Barbi 31. fejezet

Minden út hozzád vezet

Oszkár

Amióta megtudtam, hogy Barbi várandós... mintha egy villám csapott volna belém. A világom összeomlott egyetlen pillanat alatt. És amikor kiderült, hogy nem tőlem van a gyerek, az volt az igazi döfés. A fájdalom maró volt, mégis valami más, valami mélyebb tartott vissza attól, hogy elmenjek.

Eltelt egy hét azóta, hogy újra találkozgatunk. Lassan, óvatosan, mintha mindketten attól félnénk, hogy a múlt sebei újra felszakadhatnak. Barbi óvatos léptekkel halad előre, és én tiszteletben tartom ezt. Nem sürgetem, nem kérek tőle többet, mint amit adni tud. Csak ott vagyok mellette, ahogy mindig is szerettem volna. Egy dolgot azonban elárult nekem. Nem fogja elmondani Javiernek, hogy ő a gyerek apja. Amikor kimondta, a szavai csendesen koppantak közöttünk, de én nem kérdeztem miért. Talán a büszkesége, talán a félelme, vagy talán valami más ok áll mögötte. Nem számít. Elfogadtam ezt a döntést, mert tudom, hogy az ő szíve is hordozza a maga harcait.

Hiszen teljes szívemből szeretem őt. Nem érdekel, mit hoz a sors. Nem érdekel, hogy ez a gyerek nem az én vérem. Mert amikor ránézek Barbira, látom a fájdalmát, a bizonytalanságát, de látom benne azt a nőt is, akit szeretek – minden hibájával, minden küzdelmével együtt. Bármilyen terhet is ró ránk az élet, itt vagyok mellette. Ez a szerelem nem feltételekhez kötött. Akármit is hoz a sors, én vállalom. Vállalom őt, vállalom a gyermeket, vállalom a jövőt, amelyről még nem tudom, milyen lesz.

Mert néha a legnagyobb szeretet az, ha maradsz, amikor minden azt mondja, hogy menned kellene. 

– Éhes vagyok! – lép be Barbi a konyhába, a hangjában ott bujkál a reggeli nyűgösség és játékos kíváncsiság keveréke. Azonnal elmosolyodom, ahogy meglátom őt, és valami melegség önti el a szívemet.

– Akkor jó helyre jöttél! – válaszolom vidáman, miközben a kávéfőzőhöz fordulok. Ismerem minden mozdulatát, minden szokását, és tudom, hogy a reggeleket csak a tökéletes kávéval lehet megmenteni. Már készül is az ital, a gőz sziszegése és az őrlődő kávé illata belengi a teret.

Barbi leül az egyik székre, a könyökével az asztalra támaszkodik, a fejét a tenyerébe ejti, és úgy néz rám. A szeme csillog, a szája sarkában boldog mosoly bujkál.

– Jól áll neked, ahogy kávét csinálsz – mondja flörtölő hangon.

Azonnal elmosolyodom. Imádom ezt a nőt. Minden mozdulatát, minden szavát, minden apró pillantását, amit nekem tartogat.

– Valóban? Ha megkóstolod, el fogod dobni az agyadat! – mondom neki, miközben előkészítem a kávéscsészéket. Ez az új kávé receptjeim egyik legjobbja, és biztos vagyok benne, hogy ő is imádni fogja.

Lassan elkészülök. A gőzölgő csészéket óvatosan az asztalra helyezem, és Barbi felé tolom az övét. Ahogy a kezem az övéhez ér, egy pillanatra megdermedek. Olyan jól esik a közelében lenni. Örülök, hogy újra itt van velem.

Barbi azonnal belekortyol. A szemei tágra nyílnak, és az arcára kiül a meglepetés és az öröm.

– Oszkár! Ez isteni! – szólal meg lelkesen, a hangja tele van csodálattal.

Elmosolyodom, a szívem kihagy egy dobbanást. Látni őt ilyen boldognak, tudni, hogy egy apró gesztussal örömet szerezhettem neki, felbecsülhetetlen.

– Örülök, hogy ízlik. – mondom halkan, és a szemébe nézek.

