Barbi 32. fejezet

Elkaplak bármi áron

Oszkár

Az autóban ülve figyelem, ahogy Kornél Barbiék háza előtt sétálgat. Zsebre tett kézzel járkál fel-alá, mintha valakit várna, hogy kijöjjön elé. Egy-két alkalommal megáll a kapunál, és csenget, de senki nem nyit ajtót. Valószínűleg Barbi apja nincs otthon. Kornél pedig itt ácsorog, mint egy elveszett kutya, aki nem érti, miért nem engedik be.

A kocsiban ülök, és elszívom az utolsó cigarettát, és ki pöccintem az ablakon. A helyzet nevetséges és felháborító egyszerre. Mit akar még? Miért nem hagyja már békén Barbit? A gondolataim egyre sötétebb spirálba fordulnak. Mióta Kornél újra felbukkant, minden csak bonyolultabb lett. És most, amikor végre kezdenénk tisztázni a dolgokat, ő újra ott van, ahol nem kéne lennie.

Előveszem a mobilomat, és azonnal felhívom a rehab számát, amit korábban sikerült megszereznem. Egy csilingelő hangú nő veszi fel a telefont, aki teljesen más energiát áraszt, mint amire számítottam.

– Igen, tessék? – szólal meg.

Kissé rekedtes hangon, mintha ezzel komolyabbnak tűnnék, beleszólok:

– Jó napot. Meg tudná mondani, hogy Kornél bent van-e? Szeretném meglátogatni. Egy barátja vagyok.

Az „egy barátja” szavakat kiejtve szinte elnevetném magam. Barátja? Inkább az, aki hamarosan sarokba szorítja.

A nő hümmög valamit az orra alatt, mintha lapozgatna, majd végre megszólal:

– Délután ötkor lesz egy csoportos foglalkozás. Arra eljöhet, ha gondolja, és utána tudnak beszélgetni – javasolja udvariasan.

Csoportos foglalkozás? Szinte látom magam előtt Kornélt, ahogy valami pszichodrámás foglalkozáson ül, vagy festékfoltokkal keneget egy vásznat. A gondolat annyira abszurd, hogy szinte nevethetnékem támad. Ez lenne a nagy „rehab”? Kornél, te komolyan gondolod ezt az egészet, vagy csak úgy csinálsz, mintha?

– Rendben, akkor megyek – mondom végül, miközben bólogatok, pedig tudom, hogy nem lát.

A nő folytatja:

– Szeretném tudni, hogy hívják Önt, és…

De mielőtt befejezhetné a mondatot, gyorsan közbevágok:

– Meglepetés barát lesz. Csak ennyi.

Azonnal kinyomom a telefont, mielőtt több kérdést tehetne fel. Mély lélegzetet veszek, majd újra Kornél felé nézek, aki még mindig a kapu előtt áll, mint egy szerencsétlen, aki nem érti, miért nem kap választ. Ne aggódj, Kornél. Nem kell sokat várnod. Délután elkaplak, és választ kapok minden kérdésemre. Hamarosan vége lesz ennek az egésznek.

Az autó motorja felmordul, ahogy lassan elhajtok. A terv már kész a fejemben, és tudom, hogy ma este pontot teszek ennek az ügynek a végére.

Délután van, és a rehabilitációs központ épülete előtt állok. Egy pillanatra végignézek a helyen, közben elszívom a maradék cigimet. Amikor ideges vagyok mindig többet szívok, pedig le kéne már szoknom. Még két szívás, és eldobom. Belépek az épületbe. A légkör olyan, mintha semmi sem történt volna: kihalt a folyosó, és csend van. Aztán látom, hogy az egyik terem ajtaja tárva nyitva áll. Az előző turnus foglalkozása éppen véget érhetett, mert néhány ember kis csoportokban beszélgetve indul kifelé. A recepció felé tartok, ahol egy fiatal nő ül, és a számítógépén pötyög valamit.

