, hogy a szökésén töri a fejét. De ez a háború most nem róla szólt. Ez rólam, Ábelről és a hatalomról szólt. És ha el is játszotta a szabadság illúzióját, a valóság az volt, hogy az én szabályaim szerint játszottunk. Elvegyültünk a tömegben, az arcomra felszínes mosolyt erőltettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A háttérben megszólalt egy pohárkoccanás, majd Milla apja lépett a pódiumra. Az öltönyében, a magabiztos tartásával még mindig a hatalmas üzletember benyomását keltette. A beszéde sablonos volt, tele üres, jótékony szavakkal, de én csak fél füllel hallgattam. A figyelmem Millán volt.

Amikor végre felcsendült az első dal, tudtam, hogy itt az idő. A kezem Milla karjára siklott, és mielőtt még tiltakozhatott volna, finoman, de határozottan a tömegbe löktem. Egy pillanatra a döbbenet kiült az arcára. Láttam, ahogy a szeme kitágul, és próbálja megérteni, miért tettem. A válasz egyszerű volt: nem bukhatunk le. Nem hagyhattam, hogy bárki összekössön vele ezen az estén. Ha egyedül mozog a tömegben, senki nem fog gyanút.

A tekintetünk találkozott egy röpke pillanatra. Láttam benne a haragot és a megalázottságot, de ez most nem számított. Túl nagy volt a tét. Ahogy elvegyült a vendégek között, egy kis elégedettség töltött el. Tökéletesen illeszkedett a képbe. Senki sem fogja sejteni, hogy a látszat mögött milyen titkok rejtőznek. Félúton elengedtem Millát, és hagytam, hogy a tömeg magába nyelje. A tekintete még egyszer visszavillant rám, a szemében lángolt a harag, de ez most nem számított. Az este menete fontosabb volt annál, hogy a sértett büszkeségével foglalkozzak.

Lassan hátrébb léptem, és elindultam, hogy megkeressem a tökéletes búvóhelyet. A villa hatalmas volt, a vendégek zsibongása pedig elég zajt csapott ahhoz, hogy senki se vegye észre, ahogy eltűnök a félhomályban. Az elegáns ruhák kavalkádja és a hamis mosolyok tengerében láthatatlan maradtam.

Egy pillanatra megálltam az egyik oszlop mögött, és a tekintetemmel Millát kerestem. Ott volt. A parkett közepén állt, és már Ábel kezét fogta. A férfi úgy tűnt feloldódott a tömegben, mintha nem is sejtené, hogy milyen veszély fenyegeti. Az arca közel hajolt Millához, a mozdulataiban ott volt a gyengédség, amitől a gyomrom összerándult.

Ez volt az a pillanat, amire vártam.

Gyorsan előhúztam a telefonomat, és az ujjaim fürgén szántották végig a kijelzőt, ahogy üzenetet írtam Barbinak:

„Itt az idő. Állítsd meg őket a táncparkett szélénél. Nyerj nekem időt.”

Egy pillanatig haboztam, majd elküldtem az üzenetet. Tudtam, hogy Barbi érti a célzást. Ő mindig készen állt, hogy a legváratlanabb pillanatokban avatkozzon közbe. Ha valaki képes volt megállítani a fiatalokat, az ő volt.

Egy halvány mosoly játszott a szám sarkában, ahogy Barbi válasza megjelent a képernyőn:

„Bízom benned, apuci. Elintézem. 😉”

Elraktam a telefont, és egyre mélyebbre húzódtam az árnyékba. Most már csak várnom kellett, hogy a dominó első darabja eldőljön. A tömeg nyüzsgése körülvett, én pedig úgy suhantam az árnyékban, mint egy vadász, aki a megfelelő pillanatra vár. Már majdnem elértem a célomat, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet, és a vér azonnal megfagyott bennem.

– Apa?!

A szívem kihagyott egy ütemet. A fenébe! A gyomrom  görcsbe rándult, ahogy megfordultam, és megláttam Dorinát az egyik asztal mellett állni. A szemei tágra nyíltak, az arcára kiült a döbbenet és a bizonytalanság. Láttam, ahogy a felismerés lassan elönti az elméjét, és már mozdult is, hogy utánam rohanjon.

