Barbi 30. fejezet

A sokkoló igazság

Oszkár

Az ujjaim dobolnak a kormányon, miközben a stúdió előtt parkolok. A szélvédőn keresztül látom, ahogy az emberek folyamatosan érkeznek, mosolyognak, beszélgetnek, a zártkörű rendezvény lüktető élete már innen érződik. A gyomrom összeszorul, a torkom száraz. Egy részem azt kívánja, bárcsak megfordulnék, és elhajtanék a fenébe. De azért jöttem, hogy megszerezzek egy festményt… és talán azért is, hogy lássam őt.

Barbit.

Nagyot sóhajtva kiszállok a kocsiból, és rendezem a vonásaimat. Nem mutathatom, hogy mennyire felzaklat ez az egész. Megvan bennem a tartás, a kontroll, mindig is megvolt. Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal, miközben az ajtó felé sétálok. Belépve a stúdióba, azonnal elér a nyüzsgő beszélgetések zaja, a festmények színes kavalkádja, és az a tipikus művészeti eseményekre jellemző, elegáns feszültség. Az emberek poharakat emelnek, nevetnek, elmélyülten diskurálnak a kiállított művekről. Zavar ez a sürgés-forgás, de igyekszem nem mutatni.

Odamegyek a pezsgős asztalhoz, elveszek egy alkoholmentes pezsgőt. Megszokásból nem iszom ilyenkor mást. Belekortyolok, a buborékok szétpattannak a nyelvemen, és azonnal keresni kezdem a tekintetemmel őt.

És akkor meglátom őt.

 Egyik kezében pezsgőspohár, a másikat játékosan gesztikulálásra használja, miközben a mellette álló nővel beszélget. Az arcán az a bájos mosoly, ami mindig is megbabonázott. A szeme csillog, az arca kipirult. Láthatóan jól érzi magát, felszabadult, és mintha… mintha egy kicsit kerekebb lenne az arca. Talán felszedett pár kilót, de ettől csak még vonzóbb, még szexibb.

Őrjítően gyönyörű. És fájdalmasan elérhetetlen.

Elindulok felé, próbálom nem túl gyorsan szedni a lábaimat. Még mindig van bennem valami furcsa idegenkedés, mintha nem lennék biztos benne, hogy szabad-e közelítenem hozzá. De már késő visszafordulni. Megállok előtte, és megszólalok:

– Szia, Barbara! Köszönöm a meghívást! – próbálok mosolyogni, a hangom nyugodt, de belül a szívem zakatol.

Barbi rám néz, a meglepetés kiül az arcára. Aztán felragyog a mosolya, ami mindig képes volt visszarántani a valóságba.

– Szia, Oszkár! Nem gondoltam, hogy eljössz! – mondja vidáman, és belekortyol a pezsgőjébe.

Az illata eljut hozzám. Kölyökpezsgő. Tehát vezetni fog. Nocsak, ilyen jól megy a sora?

– Bocsánat, de én nem küldtem meghívót… Biztosan az asszisztensem. – mondja zavartan, az arcán halvány pír fut végig. A hangja bizonytalan, és egy pillanatra látom, hogy ő is elveszti a kontrollt.

Ez a pillanat mindkettőnknek kínos, de valahol fájdalmasan ismerős. Még mindig kerülgetjük egymást, mintha egy láthatatlan határ választana el bennünket. Egy határ, amit már egyikünk sem mer átlépni.

– Lehet, hogy jobb így. – mondom halkan, és próbálom elrejteni a hangomban rejlő keserűséget.

A tekintetünk találkozik, és ott van benne minden kimondatlan szó, minden elveszett lehetőség. A szívem összeszorul. Vajon ez a végső lezárás? Vagy van még remény kettőnk számára?

–Jaj, nehogy félreértsd! Nem akarlak megbántani, csak már egy ideje nem beszéltünk, de hidd el, örülök. Boldog vagyok, hogy itt vagy. –A hangja lágy, de a bizonytalanság ott bujkál minden szó mögött.

