Barbi 34. fejezet

Apám új menyasszonya

Az este végül elérkezett. Ott álltam a lépcső tetején, egy olyan habos-babos rózsaszín ruhában, amit Stella csodálatos választásnak nevezett. De én pontosan tudtam, hogy csak bosszúból adta rám. Nem illett hozzám, és ezt ő is tudta. Az a túlzott puffadt szoknya, az élénk árnyalat, ami inkább egy tündérmese királylányának illett volna… Stella tökéletesen kiszámította, hogy mennyire utálni fogom. Egy pillanatra a hatalmas tükörben megnéztem magam, és megigazítottam a derekamat szorító anyagot. Alig kaptam levegőt, és úgy éreztem magam, mint egy túldíszített torta teteje.

De aztán megpillantottam a boríték táskámból kikandikáló telefonomat, és egy ötlet kezdett formálódni a fejemben. Ha már ilyen helyzetbe kerültem, miért ne fordíthatnám a javamra? Elővettem a mobilt, és a lépcső tetején pózoltam, a lehető legcsábosabban kihasználva a ruhát, amit rám aggattak. Az arcomon ott volt az a huncut mosoly, amit tudtam, hogy Oszkár imád, és kattintottam egy képet. A rózsaszín cukormáz ruha talán nevetséges volt, de még ebből is ki tudtam hozni valamit.

A képpel együtt az üzenetet is elküldtem neki:

"Ha ebből a ruhából kihámozol ma este, nyert ügyed lesz."

Amint elküldtem, eltettem a telefont, és egy kicsit még mindig bosszankodtam a helyzeten. Vajon Stella látta az arcomon, hogy csak azért nem téptem le ezt a ruhát, mert nem akartam botrányt? Szinte biztos voltam benne, hogy élvezi a helyzetet. Nem kellett sok idő, hogy a telefonom rezegni kezdjen a kezemben. Az üzenet villámgyorsan érkezett, és amikor megnyitottam, alig bírtam visszafogni a nevetésemet:

"Azonnal indulok, merre vagy?"

A szívem szinte megugrott, ahogy elképzeltem Oszkár arcát, amikor meglátta a képet. Gyorsan válaszoltam:

"Apámnál vagyok. Nem tudok elszabadulni."

Az üzenet elküldése után eltettem a telefont, aztán a lépcső aljáról Stella hangja szólt fel, valami arról, hogy mindjárt kezdődik az este, és nem illik megváratni a vendégeket. Hát persze… Még mindig éreztem a mosolyomat, ahogy lefelé indultam. Ha Stella azt hitte, hogy ezzel a ruhával megalázott, tévedett. Mert én máris előnyt kovácsoltam belőle. És ha Oszkár komolyan gondolta az üzenetét, ez az este sokkal érdekesebb lesz, mint amire számítottam.

Ahogy beléptem a vendégek közé, a tömeg lassan elcsendesedett körülöttem, mintha valami különleges mesekönyvből léptem volna ki. Pedig csak az áldott jó lelkű leendő mostohaanyám aggatta rám, ezt a cukormázas ruhát. Mielőtt bármerre mozdulhattam volna, Stella azonnal átvágott a tömegen, és belém karolt. Az az édeskés mosoly ott játszott az ajkain, mint mindig, de a szemei élesen figyeltek.

– Drágám! Hogy ez a ruha milyen fenségesen áll rajtad! – dünnyögte, a hangja tele volt bájjal, ami másokat talán elbűvölt volna, de engem csak irritált.

– Ugye? Annyira ízléses! Akárcsak te! – feleltem, miközben a lehető legszélesebb, legerőltetettebb mosolyomat villantottam rá. Éreztem, hogy a szavaim célt értek, mert a mosolya egy pillanatra megremegett, de gyorsan visszanyerte az önuralmát.

Közelebb hajolt hozzám, és ügyesen elfordított minket a vendégek kíváncsi tekintete elől.

– Remélem, nem akarsz provokálni! – sziszegte olyan halkan, hogy csak én hallhassam.

