Barbi 29. fejezet

Egy régi emlék, és békülés

Reggel van, és hangos cipőkopogással töröm meg a stúdió nyugalmát. A kávé még csak félig van elfogyasztva, a gondolataim kuszák, de az adrenalin már dolgozik bennem. Egy nagy rendelés érkezett, és most nincs időm a tegnapi eseményeken rágódni. Muszáj összeszedettnek lennem.

Amint belépek az ajtón, látom Valériát, aki egy hatalmas, becsomagolt festményt próbál megtartani. Az arcán erőltetett mosoly, de a szeme sarkában a feszültség apró árnyékai villannak.

– Szia Barbi! Olyan jókor jöttél! – lihegi, ahogy egyik kezével próbál egyensúlyozni a csomaggal.

– Szia Vali, máris jövök! Bocsi, hogy nem jöttem időben, így is késésben voltam. Olyan dugó volt a városban! – morgom, ahogy lerakom a táskám a pultra. – Nem értem, miért nem lehet más időben dolgozniuk az embereknek.

Vali csak megcsóválja a fejét, miközben megfogom a festmény másik szélét. Együtt óvatosan becipeljük a műterembe, ahol kitámasztjuk a vásznat a fal mellett. Az anyag alatt már most érzem, hogy valami gyönyörű, gondosan kidolgozott alkotás rejlik. Legalább valami szép dolog ma reggelre.

Lassan elengedem a festményt, miután meggyőződöm róla, hogy stabilan áll.

– Köszönöm szépen, Barbi! – sóhajt Valéria megkönnyebbülten. – Ha most nem jöttél volna, ki tudja, meddig állok itt ezzel a nehéz csomaggal.

– Lehet, fel kéne venni még egy embert. – nézek rá komolyan, és közben megpróbálom kisimítani a gyűrődéseket a felsőmön.

Vali sóhajt, majd a vászonra bök egy lemondó mozdulattal.

– Ne is emlékeztess! Amikor egyedül kezdtem, nem gondoltam volna, hogy téged foglak felvenni. – A szája sarkában már ott bujkál az a jellegzetes, csipkelődő mosolya.

Elvigyorodom, és próbálom leplezni a megjátszott sértettségemet.

– Nagyon vicces. – felelem a szememet forgatva.

Valéria felnevet, és a nevetése végre megtöri bennem a napok óta gyűlő feszültséget. A vállam lassan lazulni kezd, és egy pillanatra úgy érzem, hogy boldog vagyok. És végülis, az is voltam.

A számlák és a vendéglista már szinte összefolynak előttem, ahogy a laptop képernyőjére meredek. Az ujjaim kissé zsibbadnak a folyamatos gépeléstől. Az elkövetkezendő pénteki galériaest közeledtével a stúdióban minden perc számít. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Már érzem a hátamban az enyhe szúró fájdalmat, amikor végre rápillantok az órára. Ebédidő.

Fáradtan állok fel, és kinyújtóztatom a tagjaimat.– Figyi, kiugrok, hozok egy kis kínait! – szólok oda Valinak, aki éppen egy számlakupac mögül pislog rám a szemüvege felett.

– Jól van, nekem hozz légyszi egy brokkolis csirkét azzal a nyálkás tésztával! – Elneveti magát, és egy pillanatra eltűnik az arcáról a stressz.

Elvigyorodom, és a szemem megcsillan.– Tudom, hogy az a kedvenced. – Felkapom a pénztárcámat az asztalról, és a vállamra dobom a táskámat.

Ahogy kilépek az utcára, a friss levegő azonnal végigsuhan az arcomon. Egy mély levegőt veszek, és érzem, ahogy a feszkó lassan távozik a testemből. A nyüzsgő városi zaj, az emberek beszélgetése, az autók zaja most nem idegesít – inkább megnyugtat. Egyfajta furcsa izgatottság vibrál bennem, amit nem tudok hová tenni, de jól esik. Talán az élet újra kezdi megmutatni a szebbik oldalát. A kínai büféhez érve már messziről látom az ismerős arcokat. Az egyik lány azonnal észrevesz, és mosolyogva integet.