Értem. Pontosan értem. Valójában nem örül nekem. Ha tényleg örülne, nem beszélne így összevissza, nem próbálna ilyen kétségbeesetten mentegetőzni. A gyomrom egyre szorosabb görcsbe rándul. A mellkasomban terjedő üresség kezd elviselhetetlenné válni. Elegem van ebből. Megveszem azt a rohadt festményt, amiért jöttem, aztán eltűnök az életéből. Örökre. Talán így lesz a legjobb mindkettőnknek. Nem vagyok én senkinek a játékszere.

Már fordulok el tőle, hogy végleg hátat fordítsak ennek az egésznek, de akkor megérzem az érintését. Barbi keze lágyan a kezemre simul, ujjai finoman kulcsolódnak a csuklóm köré. Ez az érintés valami régi emléket szakít fel bennem, valami fájdalmasan ismerős, mégis vigasztaló érzést.

– Hé, várj. Ne menj. Valamit el kell mondanom. – A hangja remeg egy kicsit, mintha attól félne, hogy ha elenged, minden összedől.

Megállok. Az érintése égeti a bőrömet, de nem húzom el a kezem. A szívem kalapál, a gondolataim zűrzavarban forognak. Mi lehet az, amit el akar mondani? Egy részem azt súgja, hogy csak újabb fájdalom vár rám, ha maradok, de a másik részem képtelen lenne elmenni úgy, hogy nem hallom, mit akar mondani.

Lassan megfordulok. A tekintetünk találkozik, és látom a szemeiben azt az ismerős, gyötrődő csillogást. Mintha ő is ugyanabban a pokolban vergődne, mint én. Az ajkai elnyílnak, de még nem jönnek a szavak. Várakozom, és minden egyes másodperc örökkévalóságnak tűnik. Ahogy Barbi megfordul és az iroda felé indul, követem őt. A zaj elhalkul mögöttünk, ahogy elhagyjuk a vendégsereget. A terem zsibongása, a zártkörű esemény izgalma itt már nem létezik. Csak a lépteink tompa kopogása tölti be a csendet. Belépünk az irodába. Barbi becsukja mögöttünk az ajtót, az apró kattanás olyan véglegesnek hangzik, mintha örökre itt kéne ragadnunk. Bár nem mintha bánnám.

Barbi megáll az íróasztal előtt. A keze az asztallap szélébe kapaszkodik, mintha ezzel próbálna erőt meríteni. Én zsebre tett kézzel állok, a gyomromban egyre növekvő feszültséggel.

– Nem tudom, hogyan mondjam el… – kezdi, a hangja halk és remegő.

A szavai belém marják a bizonytalanság fullasztó érzését. A szívem összeszorul. Mégis mit akar mondani? Mi az, amit ennyire nehéz kimondania?

– Mondd csak, Barbara, mi a baj? – lépek közelebb hozzá, próbálok nyugodtnak látszani, de belül tomboló vihart érzek.

Ahogy közeledem, látom, hogy a vállai megremegnek. Amikor a kezét az arca elé emeli, mintha a könnyeit próbálná elrejteni, gyengéden megérintem az állát. Az ujjaim alatt érzem a bőre melegségét, és lassan felszegem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. A tekintetében ott van minden kimondatlan szó, minden elfojtott érzelem. Azt hiszem, értem. Nem tudom, miért teszem, csak azt érzem, hogy muszáj. Lehajolok, és megcsókolom őt.

Az ajkai puhák, pont olyanok, ahogy emlékeztem. Az ízük édes, a csókunkban ott van az elmúlt hónapok minden fájdalma és reménye. Egy pillanatra minden elcsendesül. De akkor érzem, ahogy Barbi elhúzódik. A csók hirtelen véget ér, mintha valami láthatatlan fal közénk állt volna. A levegő visszatér a tüdőmbe, de keserűbb, nehezebb, mint előtte.