– Apa, várj! – kiáltotta, és már át is vágott a vendégek között.

Nem volt időm gondolkodni. Gyorsan körbenéztem, majd egy félhomályos folyosó felé vettem az irányt. Dorina szorosan a nyomomban volt, a cipője kopogott a márványpadlón. Mikor elértünk egy eldugottabb sarokhoz, gyors mozdulattal berántottam őt magam mellé, és azonnal az ajtóhoz simultam, hogy ne lásson meg minket senki.

Szembefordultam vele, és a vállaira tettem a kezeimet. A mellkasom zihált, de próbáltam összeszedni magam. Dorina szemei még mindig értetlenül csillogtak, a homloka ráncba szaladt, és az ajkai remegtek.

– Kincsem… – kezdtem, a hangom mély és rekedt volt. – Apának most egy fontos küldetése van. Nem kérdezhetsz semmit, és nem is mondhatok többet. De egy dolgot megígérek neked: mindent jóvá fogok tenni, ha mindez véget ér. Világos?

A tekintetem szigorú volt, de a szavaim mögött ott bujkált az a gyengédség, amit csak Dorina iránt éreztem. Láttam, hogy próbálja feldolgozni a helyzetet, a szemeiben egyszerre volt kérdés, félelem és csalódottság. Az ajkai elnyíltak, mintha mondani akarna valamit, de végül csak tátott szájjal nézett rám. A szívem összeszorult. Ez a pillanat túl sok volt neki, és tudtam, hogy ezzel a találkozással csak újabb sebeket ejtek rajta. De nem volt más választásom. Az út, amin jártam, veszélyes volt, és nem akartam, hogy Dorina belesodródjon.

– Apa… – suttogta halkan, de a hangja elcsuklott.

Mély levegőt vettem, és a homlokára nyomtam egy lágy csókot. Dorina elhaladt mellettem, a lépteit már alig hallottam a zsibongó tömeg zajában. A vállaimról egy pillanatra lekerült a feszültség, de ez nem tartott sokáig. A zsebemben rezgett a telefonom, egy új üzenet érkezett Barbitól. Csak egyetlen szó állt benne:

„Megvannak.”

A szívem hevesebben vert. Itt az idő.

Megfeszültem, majd elindultam a kijelölt helyszín felé. Az elegáns vendégek közötti siklás most már csak háttérzaj volt számomra, minden idegszálammal a célra összpontosítottam. Ahogy kiértem a folyosóra, a látvány egy pillanatra még engem is megállított. Barbi ott állt, teljes magabiztossággal, és egyik karjával szorosan magához fogta Millát. A másik kezében egy pisztoly volt, amelyet egyenesen Ábel felé szegezett. A szeme szikrázott az elszántságtól, a szája sarkában ott játszott az a veszélyes mosoly, amitől mindig felpezsdült a vérem.

A jelenet tökéletes volt. Barbi a káosz közepén úgy állt, mint egy királynő, aki épp most készült lecsapni az árulóra.

Ahogy elindultam feléjük, a perifériámban mozgást láttam. A fenébe! Dorina. Hogy a pokolba került már megint ide?! Ott állt mellettem, a szemei csillogtak a kíváncsiságtól és az izgalomtól, mintha csak egy akciófilmbe csöppent volna.

– Kicsim! – sziszegtem halkan, próbálva a hangomból minden pánikot kiirtani.

Dorina csak rám nézett, majd a számra tette a mutatóujját, jelezve, hogy maradjak csendben.

– Ezt nem hagyhatom ki – suttogta vigyorogva, a szemei huncutul csillogtak.

Egy pillanatra lefagytam. Ez az a pillanat volt, amikor minden idegszálam pattanásig feszült, és mégis... elmosolyodtam. Apja lánya. Benne volt minden bátorság, minden kalandvágy és dac, ami bennem is tombolt. Talán nem kellett volna meglepődnöm. Dorina mindig is különleges volt.