– Szia, Barbi! – köszönt vidáman, miközben a pultra helyezi a szójaszószt, és a szalvétát.

– Szia! – mosolygok vissza, és belépve szinte azonnal átjár a meleg, fűszeres illat, amit annyira szeretek.

Amióta ide járok, mindig kedvesek velem. Tudják, hogy mit szeretek, és gyakran egy-egy kedves szóval vagy mosollyal feldobják a napomat. Ez az apró kis  gesztus valahogy mindig vidámmá tesz.

– Valinak egy brokkolis csirkét kérek tésztával, nekem pedig egy gombás csirkét rizzsel. – A hangomban ott a megszokott elégedettség. Ez a kedvencem, és most úgy érzem, pontosan erre van szükségem.

A lányok gyorsan csomagolnak, a dobozok illata átjárja a levegőt. Közben váltunk pár szót az időjárásról és a hétvégi tervekről. Ahogy a kezembe kapom a két csomagot, érzem, hogy a gőzölgő ételek melege valahogy belülről is átjár.

– Köszönöm, csajok! Szép napot! – intek nekik, és ők vidáman búcsúznak.

Ahogy visszafelé sétálok a stúdióba, a város zaja ismét körülölel, de most másképp. A nap melegen süt, a táskában lapuló ebéd pedig valami apró örömmel tölt el. Minden olyan egyszerű és mégis tökéletes ebben a pillanatban.

Amikor belépek a stúdióba az étellel a kezembe, az első dolog, ami feltűnik, egy csokor rózsa az asztalomon. A vörös szirmok élénken virítanak, mintha azonnal a tudomásomra akarnák hozni, hogy semmi sem az, aminek lennie kellene. A gyomrom azonnal görcsbe rándul, és egy pillanatra megdermedek.

Vali széles mosollyal szalad oda hozzám, az arcán őszinte izgatottság.

– Csokrod érkezett! – mondja csillogó szemmel, miközben egy kis névjegykártyát nyújt felém.

Sóhajtva veszem el tőle, már most sejtve, hogy ki lehet a feladó. Oszkár... talán egy bocsánatkérés, vagy valami más magyarázkodás? De ahogy rápillantok a kártyára, az ujjaim elgyengülnek.

Javier.

A név hidegzuhanyként ömlik rám. Majdnem elejtem a kaját, a kezeim erőtlenül szorítják a csomagokat. A lábaim remegnek, és gyorsan lehuppanok a székre, mielőtt elájulnék. Miért pont most? Miért pont ő? Javier múltja fájó sebeket szakít fel, amelyeket azt hittem, már régen begyógyítottam.

Vali összeráncolt szemöldökkel néz rám, az arcáról eltűnik a mosoly, és helyét átveszi az aggodalom.

– Mi az? Valami baj van? – kérdezi, a hangja bizonytalan, de óvatos.

Megdörzsölöm a halántékomat, próbálva elhinni, amit olvastam. Javier… bocsánatot kér? A cetlit megfordítom, és a kézírás egyértelműen az övé. "Sajnálom, ami történt. Szeretnék beszélni veled négyszemközt. Kiara nélkül."

Az émelygés hirtelen, elemi erővel sújt rám. A stúdió forogni kezd velem, és úgy érzem ez túl sok így egyszerre. Felugrok a székről, és azonnal a mosdóba rohanok. A lábaim remegnek alattam, ahogy feltépem az ajtót és a vécé fölé hajolok. A gyomrom görcsösen rándul össze, és az ebédnek már nyoma sincs. Hányinger és szédülés ölel körül, a könnyeim kicsordulnak a megkönnyebbüléstől és a zavarodottságtól.

Hogy történhetett ez? Miért zaklat fel ennyire ez az üzenet? Hiszen már túl kellett volna lennem ezen. Túl kellett volna lépnem rajta, rajta és azon, amit tett. De ahogy ott ülök a hideg csempén, reszketve, érzem, hogy a múlt még mindig árnyékként nehezedik rám.

Vali óvatosan bekopog az ajtón.

– Jól vagy, Barbi? – kérdezi halkan, a hangjában színtiszta aggodalom.