– Oszkár… – a hangja remeg, a szemeiben könnyek csillognak. – Terhes vagyok.

Az ujjaim elgyengülnek, leeresztem a kezem. Próbálom megérteni, próbálom felfogni, amit mondott. A szívem őrült ritmusban ver, a gondolataim kuszán kavarognak. Hogy mit mondott? Jól hallottam? De hát ez fantasztikus!

Barbi végre megadja nekem, amire mindig is vágytam. De tényleg így gondolja? Tényleg akarja ezt? Vagy csak én ringatom magam illúziókba?

A pillanat súlyától szinte megszédülök.

– Hát ez csodálatos, szívem! – csúszik ki a számon a lelkesedés, mielőtt gondolkodhatnék. Gyorsan előre hajolok, hogy magamhoz öleljem, de még mielőtt igazán átölelhetném, Barbi keményen eltol magától.

–Ne örülj ennyire, mert nem tőled van a gyerek..–közli velem egyszerűen.

Ezt nem hiszem el! Micsoda?

– Ki… ki az apa? – kérdezem halkan, a hangom rekedt, mintha a szavakat csiszolópapíron keresztül préselném ki.

Barbi ajkai megremegnek, a szemei fájdalmasan lehunyódnak, majd újra rám néz.

– Javier. – Csak ennyi, egyetlen név, ami mindent darabokra zúz.

A gyomrom azonnal görcsbe rándul, mintha valaki ököllel vágott volna gyomorszájon. A vér a fülemben dübörög, a látóterem vörös fátyollal borul be. A szó, ami elhagyta Barbi ajkát, üvöltve visszhangzik a fejemben: Javier.

– Micsoda?! – csattanok fel, a hangom éles és kontrollálhatatlan. – Javier?! Az az idióta? Hogy a francba került ő a képbe, Barbi?!

A mellkasom zihál, az ujjaim ökölbe szorulnak. Alig hiszem el, amit hallok. A düh elemi erővel tör rám, olyan erővel, hogy az egész testem beleremeg. A kezem végigsöpör a hajamon, próbálok kapaszkodni a valóságba, de minden kicsúszik a kezemből.

– Ne mond, hogy tényleg megtetted! – ordítom, a hangom tele van csalódottsággal és fájdalommal. – Javier?! Miért pont ő?!

Barbi arca elsápad, a könnyei patakokban folynak, de most nem érdekel. A harag elvakít. Tudtam, hogy köztünk nincs minden rendben, de hogy ő legyen a másik férfi? Hogy pont ő?

– Tudod, mit jelent ez? – kérdezem, a hangom most halkabb, de tele van feszültséggel. – Ez nem csak egy hiba, Barbi. Ez egy rohadt árulás!

Fel-le járkálok az irodában, próbálok levegőhöz jutni, de egyre rosszabb lesz. Az ujjaim bizseregnek, az öklöm készen áll, hogy valamin levezessem a dühömet. A gondolataim cikáznak, minden emlék, minden közösen eltöltött pillanat most fájó tőrré válik a szívemben. A dühöm felforr, lávává változik bennem, és nem bírom tovább. A kezem lendül, mielőtt felfognám, mit teszek. Az üveges vitrin tompa reccsenéssel adja meg magát. Az üveg szilánkokra robban, a fájdalom éles villanásként cikázik végig az öklömön. A bőr felhasad, és a vér azonnal végigcsorog az ujjaimon.

De nem érdekel. Ez a fájdalom tiszta. Ez a fájdalom legalább valós, nem hazudik, nem árul el. Sokkal jobb, mint az a kínzó üresség, amit a szívemben érzek.

Lihegve állok, a homlokomról izzadságcseppek gördülnek le. A kezem lüktet, a vörös cseppek lassan hullanak a padlóra. De ez a fájdalom eltörpül a bennem tomboló vihar mellett. Soha nem éreztem még ilyen megtörtséget.