– Én? Dehogy! – mondtam ártatlanul, miközben a szemeimet kissé kidüllesztettem, mintha tényleg nem érteném, mire gondol. Majd hozzáfűztem, a hangomban egy leheletnyi éllel: – Hidd el, valaha én is olyan voltam, mint amilyen most vagy. Értem én a trükkjeidet!

Lépni készültem, de Stella nem hagyta ennyiben. Hirtelen ismét megragadta a karomat, ezúttal kicsit erősebben. A körmei szinte a bőrömbe vájtak, ahogy szorította.

– Ide figyelj, Barbi! – kezdte, a hangja most már dühösen csengett. – Ha apád feleségül vesz, itt szabályok lesznek! Világos?

Egy pillanatra ledermedtem a szavainak abszurditásától, de aztán gyorsan összeszedtem magam. Lassú, határozott mozdulattal lehámoztam az ujjait a karomról, és mélyen a szemébe néztem. A tekintetünk összefonódott, és a saját dühömet engedtem, hogy átjárja a szavaimat.

– Tudod kit fenyegess? – mondtam halkan, de elég élesen ahhoz, hogy érezze, nem játszom. Aztán hozzáhajoltam, és egy apró, ironikus mosoly kíséretében hozzátettem: – Előbb ismerd meg a bátyámat, Mátyást, és utána mondj nekem ilyeneket! Egyébként se tartok tőled, ezt vésd az eszedbe, Anyuci.

A szót szándékosan megnyomtam, hogy érezze, mennyire nem veszem komolyan a fenyegetését. A tekintete először döbbent volt, majd mérges. A száját tátogatta, mintha valamit mondani akarna, de nem vártam meg. Lassan sarkon fordultam, és egyszerűen elsétáltam. Mögöttem hallottam, ahogy valamit hápog utánam, de a szavai már nem értek el. Én csak előre néztem, magabiztosan, és egyetlen gondolat zakatolt a fejemben: Ezt a játékot én ismerem jobban, Stella. Nem fogsz nyerni.

Oszkár

A telefonom csippanása élesebben szakítja meg a csendet, mint azt vártam. A konyhapulton hagytam, és miközben még az ásványvizem utolsó kortyait nyeltem, odasétáltam érte. Amint megnyitottam az üzenetet, a képernyőre pillantva az agyam leblokkolt egy pillanatra.

Barbi.

Rózsaszín habcsókba csomagolva, amitől más talán nevetne, de tőlem valami teljesen más reakciót váltott ki. Az a mosoly az ajkán, az a huncut csillogás a szemében... Nem is tudom, mi az, ami jobban feldühít – a tény, hogy így felizgat, vagy az, hogy pontosan tudja, mit csinál.

És az üzenet. Az a rövid, de teljesen célratörő mondat:

"Ha ebből a ruhából kihámozol ma este, nyert ügyed lesz."

A szívem azonnal gyorsabban kezdett verni, a gondolataim pedig káoszba fordultak. Mielőtt észbe kaptam volna, már a kulcsok után nyúltam, és szinte kirohantam az ajtón. A kocsiban ülve azonnal beindítottam a motort, és a gázpedál szinte a padlóig nyomódott.

– Mi a francot gondol? – morgolódtam magamban, miközben a kezem szorosan markolta a kormányt. Az autó motorja felbőgött, ahogy egyenes úton száguldottam. – Ahelyett, hogy csomagolna, ezzel szórakozik? Pont most?

Egy éles kanyarnál majdnem túl nagy lendülettel vettem be az ívet, de visszanyomtam az autót az útra. A gondolatok továbbra is versenyt futottak a sebességemmel.

– Nyugi, Oszkár. – mondtam magamnak, de a szavaknak nem volt semmi hatásuk. Az arcomon ott ült az a mosoly, amit nem tudtam levakarni, bármennyire is próbáltam. – Tudod, mit csinál, és mégis belemész. Oké. De most aztán tényleg megkapja a magáét.

A kép villódzott az elmémben, ahogy újra és újra felidéztem. Barbi a lépcső tetején, az a ruhában, amit biztos vagyok benne, hogy színtiszta bosszúból adtak rá. És mégis, valahogy még ebben is képes volt teljesen magával ragadni. Hogy csinálja ezt?