Letörlöm a számat a kézfejemmel, és próbálok összeszedni annyi erőt, hogy válaszoljak, de a szavak nem jönnek. Nem… nem vagyok jól. Egyáltalán nem. Egyszerűen rosszul vagyok ettől az egésztől.

A gyomrom még mindig fáj, a szívem pedig zakatol. Valahol mélyen tudom, hogy ez az egész nemcsak Javier miatt van. Ez minden miatt van. Oszkár, a szőke lány, a csalódás, a magány, a fájdalom. Mindent elfojtottam, most pedig minden egyszerre zúdul rám, mint egy fékezhetetlen lavina.

Össze kell szednem magam. De hogy kezdjem el? 

Az étterem lágy fényei táncot járnak a poharakon, az evőeszközök halk csörömpölése körülölel. Az asztalnál ülve a tenyerem izzad, a gyomrom pedig gombócba szorul. Az izgatottság és a bizonytalanság keveredik bennem, mintha egy vékony kötélen egyensúlyoznék. Javier… Miért pont most? Miért pont akkor, amikor Oszkárral minden darabokra hullott? Előveszem a mobilomat, és végigpörgetem Oszkár üzeneteit. A szavak, az emojik, a félig kimondott érzések még mindig ott vannak a képernyőn, de mintha már múltból maradtak volna itt. Minden olyan zavaros. Alig telt el egy kis idő azóta, hogy Oszkár egy másik nővel állt előttem, és most itt vagyok… Javierre várva. A férfira, aki valaha a legjobb barátom volt, és egyben a titkos szerelmem.

A gondolatok kavalkádjából a bejárati ajtó halk csúkodása ránt vissza a valóságba. Felnézek, és meglátom Javier-t. Még mindig ugyanolyan magabiztosan lép be, ahogy mindig is tette. A szemei mélybarna örvények, a haja pont annyira kócos, hogy az embernek kedve legyen beletúrni. A szívem egy pillanatra kihagy. 

– Szia, Barbi! – köszön vidáman, a hangja olyan ismerős, hogy azonnal gombócot érzek a torkomban.

Felállok, a lábaim bizonytalanok, de valahogy mégis sikerül. Megölelem őt. Az illata körülölel, az a jól ismert fűszeres parfüm… Annyi emléket idéz fel. A közös nevetéseket, a titkos pillantásokat, azt a kimondatlan feszültséget, ami mindig is ott volt közöttünk. Mélyet szippantok az illatából, és egy pillanatra elgyengülök. Még mindig hatással van rám. Talán túlságosan is. Lassan kibontakozom az ölelésből, és találkozik a tekintetünk. A szeme sarkában ott csillog az a huncut fény, amit mindig is imádtam.

Mindketten helyet foglalunk, és próbálom rendezni a gondolataimat. Javier lazán hátradől, karba tett kézzel néz rám, a mosolya titokzatos.

– Nos, hogy tetszett a csokor virág? – kérdezi, a hangjában őszinte kíváncsiság bujkál.

A fülem mögé simítok egy kósza tincset, és próbálom leplezni a zavaromat. Az ajkaimra mosolyt erőltetek, de belül még mindig káosz van.

– Gyönyörű! Köszönöm szépen. – A hangom remeg egy kicsit, de igyekszem határozott maradni. – Én azt hittem, hogy mi… – kezdek bele bizonytalanul, de mielőtt befejezhetném, Javier közbevág.

– Büszke vagyok rád. Végre felnőttél.

A szavai úgy érnek, mint egy villámcsapás. Egy pillanatra megmerevedem. Ez váratlan volt. Büszke rám? A szavai egyszerre simogatnak és szúrnak. Mintha eddig csak egy árnyék lettem volna mellette, és most először látna igazán. És ez nagyon furcsa érzés.

– Felnőttem? – ismétlem meg halkan, próbálva megfejteni, hogy mire gondol. A szívem még mindig zakatol, és nem tudom eldönteni, hogy ez bók vagy valami más.

Javier arca lágyul, és a mosolya őszintébbé válik.– Igen. Látom, hogy már nem kapaszkodsz senkibe. Megállsz a saját lábadon. És ez jó.