Reggeli után elkísérem Barbit a legközelebbi drogériába, és ahogy belépünk, a jól ismert tisztaságillat fogad. Barbi mellettem lépked, a tekintete fürkészi a polcokat, míg végül megtorpan. Sokáig tanakodik, az ujjaival idegesen babrál, majd végül odalép az egyik eladóhoz, és halkan kérdez tőle valamit. Én addig csak állok, a kezeimet a zsebembe süllyesztve, a tekintetem a pelenkákkal és popsitörlőkkel teli polcokra téved. Furcsa érzés szorítja össze a mellkasomat. Milyen rég volt már, amikor Dorina kicsi volt! Emlékszem az első idők izgalmára, a bizonytalanságra, de főleg arra a végtelen szeretetre, amit akkor éreztem, amikor először tartottam őt a karomban. Az a gyönyörű időszak annyira élénken él bennem, mintha tegnap lett volna. Az éjszakai sírások, a pelenkázások, az apró kezek, amelyek az ujjaimat szorították… Mindazok a pillanatok, amik az apaság legmélyebb érzéseit hozták ki belőlem.

Most, hogy újból átélhetem ezt, még ha nem is a saját gyerekemmel, egy különös nyugalom jár át. Az érzés nem keserű, hanem meglepően békés. Kiegyensúlyozott vagyok. Talán azért, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül ebben. Barbi itt van velem.

Ahogy rápillantok, látom, hogy beszélget az eladóval, az arca komoly, a tekintete figyelmes. Rengeteget változott. Már nem rohan fejjel a falnak, nem üldöz senkit, nem próbál lázadni a világ ellen. Mintha végre megtalálta volna önmagát, és lassan elkezdett volna hinni abban, hogy nem kell mindig harcolnia. Most úgy érzem, kezd benőni a feje lágya. Az éles, lázadó lány helyett, akit egykor ismertem, most egy érett, döntéseivel szembenéző nő áll előttem. És bár az út rögös volt, valami azt súgja, hogy ez a közös utunk talán most kezd igazán sínre kerülni.

Elmosolyodom. Talán nem úgy alakult minden, ahogy elterveztük, de ettől még nem jelenti azt, hogy ne lehetne szép. Barbi visszafordul, a kezében a kis csomaggal, amit keresett. A tekintetünk találkozik, és abban a pillanatban minden kétely eltűnik.

Amikor belépünk a lakásomba, Barbi azonnal az ágyra huppan. Ez a vásárlás egy kicsit kimerítette őt, látom mennyire lassúak a mozdulatai. Nézem őt, ahogy a haját félresimítja az arcából, és látom, hogy szüksége van valamire, ami végre ellazítja. Nem tudom megállni, hogy ne tegyek érte valamit. Lassan mellé lépek, a tekintetem végigsimít a kifáradt, mégis gyönyörű testén. Lágy mosollyal az arcán néz rám, mintha tudná, mire készülök. Óvatosan hozzáérek a vállához, és megsimítom.

– Megmasszírozhatlak? – kérdezem halkan, de a válasz a szemében már ott van.

Bólint, és alig láthatóan elmosolyodik. Előrehajol, hogy lehúzhassam róla a felsőt. Óvatosan lehámozom róla a ruhát, a bőre meleg a tenyerem alatt. Minden mozdulatom gyengéd, és tiszteletteljes, de az ujjaim alatt a selymes bőrének érintése mégis belém hasít. Amikor végre lecsúszik róla az utolsó réteg, előveszem az olajat, és egy kis mennyiséget öntök a tenyerembe. Az olaj meleg, ahogy lassan szétkenem Barbi hátán, és azonnal érzem, ahogy a teste egyre inkább ellazul.

Lassan mozgatom az ujjaimat, a vállaitól indulok, körkörös mozdulatokkal gyúrom át a megfeszült izmokat. Barbi sóhajt egyet, a hangja halk és elégedett, mint aki rögtön kipihente magát.

– Annyira jó… – nyöszörgi halkan, amikor a derekához siklik a kezem.

Naná, hogy jó! Kinek ne esne jól egy kis lazítás? De ahogy az ő hangján hallom ezt a sóhajt, valami ősi vágy lobban fel bennem. Minden halk nyögés, minden apró rezdülés, amit a kezeim alatt tesz, egyre inkább felforrósítja a véremet. Az ujjaim erősebben siklanak végig a hátán, de még mindig gyengéden, még mindig vigyázva rá.

Mégis ennek ellenére egyre erősebb az éhségem. Magamévá akarom őt tenni.  Minden egyes rezdülése újabb szikrát gyújt bennem, és a tűz egyre terjed, felemésztve minden racionális gondolatot. Az ajkaim a nyakára találnak, apró csókokkal ízlelgetve a bőrét, míg nem bírok tovább ellenállni: a fogaim finoman belemélyednek a húsába, pont annyira, hogy egy halk nyögés kiszakadjon belőle. A hangja, a bőrének érintése mindent elsöpör. Az ujjaim rásimítanak a derekára, és közelebb hajolok hozzá. Majd rájövök, látni akarom az arcát.

