Barbi 33. fejezet

A falakon túl

A fejem Oszkár mellkasán pihen, ahogy a taxi csendesen gurul az utcákon. A zene tompa ritmusa és az autó motorjának halk duruzsolása körülvesz, de semmit nem hallok igazán. A gondolataim túl hangosak.

Az előbb kimondtam valamit… olyasmit, amit eddig soha senkinek nem mondtam el. Olyan könnyen tört fel belőlem, mintha csak egy egyszerű megjegyzés lett volna, de az igazság súlya most rám nehezedik, és elviselhetetlennek tűnik. Kornél. Az ő neve mindig olyan, mint egy tüske, amit nem tudok kihúzni. A jelenléte még most is fájdalmat hagy maga után, akárhányszor felidézem az emlékeket.

Oszkár keze nyugtatóan simítja a hajamat, a mozdulatai lassúak és megfontoltak. Mintha csak azt akarná mondani: Itt vagyok. Most már minden rendben lesz. És mégis, ahogy a fejem a mellkasán pihen, érzem, hogy az ő szívverése is gyorsabb a szokásosnál. Dühös. Persze hogy az.

– Barbi, már vége – mondja halkan, és a hangja mély, biztonságot sugárzó. – Már nem bánthat téged. Soha többé. Én itt vagyok, és nem hagyom, hogy bármi rossz történjen veled.

A szavai gyengédek, mégis olyan erővel hatnak, hogy egy pillanatra elhiszem, igazak. De a múlt még mindig itt van, a fejemben. Az emlékeim között. És akárhogy próbálom elérni, hogy ne fájjanak, még mindig élesek.

– Nem értem, miért engedtem neki – suttogom halkan, a hangom alig több, mint egy remegő sóhaj. – Hogy miért nem álltam ellen. Annyira gyenge voltam…

Oszkár keze megáll, és érzem, hogy mély lélegzetet vesz. De nem szól közbe. Nem mondja, hogy nem vagyok gyenge, hogy nincs jogom így érezni. Egyszerűen csak hallgat, és ez valahogy sokkal többet jelent bárminél, amit mondhatna.

– Néha úgy érzem, hogy még most sem szabadultam meg tőle – folytatom, és a szemeim égnek, ahogy próbálom visszatartani a könnyeimet. – Mintha itt lenne… az emlékeimben, a bőröm alatt. És nem tudom, hogyan töröljem el.

A taxi lassan megáll, és érzem, hogy Oszkár keze gyengéden megérinti az arcomat. A tekintetünk találkozik, és a szemeiből olyan elszántság sugárzik, hogy egy pillanatra minden fájdalmam eltűnik.

– Meg fogsz szabadulni tőle – mondja komolyan, a hangjában nincs helye kétségnek. – Nem egyedül kell végigmenned ezen, érted? Én itt vagyok. És itt is leszek, akármi történik.

Oszkár kinyitja a taxi ajtaját, és óvatosan segít kiszállni.

– Ó, ma is mennyire udvarias kegyed! – mondom neki, és egy kicsit megingok, ahogy a küszöb felé lépek. Az ital rendesen a fejembe szállt, a szavak nehezen gördülnek le az ajkamról. – Komolyan lovagias a gesztusod!

Felemelem a kezem, mintha még egy képzeletbeli kalapot is megemelnék neki, de a mozdulat inkább egy részeg hadonászásra emlékeztet. Oszkár rám néz, és látom, hogy próbál komoly maradni, de a mosolya elárulja, hogy szórakoztatja a helyzet.

– Csak légy óvatos, Barbi – mondja, és finoman megfogja a karomat, mielőtt belépnénk. – Nehogy eless a küszöbön.

Ezen elnevetem magam, egy kicsit hangosabban, mint szoktam. A fejem hátrabillen, és érzem, hogy az egész testem lazán mozog, mintha nem lenne egyensúlyérzékem. De a szavak, amik eszembe jutnak, már azelőtt kicsúsznak a számon, hogy meggondolnám őket.

