Barbi 27. fejezet

A múlt fájó sebei

Néhány évvel ezelőtt…

Gyönyörű napsütéses időnk volt. A kert tele volt a tavasz friss illatával, és a méhecskék szorgosan körül zsongták őket.  Az ujjaim között finom szirmú virágok gyűltek csokorba, miközben önfeledten dúdoltam a dalt, ami a bátyám, Matyi szobájából szólt. Ő mostanában csak rockzenét hallgatott, és bár sokan furcsállták volna, én is imádtam ezeket a számokat. A ritmus magával ragadott, a lábam szinte önkéntelenül mozdult a dallamra. Egy pillanatra úgy éreztem, minden rendben van, mintha egy tökéletes világban lennénk. 

Aztán egy kiáltás tépte szét a békét. Az éles hang úgy hasított át a kert csendjén, mint egy villámcsapás. Apám hangja volt. A dühe szinte tapintható volt, és azonnal görcsbe rándult a gyomrom.

– Tudod jól, hogy én döntöm el, mi történik ebben a házban! – üvöltötte apám.

Az anyám síró válasza szinte elveszett a kiabálásában. A kezem megremegett, a virágok kihullottak belőle, színes szirmok szálltak a földre. Egyetlen pillanat alatt eltűnt a napfényes világ, helyét sötét felhők váltották fel. A lábam szinte magától mozdult, és rohanni kezdtem a ház felé. A papucsom lecsúszott a lábamról, de nem törődtem vele.

– Anya! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben az előszobába értem.

A szüleim ott álltak egymással szemben. Apám arca vörös volt a haragtól, a szemei szikrákat szórtak, míg anyám arca könnyekkel volt maszatos. A földön egy törött pohár szilánkjai hevertek szanaszét, a kiömlött folyadék kis tócsákban terjengett. A kép egyetlen pillanat alatt összeállt a fejemben. Már megint összevesztek. Az ital, a kiabálás, a félelem – mindennapos lett az életünkben.

Ahogy apám meglátott, az arcán nem a megbánás, hanem még nagyobb düh villant.

– Tűnés a szobádba, Barbi! – üvöltötte rám, a hangja hideg és kemény volt.

A lábaim földbe gyökereztek. Nem mozdultam. Nem bírtam. Utáltam, amikor ilyen volt. Amikor túl sokat ivott, és nem volt ura önmagának. Amikor bántotta anyát, és nekem tehetetlenül kellett végignéznem.

A könnyeim végigcsorogtak az arcomon, de nem tudtam elfordulni. Ekkor Matyi is megjelent az ajtóban. A bátyám arca döbbent volt, a szemei felmérték a helyzetet, majd azonnal rám nézett. Láttam rajta, hogy ő is ugyanolyan elveszettnek érzi magát, mint én.

– Mi folyik itt? – kérdezte Matyi, a hangja remegett a visszafojtott indulattól.

Apám azonban már nem hallott minket. A haragja elborította az elméjét, és csak a saját dühe számított. Anyám egyre kisebbre húzta össze magát, a vállai remegtek a visszafojtott sírástól. Matyi lassan elém lépett, a karját védelmezőn nyújtotta ki előttem, mintha meg tudna védeni a világ minden gonoszságától. De tudtuk mindketten, hogy ez nem így van. A félelem ott vibrált a levegőben, megfertőzve mindent, ami valaha szép volt ebben a házban.

Egyetlen gondolat zakatolt a fejemben: Miért nem lehetünk normális család? Miért nem lehet ez a ház egyszerűen csak otthon, ahol szeretet van és biztonság?

Aznap késő délután a ház szokatlanul csendes volt. Az egyik kezemben játékbaba volt, miközben lassan a szüleim hálószobája felé vettem az irányt. Nem tudtam miért, de egy furcsa nyugtalanság motoszkált bennem. Az ajtó résnyire nyitva volt. Óvatosan beléptem. A hálószobában félhomály uralkodott, a levegőt nehéz, édes borillat töltötte meg. A tekintetem azonnal az ágy mellett heverő borosüvegre siklott, majd a pillantásom tovább vándorolt.