– Hát jó, Barbi – motyogtam magam elé, miközben feljebb kapcsoltam egy fokozatot. – Te kezdtél játszani, de a játékszabályokat én fogom írni. Készülj.

Ahogy befordultam apja házának utcájába, a kocsi kerekei kicsit megcsúsztak a kanyarban, de nem érdekelt. Egyedül az érdekelt, hogy minél előbb odaérjek. A szívem még mindig hevesen vert, az adrenalin pedig az ereimben dübörgött.

Leparkoltam az út szélén, és egy pillanatra megálltam, hogy egy mély levegőt vegyek. A kezem még mindig a kormányon pihent, az ujjaim feszesen szorították. Majd elengedtem, és lassan kiszálltam az autóból. Mély levegőt vettem, próbáltam megnyugodni, de a kezeim még remegtek. az ujjaim görcsösen szorították a telefont. A telefonom képernyőjén Barbi üzenete világított, és újra elolvastam. Ahogy becsaptam az ajtót, egy gondolat szaladt át az agyamon: Soha életemben nem nyomtam ennyire a gázt, mint most. Az utca csendes volt, a ház ablakai azonban fényárban úsztak. Látszott, hogy odabent egy esemény zajlik, de engem semmi más nem érdekelt, csak Barbi.

– Mit meg nem tesz az ember a szerelméért? – motyogtam magam elé, ahogy a kezeimet a zsebembe süllyesztettem, és elindultam a bejárati ajtó felé. Felértem az ajtóhoz, de mielőtt bekopogtam volna, megálltam egy pillanatra.

Nem akartam túlzásokba esni – de őszintén, már most úgy éreztem, hogy veszítettem. Barbi pontosan tudta, hogy felhúz, és én hagytam, hogy megtegye. De ha most itt vagyok, akkor biztosan vissza is adom neki.

Egy halvány mosoly játszott az arcomon, amikor a csengőhöz nyúltam.

– Oké, Barbi – suttogtam halkan magam elé. – Most meglátjuk, ki nevet a végén.

Az ajtó lassan kinyílik, és egy fiatal szőke hajú nő jelenik meg a küszöbön. Egy pillanatra meglepődöm, mert a nő… nos, határozottan jól néz ki. A szemei élénken csillognak, a mosolya kihívó, és az egész testbeszéde azt sugallja, hogy tökéletesen tisztában van azzal, milyen hatást kelt. Egy röpke pillanatig végigmérem, majd gyorsan észbe kapok. Nem ezért vagyok itt.

A nő kedvesen félrebillenti a fejét, és a hangja szinte dallamosan csendül meg:

– Jó estét! Ön meg kicsoda?

Egy pillanatra csak bámulok rá, de aztán megköszörülöm a torkom, és szárazon válaszolok:

– Barbi ismerőse vagyok. Őhozzá jöttem.

Miközben beszélek, minden idegszálam feszült. Barbit akarom. Most és azonnal. Ez a nő viszont úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli, mennyire sürgős az ügyem. Továbbra sem enged be, csak ott áll, és egyenesen a szemembe néz, mintha próbálná kitalálni, mit is akarhatok pontosan. Az egész helyzet kezd frusztráló lenni, de próbálok nyugodt maradni.

– Ó, értem – mondja végül, és a hangjában ott van egy kis él, amitől felmegy bennem a pumpa. – Nincs rossz ízlése a mostohalányomnak. Legalább hasonló a zsánerünk.

Nevet, egy hangos, felszabadult nevetéssel, mintha egy barátjának lőtte volna el ezt az ócska poént. Én pedig próbálom elengedni a fülem mellett a megjegyzését, de a „mostohalány” és „zsáner” szavak megragadnak a fejemben. Tessék? Miről beszél ez a nő? Mióta van itt ez a nő, és miért nevezi mostohalánynak Barbit? Nem érek rá, hogy ezt a rejtélyt megfejtsem, mert ebben a pillanatban valaki elhívja a nőt a ház másik részéből. Ő hátrafordul, majd int, hogy várjak, de amint elfordul tőlem, én már cselekedtem.

