Barbi 3. fejezet

A rehabon

Másnap reggel ugyanott vagyok, ahol a múltkor is. Már megint az elvonón kötöttem ki. A fejem zúg, a gondolataim kuszák, de egy dolog világos: apám ismét elsőként látogatott meg. Ott áll az ajtóban, merev tartással, ahogy mindig. Az arca semmit nem árul el – se düh, se csalódottság, se együttérzés. De én tudom. Tudom, hogy belül forrong. Az az apró, feszült mozdulat a kezén, ahogy összefonja maga előtt – ez árulja el. Nem szól semmit, csak áll, én pedig érzem, hogy meg kellene törnöm a csendet, de képtelen vagyok. Vajon meddig maradok itt ezúttal? Hányszor hoztak már ide? Egyik elvonóról a másikra küldenek, mintha egy meghibásodott jármű lennék, amit újra és újra megpróbálnak megjavítani. És most? Most megint itt vagyok. És ahogy elnézem apám arcát, ő is tudja, hogy ebből nem lesz egyszerű visszajutni.

Az orvosok végül megzavarják a csendet. Az egyik egyenesen apámhoz fordul, és olyan természetességgel mondja ki a következő mondatot, mintha csak egy napi rutint sorolna:

– Az elvonó után pszichiátriai klinikára kell küldeni a lányát.

Összerezzenek, és azonnal elönt a pánik. 

Az orvos arca elmosódik, csak az apámra tudok nézni, és próbálom kitalálni, mit fog mondani. Nem mutat ki semmit, csak egyetlen apró bólintással felel. Ez minden. Beleegyezett. Ettől a gesztustól teljesen összetörtem lelkileg.

– Apa, ne… – szólalok meg végül remegő hangon, de ő rám sem néz. – Komolyan? Pszichiátria? Ez nevetséges!

De nem felel. Csak az orvossal beszél tovább, mintha levegő lennék. Ez jobban fáj, mint bármi, amit mondhatna. Az érzés, hogy nem számít, mit gondolok, mit érzek. Hogy mostantól minden döntést meghoz helyettem. Ahogy leülök az ágyra, csak egy gondolat jár a fejemben: hamarosan itt lesz a bátyám esküvője, és én itt fogok rohadni, egy klinikán. Ez szép, mondhatom. Vajon mit fog mondani a család? Mit fog mondani mindenki, aki ott lesz? Valószínűleg apám mindent el fog titkolni előttük, még a bátyám előtt is. Érzem, hogy a düh és a szégyen egyszerre kezd feszíteni. Nem akarok itt lenni. Nem akarom, hogy ez legyen az életem. De mégis itt vagyok, megint. Az apám beleegyezett, az orvosok meg helyeselnek, mintha valami tárgy lennék, amit „rendbe kell rakni”.

Most mit csináljak? A gondolataim össze vissza cikáznak, próbálok valami kiutat találni, valami tervet, de csak egy dolgot érzek tisztán: bármennyire is próbálok visszavágni, itt most én vagyok az, aki vesztett.

Apám lassan közeledik felém, határozott léptekkel, de látom rajta, hogy belül vívódik. Mikor megáll előttem, egy pillanatra a szemembe néz. Az arca szigorú, a szemeiben viszont ott bujkál valami más – csalódottság, talán némi aggodalom. A szavai viszont kemények, mintha minden érzelmet ki akarna zárni:

– Mostantól minden szükséges segítséget megkapsz majd. Meglátod, jó helyre fogsz kerülni. – A hangja mély és ellentmondást nem tűrő. – Egy elsötétített autóval visznek el téged a pszichiátriára. Legalább egy hónapig ott leszel, és a vége közeledtével pedig elvitetlek a bátyád esküvőjére. Világos? – kérdezi, miközben tekintetével szinte rám nehezedik. Szótlanul bólintok. A szavak megállnak a torkomban, és inkább elfordítom a fejem. Nem akarom látni az arcát, azt a a megvetést és csalódottságot, amit olyan jól ismerek. De ekkor váratlanul megragadja a karomat. Felé fordulok, és meglepetésemre magához ölel.

Apám ritkán ölel meg, szinte soha. Most viszont érzem, ahogy szorosan tart. A teste feszes, mégis ott van benne valami törődés. Magamba szívom az ingjéből áradó dohány és parfüm keverékét, ami mindig is az ő illata volt. Ez az egyetlen pillanat a legjobb, mint bármi, amit tőle kaptam mostanában. Aztán lassan elenged.