– Anya? – szólítottam meg halkan.

A hangom remegett, és a szívem furcsán gyorsan kalapált. Ahogy közelebb léptem, a látvány, ami elém tárult, egy pillanat alatt lesokkolt. Anya ott feküdt az ágyon, mozdulatlanul, az arca sápadt volt, a szemei csukva. Az éjjeliszekrényen gyógyszeres dobozok hevertek szétszórva. A gyomrom görcsbe rándult, a szoba forogni kezdett körülöttem. Azonnal tudtam, hogy valami szörnyű történt. Kilenc éves voltam, de nem voltam már gyerek. Túl sok mindent láttam, túl sok mindent értettem már akkor is.

A torkom kiszáradt, alig kaptam levegőt.

– Matyi! – sikoltottam kétségbeesetten.

A bátyám léptei dübörögtek fel a lépcsőn. Másodpercekkel később berontott a szobába, és amint meglátta anyát, az arca elsápadt, mintha minden vér kifutott volna belőle.

– Istenem, nem! – nyögte elhaló hangon, a keze a hajába markolt, ahogy próbálta felfogni, amit látott.

A könnyek már az arcomon folytak, a mellkasom fájdalmasan szorult össze. Remegve Matyi felé fordultam, a hangom alig volt több egy halk suttogásnál:

– Mi történt vele? Ugye nem az, amire gondolok?

Matyi lassan leguggolt elém. Az arca kemény volt, de a szemei csillogtak a visszafojtott könnyektől. A keze a vállamra simult, szorosan tartott, mintha ezzel próbálna megvédeni attól a valóságtól, amit már úgyis ismertem.

– Barbi, figyelj rám, kérlek! – a hangja remegett, de próbált nyugodt maradni. – Menj vissza a szobádba, amíg nem szólok apának! Világos? Nem szabad, hogy itt lásson téged, mert örökre téged fog okolni mindenért.

A szavak, mint jéghideg kések, vágtak belém. Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy apánk dühében bármit mondana, bárkit okolna – és az is lehet, hogy mindez valóban az én hibám volt valahol mélyen. Legalábbis akkor így éreztem.

Bólintottam, de a sírás fojtogatott. A könnyeimet próbáltam visszatartani, de minden lélegzetvétellel egyre csak nőttek a torkomban.

– Indulás! – mondta halkan, majd elengedett.

Lassan megfordultam, a lábaim ólomsúlyúak voltak, minden lépés fájdalmasan vontatott. A szobám felé rohantam, de már nem éreztem a talajt a lábam alatt, csak a lelkemet marcangoló fájdalmat és félelmet. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, a világ egy aprócska, sötét helyre szűkült össze. A hátamat az ajtónak vetettem, és lecsúsztam a padlóra. A könnyeim végre utat törtek maguknak, és hangtalanul zokogtam. Minden, amit addig biztosnak hittem, egyetlen délután alatt semmivé foszlott. A remény, hogy talán egyszer rendbe jönnek a dolgok, hogy talán egyszer újra nevethetünk – most darabokra tört.

Miért kellett ennek így történnie?

A szobám csendjében csak a saját szaggatott lélegzetemet hallottam, és tudtam, hogy ez a nap örökre megváltoztatott mindent. Tudtam, hogy anyám nem fog többé felébredni. Mert nem bírta tovább. Nem bírta elviselni a fájdalmat, a megaláztatást, amit apám okozott neki nap mint nap. Apám kiabálásai, az összetört poharak, az átható alkoholszag – ezek voltak a gyerekkorom háttérzajai. Anyám próbált erős maradni, de a lelkét lassan felemésztette a fájdalom. Egy nap egyszerűen nem bírta tovább. És elment. Végleg elment.

Anyánk öngyilkosságban találta meg a végső kiutat.