A szavai egészen a szívemig hatolnak. Megállok a saját lábamon. Ez most komoly? Mire akar ezzel kilyukadni? A zavar és a büszkeség furcsa elegye önti el a mellkasomat.

Lassan bólintok, és egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra.

– Talán igazad van.

De közben a gondolataim újra meg újra körbe-körbe járnak: Miért most mondja ezt? Mit akar tőlem? És én mit akarok tőle?

– Tudod... Én és Kiara… – sóhajtja Javier, és nagyot nyel. A gyomrom görcsbe rándul. Miért kell szóba hoznia a feleségét?

Elveszem a kólámat, és nagyot kortyolok belőle. A torkom teljesen kiszáradt, mintha a szavak, amiket hallani fogok, előre kiszívták volna belőlem a nedvességet. Nyelek egy párat, próbálva visszanyerni a lélegzetemet, miközben minden idegszálammal figyelek rá.

– Egy kicsit összekaptunk... Nagy a feszkó mostanában. – sóhajtja, a hangja fáradt és megtört.

Lassan leteszem a poharat az asztalra, az ujjaim elfehérednek, ahogy rászorítok. Megköszörülöm a torkom, és próbálok úgy válaszolni, hogy a saját érzéseim ne szakadjanak fel túl látványosan.

– Sajnálattal hallom. – A hangom halk és őszinte. Tényleg sajnálom. Bár mindig is gyűlöltem azt a nőt, valójában Javiert sajnálom.

Előre nyújtom a kezem, és óvatosan megérintem Javier kézfejét. Az érintésünk először bizonytalan, de amint a bőrünk összeér, valami elektromos bizsergés fut végig rajtam. Javier szeme megrebben, de nem húzódik el. Ehelyett lassan felfelé fordítja a tenyerét, és ujjaink automatikusan összekulcsolódnak. Mintha mindig is így kellett volna lennie. Hirtelen elönt egy furcsa, bizsergető forróság. Az ujjaim szorosan az övéhez simulnak, és a szívem elkezd rakoncátlankodni. A pulzusom pedig egyre jobban felfelé ível.

Óvatosan felnézek, és amikor a tekintetünk találkozik, ott van az a szikra. Az a jól ismert, régi szikra, amit egy időben próbáltam elfelejteni. A szenvedély szikrája. A szeme sötéten csillog, a pupillái kitágulnak, mintha az érzelmei próbálnának kitörni a felszínre.

Egy pillanatig csak nézzük egymást, a levegő egyre sűrűbb lesz közöttünk. Az ujjaim bizseregnek az övé alatt, és érzem, ahogy a vér egyre gyorsabban lüktet az ereimben. Ez az a pillanat, amikor minden eldőlhet. Egyetlen mozdulat, egyetlen szó, és a múlt újraéledhet, vagy végleg elengedhetjük egymást. A következő pillanatok szinte álomszerű ködbe vesznek. Ahogy Javier feláll az asztaltól, én is automatikusan követem. Mintha a testem tudná, hová tartozik, még mielőtt az elmém utolérné. A lépteink gyorsak, de hangtalanok. A szívem a torkomban dobog, a gyomrom remeg az izgalomtól.

Az étterem mosdójának ajtaja becsukódik mögöttünk, és a kinti zaj elhalkul. Az izgalom forrósága a tetőfokára hát, ahogy Javier keze a derekamra siklik. Majd a hátamhoz nyúl, és gyengéd, mégis eltökélt mozdulattal a falhoz nyom. A pulzusom azonnal felszökken, és enyhe remegés fut végig a gerincemen. Javier szemében sötét tűz lobog, a szenvedély, és a bizonyosság keverékével. A nyakamhoz hajol. Először csak lassan, puhán érinti az ajkait a bőrömhöz, mintha engedélyt kérne. Aztán az érintés egyre forróbbá válik. Apró csókokkal halad lefelé, az ajkai finoman perzselnek. Egy halk sóhaj szakad ki belőlem, és érzem, hogy az utolsó ellenállás is elpárolog belőlem.

