Barbi 28. fejezet

 A szívem elvonóra jár

Az utolsó találkozás óta csend van.

Nézem a telefonom képernyőjét, mintha bármelyik pillanatban megcsörrenhetne. De nem történik semmi. Tudom, hogy nem fog írni. Oszkár eldöntötte, hogy más dolgokkal kell foglalkoznia – Dorinával, a családjával, az életével nélkülem. Én meg... itt vagyok, egyedül a saját kis magányomban. Az edzőterem csendje megnyugtatónak tűnik. A súlyok hangja, a futógép monoton zaja elnyomja a fejemben kavargó gondolatokat, de csak egy időre. Ahogy leáll a gép, és vége a zenének a fülemben, ismét ott van az a tompa üresség. Mintha egy láthatatlan kéz kiszakított volna belőlem egy darabot, és most próbálnék valamit beletuszkolni a helyére – sporttal, festéssel, fárasztó nappalokkal. De mindig érzem az a fajta űrt, melyet Oszkár töltött ki bennem.

Hazafelé menet a város zaja tompán hömpölyög körülöttem. Párok sétálnak kézen fogva, nevetgélve, mintha az élet olyan egyszerű lenne. Mintha nem is létezne az a fajta fájdalom, ami szétmar belülről. Az utca fényei elmosódnak, én pedig azt kívánom, bárcsak én is újra ilyen egyszerűnek érezném a világot. Bárcsak el tudnék felejteni mindent. Minden este, amikor lehunyom a szemem, azonnal látom őt. Hallom a nevetését, érzem a tekintetét. És minden reggel, amikor felébredek, az első gondolatom az, hogy nincs itt. És talán soha nem is lesz.

Nélküle nem találom a helyemet.

A világ idegennek tűnik. Én is idegen vagyok önmagam számára. Próbálom megtalálni azt a boldog lányt, aki az elmúlt hetekben volt. A lányt, aki tudott nevetni, aki hitt a holnapban. De az a lány valahol elveszett ebben a fájdalomban. Talán egy nap megtalálom őt. Talán egy nap nem fog fájni. De ma még fáj. Ma még hiányzik minden, ami Oszkár volt. És ma még nem tudom, hogyan lépjek tovább nélküle.

Szeretem őt.

Ebben biztos vagyok. Minden reggel, amikor felébredek, és minden este, amikor álomra hajtom a fejem, érzem, hogy lángol érte a szívem. De meddig lehet ez így? Meddig kapaszkodhatok bele egy érzésbe, amit talán már csak én őrzök? Meddig tart ez a remény, hogy még nem késő?

Félek.

Félek attól, hogy az idő kifut alólam, és mire végre cselekszem, már semmi sem marad belőlünk. Mi van, ha Oszkár addigra már lezárta? Ha én vagyok az, aki képtelen elengedni, miközben ő már továbblépett? A gondolat, hogy túl késő lehet, bénító. Mintha egy óra ketyegne a szívemben, és minden pillanat közelebb visz ahhoz, hogy elveszítsem őt örökre.

Mi van, ha van még egy esély? Mi van, ha csak várja, hogy lépjek felé, hogy kimondjam: “Szükségem van rád. Még mindig szeretlek.”

Döntés előtt állok.

Dönteni, hogy meddig várok. Meddig hagyom, hogy az idő csak teljen, és a bizonytalanság elemésszen. Mert ha túl sokáig várok, lehet, hogy a szerelem már nem talál viszonzásra. De ha túl gyorsan lépek, lehet, hogy még nem áll készen. Talán még neki is harcolnia kell a saját démonaival, hogy újra lásson engem. Meddig lehet hinni abban, hogy nem késő? A szívem azt mondja: amíg dobog, addig nem késő. Addig küzdjek érte, amíg van bennem remény, amíg minden porcikám érzi, hogy ő az, aki igazán számít. De a józan ész azt suttogja: óvatosan. Mert ha mindent beleadok, és visszautasít, talán végleg elveszítem saját magamat is.