Matyi akkor még csak kamasz volt, de abban a pillanatban felnőtt. Láttam a szemében, ahogy a szeretet helyét átvette a harag és a megvetés. Az anyánk halála volt az utolsó csepp a pohárban. Matyi soha többé nem bocsátott meg apánknak. Onnantól kezdve nyíltan ellene fordult, minden tekintetében ott izzott az elfojtott düh. Én pedig… én csak próbáltam túlélni. Próbáltam láthatatlanná válni, elbújni a saját életemben. Ha nem vagyok szem előtt, talán nem keveredek bajba. Ha nem mondok semmit, talán nem robban ki újabb veszekedés. Kerültem a konfliktusokat, a csend lett a menedékem. Azt gondoltam, ha kívülálló maradok, akkor talán megvédhetem magam. De a fájdalom akkor is utat talált hozzám.

Féltem apámtól, de még inkább féltem attól, hogy egyszer majd én is olyan leszek, mint ő. Hogy a harag és a keserűség bennem is gyökeret ver. Hogy elpusztítja mindazt, ami bennem még szép és jó. Azt hittem, ha elbújok, ha kerülöm a konfliktust, akkor elkerülhetem ezt a sorsot.

De nem kerülhettem el. Mert sajnos én is ilyenné váltam idővel.

A düh lassan szivárgott be az életembe, észrevétlenül, mint egy mérgező gáz. A fájdalom, amit annyi évig próbáltam elnyomni, egyszer csak robbant, és már nem tudtam kontrollálni. Elkezdtem bántani másokat, hogy a saját sebeimet leplezzem. Kiara és a barátai könnyű célpontokká váltak. Az ő boldogságuk, az ő látszólag tökéletes élete irritált. Minden mosolyuk csak emlékeztetett arra, amit én elvesztettem, és amit soha nem kaptam meg.

Bántottam őket szavakkal, tettekkel, mert valahol mélyen azt reméltem, hogy ha elég fájdalmat okozok másoknak, az enyém enyhülni fog. De nem enyhült. Csak mélyebbre süllyedtem. Minél többet ártottam nekik, annál jobban gyűlöltem magam. És Javier… Ő volt a másik megszállottságom. Mindig csak őt akartam. Talán mert benne láttam valami biztosat, valami elérhetetlent, amit ha birtokolhatnék, talán végre értelmet nyerne az életem. De a vágy, hogy őt megszerezzem, nem a szerelemről szólt, hanem a kontrollról. Az érzésről, hogy végre irányíthatok valamit az összeomlott világomban.

Azt hittem, ha ő az enyém lesz, akkor végre helyreáll a rend. De csak még jobban elvesztem. Mintha egy örvény húzott volna lefelé, és minél jobban kapálóztam, annál mélyebbre süllyedtem. Rájöttem, hogy az apám árnyéka nemcsak a múltamban, hanem a jelenemben is ott van. Ott bujkált minden kegyetlen szóban, minden manipulációban, minden keserű vágyban, amivel másokat próbáltam magamhoz láncolni. Mintha az ő mérgező öröksége a véremmé vált volna. Egy láthatatlan lánc, ami a fájdalomhoz és a haraghoz kötött.

De már látom, hogy nem élhetek így tovább. Nem hagyhatom, hogy az apám szelleme tovább kísértsen. Az ő haragja nem lehet az én örökségem. Az ő bántalmazása nem lehet az én utam.

És akkor megjelent az életemben Oszkár. Ő, aki teljesen váratlanul tört be az életembe, és egy pillanat alatt mindent megváltoztatott. Az ő jelenléte olyan volt, mint egy pofon, ami felébresztett abból az önpusztító álomból, amiben évek óta éltem. Még ha a világunk tele van piszkos üzletekkel és veszélyes játszmákkal, ő mindig teljes odaadással szeret engem.Vele újra tanulom, milyen az, amikor valaki tisztel, amikor valaki a hibáim ellenére is szeret, amikor valaki valóban lát engem. Nemcsak a sebeimet, nemcsak a haragomat, hanem azt is, aki valójában vagyok és aki lehetek. Ő az, aki jövőt tervez velem – gyerekekkel, családdal, és talán egyszer még házassággal is.