Egy gyors pillantás jobbra, majd balra, és láthatóan senki nem figyel. Nem várok tovább. Az ajtót halkan kitárom, és szinte hangtalanul belépek a házba. A szívem hevesen dobog, és az adrenalintól minden érzékem élesebb. Ez talán nem épp a legnemesebb módja a bejutásnak, de most semmi sem érdekel. Barbit akarom látni, és semmilyen mostoha, szőke nő vagy bárki más nem fog megállítani. Ahogy a folyosón beljebb lépek, már hallom a zajokat: beszélgetések, halk nevetések, a poharak összekoccanása. Valahol itt kell lennie. A ruhájára gondolok, arra a rózsaszín habcsókra, és arra a mosolyra, amit a képen láttam. A gondolat, hogy most és azonnal látnom kell őt, csak még inkább siettet.

Gyorsan körbenézek, és látom, hogy az emberek beszélgetnek, nevetnek, poharak koccannak. Próbálom kiszúrni Barbit, de sehol sem találom. És akkor, mintha az univerzum megadná, amit akarok, megpillantom őt. Barbi ott áll a lépcső alján. A rózsaszín ruha, amit olyan gúnyosan emlegetett, valahogy mégis tökéletesen áll rajta. A fények éppen elég világosak ahhoz, hogy lássam az arcán azt a huncut mosolyt, amitől azonnal fellobban bennem a vágy. A haja lazán omlik a vállára, a mozdulatai kecsesek, még ebben az abszurd ruhában is.

Egy pillanatra megállok. A szívem mintha megugrana, és minden korábbi bosszúság, frusztráció elszáll. Csak ő van, és én. És most már semmi sem választ el minket. Határozott léptekkel elindulok felé, miközben a tekintetünk találkozik. Az arca először meglepett, majd egy halvány mosoly jelenik meg rajta, mintha már tudná, mire készülök. Amikor odaérek hozzá, nem szólok semmit. Nem kell.

Egyetlen mozdulattal magamhoz húzom, és az ajkaink találkoznak. A csók heves és intenzív, tele azzal a vággyal, amit napok óta visszafojtottam. Érzem, ahogy a teste ellazul a karjaimban, és a kezei lassan a nyakam köré fonódnak. Minden más eltűnik körülöttünk. Az emberek, a zajok, a feszültség. Az ajkai az enyémekhez simulnak, és az egész pillanat olyan, mintha csak ránk várt volna.

Amikor végre elhúzódom, csak egy másodpercre, hogy levegőhöz jussak, majd megszólalok:

– Barbi, te aztán tudod, hogyan hozz ki a sodromból!

A szemében ott a huncutság és az elégedettség, ami csak tovább fűti bennem a tüzet.

– És te tudod, hogyan kell feltűnést kelteni – feleli, miközben a kezét a mellkasomra helyezi. – Nem is láttalak bejönni.

– Mert a szőke mostoha valamiért nem akart beengedni – mondom, miközben egy játékos mosoly fut át az arcomon. – De tudod mit? Egyikük sem érdekel. Csak te.

Barbi elneveti magát, és a mosolya egyszerre vidám és szemtelen.

– Hát, ha ilyen dráma kellett ahhoz, hogy ideérj, akkor megérte – mondja, és megfogja a kezemet, hogy közelebb húzzon magához. – De mondd csak, Oszkár… most mi lesz?

– Most? – kérdezem, miközben közelebb hajolok hozzá. – Most én vagyok a főnök.

A szavaimtól eláll a lélegzete, de mielőtt bármit mondhatna, újra megcsókolom, most még mélyebben, még szenvedélyesebben. A csók egyre hevesebb lett, ahogy a fürdőszoba ajtaja mögött találtuk magunkat. Az ajtót gyors mozdulattal becsaptam, a zár halk kattanása pedig jelezte, hogy most már senki nem zavarhat meg minket. Az adrenalintól fűtve megfogtam Barbit, és könnyedén felültettem a mosógépre. Egy pillanatra csak néztem őt – a kipirult arcát, a szemeiben égő vágyat, ami engem is még inkább magával ragadott. Közelebb hajoltam, és a nyakára cuppantam, az ajkaimmal végigkövetve azt a puha bőrt, amitől ő hangosan felnyögött. 