Ahogy meglát, rám emeli a tekintetét, és azonnal rám mosolyog. Ez a fajta mosoly, ami túl széles és túl ragyogó ahhoz, hogy természetes legyen.

– Maga az, ugye? A meglepetés vendég? – kérdezi vidáman.

Szóval ő az a csilingelő hang a telefonból. Közelebb lépek, és lazán a pultra helyezem az egyik karomat. A névtábláján ott díszeleg a neve: Loretta. Hát persze, hogy Loretta. Az ilyen mosolyhoz csak egy Loretta illik.

– Jó napot kívánok. Igen – felelem, és megengedek magamnak egy mosolyt. Nem túl nagyot, csak épp annyit, hogy elérje a hatását.

Loretta biccent, majd a számítógépére pillant, mintha leellenőrizné a nevemet – amit persze nem tud, mert „meglepetés vendégként” mutatkoztam be. Aztán visszafordul hozzám.

– Rendben, várjon egy kicsit. Kornél kirohant a mosdóba – mondja, majd az egyik sarokban álló kávéautomata felé int. – Ha gondolja, ihat egy kávét közben.

Ránézek az automatára, ami fáradtan zümmög a sarokban, és szinte érzem a löttynek nevezett folyadék fémes szagát a levegőben. Az illúziók kávéja. Az a fajta, amitől az ember azt hiszi, hogy felfrissül, miközben valójában csak hányingere lesz.

– Köszönöm, inkább leülök – felelem higgadtan, és a közeli székre mutatok. Loretta bólint, és visszafordul a képernyőjéhez, de látom, hogy még egy pillanatig rajtam felejti a tekintetét. Talán az a mosoly túl jól sikerült.

Leülök az egyik műanyag székre, és végignézek a helyiségen. Az emberek beszélgetnek, az ajtók csukódnak-nyílnak, de minden túlságosan szervezett, túlságosan mesterkélt. Valami nem illik ide – vagy talán én nem illek ide. Voltam már itt, amikor egyszer meglátogattam Barbit. Azóta se szeretem ezt a helyet.

Kornél. A gondolataim visszakanyarodnak hozzá. Nem fogja látni, hogy jövök, és ez épp elég előnyt ad nekem. A tervem egyszerű: megtudni, mit akar még Barbitól, és ha kell, megállítani. Nem számít, mit kell tennem. A csoportos foglalkozás öt perc múlva kezdődik. Loretta időnként rám pillant a pult mögül, de én csak ülök, nyugodt arccal, és keresztbe teszem a lábamat.

Kornél végre megérkezik. Az arca fáradt, talán egy kicsit zavaros, mintha nem lenne teljesen ura a helyzetnek. Pont jó. Ahogy közelebb lép, felállok a székről, és laza mozdulattal a vállára teszem a kezem.

– Helló, haver! – mondom vidáman, és átkarolom, mintha a legjobb barátok lennénk.

Érzem, ahogy megrezzen az érintésemre, a testtartása azonnal merevvé válik. Egy pillanatig csak néz rám, a tekintetében keveredik a meglepetés és az idegesség. Fogalma sincs, mit keresek itt, de ez így van rendjén. Nem is kell tudnia. Egy pillanatra sem hagyom abba a színjátékot.

– Hogy vagy, öregem? – kérdezem könnyedén, mintha csak egy régi haver lenne, akivel évek óta nem találkoztam.

Elindulunk az egyik üres terembe, és a hangom csevegős marad, de a gyomrom már ökölbe szorul. Amint belépünk, becsukom az ajtót mögöttünk, majd egy gyors mozdulattal belököm őt a helyiségbe. Az ajtót kulcsra zárom, a kattanás hangja élesen visszhangzik a szobában. Kornél zavartan fordul meg, és felvont szemöldökkel mered rám.

– Mi a fenét akarsz? Ha Barbit keresed, ő már régen nincs itt – sziszegi dühösen, miközben feltolja a szemüvegét az orrára.