Barbi közelebb lép, a szemei könnyben úsznak, a hangja alig hallható, remeg a félelemtől és a bűntudattól.

– Oszkár… én… én annyira sajnálom… – hebegi, a hangja elcsuklik a végére.

Amint meglátja a vérző kezemet, azonnal mozdul, hogy segítsen, de én az ép kezemet a levegőbe emelve megállítom.

– Egy lépést se tovább! – sziszegem, a tekintetem éles és könyörtelen. – Nem bírok a közeledben lenni, Barbara.

A nevét kimondani is fáj. Minden egyes szó, amit a közelében ejtek ki, csak tovább szaggatja a sebeimet. A düh és a fájdalom kavarodása elviselhetetlenné válik. Látom, ahogy a könnyei végiggördülnek az arcán, de most ez sem hat meg. A szívem darabokra hullott, és ő volt az, aki a kalapácsot tartotta. Megfordulok, a vér még mindig csöpög a padlóra, de nem érdekel. Ki kell jutnom innen, mielőtt teljesen szétesek. A kilincsért nyúlok, és anélkül, hogy visszanéznék, kilépek az ajtón.

Mögöttem marad a csend, a törött üveg, és a darabokra tört múltunk.

Az álmom tompa, zavaros massza, a gondolataim kuszán kavarognak a whisky maró ködében. A fejem zúg, a szoba forog, mintha egy ócska körhintán ülnék. Minden elmosódik körülöttem, csak az üveg whisky emléke marad tiszta, ahogy lassan kiürítettem az este. A bekötött kezemre nézek, és látom, hogy a lassan majd le kell cserélnem a kötést.

Kopogtatnak.

Először azt hiszem, csak képzelődöm. De aztán újra hallom. Erőszakosabb, türelmetlenebb. Ki a franc lehet ilyenkor? A kezem ügyetlenül tapogatózik a telefonomért. Éjfél múlt. Az arcomat egy pillanatra a tenyerem közé temetem. Lehet, hogy rendeltem magamnak egy luxus prostit, annyira részeg voltam? Aztán eszembe jut a lányom, Dorina is, bár ő előbb felhívna, mielőtt megjelenne.

A gyomrom émelyeg, a fejemben dobpergésként dübörög a másnaposság. De a kopogás nem áll meg. Egyre hangosabb, követelőzőbb.

– Jól van már, jövök! – mordulok fel rekedten, a hangom karcos, mintha dörzspapírral súrolták volna belülről.

Kikászálódom az ágyból, a lábaim alig tartanak meg. Az izmaim fájnak, a fejem nehéz, de valahogy odavánszorgok az ajtóhoz. A kezem a kilincsre kulcsolódik, és anélkül, hogy a kukucskálóba néznék, feltépem az ajtót.

A látvány, ami fogad, kijózanítóbb, mint egy vödör jeges víz.

Barbi áll a küszöbön.

A szívem kihagy egy ütemet, majd őrült tempóban kezd zakatolni. A másodpercek megnyúlnak, mintha az idő maga is meglepődött volna ezen a találkozáson. A szemei könnyesek, az arca kipirult, a haja kusza, mintha ő is átélt volna egy saját pokoljárást.

– Barbi…? – a hangom alig hallható, rekedt suttogás csupán.

Nem tudok megszólalni, nem tudom felfogni, hogy tényleg ő áll itt. A valóság és a whisky maradványai összemosódnak, de az ő jelenléte éles és fájdalmasan valós.

Ő szólal meg először, a hangja halk és reszketeg.

– Sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak, Oszkár. De… nem tudtam máshova menni.

A szavai belém vágnak. Az éjszaka sötétje körülölel minket, a csend olyan súlyos, hogy alig bírom elviselni. A gyomrom görcsbe rándul, a düh, a fájdalom, a vágy egyszerre zúdul rám.

– Miért vagy itt, Barbi? – kérdezem rekedten, a kezem még mindig az ajtó kilincsén pihen, mintha az tartana meg attól, hogy összeessek.