Szeretem őt. De meddig?

Pár héttel később..

Valami megváltozott bennem. Talán a csend volt az, talán az a felismerés, hogy tovább kell lépnem. Egyik reggel felébredtem, és már nem akartam csak várni. Nem akartam a levegőben lógó ürességhez igazítani az életemet. Eldöntöttem: meg kell találnom magamat.

Az első lépés az volt, hogy kiléptem az ajtón, és új munkát kerestem. Mindig is érdekelt a kreatív világ, ezért jelentkeztem egy projektmenedzseri pozícióra egy művészeti stúdióba. Nem volt könnyű belerázódni, de éppen ez kellett. A kihívás, a fejlődés. Minden nap tanultam valami újat, és lassan rájöttem, hogy a munka nemcsak lefoglal, hanem visszaad valamit, amit rég elveszítettem: önmagamat. Az irodában dolgozni, új emberekkel találkozni és alkotni olyan energiát adott, amit régen éreztem utoljára. Felfedeztem, hogy nemcsak Oszkár által vagyok valaki.  Sikerült saját lábra állnom, és mindent kordában tudtam tartani. 

És eközben ő ott volt. Figyelt, talán észrevétlenül. Találkoztunk néha a közös barátainknál, vagy egy-egy rendezvényen. Láttam a szemében a kíváncsiságot. Valami megváltozott köztünk. Már nem az az elhagyott, szomorú lány voltam, akit ott hagyott. Egy új Barbi állt előtte, és azt hiszem, ez hatott rá.

A legnagyobb fordulat az volt, amikor egyszer megállított az utcán.– Láttam a munkáidat a stúdióban – mondta halkan. – Nagyon inspiráló, amit csinálsz. Büszke vagyok rád.

Nem tudtam, mit mondjak. Annyit éreztem, hogy melegséggel tölt el a szavai. De már nem azért, mert szükségem volt rá, hogy ezt halljam, hanem azért, mert a saját erőmből építettem fel valamit, amit ő is elismert. És ekkor értettem meg: már nem Oszkárért harcolok.Magamért harcolok. Azért, hogy boldog legyek, hogy teljes legyek, függetlenül attól, hogy ő velem van-e vagy sem. És talán éppen ez volt az, amitől újra vonzani kezdtem őt. Az, hogy már nem kapaszkodtam belé, hanem a saját utamat jártam.

Mióta beköltöztem ebbe a csinos kis belvárosi lakásba, próbálom azt érezni, hogy minden a helyére került. A függönyök már fel vannak rakva, így megvédik őt a kíváncsi szemektől. A nappali közepén egy kényelmes kanapé helyezkedik el. Minden apró részlet úgy van kialakítva, ahogy mindig is elképzeltem. Mégis, az üresség ott lapul a tárgyak között, láthatatlanul, nyomasztóan.

Megint ránézek a telefonomra. Semmi. Dorina sem keres. Mintha ő is eltűnt volna az életemből Oszkárral együtt. Pedig azt hittem, legalább ő megmarad. De úgy tűnik, minden szál, amit eddig kapaszkodónak hittem, lassan elszakad. Sóhajtok, és előveszem a kis hangszórót a komódról. A zene mindig segít, vagy legalábbis tompítja a zajt a fejemben. Egy gyors koppintás, és az első dallamok lassan szétterülnek a szobában. Soap&Skin – Me and the Devil.

Felkapom a fejem.

A levegő megfeszül körülöttem, mintha valami láthatatlan erő szorítaná össze a tüdőmet. Ez a dal… mintha az univerzum akarna velem közölni valamit. Mintha csak nekem szólna, rólam és Oszkárról. A zongora rideg hangjai és az ének keserédes fájdalma belém mar. Mintha a saját történetem csendülne fel: a szerelem, a veszteség, és az a végzetes kötelék, ami még mindig összefűz minket. Kinyújtom a kezem a hangszóró felé. Egy mozdulat, és elhallgathatna. Elég lenne egyetlen érintés, és a csend újra befedne mindent. De a kezem megáll a levegőben. Miért félek ettől a daltól? Miért félek a saját érzéseimtől? Végül visszahúzom a kezem, és hagyom, hogy a dal végigfutasson rajtam minden fájdalmat és emléket.