Tudom, hogy egyszer majd szeretném mindezt. Talán még távolinak tűnik, talán még nem vagyok készen rá, hogy anya legyek, vagy hogy feleségként éljem az életem. Még mindig gyógyulok, még mindig küzdök a múlt árnyaival. De abban biztos vagyok, hogy Oszkárra bármikor készen állok. Mert ő az, aki mellett biztonságban érzem magam. Mert ő az, akit teljes szívemből szeretek.

És ha valaki képes visszahozni engem az életbe, akkor az ő. Vele talán egyszer elhiszem, hogy érdemes vagyok a boldogságra, a szeretetre, egy valódi családra. És talán egyszer majd nem félek már ettől a gondolattól.

De most… most csak az számít, hogy itt van velem. És ez mindennél többet jelent.

A következő hetekben buli meghívásokat kaptam. Először vonakodtam, majd rájöttem miért is ne? Hiszen egyszer vagyok fiatal! Oszkárral eltöltöttem egy kellemes délutánt, utána pedig elkezdtem készülődni. Most pedig itt állok a kapuban, és belépek az udvarra. A zene dübörgött, a basszus a betonon keresztül szinte végig rezgett a testemen. Az emberek nevetése, poharak koccanása és az időnként felcsattanó sikolyok káosza körülvett, de valahogy mégsem éreztem magam részének. Az udvar fényárban úszott, a táncolók tömege hullámzott, mintha csak egy film forgatásra csöppentem volna bele. Egy tipikus nyári kerti parti. Az a fajta, ahol mindenki próbálja elhitetni magával, hogy jól szórakozik, még akkor is, ha belül valami hiányzik.

Épp az egyik koktélt kortyolgattam, amikor Dorinával összefutottam. A tekintete vidáman csillogott, ahogy hozzám lépett.

– Szia, Barbi! Na, élvezed a bulit? – kérdezte, miközben egy poharat szorongatott, és körbepillantott a tömegen.

Biccentettem és elmosolyodtam.

– Próbálom. – A válaszom őszintébb volt, mint szerettem volna. Dorina nem tűnt meglepettnek. Mintha pontosan tudta volna, hogy mit érzek.

A figyelmem elkalandozott, ahogy Réka hangja szólt a hangszórókból. A haverok körülöttünk önfeledten tombolni kezdtek az új lemezére. Mindenki ujjongott, énekelt, mintha valami hatalmas dolog történne. Engem hidegen hagyott. Én viszont csak arra vágytam, hogy pár órára kikapcsoljak, hogy ne gondoljak semmire.

– Mindjárt jövök – intettem Dorinának, és már indultam is a bár felé.

A poharak újra megteltek, a színes folyadékok egyre könnyebben csúsztak le a torkomon. A világ kezdett kissé elmosódni, a zene pedig egyre távolibbnak tűnt. Csak a medence szélét láttam magam előtt, a víz csillogása szinte hipnotikus volt. Leültem, a lábamat belelógattam a hűvös vízbe. A hullámok lágyan nyaldosták a bokámat, miközben a poharam szélén játszottam az ujjaimmal.

– Egyedül vagy? – szólított meg egy mély hang a hátam mögül.

Felnéztem, és egy ismeretlen fiú állt előttem. Rövid fekete haj, könnyed mosoly, ami túl magabiztos volt ahhoz, hogy kedvesnek tűnjön. A kezében sörösüveg, a tekintete végigpásztázott, mintha már eldöntötte volna, hogy ma este én vagyok a célpontja.

– Úgy nézek ki, mint aki társaságra vágyik? – kérdeztem cinikusan, és nagyot kortyoltam az italomból.

A srác nevetett, mintha csak viccelnék.

– Mindig jó, ha az ember nem egyedül merül el az éjszakában – mondta, majd leült mellém, túl közel, a vállunk szinte összeért.