A tekintete találkozik az enyémmel, és látom benne a kétségbeesést, a bánatot, és valami mást… valami reményt.

– Azért, mert… még mindig te vagy az egyetlen, akihez fordulhatok.

A szavai gyomorszájon vágnak, de valahol mélyen, a fájdalom alatt még mindig ott izzik az a régi érzés. Az a részem, ami mindig is hozzá tartozott, bármennyire is próbáltam letagadni. A tekintetünk találkozik. Az övében ott a kétség, a bűntudat, a remény. Egy tükör ez, amiben én is látom magamat: a sérüléseimet, a dühömet, de az iránta érzett szerelmet is, amit mindenáron el akartam temetni.

A szívem hevesen dobog, minden porcikám üvölt a bizonytalanságtól, de a szám kimondja, amit a lelkem még fél elhinni:

– Akkor bújj beljebb!

Lassan kitárom előtte az ajtót. A mozdulat egyszerű, mégis olyan, mintha egy láthatatlan fal omlana össze közöttünk. A hűvös levegő beáramlik a lakásba, majd gyorsan becsukom az ajtót, ahogy belép. Barbi léptei bizonytalanok, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban visszautasíthatom. De nem teszem. A szívem túl fáradt a haraghoz, és túl törékeny a magányhoz. Ahogy becsukom mögötte az ajtót, a csend súlya ránehezedik a vállainkra.

Barbi

Körbepillantok a szobában. A levegő fülledt és nehéz a whisky szagától, a függönyök félig elhúzva, a kanapé mellett üres üvegek sorakoznak. Az egész hely tele van Oszkár magányának nyomaival. Nem látok senkit. Csak ő van itt. Egyedül.

A szívem őrülten kalapál, a gyomrom egyre szorosabb csomóba rándul. Összeszedem minden bátorságomat, és végül szembefordulok vele.

– Egyedül vagy? – kérdezem, a hangom rekedtes, alig hallható.

Oszkár felvonja a szemöldökét, a szája szélén keserű mosoly játszik.

– Milyen kérdés ez, Barbara? Naná, hogy egyedül vagyok. – A hangja nyugodt, de a tekintete fáradt, fájdalmas.

Az ujjaim önkéntelenül a zsebembe csúsznak. A tárgy hideg fémje érintésre megborzongok. Még mindig ott van. Érzem, ahogy az izzadtságcseppek lassan végiggördülnek a homlokomon és a tarkómon. A szám kiszárad, az ujjaim remegnek, de nem hátrálhatok meg. Nem most.

– Szuper! – vágom rá gyorsan, és mielőtt tovább gondolkodhatnék, előkapom a pisztolyt.

A mozdulat gyors, a szoba pedig pillanatok alatt megtelik feszültséggel. A férfi szeme elkerekedik, az arca elfehéredik, mintha egy szellemet látna. A levegő hirtelen jéghideg lesz közöttünk.

– Mit akarsz, Barbara? – kérdezi remegő hangon, azonnal feltartva a kezét. A tekintete a pisztolycsőre szegeződik, és látom benne a döbbenetet, a félelmet.

A kezem remeg, de a pisztolyt még mindig rá szegezem. Minden izomrostom tiltakozik a helyzet ellen, a gyomrom görcsbe rándul, de valami mélyről jövő indulat hajt. Harag, csalódás, kétségbeesés. Minden, amit valaha elfojtottam, most itt tombol bennem.

– Azt akarom, hogy végre érezd, amit én éreztem! – suttogom, de a hangom megremeg. A könnyek már égetik a szememet, de nem hagyom, hogy kibuggyanjanak.

Oszkár arcán átfut a rémület, majd a fájdalom. A szemei az enyéimet kutatják, próbálnak mélyebbre látni, mint a pisztoly hideg fémcsöve.

– Barbara, nem kell ezt tenned. – A hangja lágyabb, könyörgő. – Bármi is bánt, bármi is történt, meg tudjuk beszélni.