Éreztem, ahogy megborzong az érintéseimtől, és ez csak még inkább feltüzelt. A csókok lassan haladtak lefelé, egészen a rózsaszín habos-babos dekoltázsig, ami egyszerre volt nevetséges és hihetetlenül csábító.

– Nem értem, hogy lehetsz ennyire beindulva ettől a borzadálytól – mondta, a hangjában ott bujkált a nevetés és a vágy keveréke.

Egy pillanatra felnéztem rá, és a szemeibe fúrtam a tekintetemet. A mosolyom huncut volt, a szavaim pedig alig többek, mint egy rekedt mormogás a bőrére.

– Kiemeli a domborulataidat, csak te nem látod – feleltem, és újra csókokat hintettem a mellkasára, ahol a ruha szorosan simult a bőréhez. A mozdulataim lassúak voltak, de céltudatosak, és amikor hallottam, ahogy egy mély, elégedett sóhaj szakad ki belőle, tudtam, hogy jó úton járok.

Az ujjaim lassan végigsiklottak a derekán, miközben a csókjaim egyre mélyebb nyomot hagytak rajta. Éreztem, ahogy a teste még közelebb húzódik hozzám, mintha minden érintéssel azt kérné, hogy soha ne hagyjam abba. A fürdőszobában visszhangzó légzésünk csak még inkább fokozta az intimitást.

– Oszkár… – suttogta halkan, a hangja remegős volt, tele vággyal és várakozással.

– Csak engedd el magad – mondtam, és egy pillanatra a füléhez hajoltam, hogy a szavaim szinte belesimuljanak a bőrébe. – Mert ma este szétszedlek, mint egy virágszirmot.

Ahogy újra ránéztem, az arca kipirult, a szemei csillogtak, és abban a pillanatban tudtam, hogy minden idegeskedés, minden rohanás megérte. Jó ötlet volt átjönni hozzá – sőt, életem egyik legjobb ötlete. Felmordultam, egy olyan mély, ösztönös hang tört fel belőlem, amit csak ő tudott kiváltani belőlem. Aztán a lába közé hajoltam, és éreztem, ahogy a teste megfeszül, majd ellazul a mozdulataimtól. 

A rózsaszín rémséget, amit ruhának neveztek, lassan feltűrtem, mint aki gondosan bontogat egy ajándékot. A szoknya anyaga halk zizegéssel simult a dereka fölé, miközben én teljesen elmerültem a pillanatban. Nem tudtam, miért, de valahogy ez az abszurd ruhadarab még izgalmasabbá tette az egészet.

– Mit csinálsz? – kérdezte nevetve, miközben megérezte, hogy a fejem a szoknyája alá bújik. A hangjában ott volt a játékosság, amitől mindig nevetnem kellett volna, de most csak még inkább magával ragadott.

– Csak megnézem mennyire áztál át tőlem– mormoltam vissza, a szavaim alig hallatszottak ki a szoknya alól.

Barbi hangosan felnevetett, és a nevetése olyan könnyed és vidám volt, hogy még engem is kizökkentett egy pillanatra. Ez volt az, amit mindig szerettem benne. Hogy a legintenzívebb, legfeszültebb pillanatokban is képes volt nevetni, és engem is megnevettetni.

– Nézzed csak– mondta végül, a hangja még mindig csilingelt a nevetéstől, de éreztem benne azt a kihívást, ami mindig arra késztetett, hogy még többet akarjak tőle.

A nevetése azonban abban a pillanatban elhalt, amikor az ujjaim lassan a csípőjéhez értek, és elkezdtem lehúzni róla a bugyiját. Barbi nem szólt semmit. Csak rám nézett, a szemeiben egyszerre volt kíváncsiság és vágy. Az ujjaim a bugyiján pihentek, majd lehúztam a bokáján, és félre dobtam. A lábujjától egészen a felső combjáig csókolgattam őt, miközben ő félhangosan sóhajtozott. Imádom, amikor ennyire kész van tőlem. Látom, hogy a puncija teljesen készen áll rám. És ez az érzés – hogy ennyire átadja magát nekem – egyszerre volt felemelő és szenvedélyes.