– Szívesen elesek, ha a karjaidba eshetek – mondom, és a hangomban ott a játékos él, az a fajta flört, ami a szokásosnál kicsit bátrabbra sikerült.

Oszkár megáll, és rám néz, a szemében az a huncut csillogás, amit annyira szeretek. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha szavakat keresne, de végül csak elmosolyodik.

– Nem kell elesned ahhoz, hogy a karjaimban legyél – feleli, és olyan lágyan ejti ki a szavakat, hogy egy pillanatra megszédülök – és nem az alkoholtól.

Egy pillanatra megtorpanok, a szívem hevesen ver, a részegségtől minden érzetem túlzóbb, mint szokott. Nem tudom eldönteni, hogy az ital miatt vagyok ilyen bátran flörtölős, vagy mert tényleg ennyire szeretem, ahogy rám néz. Talán mindkettő.

– Hűha, Oszkár, azt hiszem, ez egy pont neked – mondom, és próbálom tartani a játékos hangnemet, miközben belépünk a lakásba. A keze még mindig a karomon pihen, és érzem, hogy biztonságban vagyok.

– Csak egy pont? – kérdezi nevetve, miközben becsukja mögöttünk az ajtót. – Azt hittem, már legalább tíznél járok.

– Még ne legyél túl magabiztos – mondom, és megpróbálok komolynak tűnni, de a nevetésem elárul.

Ahogy beljebb lépünk, a gyengéd flörtölés lassan oldja a feszültséget. Oszkár mindig képes megnevettetni, még akkor is, amikor úgy érzem, minden összecsap a fejem felett.

Oszkár

A kanapéra ültetem Barbit, aki azonnal hátradől, és a fejét a támla mögé hajtja. A lábai szétvetve pihennek, és a mozdulatai túlontúl könnyedek. Az alkohol megtette a hatását, de valami más is ott bujkál a pillantásában. Az a fajta éhség, amit egy férfi nem hagyhat figyelmen kívül.

– Ülj csak itt, drágám – mondom neki halkan, és egy gyengéd mozdulattal megérintem a vállát. – Hozok egy takarót, és begyújtok a kandallóba. Kicsit hűvös van.

Barbi csak mosolyog rám, az ajkai csábosan elnyílnak, és a szemeivel követi minden mozdulatomat. A pillantása perzsel, mintha valami szavak nélküli üzenetet próbálna közvetíteni. Ahogy a kandalló előtt térdelek, érzem, hogy mögöttem valami megváltozik. A bőröm szinte bizsereg, mintha az ő tekintete melegítene fel a lángok előtt.

Amikor hátrafordulok, a szemem sarkából látom, ahogy a válláról lassan lehúzza a ruhája pántját. A mozdulatai lassúak, szándékosak, és a csábos mosolya csak még hatásosabbá teszi az egészet. A tűz narancssárga fénye megvilágítja a bőrét, és a látvány olyan, mintha egy festmény elevenedett volna meg.

– Barbi… – mondom halkan, de ő csak rám mosolyog, mintha meg se hallotta volna a nevét. A kezei lassan hátranyúlnak, és egy mozdulattal kikapcsolja a melltartóját, majd hagyja, hogy a kanapéra hulljon.

Lenyűgözve figyelem, de közben érzem, hogy egy másik, sokkal komolyabb gondolat átsuhan az elmémben. Az alkohol áthatja minden mozdulatát, minden döntését, és bármennyire is vágyom rá, tudom, hogy most nem engedhetek ennek.

Felállok a kandalló mellől, és az asztalon hagyott whisky-s pohárért nyúlok. Kortyolok egyet, és a szemeimbe higgadtságot próbálok kényszeríteni, miközben lassan visszanézek rá. Barbi tekintete szinte éget, és a testtartása világosan mutatja, mit akar. A helyzet feszültsége szinte tapintható.

– Drágám… – mondom, és lassan leteszem a poharat. – Ma este pihenj. Nem akarom, hogy holnap megbánd, amit most teszel.