Mielőtt kimegy a szobából, még egyszer visszanéz rám. A szemeiben ott van az a kemény, rideg apai tekintet, de valami halk remény is csillan benne.

– Egy hónap múlva… kérlek, legyél jól – mondja halkan, majd becsukja az ajtót.

Ott maradok, szótlanul. A szoba hirtelen csendes lesz, szinte elnémul. Az ajtó csukódása visszhangzik bennem, de semmit sem érzek. Nem önt el bűntudat, sem szomorúság, sem öröm. Mintha egyszerűen csak üres lennék. Lassan az asztalhoz sétálok, mintha valami automata vezérelne, és leülök a székre.

Előveszem a rajzkészletemet – a ceruzákat, a zsírkrétákat –, és kinyitom a füzetemet. Az ujjaim gyorsan dolgozni kezdenek. A ceruza surrogása szinte megnyugtató, ahogy lassan egy arcot formál a fehér papíron. Egy szemet rajzolok, majd egy szemöldököt. Átszaladok az arcon, újra és újra kijavítok apró részleteket. Ahogy dolgozom, észre sem veszem, hogy telik az idő. Amikor elkészülök, hátradőlök, és végignézek a portrén. Ott van a papíron az arca – annak a titokzatos férfinak, akit a múltkori buliban láttam. A vonásai halványak, de a tekintete határozott, szinte átszúrja a papírt. Nem tudom, miért rajzoltam le, de valahogy megnyugtat, hogy ott van előttem.

Felnézek a rajzról, és újra a csend ölel körül. Meddig fogok itt maradni? Ez az egyetlen kérdés, ami a fejemben visszhangzik. Aztán visszafordulok a rajzhoz, és még egyszer végigsimítok rajta a ceruzámmal. Legalább itt még van valami, amit én irányíthatok. Egy kicsit még árnyalok rajta, de előbb megkeresem a radíromat.

Másnap reggel az ágy szélén ülök, és próbálom magam rávenni, hogy ne nézzek annyira szigorúan a mellettem álló nővérre. Az egyik kezében egy kis műanyag poharat tart, a másikban pedig egy fecskendőt.

– Most vizeletmintát kell adnia, és veszünk egy kis vért is – mondja kimérten, mintha egy gyereknek mondaná, hogy ne féljen a vizsgálatoktól. Egy pillanatra megállok, és elgondolkodom. Ha negatív, akkor mehetek a központba. De miért érdekelné őket a vérképem? Nem az a lényeg, hogy alkohol vagy drog legyen benne? Ez olyan értelmetlen!

Próbálok valami értelmeset mondani, de az ujjaim már türelmetlenül dobolnak az ágy szélén.

– Nézze, tényleg szükség van erre? – kérdezem a lehető legártatlanabb hangon, miközben felpillantok rá. – Hiszen tudja, hogy tiszta vagyok. Az egész rendszer csak arra van, hogy megbélyegezzenek. Maga szerint tényleg ezt érdemlem?

A nővér rám pillant, és látom, hogy egy pillanatra meginog. Nem mond semmit, csak az arckifejezése változik. Érzem, hogy megfogtam valamit – talán egy kis kételyt.

– Tudja, mit érzek? – folytatom, most már egy kicsit drámaibban. – Hogy az egész életemet úgy ítélik meg, mintha csak egyetlen este határozna meg mindent. Tényleg ez alapján akarják eldönteni, hogy rendben vagyok-e? A vérvétel nem mutatja meg, hogy mit érzek, vagy min megyek keresztül. Maga szerint ez fair?

A nővér felsóhajt, és látom, hogy próbálja visszanyerni a kontrollt a helyzet felett.

– Ezek az előírások – mondja, de már nincs benne az a korábbi határozottság.

Kihasználom a helyzetet, és egy lépéssel közelebb megyek hozzá, hogy közvetlenebb legyek.

– Nézze, én csak egy esélyt kérek. Higgye el, hogy nem fogok csalódást okozni. Maga is tudja, hogy az itteni rendszerek néha túl merevek. Ha most egy kis segítséget nyújtana, azzal tényleg segítene rajtam – mondom, és egy pillanatra még a karjára is ráteszem a kezem.