Egyetlen mozdulattal fordítom magam alá, és a tekintetünk összekapcsolódik. Az ő szemében ott van minden, amit tudni akarok: az odaadás, az izgalom, a teljes megadás vágyának szikrázó csillogása. Egy pillanatra megállok, mintha még fontolóra venném, hogy visszatérek a gyengédség mezsgyéjére. De a vérem dübörög, az ereimben lüktet a vágy, és az ő ajkain kiszökő nyögés felold minden gátlást.

–Szükségem van rád – suttogom, és a szavak olyan nyersen hagyják el a számat, hogy még magamat is meglepem.

Az ajkaim felfedező útra indulnak, a nyaka ívétől a kulcscsontján át a mellei felé. Minden egyes érintésemre apró remegések futnak végig rajta, és az ő vágyának hullámai összeolvadnak az enyémmel. Az ujjaimmal a punciját izgatom, miközben érzem, hogy egyre jobban nedvesedik. Barbi egyre hangosabban sóhajtozik, és a feje felé emeli a karját. Belemarkol a párnába, és lehunyja a szemét. A tekintetem végigsiklik a mellén, a vállain, és amikor még egy halk nyögés szakad ki belőle, a szám kiszárad. Lehajolok, és gyengéden megcsókolom a nyakát. Az ajkaim alig érintik a bőrét, de ő már ettől is megborzong. A kezem szorgosan dolgozik, Barbi pedig egyre jobban vonaglik alattam. Abban a pillanatban elélvezett, én pedig azonnal belé hatoltam. 

 A mozdulataink lassan kezdenek, de mindegyikük újabb réteget tép le a vágyunk burkáról. Lassan, fokozatosan válunk egyre hevesebbé, ahogy szeretkezünk. Előre nyúltam, és a bimbóit is morzsolgattam, miközben a farkam kitöltötte a forró nedves punciját. Minden egyes lökés, minden egyes kéjes sóhaj mélyebbre visz minket ebben a gyönyörűségben, végül a gyönyör olyan erővel robban szét bennünk, hogy vele együtt repülök az ismeretlenbe.  A teste az enyémhez simul, és csak ekkor engedjük el magunkat teljesen. 

Később pedig megkértem, hogy álljon négykézláb, majd megfogtam a csípőjénél, és újból belé hatoltam. Viszont nem finomkodtam, mert tövig nyomtam, mire ő halkan felszisszent. Az ujjaim szorosabbra fonódnak rajta, ahogy a csípője lustán hullámzik, felébresztve a testemben szunnyadó vadállatot. Egy mély sóhaj szakad ki belőlem, ahogy újra érzem a nedves, forró punciját.

–Jó érzés, bébi?–kérdezem tőle, ő pedig hátra néz, ahogy tud, és elmosolyodik.

–Milyen kérdés ez, naná!–vigyorog rám, és amikor elkezdem dugni a mosolya lehervad. 

Az ajkaimat rátapasztom a hátára, finoman harapdálom, majd csókokkal kényeztetem, és ez az apró kín egyszerre édes és őrjítő.

– Ugye nem fáradtál el? – suttogja, a szavai perzselőn érintik a fülemet.

A válasz helyett a testem mozdul, a csípőmmel lökök egy nagyot, és egyre gyorsabban döngetni kezdem őt. Ő felsóhajt, a hangja remegéssel teli, ahogy újra magamba húzom. Nincs több finomság, nincs több habozás: csak a nyers vágy, amelyet mindketten ki akarunk élvezni.

Erősebben markolom meg a derekát, és szándékosan mozdulok mélyebben, feszesebben. Érzem, ahogy a teste megremeg minden egyes lökésemre. Az ujjaival belemarkol a párnába, és hangosan nyögdécsel. A levegő egyre forróbb körülöttünk, a szobát betölti a bőrünk csattanása, a zihálásunk, és a nyögések, amelyek egyre kevésbé fékezettek. Vadul, könyörtelenül hajszoljuk egymást a beteljesülés felé, mintha most minden határt át akarnánk szakítani.

– Még… – szakad fel belőle egy szó, amely könyörgés és követelés egyszerre.

Engedelmeskedem. Minden mozdulatommal azt adom neki, amit akar: mélységet, erőt, és az önkontroll teljes elvesztését. Barbi oldalra fordítja a fejét. A tekintete ködös, ajkai résnyire nyílnak, és tudom, hogy közel járunk.

Aztán, egyetlen mozdulattal a farkam másodszorra is belé lövell. Barbi teste megremeg a gyönyörtől, én pedig erősen fogom a derekánál. Hátravetett fejjel felnyögök, és hagyom, hogy kiürüljön belőlem minden.