Barbi először nem reagál, csak megrázza a fejét, mintha elhessegetné a szavaimat. De amikor leülök mellé a kanapéra, és finoman a karommal körbefonom, végre megérinti a szavaim súlya. A feje lassan a vállamra hanyatlik, és egy halk sóhaj szakad ki belőle.

– Nem bánnám meg – suttogja halkan, de a hangjában ott a fáradtság és a kimerültség.

Simítok egyet a haján, és egy halvány mosoly fut át az arcomon.

– Tudom, hogy nem – mondom. – De jobb, ha megvárod a megfelelő pillanatot. Amikor tényleg mindketten ott vagyunk.

Barbi rám néz, azokkal a nagy, ártatlan szemeivel, amikben most mégis ott van a szenvedély és az elszántság. A hangja halk, de határozott, ahogy megszólal:

– De én most akarom.

Látom rajta, hogy nem csak az alkohol beszél belőle. Az érintése, a mozdulatai mind azt sugározzák, hogy tényleg akarja, most és itt. A kezei lassan az ölem felé nyúlnak, és egy apró mosoly játszik az ajkain.

Egy pillanatig még habozom, de aztán elengedem az önkontrollom utolsó szálát is. Ha ennyire akarja, és én is ezt akarom, miért ellenkeznénk? Megállok előtte, és hagyom, hogy közelebb húzzon magához. A mozdulatai lassúak és szándékosak, ahogy végigsimít rajtam.

– Ahogy parancsolod – mondom halkan, és engedek a pillanatnak. Kibontom magam a nadrágom szorításából, és látom, ahogy Barbi arca elégedett mosolyba húzódik. Az a mosoly, amitől mindenem lángra kap. Az a mosoly, amit csak ő tud így viselni, magabiztosan, mégis játékosan.

Ahogy lehúzza rólam az ingem, a kandalló meleg fénye végigfut a bőrömön. Barbi rám néz, és az arcán ott van az az eltökélt mosoly, ami mindig levesz a lábamról.  Most azonban valami más is van benne: az irányítás, a kontroll, amihez szokni szoktam, de ezúttal nem az én kezemben van. És ő pontosan tudja, hogy élvezni fogom.

– Ülj le – mondja, a hangja olyan határozott, hogy eszembe sem jut ellenkezni.

Egy pillanatra a szemébe nézek, próbálva megfejteni, hogy pontosan mit tervez, de aztán lassan hátrálok, és leülök a kanapéra. A mozdulatai biztosak, céltudatosak, és érzem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver, ahogy közeledik felém. A térdeim közé lép, és fölém hajol, mintha máris az övé lennék. És az igazság az, hogy tényleg az vagyok.

– Ma este én vagyok a főnök, világos? – kérdezi, miközben az ujjaival lassan végigsimít a mellkasomon. Az érintése lágy, mégis minden mozdulata tele van energiával és akarattal. Csak bólintok, mert nincs szükség szavakra. Az a mosoly, amit az ajkán látok, azt sugallja, hogy pontosan tudja, mennyire élvezem ezt.

Amikor az ölembe ül, a levegőt is visszatartom egy pillanatra. Minden porcikám érzi az ő jelenlétét, a mozdulatait, az érintését. A haját lassan hátradobja, és a tekintetét egyenesen az enyémbe fúrja. Az ujjai finoman végigsiklanak a nyakamon, majd az államnál megállnak, és gyengéden felém fordítanak.

– Szeretem, hogy ilyen engedelmes vagy – mondja, és az ajkán megjelenő huncut mosoly szinte mindent elmond. – Most az enyém vagy, Oszkár.

A szavak egyfajta megnyugtató bizsergést keltenek bennem. Az irányítás, amit mindig magamhoz ragadok, most nem az én kezemben van, és valami különös módon ez felszabadító. Nem érzem magam gyengének vagy kiszolgáltatottnak, épp ellenkezőleg. Barbi jelenlétében tele vagyok energiával, és iszom minden szavát.

Ahogy a kezeimet megérinti, és finoman visszanyomja őket a kanapé támlájához, én pedig továbbra is mosolygok rajta. Nem tiltakozom, sőt, szándékosan hátradőlök, hogy jelezzem: most tényleg minden az ő kezében van.