A nővér szeme találkozik az enyémmel, és látom, hogy elgondolkodik. Egy kis időbe telik, de végül finoman bólint.

– Rendben, de csak most az egyszer – mondja halkan. – De tudja, hogy ha bármilyen probléma lesz, azonnal jelentem.

Egy elégedett mosoly fut végig az arcomon, miközben bólintok.

– Természetesen. Nagyon köszönöm – mondom, és közben igyekszem a lehető legőszintébbnek tűnni.

Ahogy elfordul tőlem, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Egy újabb akadály legyőzve. Most már tényleg indulhatok tovább, és ha minden jól megy, a központban sem fogják észrevenni, hogy még mindig én irányítom az eseményeket, nem pedig ők.

Lenézek a karomra, és ott díszeleg a kis szívecske tetoválás, amit pár évvel ezelőtt csináltattam. Azonnal eszembe jut az este, amikor Javier-rel görbe éjszakát tartottunk. A Gozsdu udvarban buliztunk, az egyik helyről a másikra sodródtunk, nevetve, táncolva, és persze kicsit többet ittunk a kelleténél. A buli végén, hajnalban hazafelé menet, valahogy betévedtünk egy tetováló szalonba.

Én persze azonnal izgatott lettem. Mindig is szerettem volna egy apró tetoválást, valami szimbolikusat, és most, a mámor hevében, úgy éreztem, hogy ez a pillanat tökéletes. Javier viszont nem lelkesedett. A homlokát ráncolta, miközben én izgatottan nézelődtem a minták között.

– Barbi, te most komolyan tetoválást akarsz? – kérdezte, a hangjában keveredett a hitetlenkedés és a nevetés.

– Igen! Miért ne? Egyszer élünk, Javier! – vágtam rá, és kihívó mosollyal néztem rá, miközben egy szívecskét ábrázoló mintára mutattam.

Ő a fejét fogta, majd nagy nehezen bólintott, amikor hosszú perceken át győzködtem.

– Jól van, Barbi, de több tetkót nem csináltatsz! Világos? – mondta végül nevetve, a szokásos félmosolyával, amitől mindig elöntött a forróság.

Lábujjhegyre álltam, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megpusziltam az arcát. Az érintés pillanatában éreztem, hogy valami bizsergető hullám fut végig rajtam, valami, ami sokkal több volt, mint egy egyszerű barátságos gesztus. Javier is megállt egy pillanatra, mintha ő is megérezte volna a köztünk lévő szikrát. A szeme találkozott az enyémmel, de mielőtt bármi történhetett volna, zavartan elfordultam.

– Na jó, beülök a székbe! – motyogtam gyorsan, hogy megtörjem a csendet, majd a tetováló székhez léptem.

A tetoválóművész türelmesen várt, amíg előkerestem a telefonomon egy mintát. Megmutattam neki a kis szívecske fotóját, és ő egy bólintás után máris munkához látott. Javier a sarokban ült, a telefonját nyomkodta, de időnként rám nézett. Éreztem a pillantását, és azon gondolkodtam, vajon mit gondolhat most. Vajon ő is érzi azt a különös feszültséget, ami egyre nőtt köztünk azon az estén? Ahogy a tű először érintette a bőrömet, kicsit felszisszentem, de közben elmosolyodtam. Ez a tetkó nemcsak egy szívecske. Ez az este emléke. És Javieré is.

– Indulhatunk! – hallom egy távoli hangot, ami hirtelen kiránt az álmodozásból. Az emlékkép, amit az előbb még olyan élénken láttam magam előtt, szinte elpárolog. Megdörzsölöm a karomat, mintha ez nyújtana vigaszt a számomra, és lassan bólintok.

Felveszem a táskámat, és a recepcióhoz sétálok. A pult mögött egy középkorú, mogorva nő fogad. A keretes szemüvege mögül úgy mér végig, mintha valami huligán lennék az előző estéről. A szája sarkában egy alig észrevehető gúnyos mosoly bujkál.

– Maga megy a magánklinikára? Van az a pénz – mormogja az orra alatt, de épp elég hangosan ahhoz, hogy halljam. – A szülei biztosan kifizetik.