A higgadtságom álarca még mindig rajtam van, de belül forrongok. Lassan előveszem a telefonomat, és megmutatom neki a fotót: Barbi és Javier az étteremben, a kép minden részlete élesen látszik. Kornél arcán egy pillanatra átfut valami – talán elégedettség, talán gúny –, de mindent elmond, amit tudni akarok.

– Róla van szó – mondom hidegen. – Tudom, hogy te készítetted ezt a képet. Ő és Javier.

A férfi ajkai lassan görbülnek kéjes mosolyra. Pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem. Nem is kell megszólalnia; az arca mindent elárul.

– Direkt csináltam – mondja végül, szinte nevetve. – De úgy látszik, nem lettél mérges.

Félrebiccentem a fejem, és hanyagul megforgatom a csuklómon az órát, mintha az egész helyzet egyáltalán nem érintene.

– Miért lennék? Barbi már elmondta – felelem nyugodtan, de a szavaim mögött ott van a fenyegetés.

Kornél összeráncolja a szemöldökét, és egy lépést hátrál. Most kezd el érezni valamit – talán félelmet, talán bizonytalanságot.

– Mit akarsz? Miért hoztál ide? – kérdezi idegesen, a hangja elvékonyodik.

Lassan közelebb lépek hozzá, minden lépésemmel sarokba szorítom, míg végül a háta a falnak ütközik. A szobában a levegő hirtelen feszültté válik, Kornél pedig kapkodja a levegőt. Fél tőlem.

– Tudod, Barbara mesélt nekem – kezdem, a hangom alig több, mint egy suttogás, de minden szavam pengeéles. – Mesélt arról, hogy miket műveltél vele, amikor itt volt bent. Aztán, hogy a megszállottja lettél. Komolyan szexre kényszerítetted?

A szavaim súlyosak, és látom, ahogy Kornél arcán átsuhan valami – talán bűntudat, talán egyszerű félelem. A torkom kiszárad, de a dühöm nem hagyja, hogy gyengének érezzem magam. Ha ez igaz, akkor vége van.

Kornél dadogni kezd, a szavak összefolynak, értelmetlenek, míg végül kinyög valamit, amitől mindenem megfeszül.

– Tudod… az volt a büntetése – mondja vállat vonva, mintha ez valami természetes dolog lenne.

A gyomrom megugrik, a kezeim ökölbe szorulnak. A világ egy pillanatra elhomályosul, és minden idegszálam azt súgja, hogy vessek véget ennek itt és most.

– A büntetése? Mégis miért? – kérdezem, a hangom mély és fenyegető. Kornél arcán látom, hogy próbálja összeszedni magát, de a zavar és a félelem még mindig ott vibrál a mozdulataiban.

Egy pillanatnyi szünet után végre megszólal:

– Mert őrjítően jó csaj. Ki ne feküdne le vele? – mondja egyszerűen, mintha ez valami természetes dolog lenne. – Egyébként meg néha belement.

A szavai ökölként csapnak belém. Az indulataim forrnak, a kezem már automatikusan mozdul, és a falba vágok. Szerencsére nem a sérült kezemmel, de a csattanás így is elég erős ahhoz, hogy Kornél összerezzenjen. A félelem egy pillanatra tisztán kiül az arcára. Kis beszari.

– Néha? – sziszegem, és előrébb lépek, az arcom alig pár centire az övétől. – Ezt nevezed közös megegyezésnek?!

A hangom élesebb, mint szokott lenni, szinte visszhangzik az üres szobában. Ha kihallatszik a folyosóra, nem érdekel. Legalább mindenki megtudja, micsoda egy önző, szánalmas alak ez a Kornél.

– Hidd el, hogy élvezte. Azt nem mondta? – kérdezi, és az a mosoly megint ott van az arcán. Az a gúnyos, felfelé kunkorodó mosoly, ami egy pillanat alatt felgyújtja bennem az összes visszatartott dühöt. Az eszem megáll. Hogy lehet valaki ennyire torz?