Egy pillanatra a vállára tettem a kezem, jelezve, hogy értettem. Nem most volt az ideje a visszavonulásnak. Ez a játszma a végéhez közeledett, és úgy tűnt, a lányom is pontosan tudta ezt. Barbira néztem, aki alig észrevehetően biccentett. Ábel arca feszült volt, a szeme ide-oda cikázott közöttünk, próbálta felmérni, hogyan kerülhet ki ebből a helyzetből. De már nem volt kiút. A hálót rég eldobtuk, és ő belesétált. A káosz úgy tört ki körülöttünk, mintha egy megfeszített húr pattant volna el. Az események láncolata túl gyors volt ahhoz, hogy mindent azonnal felfogjak, de a helyzet abszurditása mégis minden idegszálamat kiélezte.

– Álmodj királylány, mert nem mész innen sehova! – vágta oda Barbi Millának, a hangja tele volt azzal a kihívó éllel, amitől mindig elöntött a forróság.

Ábel arca eltorzult az értetlenségtől és a dühtől.

– Barbi, te mit keresel itt? – kérdezte feszülten, a tekintetét végigfuttatva a helyzeten, amit már nem tudott kontrollálni.

Barbi egyetlen mozdulattal Ábel felé nyújtotta a kezét.

– Add át nekünk szépen Millát, és senkinek nem esik bántódása. – A hangja hideg volt és kimért, mintha egy előre begyakorolt szerepet játszott volna.

Próbáltam végig gondolni a következő lépést, de mielőtt bármit tehettem volna, Dorina észrevette a folyosón álló Barbarát. A döbbenet kiült az arcára, a tekintete zavarodottan cikázott közöttünk.

– Te mit keresel itt? – kérdezte csodálkozva Dorina, a hangja tele volt értetlenséggel és féltékenységgel.

A helyzet már így is elég feszült volt, de a pokol akkor szabadult el igazán, amikor Javier előugrott a semmiből és nekem rontott. Az első ütés a vállamat érte, de a következő már a gyomromba talált. A levegő kiszakadt belőlem, de nem hagyhattam, hogy ez kibillentsen. Visszaütöttem, az öklöm keményen csattant Javier oldalán.

A bunyó vadul folyt, ütés ütést követett. Ábel is elengedte Millát, és őrült tekintettel csatlakozott a verekedéshez. Egy pillanatra minden zaj elnémult a fejemben, csak a testek csattanása, a dübörgő vér és az adrenalin lüktetése maradt.

– Azonnal álljatok le, fiúk! Apa, hallod?! – kiáltotta Barbi, a hangja szinte átvágott a káoszon.

Ez a szó — „Apa” — olyan volt, mintha egy villámcsapás ért volna. A verekedés lendülete megtört. Dorina felkapta a fejét, a tekintete döbbenten tapadt Barbi arcára.

– Apa? Ő nem lehet az apád, tudtommal én vagyok az egyetlen lánya! – sziszegte Dorina, majd dühösen Barbi elé lépett, és lökni kezdte őt.

Barbi nem hagyta magát, azonnal visszalökött. A két lány úgy marakodott, mint két elszabadult vadmacska. A fejem lüktetett, és egy pillanatra minden kontroll kicsúszott a kezeim közül.

– Álljatok már le! – ordítottam, a hangom remegő feszültséggel volt tele. – Mindjárt megmagyarázom az egészet!

Ábel és Javier lassan elengedtek, lihegve és feldúltan álltak félre. Javier orrából vér szivárgott, Ábel tekintete pedig villámokat szórt felém. Dorina és Barbi is megálltak, a mellkasuk zihált, az arcuk kipirult az indulattól.

– Nos, miért hív Barbi folyton apának? – kérdezte Ábel, a hangja jeges volt és kérlelhetetlen.

Mindenki rám nézett. A tekintetek összpontosulása alatt úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított vadállat. Barbi és Dorina közelebb léptek, a feszültség tapintható volt. Milla Ábel mellett állt, és a keze szorosan kapaszkodott a férfi karjába. A helyzet egyre inkább kezdett kicsúszni az irányításom alól. A folyosón tomboló feszültség szinte tapintható volt. Barbi a homlokát dörzsölte, majd egy fáradt sóhajjal kibökte:

– Oszkár az édesapám, Dorina pedig a féltestvérem. Na, boldogok vagytok? – vont vállat, mintha csak egy jelentéktelen hírt közölt volna.