Egy pillanatra felvontam a szemöldökömet a hallottak miatt, de aztán elfordítottam a tekintetem. Undok egy nő, de nem érdekel. Nem hagyom, hogy a szavai elérjenek hozzám, még ha valahol mélyen tudom is, hogy igaza van. Ez az egész helyzet… valószínűleg tényleg csak a pénzen múlik.

Oldalra nézek, hogy eltereljem a figyelmem, és meglátom, ahogy sürgős eseteket hoznak be. Egy fiatal terhes lányt kísérnek be az ajtón, könnyek között, miközben a hasát fogja. Mögötte egy fiatal férfi dühöng, az orvosok alig tudják lefogni. A lány megtorpan az ajtóban, nem mehet tovább. Ott áll, és sír, a tekintetében valami mély, kétségbeesett fájdalom ül. A férfi ordít, artikulálatlan hangon, mintha már rég elveszítette volna a kontrollt. Egy pillanatra elönt a sajnálat. Talán a pasija túl sokat ivott, vagy egyszerűen elszakadt nála a cérna. Vajon mit érezhet most a lány? És mi lesz velük? Nem tudom elképzelni, milyen lehet az ő helyzetük. Az én problémáim eltörpülnek mellettük – még ha nem is érzem úgy.

– Mehet, várja önt egy fekete autó odakint! – szól rám élesen a recepciós nő, és a hangjára összerezzenek. A kezembe nyom egy papírt, és újra rám néz. Most már nincs a tekintetében semmi, csak közöny.

Lemegyek a kijárat felé, de még egyszer rápillantok a papírra, amit a nő adott. "További kezelés szükséges." A szavak nyomasztó súllyal ülnek a lapon. Sóhajtok, és hagyom, hogy a kezem mellé ernyedjen, a papír szinte észrevétlenül lóg ki az ujjaim közül. Kifelé menet még egyszer megállok, és egy pillanatra elgondolkodom. Hogyan jutottam idáig? És vajon mi jön ezután? Még mindig hallom a terhes lány zokogását a háttérben, ahogy kilépek az ajtón. A fekete autó már ott vár rám, a sofőr türelmesen áll mellette. Legalább egy hónap. Egy hónap ebből az egészből. Vajon elég lesz arra, hogy rendbe jöjjek? Vagy bármit megértsenek rólam?

Egy pillanatra megtorpanok, mielőtt elindulnék az autó felé. Mély levegőt veszek, és elindulok, lassan, de határozott léptekkel. Ha mást nem, legalább megpróbálok úgy tenni, mintha minden a tervem szerint alakulna.

Zavartan állok az ajtó előtt, és fogalmam sincs, hogy meg merjem-e fogni a kilincset. Valahogy aggaszt az egész helyzet, de nincs mit tenni. Túl kell esnem rajta. Mély levegőt veszek, és éppen kinyújtom a kezem, amikor egy halk torokköszörülés hallatszik mögöttem.

– Az nem az ön szobája, hölgyem! – szól egy figyelmeztető hang. Azonnal elkapom a kezem a kilincsről, mintha megégettem volna magam.

– Bocsánat… – motyogom az orrom alatt, és hátrafordulok.

Egy fiatal férfi áll előttem, eltökélt, de egyáltalán nem rideg arckifejezéssel. Közelebb lép, és finoman megragadja a vállamat. A mozdulat meglep, de nem durva – éppen ellenkezőleg, inkább nyugtató. Lassan maga felé fordít, és a nevét is megpillantom a kis kitűzőjén: Lehoczky Simon. Azonnal felismerem. Ő az egyik legjobb orvos ezen a helyen.

– Gyere, erre van a szobád – mondja lágyan, és halvány mosoly kíséri a szavait. Érzem, hogy kicsit elpirulok a helyzet furcsaságától, de nem szólok semmit. Csak megigazítom a vállamon a táskámat, és követem.

A folyosó végére érve előveszi a kulcsot, és kinyitja az ajtót. Épp szólnék, hogy nekem is van már egy kulcsom, de mire kimondhatnám, már nyílik is az ajtó. Késő bánat. Ahogy belépek, a látvány teljesen lesokkol. A szoba elképesztően tágas, világos, és minden részletében luxust sugároz. Egyáltalán nem hasonlít arra, amit egy ilyen helyről képzeltem.