Barbi

Éppen a kezemben tartom a tesztet, és a gyomrom azonnal összeugrik. A lelkemben lüktető félelem zakatol. Még egy perc és megtudom... vagy nem akarom tudni? A gondolatok úgy cikáznak a fejemben, mint egy megvadult darázsraj. Mi van, ha pozitív? Mi van, ha tényleg terhes vagyok? Nem, erre nem állok készen. Egyszerűen nem.

Ekkor érzem meg a hirtelen, éles fájdalmat a hasamban. Egy pillanatra elönt a pánik, aztán letekintek, és meglátom a piros nyomokat a wc deszkán. Elönt a felismerés: Megjött. Az egész testemben szétárad a megkönnyebbülés, mint amikor a víz alól végre felbukik az ember levegőért. Egyetlen szó szakad ki belőlem:

– Köszönöm! – suttogom, miközben lehúzom a WC-t. Mintha egy láthatatlan bilincs hullana le rólam. Nem vagyok terhes. Az öröm olyan hirtelen és olyan tisztán tör rám, hogy majdnem nevetni támad kedvem. Nem kell szembenéznem az anyasággal. Nem kell felnőtt döntéseket hoznom. Hiszen még magamat sem érzem késznek erre, nemhogy egy gyereket felnevelni.

A tükörben a saját arcom néz vissza rám. A félelem lassan elpárolog, helyét egy halvány mosoly veszi át. Talán egyszer majd másképp fogok érezni. Talán nem. De most még szabad vagyok.

Egy szál pólóban és bugyiban lépek ki a fürdőből. Mezítláb suhanok a nappali felé, és egyre jobban felfogom a valóságot. A táskámhoz sietek, kezem remegve kutat a tampon után. Ahogy megtalálom, végre teljesen megnyugszom. Az aggódás szorítása végleg felenged.

Ebben a pillanatban Oszkár lép elém a konyhából. Kezében kávéscsésze, arca feszült, de próbál nyugodtnak tűnni.

– Nos? Mit mutatott a teszt? – kérdezi halkan, mintha félne a választól.

Felsóhajtok, és a tamponra mutatok.

– Nem csináltam meg… mert durván megjött – mondom, és érzem, hogy a hangom megkönnyebbült, szinte vidám.

Oszkár szeme elkerekedik, majd ő is felsóhajt, mintha eddig visszatartotta volna a levegőt.

– Nem akarok gonosz lenni, de hála istennek! – mondja, és a csészét lerakva már lép is felém.

A karjai szorosan fonódnak körém, és érzem, ahogy minden kétely és félelem elpárolog. Egy röpke csók után a levegő megtelik valami furcsa nyugalommal. És akkor, abban a pillanatban, a gondolat szinte észrevétlenül lopakodik be az elmémbe, és olyan tiszta, mint még soha: Egyszer, ha majd eljön az ideje, Oszkártól szeretnék babát.

Ez a gondolat olyan jó érzéssel teríti be a lelkemet, mint egy meleg takaró. Még nem állok készen, de tudom, hogy ő az, akivel el tudom képzelni a jövőt.

Az ujjaim szórakozottan dobolnak az asztal lapján. A monitoron megnyitott táblázat adatai homályos foltokká olvadnak össze előttem. Gondolataim egy teljesen más helyen járnak. Pontosabban egy teljesen más valakinél: Oszkárnál. Még mindig érzem az érintését a bőrömön, az ajkai forróságát a nyakamon. Az este újra és újra lepereg a fejemben, ahogy többször is magáévá tett engem.

Egyszer csak felkapom a fejem, mert Valinak a hangja betör az álmodozásomba:

– Barbikám! Figyelsz rám egyáltalán? Az előbb kérdeztem, mikor jön a megrendelő?

Pislogok egyet, és visszatérek a valóságba. A pillanat varázsa elillan, a munka világának zaja ismét körülvesz. Gyorsan kihúzom magam, és felállok az asztaltól, próbálok összeszedettnek tűnni.

– Délben érkezik… pontosabban fél tizenegykor – javítom ki magam, miközben felkapom a tabletet az asztalról.

Vali összefont karral áll előttem, és a szemöldökét felvonva méreget.

– Miért van olyan érzésem, hogy te valahol teljesen máshol jársz fejben? – kérdezi, és szorosan a nyomomban van, miközben a fénymásológép felé indulok.