Csak hallgatom.

A dallam lassan belemarja magát a szívembe, és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Már nem próbálok ellenállni. Ez a dal a részem, a mi történetünk része, akkor is, ha fáj. Lehunyt szemmel hagyom, hogy a zene átmossa a lelkemet. Egy pillanatra szinte érzem Oszkár jelenlétét, a tekintetét, a mosolyát. Aztán a dal véget ér, és csak a lakás csendje marad.

Felkelek, és a konyhába sétálok.

A mozdulataim lassúak, de belül forrong minden.Kinyitom a szekrényt, és előveszek egy üveg bort. Meg sem nézem, milyen fajta, csak töltök egy pohárba. Ahogy a vörös folyadék elönti a poharat, egy pillanatra úgy érzem, hogy talán ez majd enyhít valamit.

Kortyolok egyet. Az íz kesernyés, mint a gondolataim.

– Ezt nem lehet bírni… – suttogom magamnak.

Miközben kortyolgatom a bort, próbálom elnyomni a zene által felkavart érzéseket. Próbálok nem gondolni rá. Próbálok nem gondolni arra, hogy még mindig fáj, hogy még mindig szeretem. De az emlékek, a zene és az üresség összefonódnak, és újra csak azt érzem: még mindig keresem a kiutat.

Még mindig keresem önmagamat.

Pár nappal később...

Szombat reggel van, és éppen a kávém felett görnyedek. Azon agyalok, hogy valami újra vágyom, valami másra, amitől kimozdulhatok a megszokott rutinból. Új nap, új kezdet. Gyors mozdulatokkal felkaptam egy kényelmes, fekete sportfelsőt és a kedvenc leggingsemet. Ahogy a ruhámat igazgattam, valami megmagyarázhatatlan nyugalom szállt meg. Mintha a testem tudta volna, hogy ma valami jót teszek érte.Az utóbbi időben annyi mindent kipróbáltam, miért ne próbálnám ki a jógát is? Talán segít kitisztítani a fejem. A cipőmet bekötve kiléptem az ajtón, a friss levegő szinte arcon csapott. A város lassan ébredezett, a járdán emberek siettek a boltokba vagy éppen a hétvégi melóba, a kávézók teraszán már gőzölgött néhány reggeli kávé. A zajok, az illatok és a fények keveredése valahogy ma nem zavart. Sőt, szépnek találtam.

Lassítottam a lépteimen, és körülnéztem. A napsütés puhán melengette a bőrömet, a fák levelei finoman susogtak a szélben. Mióta nem figyeltem igazán a városra? Mióta csak árnyékként suhantam végig az utcákon, anélkül, hogy észrevenném a szépséget, ami körülvesz? Ma más volt. Ma végre jelen voltam. Ahogy a sarkon befordultam, megpillantottam egy kis élelmiszerboltot. Hirtelen ötlettől vezérelve betértem, és a hűtőpultból kivettem egy palack vizet. A hideg műanyag üveg a tenyerembe simult, a  párás vízcseppek végigfolytak az ujjaimon. A pénztárnál egy idős bácsi rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam. Apró gesztus, de valamiért jólesett.

–Legyen szép napja kedvesem!–mondta jókedvűen, én pedig mosolyogva biccentettem, és kiléptem az utcára. Minden egyes lépéssel egy kicsit könnyebb lett a lelkem. A gondolataim csendesedtek, a vállaimról mintha lehullott volna egy láthatatlan teher.

A jógastúdió ajtaja lassan nyílt ki előttem, a levegőt átjárta a füstölő kellemes illata. Már éreztem, ahogy az elkövetkező óra lassacskán helyretesz mindent bennem. Óvatosan becsuktam az ajtót magam mögött, és beszippantottam a nyugalmat. Itt és most minden rendben van.