Egy pillanatra szinte hallom Barbi hangját a fejemben, ahogy mesél nekem a múltjáról, a fájdalmairól, arról, amit Kornél tett vele. A düh olyan gyorsan árad szét bennem, hogy szinte elhomályosítja a látásomat. Ökölbe szoruló kezem remeg, ahogy próbálom visszatartani magam attól, hogy itt és most helyre tegyem ezt a férget.

– Élvezte? – kérdezem lassan, a hangom most már hideg és vészjósló. – Tudod, Kornél, az a különbség közted és köztem, hogy én értem, mi az a beleegyezés. És neked fogalmad sincs róla.

Kornél megpróbálja tartani magát, de látom, hogy az idegesség visszatér az arcára. A szemüvegét megint feltolja az orrára, és megpróbál lazának tűnni, de az apró remegés a kezében elárulja.

– Mit akarsz tőlem, Oszkár? – kérdezi végül, a hangja alig hallható. – Miért vagy még itt?

Közelebb hajolok hozzá, olyan közel, hogy érezze a szavaim minden súlyát.

– Azért vagyok itt, hogy biztos legyek benne, hogy soha többet nem közelítesz Barbihoz. Soha. Ha még egyszer látlak a közelében, esküszöm, nem állok meg itt – mondom, és lassan elhúzom a kezem a falról.

Kornél nem szól, csak némán bólint, és látom, hogy a maszk, amit magára próbált erőltetni, most teljesen leomlik. Kijövök a szobából, lassú, kimért léptekkel. Kornél ott marad, ahová való: egyedül, sarokba szorítva. Még mindig érzem a düh utórezgését a mellkasomban, de az ajtót becsukva egy mély lélegzetet veszek, és visszaveszem a nyugodt álarcot. Most már csak kifelé kell jutnom innen, és ezzel egy ügyet lezártam.

Ahogy elhaladok a recepció mellett, Loretta azonnal észrevesz. A szeme felcsillan, és vidáman integet felém, mintha egy régi ismerőst látna.

– Máris végeztek? Ez gyors volt! – szólal meg, és feláll a helyéről. A hangjában ott van az a kedvesség, amit azelőtt csak mesterségesnek gondoltam. De most már tudom, hogy egyszerűen csak jó benyomást akar kelteni. Vagy talán tényleg tetszem neki? Máskülönben nem reagálna ennyire élénken minden mozdulatomra.

Elmosolyodom, éppen annyira, hogy ne legyen túlzottan színpadias, és megdörzsölöm a kezemet, mintha csak egy kellemes beszélgetésről érkeztem volna vissza. Lassan odasétálok hozzá, és megállok a pult előtt. – Örültem a találkozásnak, kedves Loretta – mondom, a hangomban éppen annyi melegség, hogy figyeljen rám, de érezze, hogy van valami mélyebb réteg is ebben az üdvözlésben.

Ahogy közelebb hajolok hozzá, látom, hogy egy pillanatra megáll a kezében a toll, amivel korábban valamit firkált. A szeme tágra nyílik, ahogy megszólalok:

– Én a maga helyében messziről kerülném Kornélt.

A szavaim lassan, hangsúlyosan gördülnek le az ajkaimról, mintha óvatosan csomagolnék ki egy figyelmeztetést, ami valójában sokkal több annál. Loretta ajka enyhén elnyílik, a döbbenet és kíváncsiság keverékével néz rám. Nem adok neki időt válaszolni; egyenesre húzom magam, elhajolok a pulttól, és határozott léptekkel kisétálok az ajtón.