– Tetszik, amit látok – mondtam halkan, a szavaim alig többek, mint egy suttogás, de elég hangosak ahhoz, hogy ő is hallja.

Barbi ajkai halvány mosolyra húzódtak, majd megfogta a fejemet, és az ölébe nyomta. Az érintése magabiztos volt, és szinte azt suttogta: Tudod, mit kell tenned.

Én pedig élvezettel kezdtem el falni őt. Az illata, az íze, a teste reakciói… minden egyes pillanat egyre mélyebbre rántott engem ebben a szenvedélyben, ami csak kettőnkről szólt. Hallottam, ahogy az ajkáról halk, remegős sóhajok szakadnak ki, és tudtam, hogy jól végzem a dolgomat. Barbi teste minden érintésemre megfeszült, majd elernyedt, és éreztem, ahogy teljesen átadja magát nekem. 

– Barbi – mormoltam halkan, ahogy felnéztem rá. Az arca kipirult, a szemei szinte csillogtak, és a tekintetében ott volt az a magabiztosság, ami minden alkalommal magával ragadott. – Most tényleg az enyém vagy.

Nem szólt semmit, csak mosolygott, az a huncut mosoly jelent meg az ajkain, amitől mindig úgy éreztem, hogy minden tőle függ. A kezei lassan a fejemhez értek, és vissza nyomott az ölébe. Amikor már közel járt a csúcshoz, és éreztem, hogy a csiklója kellően kemény lett, fogtam magam, és belé hatoltam.

– Tényleg ennyire begerjedsz erre a ruhára? – kérdezte, a hangja remegős volt, de a játékosság még ott bujkált benne.

– Nem a ruhára – mormoltam a nyakára, miközben gyengéden megcsókoltam. – Rád.

Az ajkaimmal tovább haladtam a nyakán, majd a kulcscsontján, egészen addig, amíg el nem értem a dekoltázsát. A bőre forró volt az érintéseimtől, és minden apró mozdulatomra reagált.

Nagyon kívántam őt!

Elkezdtem őt dugni, és minden egyes lökéssel éreztem, hogy alig bírom visszafogni magam. Ez a csaj totál beindított, és nem akarom, hogy ilyen hamar véget érjen ez a pillanat. Barbi viszont megérezte a sürgető szenvedélyemet.

– Oszkár… – suttogta halkan, de a hangja tele volt vággyal.

Lassan a derekához nyúltam, és egyetlen könnyed mozdulattal jobban felhúztam, hogy még közelebb kerüljön hozzám. A mosógép enyhe rezgése alattunk furcsán harmonizált a testünk ritmusával, mintha minden összeállt volna ebben a pillanatban. Tovább döngettem, és legalább tíz percig tartott a dolog. Kicsivel később a légzésünk egyre gyorsabbá vált, a mozdulataink összefonódtak, és minden érintés, minden sóhaj egyre mélyebbre vitt minket. Barbi kezei a vállamon nyugodtak, majd a hajamba túrtak, miközben a teste tökéletesen illeszkedett az enyémhez. Ahogy hajszoltuk az élvezetet, éreztem a forróságot a lábaim között, és nem bírtam tovább. Abban a pillanatban belé lövelltem, miközben egyszerre kiáltottunk fel a gyönyörtől. Barbi körmei gyengéden a hátamba vájtak, ahogy tovább sóhajtozott, majd hátravetett fejjel elmosolyodott. Szeretem látni az arcán ezt a mosolyt – tudni, hogy én okoztam neki ezt az örömöt.

Barbi lassan lecsúszott a mosógépről, a ruhája ráncokba gyűrődött a derekánál, de látszólag egyáltalán nem érdekelte. A haja kócosan omlott a vállára, az arca még mindig kipirult volt az orgazmustól. Rám nézett, és huncut mosollyal beszélni kezdett.