Érzem, ahogy a testem minden porcikája lüktet, amikor a férfi keze a derekamról a csípőmre siklik, közelebb húz magához, és a testünk végre teljesen összeér. Az ajkai finoma érintik az enyémet, majd lágy mozdulattal megcsókol. Amikor a nyelvünk elkezd játszani egymással, egyre hevesebbé válok, és boldogan viszonzom a csókot. A mellkasom szorosan az övéhez simul, érzem a szíve vad ritmusát, amely összhangban dobog az enyémmel. Mintha ezer darabra törtem volna, és most, ebben a pillanatban, Javier csókja újra összeillesztene.

Javier keze lassan végigsiklik a combomon, az érintése egyszerre gyengéd és követelőző. Ahogy a szoknyám alá nyúl, megremegek az izgalomtól. Ujjai könnyedén, mégis gyorsan görgetik le a rólam a fehérneműmet. Az anyag lesiklik róla, és ahogy megérzem a hűvös levegőt, egy halk, vágyakozó nyögés szakad ki belőlem. A férfi egy pillanatra rám néz, és látom a tüzet a tekintetében– egy pillanatra sem kételkedik abban, hogy mit akarok. Javier ujjai lágyan cirógatják a combom belső részét, és minden érintése újabb remegést vált ki belőlem. Ezután az ölemhez hajolt, és a szájával folytatta a dolgot. Óvatosan körözni kezdett a nyelvével a puncimon, majd belém dugta a nyelvét. Éreztem, hogy lassan, érzékkel csinálja, akkor tudtam: nem akarja, hogy gyorsan elmenjek. Elkezdtem nyögni, amikor a csiklómmal játszadozott, és ennél a pontnál úgy begyorsított, hogy alig kaptam levegőt. Ezután az ujját is belém dugta, és lassan ujjazni kezdett. Abban a pillanatban a testem megfeszült, és hatalmasat élveztem Javier kezére.

–Jó volt?–kérdezi Javier, és megcsókolja a homlokomat. –Igen.–válaszolom remegő hangon, és mielőtt felhúznám a bugyimat, ő megállít.

–Nem mész sehova–mondja vigyorogva, én pedig egyből tudom mi fog következni.

Persze én is többet akarok ennél, csak nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan valóra válik ez az álom. Én és Javier szexelni fogunk. A férfi egyből a csempe felé fordított, és végig simított a fenekemen. Az egyik ujjával a szeméremajkaimat simogatja, majd lassan belém hatol, és az a pillanat, amikor teljesen eggyé válunk, egyszerre gyönyörű és felszabadító. Egy halk sóhaj szakad ki belőlem, ahogy a testünk tökéletes harmóniában találkozik. Javier mozdulatai finomak, először óvatosan keresik a ritmust, amely kettőnket vezet. Miközben a férfi bennem mozgott éreztem, hogy az orgazmusom vészesen közeledik. Előre dőltem, és még jobban meg támaszkodtam a csempének a tenyeremmel, Javier pedig tovább döngetett. A végén pedig hatalmasat élveztünk, és a férfi belém engedte a forró magjait. A könnyem kicsordult a gyönyörtől, és alig hittem el, hogy tényleg megtörténik velem ez az egész. Az aktus végén Javier végigsimított a hátamon, és maga felé fordított. Olyan szenvedélyes csókot adott, mint még soha. A kezemet a tarkójára csúsztattam, és élveztem minden pillanatot.

Az aktus után Javier karjai szorosan tartanak, és egy darabig így állunk. Pihegve nézünk egymásra, majd lassan felemelkedem. A légzésünk lassan csillapodik, a testem elernyed a karjaiban. A férfi nagyot nyel és ilyet szól:

–Kérlek Barbi, ezt soha ne mondd el senkinek! Világos?!– A hangja mély és határozott, a tekintete könyörgő, mégis parancsoló.

Megértem. Tudom, hogy amit most tettünk, az egy határ átlépése volt, egy tiltott gyümölcs megízlelése, amit nem szabadna megosztanunk a világgal. Ez most csak a miénk. Gyengéden megérintem az arcát, az ujjaim végigsiklanak az állkapcsán, majd az ajkaira lehelek egy lágy csókot.