A konyhában állok, és hallgatom, ahogy a serpenyőben lassan sistereg a vaj. A fokhagyma illata elkezd betölteni a lakást, kellemes, otthonos érzést árasztva. Ez az este nem szól másról, csak róla. Barbi egész nap dolgozott a stúdióban, és tudom, hogy fáradt lesz, amikor hazaér. Azt akarom, hogy amikor belép az ajtón, ne legyen más dolga, csak pihenni. Az asztalt már megterítettem: két gyertya áll középen, mellettük egy üveg bor. Nem túl sok flanc, csak annyi, hogy érezze, fontos nekem. A konyhapultnál gyors mozdulatokkal forgatom a zöldségeket a serpenyőben, majd hozzáadom a frissen szeletelt csirkét. Az illatok egyre erőteljesebbek, és elégedetten elmosolyodom. Ez jó lesz. Ez pont az, amire most szüksége van.

Az ajtó halk kattanása ráz ki a gondolataimból. Hallom a táskájának tompa puffanását a földön, majd a fáradt sóhajt, amit mindig kiad, amikor hazaér. Még látni sem kell, hogy tudjam, milyen kimerült. Elébe megyek, és amikor belép a nappaliba, ott állok előtte, egy konyharuhát a vállamra dobva.

– Szia, fáradt művésznő – mondom mosolyogva.

Barbi felemeli a fejét, és ahogy rám néz, látom az arcán a kimerültséget, de ott van benne valami más is. A szeme sarkában egy apró mosoly bujkál, amitől a szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet.

– Szia, Oszkár – mondja halkan. – Mi ez az illat? Főztél?

– Hát persze. Ma este semmi munka, semmi stressz. Csak vacsora és pihenés – mondom, és megfogom a kezét, hogy oda vezessem az asztalhoz.

Barbi lassan leül, és egy pillanatig csak nézi az asztalt. A gyertyák fénye lágyan megvilágítja az arcát, és most először látom, hogy a fáradtság mögött valódi meglepetés és öröm lapul.

– Komolyan miattam főztél vacsorát a konyhában? – kérdezi mosolyogva, és hátradől a székben.

– Komolyan, amennyire csak lehet – felelem. A hangomban van egy kis játékosság, de ez az este tényleg fontos nekem. – Csak várd ki, amíg megkóstolod.

Néhány perc múlva a tányérok az asztalon vannak: vajban pirított csirkemell zöldségekkel, egy kis parmezánnal megszórva. Leteszem elé, és figyelem, ahogy az első falatot megkóstolja. Az arca egy pillanatra kisimul, majd mosolyogva rám néz.

– Ez… tényleg nagyon finom – mondja, és látom, hogy ez most többet jelent egy egyszerű bóknál.

– Tudtam, hogy tetszeni fog – mondom, és leülök vele szemben. Egy pillanatra csak csendben eszünk, a gyertyák fénye között.

De ahogy ránézek, látom, hogy valami még mindig foglalkoztatja. Egy pillanatra megállok, majd megszólalok:

– Barbi, tudnod kell, hogy ma tettem valamit. Kornélról van szó – mondom lassan. A szavaim súlya a levegőben lóg.

Barbi leteszi a villát, és rám néz, az arca komolyabb lesz.

– Mit csináltál? – kérdezi halkan, a hangjában nincs harag, csak őszinte kíváncsiság. De érzem, hogy fél a válaszomtól.

– Beszéltem vele – mondom, próbálva megőrizni a nyugodt hangnememet. – És gondoskodtam róla, hogy többé ne zavarjon téged. Nem fogom hagyni, hogy tovább bántson.

Barbi arca elfehéredik. Egy másodpercig csak némán néz rám, majd megszólal, a hangja remeg:

– Nem kellett volna… És mennyire fenyegetted meg? Ugye nem… ugye nem nyírtad ki? – kérdezi, és az utolsó szavaknál a hangja halkabbá válik, mintha maga sem akarná kimondani ezt a lehetőséget.

Egy pillanatra meglepődöm, aztán elnevetem magam. Megcsóválom a fejem, és felkapom a borospoharat.

– Dehogy nyírtam ki! Úgy nézek ki, mint egy gyilkos? – kérdezem mosolyogva, és belekortyolok a borba.