– Ahogy parancsolod, kisasszony – mondom, a hangomban játékos alávetettséggel. És tényleg, nem akarok mást, mint hogy tovább vezessen ebben a pillanatban.

Ahogy fölém hajol, és az ajkai csak alig érintik az enyémet, az egész testem fellángol. A lehelete forró a bőrömön, és minden érintése azt üzeni, hogy ma este tényleg ő az irányító. A nyakamtól a mellkasomig szánt végig, és érzem, hogy a lélegzetem felgyorsul.

Lassan lekúszik rólam, és elkezd matatni a nadrágomnál, és előkapja a farkamat. Óvatosan rácuppan, és hatalmas élvezettel nyalja-falja, én pedig egyre hangosabban nyögdécselek. Barbi közben felnéz rám, a pillantása szinte perzsel, és érzem, hogy az egész testem megfeszül a közelgő orgazmustól. 

Mintha minden porcikája tudná, hogy hatalma van felettem ebben a pillanatban – és én semmit sem akarok jobban, mint megadni magam neki.

– Jó fiú – suttogja halkan, és az ujjaival végigsimít az ágyékomon, mielőtt csúcsra jutottam volna. A kis gonosz. – Látod, mennyivel jobb, ha nem te irányítasz?

Nem válaszolok. Nem is kell. Csak nézem őt, a haját, ami az arcába hullik, és a bőrének ragyogását a kandalló táncoló fényeiben. Ez a nő annyira gyönyörű, hogy szinte eláll a lélegzetem. És most ő van a kormánynál, és én nem akarok mást, csak követni.

A térdeimmel próbálom tartani az egyensúlyt, miközben közelebb hajol hozzám. Az ujjai lassan a mellkasomra siklanak, majd lejjebb, mintha pontosan tudná, hogy milyen hatással van rám. Minden érintése egyre inkább az ő világába húz, és érzem, hogy a testem már teljesen készen áll.

– Barbi… – szólalok meg végül, a hangom rekedt és reszelős, de nem tudom befejezni a mondatot. Az ajkai az enyémekhez érnek, és minden más gondolat eltűnik. 

Az ajkaival végigsimít a nyakamon, miközben a kezei gyengéden, de határozottan húznak még közelebb magához. Az érzés szinte túl sok, de mégis minden pillanatát élvezem.

– Most ne gondolkodj, Oszkár – suttogja a fülembe, a hangja olyan, mintha egy dallam lenne. – Csak engedd el magad, és hagyd, hogy én vezesselek.

Lassan bólintok, a kezeim pedig automatikusan a derekára siklanak, de ő azonnal megállít. Az ujjai az enyémekre fonódnak, és határozottan visszanyomja őket az oldalam mellé.

– Mondtam, hogy ma este nem te irányítasz – mondja játékos szigorral, majd elmosolyodik. – Bízd rám magad.

A szívem egyre hevesebben ver, miközben teljesen átadom magam neki. Az, hogy ilyen magabiztos, hogy pontosan tudja, mit akar, és hogyan érje el, egyszerre izgat fel és tölt el csodálattal. Ez a nő nem csak gyönyörű – ő egy erő, amit nem lehet irányítani. És én semmit sem akarok jobban, mint engedni neki.

Ahogy fölém hajol, és újra hozzám simul, majd ráül a farkamra. Óvatosan a melleihez érek, és bekapom a bimbóit, amitől halkan felnyög. Jól van akkor, ez engedélyezve van. Tovább szopogatom a hegyes mellbimbóit, ő meg elkezd mozogni rajtam. Először előre hátra, majd párszor köröz a csípőjével, amivel az őrület határára sodor. A fene egye meg! El fogok menni!

Barbi teste is kezdett remegni, és ő is közeledett a végkifejlet felé. Egyszerűen őrjítő volt, ahogy ez a nő engem irányított. Hangos nyögésekkel pattogott rajtam, miközben erősen bele kapaszkodott a vállamba. Én pedig megfogtam a derekát, és segítettem neki, hogy eljusson a csúcsra. Hangos sóhajjal végül hatalmasat élveztünk, majd Barbi a mellkasomra borult. A nyakamban zihált, és hallottam a hangjában az elégedettséget.