– Az édesapja a legjobb szobát kérte önnek – mondja Simon, miközben a falon lévő leolvasón végig húzza a kulcsot.– Ez a privát részleg, ahova csak befolyásos és különleges betegek léphetnek be.

Privát részleg? Befolyásos betegek? Az orvos hangjában nincs lenézés, de valahogy mégis úgy érzem, hogy ezek a szavak külön súlyt kapnak. Ez az egész helyzet annyira abszurd.

Bólintok, és leteszem a földre a táskámat. Ahogy Simon elköszön és becsukja maga mögött az ajtót, körülnézek. Az ujjaimat végighúzom a hatalmas ablakon, ami a szoba egyik oldalát teljesen betölti. A kilátás valószínűleg lenyűgöző lenne, de én csak egy dolgot keresek: Hogyan tudnék kijutni innen? Egy ideig méregetem az üveget, majd látom, hogy elég vastag, valószínűleg golyóálló is. Remek. Még csak betörni sem lehet. Sóhajtok, és ellépek az ablaktól. Kár, pedig milyen jó lett volna. Leülök az ágy szélére, és próbálok valami tervet kovácsolni, de egyelőre csak az jár a fejemben, hogy mennyire ironikus ez az egész: luxus mindenhol, és mégis bezárva. Ennyi erővel egy cellában is lehetnék.

Leülök az ágy szélére, hirtelen egy halk rezgést hallok. A hang hirtelen megtöri a csendet, és szinte megdermeszt. Lenézek a táskámra, ami a földön hever, és látom, hogy enyhén remeg. A telefon. Gyorsan lehajolok érte, a szívem kicsit gyorsabban kezd verni. Ahogy kihúzom a táskámból, érzem, hogy a készülék szinte életre kel a kezemben. A kijelző szünet nélkül villog, a rezgés pedig mintha soha nem akarna abbamaradni. Egy pillanatig csak bámulom, aztán gyorsan elnémítom.

Még jó, hogy nem vették el tőlem. Emlékszem, hogy valaki azt mondta, itt el szokták venni a mobilokat. Talán valami félreértés lehetett, de szerencsére ez az egy dolog megmaradt. Legalább valami kapcsolatot fenntarthatok a külvilággal, ha szükséges. Nagyot nyelek, és óvatosan feloldom a képernyőt. Egy új üzenet érkezett. Dorina.

„Találkozni akar velem.”

Egy pillanatra megállok, és csak bámulom a szöveget. Az ujjaim megdermednek a kijelző felett. Találkozni velem? Most? Pont most? Az első reakcióm a pánik. Tudom, hogy semmiképp sem tudhatja meg, hol vagyok és miért. Ha kiderül, hogy bezártak egy pszichiátriai klinikára, az egész város rólam fog beszélni. Dorina nem kifejezetten pletykás, de valahogy mégis minden mindig napvilágra kerül, ha róla van szó.

Gyorsan bepötyögök egy választ:

„Sajnálom, Dorina, most nem jó, elutaztam pár hétre.”

Átküldöm, és azonnal lenémítom a telefont. A szívem még mindig gyorsan ver, és csak bámulok magam elé. Ez egy időre megteszi. De tudom, hogy előbb vagy utóbb ki fog derülni. A gondolat, hogy az igazság kitudódik, szinte bénító. Láttam már, hogyan csámcsognak másokon, amikor valami hasonló történt. Elég egy pletyka, és máris mindenki azt hiszi, hogy ismeri az egész történetet. És ha ez egyszer rólam szól? Az egész elkövetkező félévben én leszek a fő téma?

Nem, ezt nem engedhetem meg. Egyelőre senki sem tudhatja meg. Majd kitalálok valamit, hogy eltereljem a figyelmet. De nem most. Most csak arra kell figyelnem, hogy valahogy túléljem ezt a helyet.

Túl vagyok a második éjszakán. Most pedig foglalkozásra kell mennem. Gyorsan megmosom a fogamat, és kiöblítem a számat. Most nem teszek fel sminket magamra. Úgysem randira megyek, hanem egy szánalmas foglalkozásra. Felkapok egy egyszerű fehér pólót, és kék színű farmert. Kibontom a hosszú hajamat, és megigazítom a frizurámat. Egy kis parfümöt fújok magamra, és úgy érzem készen állok. Elindulok a másik terembe felé, és hirtelen elmosolyodom amikor belépek. Simon a szoba közepén áll egy sakktáblával a kezében, mintha ez lenne a legjobb orvosság a bajomra. Egy székbe invitál, és egy másikat maga húz oda az asztalhoz. A mosolya kedves, de a pillantása olyan, mint aki minden mozdulatomat figyeli. Én csak leülök, és összefonom a karomat a mellkasomon.