De vajon tényleg lehet még bármiről beszélni? A kezemben tartott fegyver súlya semmi ahhoz képest, amit a szívemben érzek. A fájdalom, az árulás, a megannyi kimondatlan szó, az elfojtott könnyek – mind ott lüktet bennem.

Oszkár még mindig mozdulatlanul áll, a kezét a magasban tartva. A szemeiben ott van a rémület, de mélyen, a rétegek alatt látom a sajnálatot, a megbánást is.

– Tedd le a fegyvert, Barbi. Kérlek. – A hangja halk, de valami őszinte rezdül benne.

A könnyeim végre kibuggyannak, végiggördülnek az arcomon.

–Nem!–kiabálom, majd közelebb lépek, és a mellkasához szegezem a fegyvert.

– Barbara! Csak egyetlen okot mondj, miért teszed ezt velem, és elengedlek! Csak mondd, hogy miért... és esküszöm, soha többé nem állok az utadba!

Hangja lágyan cseng, szinte kérlelve, ahogy lassan a keze az enyémre simul. Érzem, hogy a szorítása finom, mégis erőt sugároz. A pisztoly enyhén megremeg a kezemben, de nem engedek.

– Hidd el! Csak így tudok megszabadulni ettől az egésztől. Én ezt... nem bírom! Ez már túl sok nekem, Oszkár!

A hangom remeg, de ott van benne a szenvedély, a végső elszántság, amit ő nem érthet. A szerelme túl erős, túlságosan mindent magába szippant, de ezt nem mondom ki. Még nem.

–Barbi... mégis mitől gondoltad meg magad? Miért pont most? Mi történt, ami miatt idáig jutottál?

Érzem, hogy a szavai próbálnak utat törni a páncélomon. De nem érti. Nem láthatja, hogy az a fojtogató lánc, ami körbefog, éppen az ő szerelméből font háló. Egy pillanatig habozom, és ő érzi, hogy a döntésem nem teljes.

Közelebb hajolok, hogy megértse.

–Nem érted, Oszkár? Fájdalmat okoztam neked, és magamnak. Nem tudom megbocsátani magamnak! Nem lehet már visszaút, csak ez az egyetlen kiút maradt.

A férfi arca megrendül, de továbbra is megértően figyel.

– De van visszaút, Barbara! Mindig van, ha akarjuk! Nem kell így véget érnie! Kérlek… nézz rám, és mondd, hogy nem szeretlek eléggé, és akkor elengedlek. De a pisztolyt azért tedd le!

A kezem remegni kezd a ravaszon, de még mindig nem mozdulok. Az érvei belém vágnak, mintha pengékkel szurkálná a szívemet, de a fájdalom csak jobban sodor a döntésem szélére. Nem mondhatom ki, hogy nem szeretem, mert az hazugság lenne. De ha szeretem, miért érzem úgy, hogy nincs más út?

– Akkor... miért hagynád, hogy véget vessek az életednek? Miért nem lököd el a pisztolyt egyből?– a hangomat elnyomja a reszketés, és a félelem.

A könnyeim elhomályosítják a látásomat. Már alig látom őt, csak a sziluettje vibrál előttem, mintha már most is csak egy emlék lenne.

Oszkár lassan közelít felém, és amit mond, az szinte szíven üt:

– Azért, mert érted a halálba is elmennék, Barbi. Ha ez az ára, hogy megszabadulj attól, ami bánt, akkor elfogadom. De tudnod kell, hogy nélküled az életem sem ér semmit.

A könnyek patakokban folynak végig az arcomon, és a pisztoly, amit eddig olyan görcsösen szorítottam, súlyosabbá válik minden egyes másodperccel. Az ujjaim elfehérednek a markolaton, de már nem vagyok biztos benne, hogy miért is tartom még mindig. A ravasz remeg a kezemben, mintha maga a fegyver is tudná, hogy nem ez a helyes út. Oszkár lassan megérinti az arcomat, és felnézek rá. A szemei mélyen az enyémbe fúródnak; tele vannak fájdalommal, de ott csillog bennük a remény is. Az a remény, amit én már rég elvesztettem.