Az aktus után Barbi mellém simul, a feje a vállamon pihen.

Az ő teste teljesen ellazult, az enyém pedig még mindig zsibong a pillanat intenzitásától.

Hirtelen megmozdul, és közelebb hajol hozzám. Az ajkai éppen csak megérintik a fülem peremét, mielőtt megszólalna. A hangja halkan cseng, tele pajkossággal és elégedettséggel.

– Na, jó volt, hogy én voltam most a főnök? – kérdezi, és érzem, hogy a mosolya ott bujkál minden egyes szó mögött.

Először csak elmosolyodom, és lassan felé fordítom a fejem, hogy lássam az arcát. A szemei csillognak, és ez a huncut fény azonnal megmelengeti a szívemet. Lassan végighúzom az ujjaimat a haján, majd játékosan megcsóválom a fejem.

– Jó volt? – kérdezem vissza, a hangomban szándékosan tettetett komolysággal. – Ez nem volt jó. Ez elképesztő volt.

Barbi elneveti magát, és a vállamba bokszol finoman, mintha túl nagyot mondtam volna. De látom rajta, hogy a válaszom elégedettséggel tölti el. Az arca kipirult, és az ajkain az a mosoly van, amit sosem tudok megunni.

– Szóval akkor legközelebb is így lesz? – kérdezi, most már teljes magabiztossággal, és látom, hogy élvezi a helyzetet.

Lassan közelebb hajolok hozzá, és az ajkamat éppen csak az övéhez érintem, mielőtt megszólalnék.

– Legközelebb én leszek a főnök – mondom, és a szemei egy pillanatra elkerekednek, mielőtt újra elmosolyodik.

– Majd meglátjuk – feleli kihívóan, és visszahanyatlik a díszpárnára, a teste teljesen ellazulva pihen mellettem.

Barbi

Hazamegyek, hogy átcuccoljak végleg Oszkárhoz. Úgy döntöttünk, hogy egy időre odaköltözök hozzá. Ahogy belépek az ajtón, azonnal hallom, hogy otthon vannak. Ez furcsa, hiszen általában csend fogad itt. Egy pillanatra megállok, majd bekiáltok:

– Hahó?!

A hangom visszhangzik az előszobában, miközben beljebb lépek. Csak néhány holmiért ugrottam haza, amiket Oszkár megkért, hogy hozzak magammal. A költözés gondolata még mindig kicsit szokatlan, de izgalmas is. Mielőtt felmennék a lépcsőn, megjelenik apám a nappaliból. Egy pillanatra ledermedek. Már nem is tudom, mióta nem láttuk egymást. Hetek? Hónapok? Talán évek?

Megállok, és felé fordulok.

– Szia, Apa! – mondom kissé feszülten. Az érzések, amik a látványára törnek rám, összezavarnak. Harag, csalódottság, és valami mélyen eltemetett szomorúság, ami mindig előtör, amikor őt látom.

Apám zsebre tett kézzel néz rám, a tekintete hivatalos, mintha valami üzleti tárgyaláson lennénk.

– Szia, Barbi! – mondja, majd egy kis szünet után hozzáteszi: – Egy időre hazajöttem. Hoztam valakit, és szeretném neked bemutatni.

Egy pillanatra elakadok. Az elmém gyorsan pörgeti a lehetőségeket, hogy ki lehet az, de a hangja hivatalossága kizökkent.

– Valóban? És ki lenne az a szerencsés? – kérdezem, miközben szemforgatva lesétálok a lépcsőn. A szívem dobogása kicsit gyorsul, mert érzem, hogy valami nem stimmel. Megállok előtte, a tekintetem az övébe fúrom, de ő nem szól azonnal.