– Sírba viszem a titkunkat, drágám. – suttogom elégedetten, a szavaim ígéretként lebegnek közöttünk.

Kicsivel később amikor kijöttünk a mosdoból elégedett voltam, és boldog. Ez a pillanat, ez a titkos légyott minden vágyam volt. Az, hogy Javierrel szexeltem, nemcsak egy vágy beteljesülése, hanem egy győzelem is. Megcsalni Kiarát? Ez a gondolat valahol mélyen örömmel tölt el. Tudom, hogy gonosz vagyok, hogy nem szabadna így éreznem, de végre elégtételt nyertem. Kiara elvette tőlem Javiert, de most, egy lopott pillanatra, Javier az enyém volt. Javier csodálatos szerető. Mindig is tudtam, hogy az lesz, és most végre átélhettem azt, amiről olyan régóta ábrándoztam. A mozdulatai, az érintései, az a szenvedély, amit csak nekem adott meg… Ez a pillanat örökre az enyém marad.

A mosdó ajtajában megállok, és gyorsan megigazítom a szoknyámat. A tükörbe nézek, és egy másik Barbit látok. Az arcom ragyog a boldogságtól, az ajkaim még mindig égnek Javier csókjaitól. Egy részem elégedett, örül annak, hogy végre megkapta, amit akart. De ott van valami más is. Valami nehezebb. Ahogy a tükörben mélyen a saját szemembe nézek, érzem, hogy belül kettészakadok.

Megbántam, amit tettem? Nem tudom. Vegyes érzéseim vannak. Az egyik felem azt suttogja: “Ideje volt már. Jár neked ez a pillanatnyi boldogság.” De a másik részem, a halkabb, de makacsabb hang azt mondja: “Oszkárt szereted. Ez nem kellett volna.”

Oszkár. Az ő arca, az ő tekintete bevillan, és a gyomromban hirtelen szorító érzés támad. Vajon mit szólna, ha tudná? Vajon meg tudok-e bocsátani saját magamnak? És ha már megtörtént, van-e visszaút?

Mély levegőt veszek, és próbálom elhessegetni a kétségeimet. Most nem akarok gondolkodni. Csak meg akarom őrizni ezt az érzést, ezt a titkos győzelmet, amíg lehet. Javier mellettem áll, az érintése még mindig itt van a bőrömön.

De vajon meddig tarthat ez a boldogság, mielőtt darabokra hullik?

Az éttermi affér után fogom magam, és azonnal haza megyek. Javier érintése még mindig ott parázslik rajtam, de valami más is nő bennem, valami hideg és nyomasztó. Ahogy a bejárati ajtómhoz érek, előkapom a kulcsaimat. A kezem remeg, a kulcsok összeverődnek, fémes csilingelésük visszhangzik a fejemben. Végül sikerül a zárba illeszteni, és az ajtó enged. Belépek a lakásba, és a csend rám omlik. A fejemben újra és újra lejátszódik Javier-rel való heves szeretkezésünk a mosdóban, és abban a pillanatban elfog a félelem.

Pár héttel később…

Éppen a nappaliban ücsörgök, és az ölemben egy hatalmas tál nachos és egy bödön fagyi pihen, két kényelmetlenül passzoló, mégis tökéletes kombináció. Fura egy párosítás, de most nem érdekel. A kedvenc sorozatom éppen a legizgalmasabb részhez ért, próbálom beleélni magam a jelenetbe, elmerülni a karakterek világában, és elfelejteni a reggeli émelygést. A reggel csak egy rossz emlék. Nem akarok gondolkodni rajta, nem akarom kielemezni. Most csak a sós nachos és az édes fagyi kettőse kell, hogy elterelje a figyelmem.

Egy kanalat merítek a hideg, krémes fagyiba, és épp a számhoz emelném, amikor hirtelen gyengeség nyilall belém. Mintha a testem egyetlen pillanat alatt kifutott volna alólam. A kezem elgyengül, a kanál csörrenve esik a földre, a fagyi szétkenődik a szőnyegen. A fejem zúgni kezd, a látóterem szélei elmosódnak. Minden megbillen körülöttem. Az egyik kezemmel a kanapé szélébe kapaszkodom, hogy megőrizzem az egyensúlyomat, de úgy érzem, mintha az egész szoba forogna.