A szavai bombaként robbantak. Mindenki döbbenten fordult felé, a tekintetek úgy fúródtak belé, mintha épp most borította volna lángba a világot.

– Hogy mondtad? – kérdeztem, a hangom olyan halk volt, hogy alig ismertem magamra.

– Apa félrelépett egy másik nővel, így fogantam meg. Dorina a nővérem, én pedig a húga vagyok – közölte Barbi higgadtan.

A csend olyan súlyossá vált, hogy szinte fájt. Javier volt az, aki végül megtörte.

– Azta… hú! – motyogta, miközben a szája elé kapta a kezét. – Most már világos, miért vagy te is olyan kettyós. Apád lánya vagy.

Gúnyosan elvigyorodtam.

– Úgy látszik, ez családi vonás – vetette neki oda Barbi, aki csak újra vállat vont.

Az eszem megállt. Komolyan! Miféle társaság gyűlt itt össze? Egyszerre volt abszurd és veszélyes. De nem volt időm ezen töprengeni, mert a káosz közepette egy pillanatra kiengedtem a figyelmemet. Ez elég volt ahhoz, hogy kiszabadítsam magam a kötelek szorításából. Egy gyors mozdulattal Milla mögé léptem, a karommal elkapva őt deréktájon, és szorosan magamhoz húztam. A tekintetemben diadal csillant, ahogy végre irányítottam a helyzetet.

– Milla már az enyém! Most induljunk az apádhoz, szivi! Nyomás! – parancsoltam neki, a hangom acélosan csengett.

A többiek azonnal mozdultak volna, de Ábel felemelte a kezét.

– Nincs támadás! Okosan kell cselekednünk! – szólt a társainak, a hangja feszült volt, de határozott.

Ábel felénk fordult, az arcán számító kifejezés ült.

– Oszkár, várj! Valójában mennyi pénzre van szükséged? – kérdezte, próbálva időt nyerni.

Felnevettem. A nevetésem kemény volt, és visszhangzott a folyosón.

– Az nem tudnád megadni, amire szükségem van. Nekem Milla kell és kész! – válaszoltam gúnyosan.

– Nem hiszem el… – suttogta Milla, a szeme tágra nyílt a kétségbeeséstől.

Ábel bólintott, és mielőtt bárki bármit tehetett volna, a többiek támadásba lendültek. Nem hagytam magam. Azonnal előrántottam a pisztolyomat, és feléjük szegeztem.

– Ne mozduljatok! – üvöltöttem.

Dorina döbbenten nézett rám, a hangja remegve kérdezte:

– Miért olyan fontos neked a lány?

A tekintetem jéghideg volt, amikor válaszoltam:

– Mond neked valamit a Lehoczky vezetéknév?

Dorina bólintott, az értetlenség lassan feloldódott a felismerésben.

– Igen, eléggé befolyásosak és jótékonykodnak. Tudtommal hatalmas vagyonnal rendelkeznek. A Lehoczky család partiján vagyunk éppen – mondta halkan.

– Íme, bemutatom neked Lehoczky Millát – bökte ki a szavakat a számból gúnyosan.

Abban a pillanatban Kiara lépett felénk. A szemei rémülten csillogtak.

– Ez hogyan lehetséges? – kérdezte döbbenten.

A levegő megfagyott. Mindenki Millára szegezte a tekintetét. Egyedül Ábel maradt nyugodt. Tudta az igazságot. Milla kétségbeesetten kiáltott:

– Ne hallgass rá!

Mielőtt tovább beszélhetett volna, befogtam a száját. Az ujjaim szorosan tapadtak az ajkaira, a mozdulatom határozott volt.

– Kiara, menj az oszlophoz! – hallottam Javier hangját.

A feszültség pattanásig feszült, és a káosz végleg elszabadult. Meghúztam a ravaszt. A lövés döreje szinte felrobbantotta a folyosót. A sikolyok betöltötték a teret, mindenki fedezékbe ugrott. Javier az utolsó pillanatban vetette magát Kiara elé, mindketten a földre zuhantak.