– Ma sakkozni tanulunk – mondja lágyan, miközben gondosan kirakja a bábukat a táblára. Olyan precízen állítja őket a helyükre, mintha valami szent rituálét végezne.

– Sakkozni? – húzom fel a szemöldököm, miközben megpróbálom leplezni az unottságomat. – Ez most komoly? Nem gondolja, hogy ez egy kicsit… unalmas?

Simon csak halványan mosolyog, mintha nem vette volna észre a gúnyolódásomat. 

– A sakk fejleszti a stratégiai gondolkodást és segít levezetni a feszültséget. Ráadásul eltereli a figyelmet a problémákról – mondja türelmesen, mintha egy gyerekkel beszélne.

– Hát, ha maga mondja… – sóhajtok egy nagyot, és lassan végignézek a táblán. – De szerintem a problémáimat nem oldja meg egy bábuk tologatása.

Simon erre csak bólint, és elkezdi magyarázni a szabályokat. A hangja halk és nyugodt, én pedig úgy teszek, mintha figyelnék, de közben az asztal szélét piszkálom az ujjaimmal. Amikor megkér, hogy lépjek, hosszan gondolkodom, majd végül megfogok egy gyalogot, és előrébb tolom.

– Jó, persze, ha azt akarja, hogy én egyedül csináljam meg az egészet… – jegyzem meg félhangosan, miközben rápillantok.

Simon megáll egy pillanatra, majd türelmesen elmagyarázza, hogy mit kellene csinálnom. Láthatóan nem hagyja magát kizökkenteni, de látom rajta, hogy próbálja megtartani a nyugalmát.

– Nem kell sietni – mondja halkan. – A sakk türelemjáték.

– Türelemjáték, mi? – nevetek fel röviden, egy kicsit túl harsányan. – Akkor biztosan remekül fog menni nekem, mert türelmesnek születtem, ugye? – A szavaim mögött ott bujkál az irónia, de ő nem reagál rá, csak a táblára mutat, hogy én következem.

Újra lépek, most egy bástyát mozdítok el, teljesen figyelmen kívül hagyva a szabályokat. Simon csendesen visszatolja a bábut az eredeti helyére, és finoman kijavít.

– Ez a bástya csak egyenes vonalban mozoghat – mondja.

– Ó, persze, a szabályok… Mindenki mindig a szabályokról beszél – motyogom, miközben újra eltolom a bástyát, most már szabályosan. – Tudja, az életben néha nem árt, ha kicsit lazábban vesszük a dolgokat.

Simon erre is csak nyugodtan bólint, de látom, hogy egyre jobban figyel rám. Mintha megpróbálná megfejteni, mit akarok valójában.

– Barbi, a sakk segíthet abban, hogy jobban átlásd a helyzeteket. Minden lépés számít. Nem csak a táblán, hanem az életben is – mondja, és a szemembe néz.

– Hát, ha maga mondja… – felelem, de ezúttal nem nézek rá. A szavaiból érzem, hogy próbál valamit elérni, de én nem adom meg neki azt az örömöt. Egy pillanatig csak a táblát nézem, majd megfogok egy királynőt, és hirtelen ledöntöm vele az egyik bábuját.

– Szóval így kell ezt játszani, igaz? – kérdezem mosolyogva, miközben Simon egy halk sóhajt hallat.

– Szoros lesz a játszma – mondja, és újra felállítja a ledöntött bábukat.

Látom rajta, hogy próbálja megtartani a türelmét, de valahogy élvezem ezt a macska-egér játékot. Nem bántom direkt, csak… nos, nem fogom könnyen megadni magam.

Egy órája játszunk már, és lassan teljesen belefeledkeztem a sakkba, bár nem is tudom, hogy a játék vagy Simon társasága miatt. Egyszer csak Simon az órájára pillant, és megszólal:

– Gyorsan eltelt az idő!