– Mi a franc…? – suttogom magam elé, próbálva levegőt venni.

A mellkasom szorít, a szívem zakatol. A gyengeség és a szédülés átveszi az irányítást, és egy pillanatra félelem fog el. Mi történik velem? Ez már nem lehet csak stressz. Ez már nem lehet csak véletlen. Lehunyom a szemem, próbálom összeszedni magam. A légzésem lassú, egyenetlen. Mintha a testem valami mélyebb titkot próbálna elárulni, amit az elmém még nem akar elfogadni. Egy halk sóhaj szakad ki belőlem, és az ujjaimat a homlokomhoz szorítom, mintha ezzel le tudnám csillapítani az örvénylő gondolatokat.

Ez több, mint egyszerű kimerültség. 

Valami történik velem. Valami, amit már nem hagyhatok figyelmen kívül.

A karfába kapaszkodom, ahogy próbálok stabilitást találni a világban, ami éppen darabokra hullik körülöttem. Mély lélegzeteket veszek, de a mellkasom feszül, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná össze. A könnyek már patakokban folynak, és a vállam rázkódik az elfojtott zokogástól. A szédülés lassan csillapodik, de a gyengeség még mindig a testemben lüktet. A kanál a földön hever, a fagyi olvadt foltot hagy a szőnyegen, de most mindez lényegtelen.

A bűntudat láthatatlan hullámként csap át rajtam. Az émelygés nem a gyomromból indul, hanem valahonnan sokkal mélyebbről. Egyenesen a szívem legmélyéből. Tudom, hogy mi ez. Nem lehet más. A reggeli rosszullétek, a hirtelen gyengeség – nem a testem beteg, hanem a lelkem. Megtörtént, amit nem kellett volna hagynom. Javier, az az éjszaka, a tiltott szenvedély… Az elmúlt hetekben próbáltam meggyőzni magam, hogy ez győzelem volt, hogy elégtételt nyertem Kiara ellen. De most a kanapéba kapaszkodva, egyedül a nappali csendjében, már nem tudom becsapni magam.

A bűntudat súlya összeroppant.

– Mit tettem? – suttogom magam elé, de a szavak elvesznek a sírásban.

De hiszen Oszkár már a múlté! Ezt ismételgetem magamban, próbálom meggyőzni az agyam, hogy ez nem számít, hogy joga volt hozzá. De valahol mélyen tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mintha a lelkem két részre szakadt volna, és egyik felem sem tudja elfogadni, ami történt.

Hirtelen elfog a hányinger. Egy hullám, ami mindent magával sodor. Felpattanok, és a fürdőszobába rohanok. Térdre esem a hideg padlón, és a WC-csésze fölé görnyedek. A gyomrom görcsbe rándul, és az öklendezés átveszi az irányítást a testem felett.

A könnyeim a hideg porcelánra csöppennek, miközben minden feszültség, minden kétségbeesés kiszakad belőlem. A testem tudja, amit az elmém még nem akar felfogni. A bűntudat, a csalódás, a fájdalom – mind ott lüktet bennem, elnyomhatatlanul. Amikor végre elcsitulnak az öklendezések, a padlóra roskadok. A fürdő hideg csempéje a hátamnak nyomódik, de ez most nem érdekel. Csak ülök ott, a könnyeim némán folynak, és próbálom megérteni, hogyan jutottam idáig.

Azt hittem, ez győzelem lesz. De most úgy érzem, mintha mindent elvesztettem volna.

Másnap reggel…

Csodálatos napsütötte reggelre ébredtem. A telefonom ébresztője már vagy háromszor elhallgatott, én pedig csak most tudom rávenni magam, hogy kikászálódjak az ágyból. Az utóbbi időben valahogy mindig fáradtabbnak érzem magam, de próbálom a munkára fogni. A galériaest után rengeteg a teendő, a stúdió tele van rendelésekkel. Nincs idő a pihenésre. Elindulok, és felöltözöm.