Az alkohol melegsége végigfutott a testemen, és bár tudtam, hogy nem kellene foglalkoznom vele, valahol mélyen mégis jól esett a figyelem. Mintha valaki végre észrevenne. Még ha csak egy pillanatra is.

– Te mindig ilyen bölcs vagy, vagy csak a sör hozta ki belőled? – kérdeztem, próbálva eltüntetni a hangomból a keserűséget.

– Csak akkor vagyok bölcs, ha ilyen szép lány ül mellettem – vigyorgott, és a szeme csillogott a fények játékában.

Megráztam a fejem, de egy apró mosoly mégis átfutott az arcomon. Nem hittem egy szavát sem, de most nem is akartam. A zene, az alkohol, és a medence közelsége olyan burkot vont körém, ahol egy pillanatra elfelejthettem, ki vagyok, és honnan jövök. Talán csak egyetlen estére elengedhetem a fájdalmat, a múlt árnyait, és azt a görcsös vágyat, hogy mindig mindent irányítsak.

Elkezdtem beszélgetni a sráccal, akivel jókat nevettem, és tetszett amiket mesélt. Legalább egy órája ülhettünk egymás mellett, amikor bemutatkozott.

– Amúgy Balázs vagyok – mondta, miközben felém nyújtotta a kezét.

Egy pillanatra haboztam, de végül belecsúsztattam a tenyerembe az övét. Az érintése határozott volt, meleg, és valami különös bizsergést hagyott maga után. Egy mosoly futott át az arcomon, de próbáltam közömbös maradni.

– Barbi – válaszoltam végül, mintha ez a bemutatkozás nem jelentene semmit.

Balázs szemei csillogtak a medence fényeitől, és a száját egy kaján mosoly húzta. Láttam rajta, hogy tetszik neki a kihívás.

– Tudod, Barbi, elég veszélyes egyedül ücsörögni a medence szélén. Lehet, hogy valaki egyszer csak belök – mondta játékosan, a hangjában vibrált az incselkedés.

Felnevettem, és megforgattam a szemem.

– Még egy ilyen közhely, és tényleg beleugrasz a vízbe – vágtam vissza, és önfeledten felnevettem.

Balázs elnevette magát, és ebben a nevetésben volt valami őszinte, valami könnyed. Az ujjammal véletlenül hozzáértem a karjához, amikor letettem a poharamat. A parfümjének az illata megcsapott, és abban a pillanatban megfagyott körülöttünk a világ. Egyszerre néztünk egymásra, a szemeink találkoztak, és valami különös, megmagyarázhatatlan feszültség vibrált közöttünk. A zene tompa háttérzajjá halványult, a nevetések és kiabálások elmosódtak. Balázs lassan közelebb hajolt, a tekintete az ajkaimra siklott. Láttam, hogy vár, hogy ad egy esélyt arra, hogy elhúzódjak, hogy nemet mondjak. De nem tettem.

Ahelyett, hogy ő csókolt volna meg, én hajoltam közelebb, és az ajkaimmal lecsaptam rá. Olyan heves szenvedéllyel, hogy majdnem beleszédültem. Balázs viszonozta a csókot, és az egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal pedig szorosan magához húzott. A szívem zakatolt, a vérem lüktetett az ereimben. Elvesztem a csókban, az érzésben, hogy most, ebben a pillanatban nincs múlt, nincs fájdalom, csak a jelen és ez az idegen fiú, akinek az érintése meglepően jól esett.

Balázs keze gyengéden a derekamra siklott, de nem volt benne birtoklás. Nem akart irányítani, csak hagyta, hogy a pillanat magával sodorjon minket. A többiek nem láthatták mi történik, túlságosan is részegek voltak ahhoz, hogy észrevegyék. Gyengéden elhúzódtam, és próbáltam levegőt venni.

– Ez váratlan volt – suttogta, a hangja rekedt volt a vágytól.

– Néha szeretem meglepni az embereket – válaszoltam halkan.

–Akkor lepj meg, mondjuk mutasd meg mit rejtegetsz a ruhád alatt–ezzel elkezdett tapogatni, és vetkőztetni.