Egy mély sóhaj szakad fel belőlem, ahogy a gépre helyezem a papírokat, és elindítom a másolást. A gép zúgása alatt végre kibukik belőlem az igazság:

– Nos… összejöttem az exemmel, és… kiderült, hogy nem vagyok várandós. De ez egy másik történet – mondom, és érzem, ahogy az arcom kipirul.

Vali szeme elkerekedik, és a döbbenet tisztán kiül az arcára. Pár másodpercig némán áll, mintha az információk próbálnák megtalálni a helyüket a fejében.

– Hát ez aztán… nem semmi – nyögi ki végül. A hangjában egyszerre van meglepetés és kíváncsiság. – Szóval ezért vagy ma ennyire a fellegekben.

A szám sarka mosolyra húzódik. Igen, ma valóban a fellegekben járok. Mintha minden fényesebb, könnyebb és szebb lenne. Az élet bizonytalanságai egy időre háttérbe szorultak, és csak egyvalami maradt: az érzés, hogy most minden rendben van.

– Mondhatjuk így is – válaszolom halkan, miközben az első adag fénymásolatot kihúzom a gépből.

Vali elmosolyodik, és cinkosan rám kacsint:

– Majd mesélsz még erről a „másik történetről” is, ugye?

– Majd egyszer – felelem nevetve.

–Szavadon foglak! Nos, ebédre jó lesz a kínai?–kérdezi, én pedig nevetve bólintok, hogy igen.

A kínai kaja illata betölti a kis irodánkat. Az asztalon dobozokban gőzölög a sült tészta, édes-savanyú csirke és pirított rizs. Heti két alkalommal mindig ide lyukadunk ki Valival, mert egyszerűen imádjuk a helyi kifőzdét. A pálcikák ügyetlenül csúsznak a kezemben, de a sült tészta illata kárpótol mindenért. Vali épp a legújabb pasijáról mesél valami sztorit, amikor a telefonom rezegni kezd az asztalon. Az ujjai között megáll a pálcika, rám pillant.

– Hé! Ebédidő van! – szól rám nevetve, majd szemtelenül megdob egy pálcikával.

– Egy pillanat, fontosnak tűnik – mondom neki, és már nyúlok is a telefonomért.

A képernyőn egy új e-mail érkezett. Egyetlen tárgy: „Nézd meg ezt!”. Az üzenet feladója ismeretlen, és az üres tárgy mező csak még baljósabbá teszi. Egy pillanatnyi tétovázás után megnyitom. Ahogy meglátom a fotót, az egész világ kifordul alólam. Egy étteremben vagyok Javier-rel, éppen csókolózunk. A képen egyértelmű, ahogy a keze a ruhám alá nyúl. A szívem zakatol, a kezem remegve szorul a telefonra. Ez nem lehet igaz! Hogy került ez ide? És ki küldte?

Tágra nyílt szemekkel meredek a képre, teljesen ledermedve. Nem hallom Vali kérdéseit, míg végül ő maga lép oda mellém. A válla fölött belenéz a telefonba, és egy pillanatra még ő is elakad.

– Azta ku... – kezd bele, de mielőtt befejezhetné, én már kiléptem az e-mailből, és lecsaptam a telefonomat.

Az agyam lázasan zakatol. Ki a fene küldhette ezt? Miért pont most? Bár Oszkár már mindent tud a múltamról, Kiara… Ő még nem. És most, amikor épp lezárnám a régi háborúkat, valaki úgy dönt, hogy felgyújtja az egész terepet.

Felpattanok, és félbehagyom az ebédet. Teljesen elment az étvágyam. 

– Haza kell mennem – jelentem ki, és már indulnék is, amikor Vali megragadja a karomat.

– Miért húzod fel magad ennyire? – kérdezi, miközben az arca még mindig a látott fotó sokkját tükrözi. – Biztos valami idióta küldte, aki utál téged. Komolyan, miért veszed ezt ennyire komolyan?

Felsóhajtok, és visszanézek rá.

– Vali, te nem tudod, milyen emberekkel voltam körülvéve – mondom halkan, a hangom elcsuklik. Közelebb hajolok hozzá, és szinte suttogva folytatom: – Viszont egy valakire tudok tippelni. Kornél.

Vali szeme elkerekedik a név hallatán.

– Az a Kornél, aki kikezdett veled a rehabon?– kérdezi, mivel már félig-meddig beavattom őt a múltamról.

– Pontosan – felelem, és közben érzem, ahogy a düh és a félelem keveréke lassan elborítja az elmém. Ha tényleg ő volt, akkor ez csak a kezdet. És tudom, hogy meg kell találnom a módját, hogy megállítsam, mielőtt mindent tönkretesz.