Éreztem, ahogy Milla fogai a kezembe mélyednek. A fájdalom éles volt, és egy pillanatra önkéntelenül felkiáltottam. A fegyver kicsúszott az ujjaim közül és a padlóra zuhant.

– A rohadt életbe! – sziszegtem.

A helyzet kicsúszott az irányításom alól, és a harag forró hullámokban öntött el. Minden, ami eddig feszesen kontrollált terv volt, most apró darabokra hullott szét előttem. Az ujjaim még mindig zsibbadtak a pisztoly hűlt helyétől, ahogy Ábel a fegyvert homlokomhoz szorította. A hideg fém érintése jeges szikraként cikázott végig a gerincemen.

A szemei jéghidegek voltak, a tekintetében nem volt könyörület, csak az elszántság és a harag. Hallottam, ahogy a háttérben Milla hangja kétségbeesett kiáltásokban tört felszínre, Javierhez rohant, aki a földön feküdt, a vér vörös tócsában gyűlt alatta.

– Hívjatok gyorsan egy mentőt! – sikította Milla, a hangja reszketett a félelemtől.

Dorina remegő kezekkel próbálta tárcsázni a mentőket, az arcán döbbenet és bűntudat tükröződött. A helyzet abszurditása egy pillanatra átvillant az agyamon. Hogy jutottunk idáig? Hogyan vált minden ilyen káosszá?

Ábel egy határozott mozdulattal leszedte a nyakkendőjét, majd előrehajolt, és szoros hurkokkal megkötözte a csuklóimat. A kötél feszült, a haragom lüktetett a halántékomban, de tudtam, hogy most nincs mit tennem.

– Remélem, túl fogja élni, – morogta Ábel a fogai között. – Mert ha elveszítem a legjobb barátomat, az a te hibád lesz.

A szavak úgy vágtak belém, mint egy penge, de a felszín alatt égő bűntudatot azonnal elnyomta a düh. Mégis ki hitte, hogy egy ilyen akció vérontás nélkül zárul? Ez nem egy játék.

Dorina hangja visszhangzott a fülemben, halk, reszketeg beismerésként szűrődött át a káoszon.

– Nem az ő hibája… Ez az én hibám… – mondta, és a hangjában őszinte megbánás csengett.

Ábel tekintete felé fordult, és egyetlen, parancsoló mozdulattal intett neki.

– Te pedig takarodj innen!

Dorina egy pillanatra megállt, az ajka megremegett, majd felkapta a kis táskáját, és sietős léptekkel eltűnt a folyosó végén. A szívem összeszorult, de nem hagytam, hogy a fájdalom kiüljön az arcomra. Az érzéseknek most nem volt helye.

Milla továbbra is kétségbeesetten próbálta visszatartani Javier életét. A vér sötét foltokban szivárgott a ruhán keresztül, a lány kezei vörösek voltak, ahogy Ábel zakóját a sebre szorította. Kiara könnyei patakokban folytak, miközben a férje fejét simogatta.

– Ábel! Mikor jön már a mentő?! Javier már túl sok vért veszített! – kiáltotta Kiara, a hangja a kétségbeesés és a pánik határán táncolt.

A sziréna hangja végre átvágott a káoszon. Az éles, monoton visítás reménysugár volt azoknak, akik most csak a túlélésért küzdöttek. Ábel azonnal felpattant, és kirohant, hogy a mentősöket irányítsa.

Pillanatokkal később a folyosón megjelentek a mentősök a hordággyal. Javier teste élettelenül feküdt, de még lélegzett. A mentősök gyors mozdulatokkal emelték fel, és már vitték is a mentőautóhoz. Az utcáról behallatszott a szirénázás, és egyedül maradtam.

A csend, ami utána maradt, dermesztő volt.

A rendőrök is megérkeztek, az egyenruhájuk sötét tömbökként hömpölygött a tömegben. Egyikük rám nézett, az arcán kifejezéstelen maszk ült. Tudtam, hogy a következő lépés már nem rajtam múlik. A csuklóim a kötél szorításában lüktettek, a tekintetem Ábelre szegeződött. Majd Dorinára. A lányomon láttam, hogy mennyire meg van rökönyödve.