– Barbi, kérlek… nézz rám. – A hangja halk, de benne van minden érzés, amit valaha is irántam táplált. – Tudom, hogy bántottalak. Tudom, hogy hibáztam. De hiszem, hogy még mindig van esélyünk. Csak engedd el ezt a fájdalmat. Engedd el a fegyvert.

A kezem remegése felerősödik. A könnyeim egyre jobban folynak. Az a férfi, akit szerettem, akit még mindig szeretek, meg akarom ölni.  Mégis felteszem neki a kérdést:– Miért nem menekülsz el? Miért nem utálsz azért, amit tettem?

– Mert nem menekülök előled, Barbi. És soha nem foglak utálni azért, mert szenvedsz. Nem akarom elvenni tőled a fájdalmadat, de veled akarom elhordozni. Együtt.

A pisztoly hideg fémje lassan égetni kezdi a tenyeremet. Már nem tudom, miért tartom. Miért akarom, hogy ez így végződjön? Hiszen amit mond, az igaz. Még mindig itt van. Még mindig harcol értem, akkor is, amikor én már magamért sem tudok harcolni.

Egy halk, elgyötört sóhaj szakad ki belőlem. Az ujjaim lassan elernyednek, és a pisztoly kiesik a kezemből. Tompán koppan a padlón, és az a hang mintha végre valami mást is magával sodorna: a haragomat, a kétségeimet, a fájdalmat, amit olyan régóta cipeltem. Oszkár nem habozik. Azonnal átölel, a karjai szorosan fonódnak körém, mintha attól félne, hogy eltűnök, ha elenged. A vállam rázkódik a zokogástól, és a könnyeim átáztatják az ingét. De ő nem mozdul, nem enged el.

– Sajnálom… annyira sajnálom… – suttogom újra és újra.

– Shh… semmi baj, Barbi. – A hangja lágy, nyugtató, ahogy a hajamat simogatja. – Itt vagyok. Itt leszek. Mindig.

– Sajnálom, hogy lefeküdtem Javierrel, tudom, hogy utálod. Sajnálom, hogy így betörtem hozzád egy fegyverrel. Bocsáss meg, kérlek! Annyira elszúrtam ezt az egészet! – motyogom a mellkasába, a hangom elcsuklik, és a zokogás újabb hulláma rázza meg a testemet.

Oszkár karjai szorosan tartanak, mintha a világ összes fájdalmától meg tudna védeni. Az egyik kezével gyengéden simogatja a hajamat, a mozdulatai nyugodtak, ahogy mindig is emlékeztem. Ez a biztonság, ez a melegség… az egyetlen dolog, ami most összetart.

– Nincs semmi baj, Barbara, – suttogja lágyan. – Majd együtt neveljük fel a kicsit.

A szavai olyan váratlanul érnek, hogy a levegő bennem reked. A zokogás hirtelen abbamarad, a testem megmerevedik a karjai között. Lassan emelem fel a fejem, a szemeim könnyes homályán át próbálom látni az arcát. Az őszinteség és a gyengédség ott ragyog a tekintetében.

– Te… tesss… tessék? – dadogom hitetlenül, az ujjaim a mellkasába kapaszkodnak, mintha ezzel próbálnám megerősíteni, hogy nem álmodom.

Oszkár arca komoly, de a vonásait puhává teszi az a végtelen szeretet, amit olyan régóta próbáltam elfelejteni.

– Együtt neveljük fel a gyereket, Barbi. Tudom, hogy nem az enyém, de ez nem változtat semmin. Ha te hagyod, szeretni fogom őt, mintha az enyém lenne. Mert te is az életem része vagy, és minden, ami hozzád tartozik, az hozzám is tartozik.