– Hát, Oszkár – kezdte, miközben eligazította a szoknyáját, ami mostanra tényleg inkább egy rózsaszín csatatérre hasonlított. – A mosógép biztosan nem ezt a programot választotta volna, de legalább nem kell centrifugálnia.

Először csak néztem rá, ahogy a szavait feldolgoztam, majd kitört belőlem a nevetés. Nem bírtam abbahagyni, ahogy elképzeltem, mit gondolhatott volna a mosógép, ha lenne véleménye.

– Barbi, esküszöm, te egy külön program vagy – mondtam végül, miközben a hajamat hátrasimítottam. – De ha már itt tartunk, azt hiszem, ez a rózsaszín habcsók… vagy ruha… nem éli túl a következő mosást.

Barbi felhorkant, és a kezével végigsimította az összekócolt frizuráját, mintha tényleg mérlegelné a helyzetet.

– Őszintén? Már akkor kidobtam volna, amikor rám adták – mondta, és a hangjában ott bujkált az a huncut él, amitől mindig elmosolyodtam. – De látom, neked valahogy mégis tetszett.

Közelebb léptem hozzá, és az ujjaimmal finoman végigsimítottam a szoknya egyik fodrán.

– Nem a ruha tetszett, hanem az, aki benne van – mondtam, miközben a szemeibe néztem. – Bár meg kell hagyni, ez a borzadály nagy szolgálatot tett az este folyamán.

Barbi elnevette magát, és játékosan megbökte az orromat.

– Oké, elismerem, van benne valami… de legközelebb te próbáld fel – mondta, és a szemei szikráztak a kihívástól.

– Ha ezt akarod, akkor csak egy szavadba kerül – válaszoltam nevetve, és megfogtam a kezét. – De figyelmeztetlek, még így is én fogok jobban kinézni.

Barbi a szemét forgatta, de a mosolya ott maradt az arcán. 

Barbi

Csendben léptünk ki a fürdőszobából, mintha az előbb semmi érdekes nem történt volna. A ház zajai tompán szűrődtek hozzánk, a távoli beszélgetések és pohár csilingelés elmosódva kísérték a lépteinket. Amikor megálltunk a lépcső előtt, egy pillanatra rá néztem. Oszkár arca a félhomályban is erős és magabiztos volt, az a borostás állkapocs, amit mindig imádtam érinteni, most is arra késztetett, hogy megérintsem. A kezem lassan felemelkedett, és végigsimítottam a borostás bőrén. Az ujjbegyeim alatt éreztem a szúró borostákat, ami mindig nyugalommal töltött el engem.

Beharaptam az ajkaimat, és a szemébe néztem. Ő mosolygott rám, az a mosoly, mindig őrületbe kerget, ha akarom, ha nem. Boldog voltam. Boldog, hogy itt lehet velem, hogy a támogatása és jelenléte olyan biztonságot adott, amit évek óta nem éreztem. Pedig az életem mostoha körülmények között zajlott – és ezt szó szerint értem. A leendő mostoha anyám, Stella, pokollá tette a napomat, minden apró mozdulatával és szavával éreztetve, hogy nem tartozom ide. De most, ahogy Oszkár mellett álltam, a gondolataim elcsitultak. Már nem sokáig kell elviselnem ezt az egészet. Hamarosan mindez csak egy távoli emlék lesz. Hiszen Oszkár már felajánlotta, hogy költözzek hozzá, és én már döntöttem. Ez a ház, Stella, és minden hozzá kapcsolódó nehézség mögöttem marad. Egy új élet vár rám mellette, ahol végre önmagam lehetek.

A gondolataimból az ő mély, halk hangja zökkentett ki.

– Minden rendben? – kérdezte, és a kezét óvatosan a derekamra helyezte, mintha megérezte volna, hogy a múlt még mindig árnyékként kísért.

Bólintottam, és halvány mosollyal néztem rá.

– Minden rendben. Csak azon gondolkodom, milyen szerencsés vagyok, hogy vagy nekem.

Oszkár elmosolyodott, és az ujjait finoman végigfuttatta a hajamon, mielőtt a keze a vállamon állapodott meg.

– Szerencsések vagyunk egymásnak – mondta, és a szavai megnyugtattak, mint mindig.