Én automatikusan bólintok, mintha egyetértenék, de közben belül teljesen máshol járnak a gondolataim. Már épp azon lennék, hogy megköszönjem a játékot, amikor Simon újabb bejelentéssel áll elő:

– Délután háromkor csoportos terápia lesz.

Csoportos terápia? Jaj, csak azt ne! Azonnal összezsugorodik a gyomrom. Én ezt nem akarom! A gondolatok máris cikáznak a fejemben, hogyan úszhatnám meg, de a pánik most gyorsabb nálam. Hirtelen felpattanok, és elkezdem összepakolni a sakkbábukat. A kezem remeg, a mozdulataim kapkodók, mintha ezzel megúszhatnám a következő lépést. Egy óvatlan pillanatban azonban meglököm a sakktáblát, ami hangos koppanással leesik a földre, a bábuk pedig szanaszét gurulnak. Megmerevedek, és lassan Simonra nézek. Mi lesz most?

Simon arca komoly, a szemei összeszűkülnek, és ahogy rám néz, valami egészen másféle feszültséget érzek a levegőben. Nem dühös. Valami más. Közelebb lép hozzám, olyan hirtelen, hogy alig tudom követni a mozdulatát. Mielőtt bármit mondhatnék, finoman, de határozottan megragadja a tarkómat. A mozdulat egyszerre ijesztő és… izgató.

– Barbi – szólal meg halkan, de a hangja tele van érzelemmel. – Azt hiszem, túl jól játszottuk ezt az egészet. De én már nem akarok többé játszani.

Mielőtt felfoghatnám a szavai súlyát, hirtelen közelebb hajol, és forró csókot ad. Egy pillanatra megfagyok, a karjaim esetlenül lógnak magam mellett. Nem tudom, mit tegyek. Ez most tényleg megtörténik? A helyzet abszurditása és a váratlanság egyszerre bénít le, és közben mégis… valami édes, bizsergető érzés szalad végig rajtam. Addig élvezem a csókot, amíg hirtelen vissza nem ránt Simon ismerős hangja. 

– Hahó! Barbara! – szólít Simon, a hangja lágy, és kérdőn pillant rám.

Megrázom a fejem, és körülnézek. A sakktábla előtt ülök, a bábuk gondosan a helyükön, Simon pedig türelmesen figyel. Egy pillanatra elvörösödöm, ahogy rájövök, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye volt. Micsoda abszurd gondolat! A zavart leplezendő, gyorsan a fülem mögé simítok egy kósza hajtincset.

– Igen? – kérdezem ártatlanul, mintha semmi sem történt volna.

– Te jössz – emlékeztet Simon, és hátradől a székében. – De úgy látom, mindjárt véget ér a játék – teszi hozzá egy fáradt sóhajjal, mintha már előre látná a végkimenetelt.

Lenézek a táblára, és remegő kézzel megfogom az egyik bábút. Az ujjaim között tartva érzem, hogy ez a lépés döntő lesz. Lassan előre tolom, egy pillanatra megállok, majd végül lehelyezem a bábút.

– Sakk-matt – mondom halkan, de a hangom mégis valahogy remeg az izgalomtól.

A férfi egy pillanatra megmerevedik, majd szélesen elmosolyodik.

– Erre a lépésre nem számítottam! – mondja elismerően, és előre nyújtja a kezét. – Szép volt, Barbara! Gratulálok.

Egy pillanatra elmerengek, majd kezet rázok vele. A győzelem érzése édes, de ahogy visszahúzom a kezem, valami keserű szájíz marad utána. Nem is a sakk miatt. Az előző pillanatok emléke bennem él. Az a csók, amit elképzeltem… milyen lenne, ha valóban megtörténne? Ha kikezdenék vele? Rápillantok, ahogy éppen elkezdi összerakni a bábukat, és elmerül a gondolataiban. Látszólag semmit sem vesz észre az én belső küzdelmemből. Én viszont csak bámulom őt, és azon tűnődöm, meddig maradhat ez a feszültség kettőnk között. Vajon ő is érzi ezt, vagy csak én?

Lenyelem a gondolatot, és próbálok lazán viselkedni, de tudom, hogy ezek az érzések nem múlnak el olyan könnyen. Csak idő kérdése, hogy valami történjen… vagy épp az, hogy semmi ne történjen, és bennem maradjon ez a zavaros vágy.