Körülnézek: néhány nő, pár férfi, mindannyian csendben készülődnek. Mély levegőt veszek, és leteszem a szőnyeget a földre. Lassan elkezdődött az óra, mi pedig elhelyekezdtünk. A tanár halk, nyugodt hangon irányít minket. A mozdulatok lassúak, de határozottak. Előrehajlok, hogy a tenyereim a földet érintsék. Az izmok megfeszülnek a combomban, a derekamban kellemesen húzódik a feszültség. Ez jól esik. Próbálok elmélyülni, elengedni minden más gondolatot. Az egyik gyakorlatnál, valaki gyengéden megfogja a derekamat, hogy kicsit korrigálja a tartásom. Az érintés meleg, de óvatos. Apró bizsergés fut végig a gerincemen. A légzésem egy pillanatra elakad. Valami ismerős ebben az érintésben… Túl ismerős. Lassan felegyenesedem, és ahogy megfordulok, a világ megszűnik létezni körülöttem.Oszkár áll mögöttem. A szemei mélyek és zavartak, mintha őt is váratlanul érte volna ez a találkozás. A mellkasom összeszorul, a szám kiszárad. Mintha a terem levegője egy pillanat alatt elfogyott volna. Ez nem lehet igaz. Miért pont itt? Miért pont most?

A gondolataim összevissza cikáznak, a lábaim mintha nem tartanának meg. Teljesen letaglóz a látvány. Az arcom lángolni kezd, a zavar hullámokban tör rám. Érzem, ahogy a többiek figyelnek, de nem érdekel. Nem bírom tovább. Megfordulok, és kiszaladok a teremből. A folyosón hűvösebb van, de nem enyhül a mellkasomban tomboló káosz. A levegő után kapkodok, próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. Miért vagyok még mindig ilyen gyenge vele szemben?

– Barbi, várj! – hallom Oszkár hangját a hátam mögül.

A lépteit egyre közelebb érzem, és mielőtt elérném az ajtót, utolér. Gyengéden megfogja a karomat, és én megtorpanok. Nem nézek rá, mert attól félek, hogy a szemében meglátom mindazt, amitől menekülök: a múltat, a fájdalmat, a szerelmet.

– Barbara… beszéljünk, kérlek. – A hangja egyszerre kérlelő és bizonytalan.

Összeszorítom a fogam, és próbálok levegőt venni. Meg kell erősödnöm. Nem futhatok mindig el. Lassan megfordulok, és belenézek azokba az ismerős szemekbe. A szavak ott toporognak a nyelvem hegyén, de egyelőre egyik sem mer kijönni. Csak állunk ott, a folyosó csendjében, a múlt árnyaival körülvéve.

Talán itt az ideje, hogy végre szembenézzünk velük.

– Mit keresel itt? Pont itt? Honnan tudtad, hogy én is itt vagyok? Talán követsz? – fakadok ki, a hangom reszket a felgyülemlett feszültségtől és a zavarodottságtól.

Oszkár szemeiben egy pillanatra fájdalom villan, de nem engedi el a karomat. Az ujjai gyengéden simítanak végig rajtam, ahogy próbálja nyugtatni a dühömet, vagy talán saját magát. Az érintése ismerős és veszélyes, mintha régi sebeket szakítana fel, de közben lágyan csillapítana is. Forróság árad szét a lábam között. Érzem, ahogy elönti a testemet, és próbálok nem tudomást venni róla. Nem szabadna ezt éreznem. Nem szabadna hagynom, hogy ennyire hatással legyen rám. De a testem nem hallgat az eszemre. Egy részem vágyakozva kapaszkodna belé, a másik menekülne előle.

Nem, ez nem lehet… – szorítom össze a fogaimat. Nem érezhetem ezt. Nem hagyhatom, hogy az érintése, a jelenléte újra átvegye felettem az irányítást.