Ekkor egy gyönyörű, fiatal nő sétál be mögüle. Szőke haja tökéletesen keretezi az arcát, az alakja pedig hibátlan. Olyan, mint egy playmate, aki Hugh Hefner villájából lépett ki.

Egy pillanatig csak bámulok, ahogy apám magabiztosan szólal meg:

– Barbi, bemutatom a kedvesemet, Stellát.

A szavak, amik kicsúsznak az apám száján, szinte sokkolnak. "Kedvesem." Ez a szó ott visszhangzik a fejemben, és nehéz eldöntenem, hogy sírjak vagy nevessek. Kedvesem. Mintha anya soha nem is létezett volna. Mintha elfelejtette volna, mennyit bántotta anyát. Mintha minden, ami történt, csak egy halvány emlék lenne, amit könnyedén elsöpört.

Stella mosolyogva apámhoz hajol, és könnyedén megcsókolja. A mozdulat természetessége szinte gyomorszájon vág. Az érzés, hogy valaki más most az apám életének középpontjában áll, furcsán hidegen hagyhatna – de nem teszi. Mert tudom, mit jelentett neki anya. Mit jelentett volna. És mit kellett volna jelentsen.

– Nos, örvendek – mondom végül, a hangom furcsán semleges, bár a bensőm teljes káoszban van. Megpróbálok rámosolyogni Stellára, de az érzéseim egyre jobban összekuszálódnak. Harag, fájdalom, értetlenség.

Apám továbbra is úgy áll ott, mintha minden rendben lenne. Mintha nem hagyott volna maga után életek romjait, amiket senki nem tudott helyrehozni. És most itt van Stella, a tökéletes pótlás, aki minden nyomot el akar törölni abból, ami valaha volt. Ahogy végignézek rajtuk, a gyomrom összeszorul, és érzem, hogy ez az a pillanat, amikor már nem tudok semmit kimondani. Csak annyit, hogy minél előbb felérjek a szobámba, és összeszedjem a cuccaimat. Minél távolabb ettől az egész jelenettől. Erre apám előre lép, és Stella szinte ösztönösen követi, mintha már tökéletesen begyakorolták volna ezt a mozdulatot. A harmónia, amit ketten árasztanak, csak még jobban irritál.

– Barbi, ma este rendezvény lesz – szólal meg apám, a hangja kicsit bizonytalan. Ritkán hallom tőle ezt a tónust, ami csak még inkább felhúz. – Szeretném, ha itt lennél. Tudom, rég nem volt már ilyen, amióta…

És itt elhalkul. A szavak félbeszakadnak, de nem kell kimondania. Tudom, mire gondol. És mielőtt elnyelhetné a kínos csendet, a szavaim élesen törik meg:

– Amióta anya megölte magát miattad? – sziszegem, a hangomban ott a harag, amit évek óta próbálok elfojtani.

Apám arca egy pillanat alatt megmerevedik, és Stella is megáll mellette, a tekintetét zavartan szegezi rám. A szemei összeszűkülnek, mintha próbálná megérteni, amit éppen mondtam, de az arckifejezése tisztán mutatja, hogy nem ismeri a teljes történetet.

– Semmi olyan nem volt – mondja végül apám, de a hangja bizonytalan, ahogy a barátnője felé fordul, mintha tőle várna megerősítést. – Tulajdonképpen a bátyja találta meg, amikor…

– Amikor begyógyszerezte magát, és jó sok alkoholt ivott rá – vágok közbe. A szavaim élesen csattannak, mint az ostor. Stella és apám szemei rám szegeződnek, de nem engedem, hogy a zavaruk eltántorítson. – Tudom, mert tisztán emlékszem. Kilencéves voltam, de elég idős ahhoz, hogy felfogjam, mi történik – mondom, és érzem, ahogy a fájdalom lassan, de könyörtelenül eláraszt.

Farkasszemet nézünk egymással, az egész helység feszült csendbe burkolózik. Apám lesüti a szemét, mintha nem bírná elviselni a tekintetemet. Stella pedig csak áll ott, a gyönyörű tökéletességében, és próbálja feldolgozni azt, amit éppen hallott.