Megiszom a reggeli kávémat, de valahogy nem esik jól. A gyomromban furcsa, bizonytalan érzés kavarog, mintha az ital megbántott volna valamit odabent. Megrázom a fejem, és vállat vonok. Biztosan csak a stressz. A tükör előtt állva nézem magam. A szemem alatt sötét karikák húzódnak, az arcom fakóbb, mint szokott. Mintha nem is önmagamat látnám. Sóhajtva összefogom a hajam, felkapom a táskámat, és kilépek az ajtón.

A stúdióba érve már Valéria ott sürög-forog, a vásznakat és az ecseteket rendezgeti.

– Szia, Barbi! – köszön vidáman, de én csak egy halvány mosolyra futtatom a számat.

– Szia, Vali. – A hangom rekedt, és érzem, hogy valami nincs rendben. Ahogy leteszem a táskámat az asztalra, a gyomrom hirtelen összerándul. A stúdió kezd forogni körülöttem. A homlokomról gyöngyöző izzadságcseppek gördülnek le, és a számban kellemetlen, savanyú ízt érzek.

Minden elhomályosul, a gyomrom bukfencet vet.

– Barbi, jól vagy? – kérdezi Vali aggódva, de válasz helyett csak felkapom a kezem a szám elé, és rohanok a mosdóba.

Ahogy elérem a WC-csészét, már nincs visszaút. Az öklendezés újra és újra rám tör, a gyomrom minden tartalma kiürül. Könnyek szöknek a szemembe, a testem remeg a kimerültségtől. Mi történik velem? Ez nem lehet csak stressz. A reggeli fáradtság, a furcsa émelygés, a szokatlan ízek... Mintha az elmém darabjai lassan helyükre kattannának.

Hirtelen kihúzom magam, a szívem kalapál. Nem… ez nem lehet.

A szám elé kapom a kezem, és érzem, hogy a gyomrom összeszorul, de most már nem az émelygéstől. A felismeréstől.

Terhes lennék?

A gondolat villámcsapásként ér. Javier. Azt a bizonyos éjszakát képtelen vagyok kiverni a fejemből. Az a szenvedély, az a titkos pillanat… És most itt vagyok, a hideg fürdőszobában, a valóság súlyával a vállamon. A kezem remeg, ahogy a hasamra simítom. A tenyereim alatt a bőröm meleg, de a belsőmben fagyos bizonytalanság kavarog. Ez nem lehet igaz. Vagy mégis? Próbálom meggyőzni magam, hogy biztosan csak félreértem a jeleket. Múltkor is hánytam, akkor is azt hittem a legrosszabbat, de végül csak egy gyomorrontás volt. Ez is lehet ugyanaz. Ugye?

A gondolataim egyre hangosabban cikáznak, a fejem zúg, a gyomrom görcsben áll. A bizonytalanság egyre nagyobbá válik, míg végül már nem tudom elfojtani a rémületet.

– Barbi, minden rendben? – hallom Vali halk, de egyre aggodalmasabb kopogását az ajtón.

A hangja kihúz a belső káoszból. Szinte minden ugyanúgy játszódik le, mint legutóbb. A mosdó hideg csempéje, az öklendezés, a félelem… De most valami más. Egy halvány, mélyről jövő sejtés, ami nem hagy nyugodni.

Javier. Az emléke egy pillanatra újra felvillan előttem: az érintése, az ajkai, a tiltott szenvedély, aminek nem tudtam ellenállni. Ez a pillanat nyomot hagyott bennem – talán sokkal mélyebbet, mint hittem. És most itt van ez a kérdés, amitől a gyomrom még jobban összeszorul: tényleg Javiertől várok gyereket?

Ez nemcsak egy gyomorrontás lehet. Az ösztöneim azt súgják, hogy valami változott, hogy valami új kezdődött bennem – bennünk.

Még nem állok készen a válaszra, de tudom, hogy már nem kerülhetem el.

– Mindjárt megyek, Vali. – próbálom nyugodtnak tettetni a hangom, de az elcsuklik a mondat végén.

Ahogy a kilincshez nyúlok, egy gondolat cikázik át az agyamon: mi lesz most?