– Barbi, nem követlek. Esküszöm. – A hangja halkan rezdül, őszinteség keveredik benne a bűntudattal. – Én csak… ide járok. Már hónapok óta. Nem tudtam, hogy itt leszel.

Mély levegőt veszek, próbálom elhinni a szavait. A szívem hevesen kalapál, a pulzusom a fülemben dobol. Miért van az, hogy még mindig képes felkavarni mindent bennem egyetlen mondatával, egyetlen mozdulatával?

– Ez túl sok. – A hangom halk, alig több suttogásnál. El akarom húzni a karomat, de az ujjaim erőtlenek. A bőröm alatt vibrál a tiltott vágy, a régi érzések emléke.

Oszkár közelebb lép. A szemében lángol valami, amit már régen nem láttam. Valami, ami egyszerre fájdalmas és gyönyörű.

– Kérlek, ne menj el. – A hangja alig hallható. – Beszéljünk, csak egy kicsit. Hadd értsem meg, mi van köztünk.

Köztünk… Van még köztünk bármi? Vagy csak ezek az el nem engedett érzések, amelyek újra meg újra visszahúznak? A testem elárul, a derekamtól kiinduló bizsergés nem hagy nyugodni. A jóleső forróság végigsiklik rajtam, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Próbálom visszanyerni az irányítást, elnyomni mindazt, amit nem szabadna éreznem. De nehéz. Túlságosan nehéz.

Kinyitom a szemem, és mélyen Oszkár tekintetébe nézek.– Félek, Oszkár. Félek, hogy ha megint közel engedlek, újra darabokra törsz. – A szavak fájdalmasan szakadnak ki belőlem.

Oszkár ujjai szorosabbra fonódnak a karomon, de még mindig gyengéden.– Én sem vagyok biztos semmiben… csak abban, hogy nem akarom, hogy vége legyen.

A szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet. Az érzések kavargása elsodor, és nem tudom, hogy ez a vég vagy egy új kezdet. Meg kell hoznom a döntést: harcolok vagy futok tovább?

Mivel nem mentünk vissza az órára, így fogtuk magunkat, és kisétáltunk az utcára. Karba tett kézzel állok Oszkár előtt, a férfi pedig zsebre tett kézzel ácsorog előttem. A levegő friss, mégis vibrál közöttünk valami feszültség, ami lassan forrósággá változik. Oszkár mellettem sétál, a kezét mélyen a zsebébe dugva, mintha így próbálná megfékezni az érzéseit. Az arca komoly, de a szája sarkában ott bujkál az a mosoly, amitől mindig elgyengülök.

– Kávé? – kérdezi, és oldalra sandít rám.

Bólintok, de a mosolyom kihívó.– Miért ne? Rám fér egy kis koffein.

Egy közeli kávézóba ülünk be. A hely kellemesen zsúfolt, a kávé illata keveredik a frissen sült péksütemények aromájával. Az asztal kicsi és alacsony, pont olyan, hogy a térdünk összeérjen. Oszkár hátradől a székén, mintha próbálná lazának tettetni magát, de látom a szemében azt a szikrázó zavart, amit annyira szeretek előcsalogatni.

És én nem bírom megállni.

Lassan, szinte észrevétlenül mozdítom meg a lábam az asztal alatt. Először csak finoman hozzáérek az övéhez. Érzem, ahogy az izmok megfeszülnek a combjában. Nem húzom el a lábam – inkább lassan végigcirógatom a bokáját, aztán feljebb, a vádlijához.

Oszkár teste megmerevedik, a kezében tartott csésze majdnem kicsúszik az ujjai közül. A tekintete villámgyorsan az enyémbe fúródik, és az arcán átfut egy árnyéknyi zavar. Pont erre vágytam.

– Barbara… – sziszegi halkan, és próbál komoly maradni, de a hangjában ott rezeg a nevetés is. – Leállhatnál.

Vigyorogva kortyolok a kávémba, mintha mi sem történt volna.– Miért? Valami baj van? – kérdezem ártatlanul, miközben újra végigcirógatom a lábát, ezúttal egy kicsit merészebben.