Nem mondanak semmit. Nem is kell. Minden szavamat értették. És talán most először apám is érzi annak a súlyát, amit hátrahagyott maga után. De én nem várom meg a reakcióját. Nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésre, a magyarázkodásra, arra, hogy miért történt az, ami történt. Megfordulok, és feltrappolok a lépcsőn. A lábaim szinte dübörögnek a fapadlón, mintha minden egyes lépéssel ki akarnám törölni azt a fájdalmat, amit ez a ház mindig magával hoz. A szobám ajtaját bevágom, és egy pillanatra megállok, hogy mély levegőt vegyek. De nem megy. A légzésem kapkodó, a szívem zakatol, és a mellkasom szorít.

A cuccaimért jöttem. Ez volt az egyetlen ok, amiért itt vagyok. De most, ahogy a régi szobám sarkában állok, érzem, hogy ez a hely soha nem lesz többé otthon. Az igazi otthonom már máshol van. Valahol máshol, valaki más mellett, aki soha nem engedné, hogy ilyen emlékek árnyéka vetüljön rám. Mégpedig Oszkárnál.

Gyors mozdulatokkal dobálom a maradék cuccaimat a bőröndbe. A kezeim kissé remegnek a dühtől, de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam. Ez az utolsó alkalom, hogy itt vagyok. A kulcsokat az asztalon hagyom, és elindulok lefelé a lépcsőn.

Aztán meglátom őt.

Egy bohókás kinézetű nő jelenik meg előttem a semmiből, mintha egy színes forgószél sodorta volna ide. A rúzsa rikító rózsaszín, a haja lila, a ruhája pedig… nos, olyan, amit még egy cirkuszban sem biztos, hogy bárki viselne. Egy pillanatig csak bámulom, próbálva felfogni, hogy ez most tényleg valóság-e.

– Barbikám! – kiáltja, és mielőtt bármit mondhatnék, már meg is ragadja a karomat.

A hirtelen mozdulattól elejtem a bőröndöm, ami hatalmas puffanással eldől a lépcső alján. Hátrapillantok, és egy mély sóhaj szakad fel belőlem. Basszus, ki ez a nő?

– Stella mondta, hogy itt leszel az eljegyzési partin! – közli lelkesen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Eljegyzési parti? Mivan?! Az agyam hirtelen túlpörög, miközben megpróbálom kitalálni, hogy ki jegyez el kit, és miért nem tudok róla semmit. De mielőtt bármit is mondhatnék, a nő már húz is maga után, mintha én lennék a legjobb barátnője, akivel évek óta nem találkozott.

– Hé, várjon már! – mondom, de a hangom elveszik az ő vidám csevegése és a saját döbbenetem között.

A nő egy pavilonhoz vezet, ami tele van fehér szalagokkal, virágokkal, és annyi giccsel, hogy a gyomrom felfordul. Amint elenged, azonnal megfordulnék, de ekkor meghallom Stella hangját.

– Barbi! – kiáltja, és amikor felém közeledik, a mosolya olyan széles, hogy szinte kettévágja az arcát. – Hát itt vagy, drágám!

A „drágám” szótól kiráz a hideg. Egy pillanatra csak állok, és nézem őt. A tökéletes frizura, a hibátlan smink, a mézes-mázos mosoly. De a tekintetében ott van valami, amit azonnal felismernék bárhol: megvetés. Nem akar itt látni. De miért is akarna? Hiszen minden jelenlétem arra emlékezteti, hogy apám múltja nem olyan makulátlan, mint ahogy be akarja állítani.

– Mióta vagyok én a drágád? – kérdezem, miközben leülök az egyik magasított kempingszékre. A szavaim élesen csattannak, de nem érdekel.

Stella mosolya egy pillanatra megremeg, de aztán visszanyeri az önuralmát. Nem felel azonnal, csak megfordul, és int valakinek. Ezután a sminkes nő – az a bohókás lila hajú furcsaság – azonnal rám veti magát, mintha ez lenne élete küldetése.