A szívem vadul kalapál. Nem értem, hogyan mondhatja ezt. Hogyan lehet ennyire… jó. Ennyire erős. Hogyan tud megbocsátani nekem, amikor én még magamnak sem tudok?

– De… hogyan tudnád ezt megbocsátani? – kérdezem remegő hangon. – Én annyira… annyira elrontottam mindent.

Oszkár a homlokomra simítja a kezét, és az ujjai végigsimítják a könnyeimtől maszatos arcomat. A szemeiben ott a fájdalom, de ott a remény is.

– Mert szeretlek. És ez a szeretet nem tűnik el egy hiba miatt. Mindketten hibáztunk, Barbi. De ha most feladjuk, akkor tényleg mindennek vége. Én nem akarom feladni. Nem akarom elveszíteni azt, ami még maradt nekünk.

A könnyeim újra kibuggyannak, de ezek már nem a kétségbeesés könnyei. Valami más. Valami halvány remény, ami a szívem mélyén pislákolni kezd. Oszkár szavai lassan gyógyítani kezdik azokat a sebeket, amikről azt hittem, sosem fognak begyógyulni.

Lassan bólintok, és a hangom alig hallható, amikor kimondom:

– Én sem akarom feladni.

Oszkár elmosolyodik, és ez a mosoly beragyogja a szívemet. Ebben a pillanatban tudom, hogy talán nem lesz könnyű, talán nem lesz egyszerű út előttünk, de már nem vagyok egyedül. És ez a remény most elég ahhoz, hogy újra hinni tudjak – magamban, benne, és kettőnk történetében.

A szívem zakatol, de már nem a félelemtől vagy a fájdalomtól, hanem valami mély, csendes reménytől. Még nem tudom, hogyan fogunk mindent helyrehozni. Nem tudom, hogyan gyógyulnak majd be a sebek, amelyeket egymásnak okoztunk. De ebben az ölelésben mégis hiszek abban, hogy van esélyünk.

Osztom a lélegzetét, a szíve dobbanását, és ez a közelség újra megtölt valami melegséggel, amit rég elveszettnek hittem.

– Talán egyszer minden jóra fordul… – suttogom magamnak, de tudom, hogy ő is hallja.

Oszkár szorosabbra vonja az ölelését, az állát a fejem tetejére hajtja, és a hangja mély, nyugtató morajként rezeg bennem.

– Minden rendben lesz, Barbi. Hiszen te is tudod…

Dehogy lesz! Legalábbis ebben a pillanatban így érzem. A szavai olyan gyengéden ölelnek körül, mint maga az ölelése, de a mellkasomban ott lüktet a kétely. Tudom, hogy káoszt okoztam az életünkben. Tudom, hogy a tett, amit elkövettem, talán megbocsáthatatlan. Mégis, Oszkár itt van velem. Nem enged el. Kitartóan ölel, mintha puszta jelenlétével próbálná egyben tartani a világunk szilánkjait. A közelsége megnyugtató, az illata – a szivar és a parfüm keveréke – ismerős és biztonságos. Mélyen magamba szívom, és egy halk, fáradt sóhaj szakad fel belőlem. Legszívesebben itt helyben elaludnék. A vállán pihen a fejem, a fáradtság elnehezíti a szemhéjamat, a hormonjaim pedig őrült játékot űznek velem. A lelkem egy része békét talál ebben az ölelésben, a másik részem viszont még mindig a jövő bizonytalanságától fél.

Még mindig meg kell bizonyosodnom. Egy utolsó kérdés lóg a levegőben, amit nem tudok elhessegetni. Egyetlen teszt, egyetlen csík vagy kettő… és talán minden végleg eldől.

Holnap… megcsinálom a tesztet. 

Ha holnap felébredek, ez lesz az első dolgom. Talán akkor végre tisztán látok majd. Talán akkor megtudom, hogy merre kell tovább mennem. De addig is, ebben az ölelésben találok menedéket, ha csak egyetlen éjszakára is.