Oszkár szeme összeszűkül, és látom, hogy próbál uralkodni magán. Az ujjai feszesen fonódnak a csésze fülére.

– Baj? Csak arra próbálok rájönni, hogy te jógázni jöttél-e ma, vagy engem kikészíteni.

Elfojtok egy nevetést. Az a csillogás a szemében, az a rejtett kihívás… Imádom, hogy még mindig tudunk így játszani.– Lehet, hogy mindkettő. – Végighúzom a lábam a belső combján, lassan és puhán. – Nem bírod a tempót? – kérdezem kihívóan.

Oszkár arcán piros foltok jelennek meg, de a szeme szikrázik. Egy pillanatra előrehajol, és lehalkítja a hangját, hogy csak én halljam.– Ha így folytatod, kénytelen leszek visszavágni.

A szívem kihagy egy ütemet. Ez az az Oszkár akire vágytam.

– Próbáld csak meg, Oszkár. – A hangom doromboló, a tekintetem a szemeibe fúrom. – De vigyázz, lehet, hogy én bírom tovább.

Oszkár ajka lassan mosolyra húzódik. Már nem látszik zavarban – helyette a régi, magabiztos Oszkár néz vissza rám.– Na, azt megnézem.

Kicsivel később oldalra néztem, és megláttam a mosdót.

–Kimegyek felfrissítem magam.–közlöm vele, ő pedig bólint, miközben beleiszik a kávéjába.

Ahogy felállok az asztaltól, érzem Oszkár tekintetét a hátamon. A bőröm szinte lángol az érintés nélküli forróságtól, amit csak ő tud kiváltani belőlem. Egyetlen pillantással képes felkavarni mindent bennem. A mosdóba sétálok, de a lábaim szinte lebegnek. Mintha a föld felett járnék, az érzések teljesen magukkal ragadtak.Belépek a mosdóba, és a tükör elé állok. Lassan felemelem a fejem, és belenézek a saját szemembe.Az arcom kipirult, a szemem csillog. Olyan vagyok, mint akit újraélesztettek. A régi Barbi néz vissza rám – az, aki él, aki vágyik, aki mer szeretni. Az utóbbi hónapok káosza után végre azt érzem, hogy itt vagyok, jelen vagyok, és jól vagyok.

Szélesen elmosolyodom, mivel úgy érzem ez a találkozás más mint a többi. Ez most nem a múlt fájdalmáról szól, hanem a jelenről. A bennem kavargó vágy olyan erős, hogy szinte kézzel fogható. Bevallom magamnak, amit eddig próbáltam elnyomni: hiányzik Oszkár. Hiányzik a tekintete, az érintése, az illata. Hiányzik az, ahogy a keze a derekamra siklik, ahogy magához húz, mintha soha nem akarna elengedni. Hiányzik a csókja, és hiányzik vele a szex. És minden más, ami vele kapcsolatos.

Lassan a számhoz érintem az ujjaimat, mintha próbálnám elhinni, hogy mindez valóság. És igen, az. Ez a valóságom. Ő a valóságom.

A gondolataim egyre merészebbek. Vajon hazavisz ma? Vajon végre újra érezhetem a testét, a közelségét? Annyira vágyom rá, hogy szinte fáj. Azt akarom, hogy minden fal, amit közénk építettem, ma este leomoljon. Hogy a teste újra az enyémhez simuljon. Sóhajtok egyet, és lehunyom a szemem. A testem minden porcikája tudja, mit akar. Őt. És most már a szívem is bevallja.

Vissza kell mennem hozzá. Látni akarom a szemében azt a vágyat, amit én érzek. Játékos csatát kezdtünk, de most már nem akarok harcolni. Csak azt akarom, hogy magához húzzon, és ne engedjen el. Megigazítom a hajam, veszek egy mély levegőt, és kilépek a mosdóból. Az asztalnál Oszkár vár rám. A szeme végigsiklik rajtam, és az a pillantás... tudom, hogy ő is pontosan ugyanazt érzi, amit én.