– Mit csinál? – kérdezem, amikor a nő egy púderes ecsettel a fejem körül kezd hadonászni. – Nem kértem meg rá!

– Oh, drágám, egy ilyen különleges eseményre nem mehetsz így – mondja Stella édes hangon, de érzem, hogy a szavai alatt ott bujkál az él.

Félig hátra fordulok, hogy elküldjem a sminkest, de ekkor Stella a karomra teszi a kezét.

– Tudod, Barbi, az apádnak fontos ez az este. Talán próbálhatnál egy kicsit… kedvesebb lenni – mondja, és a hangja egyszerre kedves és szúrós.

Felnevetek, de nincs benne semmi vidámság.

– Kedvesebb? – kérdezem. – Ahhoz először azt kéne éreznem, hogy én is fontos vagyok neki. Nem csak egy emlék abból a múltból, amit mindketten próbáltok eltörölni.

– Ó, drágám! Mi nem törlünk el semmilyen múltat – mondja Stella édeskés hangon, miközben finoman a vállamra helyezi a kezét. Az érintése könnyed, de éppen elég ahhoz, hogy érezzem: ez nem vigasz, hanem manipuláció. – Mi csak egyesülünk, hogy új család legyünk. Meglátod, minden rendben lesz.

A szavai látszólag kedvesek, de a mosolya, a tekintete... mindent elárulnak. Ez a nő nem az, akinek mutatja magát. És valahogy ez a gondolat sokkal jobban zavar, mint kellene. Az érzés, hogy manipulál, mint ahogy én is manipuláltam másokat… Az a finom, sunyi játszma, amit egykor én is olyan tökéletesen alkalmaztam, most itt áll előttem, hús-vér formában.

Ez a nő... olyan, mintha a régi tükörképem lenne.

Ahogy rám néz, érzem, hogy a mosolya mögött ott bujkál a saját bizonytalansága. A helyzetet próbálja irányítani, de látom rajta, hogy nem teljesen magabiztos. És ez valahol belül bosszant. Mintha egy régi verziómat látnám, akit már rég magam mögött akartam hagyni.

– Minden rendben lesz, ugye? – kérdezi újra, és a hangjában ott a nyomás, hogy mondjam ki, amit hallani akar.

De nem mondom. Nem tudok. Ehelyett csak mély levegőt veszek, és elfordítom a tekintetem. A sminkes nő még mindig körülöttem sertepertél, próbálva megigazítani a hajamat, mintha bármiféle „javításra” lenne szükségem.

– Tudod, Stella – szólalok meg végül, és a hangom halk, de éles. – Nem hiszem, hogy az „új család” varázsütésre működni fog. De ha te ezt elhiszed, akkor talán van remény.

A szavaim szándékosan köztesek. Semlegesnek tűnnek, de érzem, hogy megérti a mögöttük lévő élt. Látom, ahogy a mosolya egy pillanatra megremeg, de aztán visszazárja magát a tökéletes, vidám szerepébe.

– Oh, drágám, csak adj ennek egy esélyt – mondja, és a hangja újra kedvesen cseng. – Tudod, az apád mindennél jobban szeretné, hogy boldog légy. És én is.

Nevetnem kell, de ez a nevetés keserű. Boldogság? Az apám sosem értette, mit jelent ez számomra. És most itt van Stella, aki olyan, mintha egy új életbe akarná cipelni, amit ő sem igazán ért.

– Hát persze – felelem végül halkan, és elmosolyodom. De ez a mosoly nem meleg, nem kedves. Ez a mosoly egy maszk, épp olyan, mint az övé. – Adjuk meg az esélyt az „új családnak.”

Stella elégedetten bólint, és közben int a sminkes nőnek, aki hátralép, hogy még egyszer megcsodálja a munkáját. Én pedig ülök ott, mintha csak egy dísz lennék, amit valaki megpróbál a saját képére formálni. De tudom, hogy ez nem fog sikerülni. Stella talán hiszi, hogy irányít, hogy felém kerekedik, de nem érti, hogy én már láttam ezt a játékot. És már régen rájöttem, hogyan kell nyerni.