Barbi a szája elé kapja a kezét, mintha nevetést próbálna visszatartani, de végül felhorkan, és ő is felkapja a poharat az asztalról. Egy nagyot kortyol belőle, majd rám néz, és az a mosoly jelenik meg az arcán, amit imádok: az a keveréke a hitetlenkedésnek és megkönnyebbülésnek.

– Néha nem tudom eldönteni, hogy komolyan mondod-e, amit mondasz, vagy csak játszol velem – jegyzi meg, és leteszi a poharat.

– Mindig komolyan mondom – válaszolom mosolyogva, de a hangom most már komolyabb. – Csak azt akarom, hogy biztonságban legyél, és soha többé ne kelljen aggódnod miatta.

Barbi egy pillanatig csendben marad, majd lassan bólint. Az arca ellágyul, és az aggodalom lassan elpárolog, mint a bor illata a levegőben. Visszafordul a tányérjához, és újra enni kezd, de a tekintetében ott van valami új: a megkönnyebbülés és az elismerés keveréke.

És ebben a pillanatban tudom, hogy megérte. Mert nem csak Barbi számára hoztam rendet – hanem magamnak is.

A basszus dübörgött, mintha a falak is együtt lüktettek volna vele. A klub tele volt emberekkel, a fények kaotikus villódzása pedig épp elég volt ahhoz, hogy teljesen elveszítsem az időérzékemet. Barbi mellettem állt a bárpultnál, és nevetve kortyolta az italát. A nevetése olyan volt, mint egy dallam, ami valahogy még a zenét is túlszárnyalta.

– Ez fergeteges! – kiabálta túl a zenét, és a szeme csillogott a villódzó fények alatt.

– És még el sem kezdődött igazán! – kiáltottam vissza, és intettem a pultosnak még egy körért.

Amikor Barbi megragadta a kezemet, és a táncparkett felé kezdett húzni, már tudtam, hogy ennek a bulinak nem lesz egyszerű vége. A tömeg lüktetett körülöttünk, és éreztem, ahogy a ritmus átszáguld a testemen. Barbi rám nézett, és az arcán egy huncut mosoly jelent meg.

– Na, Oszkár, meg tudod tartani velem a lépést? – kérdezte, miközben a csípője finoman mozgott a zene ütemére.

– Még szép, hogy meg tudom! – vágtam vissza, és közelebb léptem hozzá.

A táncparketten minden más eltűnt. A zene, a fények és a tömeg egyszerre húzott minket egy saját kis világba. A kezeink néha összekapcsolódtak, máskor csak a tekintetünk találkozott, de minden pillanat olyan volt, mintha egy történet részévé váltunk volna.

Egyszer csak egy árnyék jelent meg a szemem sarkában. A mosolyom azonnal eltűnt, amikor Kornél alakját ismertem fel a tömegben. A zene ütemére mozogva Barbi háta mögé került, és megpróbált közelebb jutni hozzánk. A düh azonnal elöntött, de próbáltam nyugodt maradni.

– Barbara, várj – mondtam, és közelebb hajoltam hozzá, hogy ne kelljen túlkiabálnom a zenét. – Kornél itt van.

Barbi szemei elkerekedtek, és azonnal körülnézett. Kornél éppen akkor próbált közelebb nyomulni, de én már elindultam felé. Nem hagyhattam, hogy elrontsa ezt az estét. Vagy bármi mást. A tömegen átverekedve egyre közelebb kerültem Kornélhoz. A fények szinte villogtak a szemembe, és a dübörgő basszus mintha csak az adrenalinomat pumpálta volna feljebb. Kornél is észrevett, és ahogy találkozott a tekintetünk, az arcára kiült a felismerés. Az addig magabiztos testtartása kicsit megingott, mintha érezte volna, hogy itt most nincs helye színjátékoknak.

– Mi a fenét keresel itt? – kérdeztem, amikor elértem őt. Nem kiabáltam, de a hangom elég éles volt ahhoz, hogy átszúrja a zenét és a lüktető tömeg zaját.