Ma valami történni fog. És alig várom, hogy megtörténjen. Visszaülök a helyemre, és máris beleiszom a kávémba. A szívem majd kiugrik a helyéről, a mellkasom pedig szűk. Viszont jó érzéssel tölt el. Oszkárra pillantok, aki éppen elvigyorogja magát, én pedig elismerem magamban, hogy nagyon jól áll neki ez a huncut mosoly.

De aztán valami megváltozik.

Oszkár arca elkomorul, majd hirtelen feláll.– Bocs, egy pillanat. – A hangja nyugodt, de a mozdulata feszült, mintha sietne valahova.

Kérdőn nézek rá, de mielőtt bármit kérdezhetnék, már el is fordul, a telefonját szorongatva. A gyomrom összeszorul. Valami nem stimmel. Egy apró kétség csúszik a gondolataim közé, de gyorsan elhessegetem. Nyugalom, biztos semmiség. Telnek a percek. Az ujjaim az ölemben dobolnak, a tekintetem idegesen pásztázza a kávézó ajtaját. Amikor végre meglátom őt visszajönni, egy pillanatra megkönnyebbülök. De csak egy pillanatra. Mert nincs egyedül.

Mellette egy nő áll. Szőke hajzuhatag omlik tökéletesen formált vállára, a sminkje hibátlan, a mosolya magabiztosan ül az arcán. Ahogy közelebb érnek, a nő derekára fonódó kéz mintha lassított felvételben mozogna előttem.  A szívemben szúrást érzek, és a szemeim megtelnek könnyekkel. Oszkár közelebb lép. Az ujjai birtoklóan pihennek a nő derekán. A szívem minden egyes dobbanása fájdalmasan visszhangzik a mellkasomban. A torkom elszorul, próbálok levegőt venni, de mintha üvegszilánkok szúrnák a tüdőmet. Oszkár rám néz, és a szemében semmi sem maradt abból, amit percekkel ezelőtt még láttam. Egy idegen áll előttem.

– Barbi, szeretném bemutatni egy jó barátnőmet. Lizát. – A hangja éles késként hasít belém.

Látom, ahogy az ajkai a nő halántékára simulnak egy gyengéd csók erejéig. Mintha minden mozdulata direkt lenne, mintha meg akarna semmisíteni. És sikerül is.

A szívem millió darabra tör. Az utolsó halvány reményszikra is kihuny bennem. Az a kép, amit magamnak festettem kettőnkről, abban a pillanatban semmivé foszlik. Nem marad más, csak az égető üresség és a gyomromban kavargó hányinger. Próbálok mondani valamit, bármit, de a szavak nem jönnek. Mintha a fájdalom csomót kötött volna a torkomra. Csak bámulom őket, a szőke nő tökéletes mosolyát, Oszkár hűvös tekintetét. Az érzések viharként tombolnak bennem: düh, csalódás, fájdalom. Leginkább azonban a szégyen.

Hogy lehettem ilyen naiv? Hogyan hittem el, hogy még lehet valami kettőnk között? Hogyan hagyhattam, hogy újra elhiggyem: Oszkár még mindig az enyém lehet?

A könnyek égetik a szemem, de nem hagyom, hogy kibuggyanjanak. Nem itt. Nem előtte. Nem előtte és az új szerelme előtt.

Felállok, a székem lába súrolja a padlót.– Bocsánat… – suttogom, és tudom, hogy értelmetlen. Nem neki kellene bocsánatot kérnie, hanem nekem, amiért egyáltalán hittem benne.

– Barbara várj!– szól utánam Oszkár, de nem érdekel. Feállok a helyemről, és a betolom a széket.

Lassan hátrálni kezdek, mintha a távolság majd csökkentené a fájdalmat. De tudom, hogy nem fogja. Ez a fájdalom most már az enyém. Éget, mar, és valószínűleg még sokáig velem marad.