A gyomrom összeszorult, a szívem úgy zakatolt, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Balázs arcán az a kéjes, magabiztos mosoly még mindig ott bujkált, és ettől felfordult a gyomrom. A fülemben még ott visszhangzott a hangja: „Mutasd meg mit rejtegetsz a ruhád alatt.”

Amikor a nyakamhoz hajolt, a bőrömön éreztem a leheletét, és minden idegszálam tiltakozott. A félelem és az undor összekeveredett bennem. Próbáltam elhúzódni, de ő erőszakosan tartott. Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy talán nincs kiút, de aztán a dühöm felülkerekedett a félelmen. Ösztönösen cselekedtem: a lábam lendült, és teljes erőmből ágyékon rúgtam. Balázs felnyögött, a kezei elernyedtek, és összegörnyedt a fájdalomtól.

– Azért kapod, mert egy pöcs vagy! – sziszegtem, és a hangom reszketett az elfojtott indulattól.

Felmarkoltam a kis táskámat a földről, és szinte remegve indultam el a kijárat felé. Minden lépéssel távolabb akartam kerülni ettől a helytől, ettől az estétől, ettől az érzéstől, hogy megint csak kihasználni akartak. A zene tovább dübörgött a háttérben, mintha mi sem történt volna, mintha az egész világ vak lenne a fájdalmamra. Dorina kiáltott utánam, de nem álltam meg. A lábaim vittek előre, a légzésem szaggatott volt, a torkomban gombóc nőtt. Tovább szaladtam, amikor kiléptem az utcára. A lámpák fénye homályosnak tűnt, a csend pedig még jobban felerősítette bennem a magány érzését.

Remegett a kezem, ahogy elővettem a telefonomat, és tárcsáztam Oszkárt. Ő volt az egyetlen, akihez most menni akartam. Az egyetlen, akinek az ölelésében újra biztonságban érezhettem magam. A csengés minden másodperce örökkévalóságnak tűnt.

– Szia, Barbara! – hallottam meg végre a hangját. Vidám volt, gondtalan, mintha semmi rossz nem létezne a világban.

A torkom összeszorult, a könnyek már ott gyülekeztek a szemem sarkában.

– Szia, Oszkár... Eltudsz jönni értem? Nem érzem jól magam… – leheltem halkan, a hangom alig volt több egy suttogásnál.

A vonal túlsó végén egy pillanatra csend lett, majd Oszkár határozott hangja töltötte be a teret.

– Már indulok is.

Még mielőtt bármit mondhattam volna, letette. Tudtam, hogy sietni fog. Tudtam, hogy bárhol is legyen, most mindent félredob, hogy értem jöjjön. A könnyek utat törtek maguknak, végiggördültek az arcomon. Egyedül álltam az utcán, de már nem éreztem magam annyira elveszettnek. Tudtam, hogy Oszkár úton van. És vele együtt a megnyugvás, a biztonság. Jó nagy levegőt vettem, próbáltam csillapítani a remegésemet. Egy kicsit még erősnek kellett maradnom, csak addig, amíg Oszkár megérkezik. Amikor majd itt lesz, akkor végre összeomolhatok a karjaiban. Akkor végre elhihetem, hogy minden rendben lesz.

Mert ő mindig ott van, amikor szükségem van rá.

Miközben Oszkárra várakoztam Dorina megjelent előttem. A barátnőm szemei összehúzódtak, az arcán értetlenség és düh keveredett.

– Miért rohantál ki a buliból? – kérdezte, a hangja feszült volt.

Összeszorítottam a fogaimat, a gyomrom görcsbe rándult. Nem akartam elmagyarázni. Nem akartam elmondani neki, hogy Balázs túl messzire ment, hogy a saját gyengeségem és az alkohol miatt kis híján csapdába estem.

– Nem érzem jól magam – suttogtam végül, kerülve a tekintetét. – Haza akarok menni.