Kornél hátrált egy lépést, és feltartotta a kezét, mint aki jelezni akarja, hogy nem jelent veszélyt.

– Hé, hé, nyugi, Oszkár! – mondta, a hangjában több védekező éllel, mint amire számítottam. – Nem azért jöttem, hogy balhét csináljak. Csak bulizni akartam, ennyi az egész.

A szemeim összeszűkültek, ahogy végigmértem. A keze még mindig a levegőben volt, a testtartása nem fenyegető. Aztán körülnéztem: senki más nem figyelt ránk, csak Barbi, aki pár méterre állt tőlem, és próbált belőlem kiolvasni valamit. Nem akartam a helyzetet még kellemetlenebbé tenni.

– Bulizni? – kérdeztem szkeptikusan, és összefontam a karomat. – És véletlenül pont ide jössz, ahol mi is vagyunk?

Kornél megvonta a vállát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Fogalmam sem volt, hogy itt lesztek. Nem akarok senkit bántani, Oszkár. Komolyan. – A hangja most már őszintének tűnt. Nem volt benne az a gúnyos él, amit korábban megszoktam tőle.

Egy pillanatig csak álltam ott, mérlegelve a helyzetet. A dühöm lassan kezdett alábbhagyni, ahogy láttam rajta, hogy tényleg nem akar semmi rosszat. Talán először az életében igazat mondott.

– Rendben – mondtam végül, és lassan bólintottam. – De figyelmeztetlek, Kornél. Ha csak egyetlen pillanatig is úgy érzem, hogy valami balhéra készülsz, nem lesz még egy esélyed.

Kornél bólintott, és letette a kezét.

– Megértettem. Tényleg. Csak egy sörért jöttem meg egy kis zenéért – mondta, majd hátrált pár lépést, mintha ezzel is tiszteletben akarná tartani a teret közöttünk.

Visszanéztem Barbi felé, aki még mindig figyelt minket. A szemeiben aggodalom és kíváncsiság keveredett. Odaléptem hozzá, és egy pillanatra megérintettem a karját.

– Minden rendben – mondtam halkan. – Csak véletlenül futottunk össze. Nem akar semmit.

Barbi lassan bólintott, de láttam, hogy még mindig feszült. Megértettem. Kornél jelenléte mindig árnyékot vetett ránk, de ma este nem engedhettem, hogy tönkretegye a hangulatot.

– Akkor gyere, táncoljunk tovább – mondtam, és megfogtam a kezét, hogy visszavezethessem a táncparkettre. A zene újra átjárta a testemet, és ahogy Barbi szemébe néztem, tudtam, hogy ma este nem hagyjuk, hogy bárki is elrontsa ezt.

A taxi mellett állva próbálom beültetni Barbit az autóba, de a lábai valahogy nem akarnak együttműködni. A karjaimat a dereka köré fonom, hogy egyensúlyban tartsam, miközben ő azzal van elfoglalva, hogy valami megmagyarázhatatlan dolgon kuncogjon.

– Oké, gyere, Barbi, ülj be szépen – mondom türelmesen, és végre sikerül az ülésre segítenem. Ő azonnal eldől, és a fejét a keze alá támasztja, mintha egy bonyolult műveletbe fogott volna.

– Hallod… nem tudom mit akar… – kezdi, akadozva, és szavakat keresve néz rám. – Mit keresett itt? Szerinted engem akart?

A szemei kissé homályosak, és érzem, hogy a mondat vége inkább egy költői kérdés, mint valami, amire tényleg választ vár. Kicsit sóhajtok, majd intek a sofőrnek, és gyorsan bemondom a címet.

– Drágám, minden rendben lesz – mondom, és óvatosan megfogom az állát, hogy rám nézzen. – Kornél már nincs itt. Nyugodj meg, oké?

Barbi néhány másodpercig néz rám, mintha próbálná felfogni, amit mondtam, aztán elvigyorodik.

– Persze… biztos a csomagtartóban van! – neveti el magát, és a kacaja olyan hangos, hogy a sofőr is féloldalasan hátra pillant, de egy szót sem szól. Én csak felvonom a szemöldökömet, és kicsit megcsóválom a fejem.

– Barbi, hidd el, hogy nincs a csomagtartóban – mondom, miközben próbálok nem elmosolyodni. – Ha ott lenne, már biztos jelezte volna valahogy.

– Miii? – kérdezi kuncogva, és a keze a levegőben integet, mintha magától el akarná hessegetni a gondolatot. – Kornél biztos olyan lenne, mint egy maffiózó. Tudod, van az a film, amiben a… izé, mi is volt?

– Barbi, nem kell most filmkritikusnak lenned – vágok közbe, próbálva visszaterelni őt a realitásba. – Csak próbálj meg pihenni, rendben? Mindjárt otthon vagyunk.

– Jó, jó… – mormolja, és a fejét az ülés háttámlájának dönti. Egy pillanatra csend van, majd hirtelen felkapja a fejét. – De miért volt ott? Mondd már meg, Oszi! Miért?

Ezúttal csak sóhajtok, és a kezét megfogom, hogy lenyugtassam.

– Nem tudom, Barbi. Lehet, hogy csak szórakozni akart. Vagy… – elhallgatok, és kicsit közelebb hajolok hozzá. – Vagy talán tényleg azért volt ott, hogy megnézze, jól vagy-e. De most már mindegy. Nem számít.

Barbi azonban nem hagyja ennyiben. Felhorkan, és a hangja hirtelen élesebb lesz, ahogy a tekintete homályosan, de egyértelműen rám szegeződik.

– Jól vagyok-e? Hah! Nem elég, hogy többször lefeküdt velem, képzeld, annyira benyugtatózott, hogy többször is megtette velem… – a hangja megbicsaklik, és az utolsó szavak alig hallhatóak. – Egyik reggel arra ébredtem, hogy fáj mindenem… Érted? Oda kötözött az ágyhoz. És képzeld egyszer majdnem kinyírt egy túladagolással…

Ahogy kimondja, a levegő kiszorul a tüdőmből. A szavai olyan súlyosak, hogy szinte fizikailag érzem a mellkasomban. A dühöm egy szempillantás alatt elborít, mintha lángra kapna az egész testem. Az ökölbe szorított kezem remegni kezd, de nem akarom, hogy Barbi lássa. Nem akarom még jobban felzaklatni. Gyengéden a mellkasomra vonom a fejét, és az arcom az ő hajába temetem. Az illata, a jelenléte segít visszahozni a valóságba. Érzem, hogy egy pillanatra ellenkezik, de aztán megadja magát, és hagyja, hogy tartsa őt. A szívem zakatol, a dübörgése mintha az egész taxiban visszhangzana.

– Barbi… – mondom halkan, de a hangom elcsuklik. Nem tudom, mit mondhatnék. Hogyan mondhatnám meg, hogy az a gondolat, amit most elárult nekem, még inkább szét akar tépni belülről?

Próbálom összeszedni magam, hogy megnyugtató maradjak, hogy ne hagyjam, hogy a haragom eluralkodjon. Kornél már megkapta a magáét, és bármennyire is elborít a düh, nem engedhetem, hogy visszamenjek a múltba. Most Barbinak van szüksége rám. Neki kell segítenem túljutni ezen.

– Már vége, drágám – mondom végül, és megsimítom a haját. – Már nem bánthat téged. Soha többé. Én itt vagyok, és nem hagyom, hogy bármi rossz történjen veled.

Barbi nem válaszol azonnal, de érzem, hogy az izmai lassan ellazulnak. A feje mélyebben simul a mellkasomhoz, és egy halk sóhaj szakad fel belőle.

A taxi lassan fékez, ahogy megérkezünk a házhoz. Barbi még mindig a karjaimban van, és tudom, hogy ma este a legfontosabb dolgom az lesz, hogy megmutassam neki: nincs egyedül, és többé nem kell félnie.