Dorina arca megenyhült, egy lépést tett felém, a kezét biztatóan nyújtotta. Akit kiskorom óta ismerek, akire minden titkomat rábíztam. De amit most rejtegetek... azt még magamnak sem tudom teljesen megfogalmazni. Az apjával kavarok. Ez a titok olyan, mintha tüzes vassal égetném a szívem. Még nem vagyok kész bevallani neki. Talán sosem leszek. Mi ketten – én és Oszkár – ez valami túl friss... túl jó. Annyira jó, hogy félek kimondani hangosan, mert attól tartok, darabokra törne a varázsa.

Ha Dorina megtudná, hogy lefeküdtem az apjával, egy világ omlana össze benne. Velem együtt omlana össze. És lehet, hogy soha többé nem tudna rám úgy nézni, ahogy most. Lehet, hogy örökre elveszíteném a legjobb barátnőmet.

– Barbi, ne csináld ezt! Mi történt? Ennyire hülye volt Balázs? Ne vedd a szívedre!

Hátraléptem, a szívem a torkomban dobogott.

– Ne gyere közelebb! – szóltam rá élesen. A saját hangom ismeretlenül csengett.

Dorina szeme összeszűkült, a sértettség szikrái villantak benne.

– Mi a bajod? Miért viselkedsz így?

Lesütöttem a szemem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

– Te ezt nem értheted... – suttogtam alig hallhatóan.

A fejemben zakatolt a gondolat: Kérlek, Oszkár, késs el! Ne érj ide még! De a sorsnak mindig van egy kegyetlen humora.

A következő pillanatban egy fényszóró vakító fénye világította meg a járdát. Dorina árnyéka hosszúra nyúlt előttem, és én azonnal tudtam, hogy Oszkár érkezett meg. A motor leállt, a hangja olyan élesen hasított a csendbe, mint egy kés. Még háttal álltam az autónak, de már éreztem Oszkár jelenlétét. Mielőtt megfordulhattam volna, az erős keze a derekamra simult, maga felé fordított, és ajkai az enyémekre tapadtak. Úgy csókolt meg, mintha nem akarna elengedni. Egy pillanatra megfeledkeztem az előttem álldogáló Dorináról. Az ujjaim akaratlanul is Oszkár nyakára kulcsolódtak, de aztán a valóság kalapáccsal zúzta szét a pillanatot.

A pánik éles fájdalomként tört rám, és amikor Oszkár elengedett, a bűntudat egyből belém mart. A férfi oldalra pillantott, és meglátta Dorina arcát. A döbbenet kiült az arcvonásaira, a szemei hatalmasra nyíltak, a szája remegett.

– Ti... Ti?? Hogy mi? – hebegte, mintha a szavak is cserbenhagyták volna.

A légkör egyből feszültté vált közöttünk, Oszkár pedig azonnal elengedte az arcomat, és Dorinához lépett.  A hangja nyugodt volt, de a szemei aggodalmat tükröztek.

– Kicsim, ez nem az, aminek látszik... – kezdte, próbálva valahogy kontrollálni a helyzetet.

Nem bírtam tovább. A düh, a félelem és az elfojtott szégyen egyszerre robbant ki belőlem.

– Valóban? – szólaltam meg, a hangom élesen csattant.

Dorina tekintete rám szegeződött, és abban a pillanatban láttam benne mindent: a csalódást, a haragot, a fájdalmat. Mintha az egész világát darabokra zúztuk volna. A gyomrom görcsbe rándult, a szívem összezsugorodott. A lebukás, amitől mindig is féltem, most valóra vált. Elvesztettem a legjobb barátnőm bizalmát, és talán Oszkárt is ezzel a katasztrofális találkozással.

Legszívesebben elszaladtam volna, de már nem volt hova menekülni. Csak álltam ott, kiszolgáltatottan, várva, hogy mi történik ezután. Oszkár közelebb lépett Dorinához, a kezét óvatosan nyújtotta, hogy megérintse a lányát. Dorina hátralépett, a tekintetében ott kavargott a fájdalom és a csalódás.

– Nem, apa! Én ezt nem bírom felfogni. – A hangja remegett, a szemei könnyben úsztak. – Te és a legjobb barátnőm? Mégis mióta tart ez?

Oszkár mélyet sóhajtott, mintha ezzel próbálná elviselhetőbbé tenni a helyzetet. A válasza halk volt, de éles késként szelte át a levegőt.

– Pár hónapja... – mondta, majd rám pillantott.

A tekintetében láttam a bűnbánatot, a keserűséget, és valami sokkal mélyebbet: a félelmet, hogy elveszíti Dorinát. Ahogy a szemébe néztem, majd megszakadt a szívem érte. Ismertem ezt a tekintetet. Egy férfi, aki már egyszer elvesztette a feleségét, most a lányát készül elveszíteni. És mindennek én voltam az oka.

Nem hagyhattam. Nem lehettem az, aki elszakítja őket egymástól. Lassan odaálltam melléjük, és a tenyeremet gyengéden Oszkár karjára helyeztem.

– Figyelj, menjetek haza – suttogtam, és próbáltam nyugodtnak látszani, miközben belül darabokra hullottam. – Én majd elleszek egyedül. Adok nektek időt, hogy átbeszéljétek.

Oszkár szeme fájdalmasan villant, mintha nem akarná elhinni, amit mondok. De tudta, hogy igazam van. Megszorította a kezem egy pillanatra, majd lassan elengedte. Elfordultam tőlük, és elindultam az utca felé. Minden lépés ólomsúlyú volt, a lábaim alig mozdultak. A fülemben hallottam, ahogy Oszkár próbál beszélni Dorinával, de már nem értettem a szavakat. Csak a szívem fájdalmának lüktetését éreztem. A telefonomat elővettem, és gyorsan hívtam egy taxit. Az éjszakai lágy szellő belekapott a hajamba, és próbáltam nem gondolni arra, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy Oszkár így nézett rám.

A taxi pár percen belül megérkezett. Ahogy az ajtót nyitottam, egy kéz ragadta meg a karomat. Hátrafordultam, és Oszkár állt ott, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, mintha nehezére esne a levegővétel.

– Barbi! – pihegte, a hangjában ott volt minden kétségbeesés, minden fájdalom.

A szemembe nézett, én pedig próbáltam tartani a tekintetét, de a könnyeim elhomályosították a világot.

– Mondd, Oszkár... – suttogtam, a hangom alig volt több egy halk leheletnél.

– Egy... egy darabig... Tartsunk szünetet, aztán felkereslek... Muszáj a lányommal rendezni a dolgokat.

A szívem görcsbe rándult, de bólintottam. Tudtam, hogy ez a helyes döntés. Legalább ők kommunikálnak, legalább próbálnak rendet tenni maguk között. Ez számít most a legjobban.

– Tedd, amit jónak látsz. Legalább ti beszéltek egymással, és így van jól. – A hangom fájdalmasan csengett, de megpróbáltam mosolyogni. – Hamarosan találkozunk!

Kihúztam a karom az ujjai szorításából, és beszálltam a taxiba. Az ajtó becsukódott, és olyan érzésem volt, mintha szakítottunk volna. Mert valójában az is volt, csak egy kis időre. A taxisofőr megkérdezte hova vigyen, én pedig azonnal rávágtam, hogy egy szállodába vigyen. Nem akartam haza menni, főleg egy ilyen este után. Ahogy elindultunk, a könnyeim végre szabad utat kaptak. Nem bírtam visszatartani őket. Minden elmosódott körülöttem, a vállam rázkódott a hangtalan zokogástól. Az utcák suhantak el mellettem, de én már nem láttam semmit. Csak a fájdalmat éreztem, ahogy szétfeszít belülről.

Oszkár nélkül olyan üres a világ…

De most neki Dorinára van szüksége. És nekem el kell fogadnom, hogy néha a szeretet azt jelenti, hogy elengedsz valakit, akit mindennél jobban szeretsz.