Egy hatalmas szeretkezés után pihegve fordultam oldalra az ágyon. A testem még mindig kellemesen zsibbadt volt, a légzésem lassan csitulni kezdett, de a bőrömön még mindig éreztem Oszkár simogatásait. Az összeköltözés teljesen felpörgetett mindkettőnket – szó szerint és átvitt értelemben is. Már túl voltunk a második meneten, és őszintén szólva, éreztem, hogy a harmadik már túl sok lenne. De még mindig ott volt az a vágy a levegőben, ami minden mozdulatát olyan ellenállhatatlanná tette.

Felé fordultam, és a kezem finoman végigsiklott a mellkasán. Az ujjbegyeim alatt éreztem a bőrét, a finom szőrzetet, ami mindig megnyugtatott és biztonságot adott. Mosolyra húztam a számat, és felnéztem rá.

– Elég jól bírod – csípkelődtem, miközben az ujjaimmal apró köröket rajzoltam a mellkasára. – Pedig már hány éves is vagy?

Oszkár egy pillanatra megkomolyodott, a szemöldökét magasra vonta, de aztán kitört belőle a nevetés. Az a mély, rekedtes nevetés, amitől mindig felpezsdültem.

– Mit mondtál? – kérdezte, és mielőtt válaszolhattam volna, a keze a derekamra csúszott, és egyetlen mozdulattal közelebb húzott magához. – Te kis pimasz!

Mielőtt tiltakozhattam volna, elkezdett csiklandozni, én pedig hangosan felkacagtam. A nevetésem betöltötte a szobát, ahogy próbáltam kiszabadulni a karjai közül, de esélyem sem volt. A szemei csillogtak, az egész helyzet abszurd könnyedsége pedig még jobban felerősítette az összhangot közöttünk.

– Jól van, jól van! – kiáltottam nevetve, miközben megpróbáltam leállítani a kezét. – Beismerem, tényleg bírod még!

Oszkár elégedetten hátradőlt, miközben én a mellkasára hajtottam a fejem, és a nevetésem lassan elhalkult. A kezeim lazán a derekán pihentek, és éreztem, hogy ő kezd lenyugodni.

– Imádok itt lenni veled – mondtam halkan, miközben az ujjaimmal újra végigsimítottam a mellkasán. – És imádok itt lakni. Két napja itt vagyok, és alig jöttünk ki a hálószobából.

Oszkár felhorkant, és a keze finoman végigsimított a hátamon.

– Nos, ha így folytatjuk, lehet, hogy egy darabig még nem is fogunk – mondta vidáman, de a hangjában ott bujkált az a mély, őszinte szerelem, amit mindig éreztem, amikor megszólalt.

Másnap reggel nézem, ahogy Oszkár lustán felkel az ágyból, majd kicsoszog a hálószobából. Az ajtó halk csukódása után egy pillanatra elcsendesedett minden, én pedig tovább élveztem a takaró puhaságát. A telefonom rezgése törte meg a nyugalmat. Gyorsan kaptam utána, és ahogy megláttam a kijelzőn a nőgyógyász számát, a gyomrom görcsbe rándult.

Remegve vettem fel a telefont, és lassan sétáltam az ablakhoz. Az ujjaim szinte görcsösen szorították a készüléket, miközben hallottam, ahogy a hívás kicseng. Szinte túl sokáig tartott, míg végül valaki felvette a vonal másik végén.

– Jó napot kívánok! Barbarával beszélek, ugye? – szólalt meg a doktornő halk, de határozott hangja.

– Igen, én vagyok az – feleltem gyorsan, a hangom remegett, de igyekeztem összeszedett maradni. – Milyen ügyben keres? – kérdeztem, miközben az ablakpárkányba kapaszkodtam, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek. Éreztem, ahogy a gyomrom tovább szorul, és egy apró légszomj kezdett eluralkodni rajtam, mintha már előre éreztem volna, hogy rossz hírek következnek.

– Nos – kezdte a doktornő együttérzően, és ez a hangnem csak még jobban felerősítette a belső feszültségemet –, a múltkor volt egy vetélése. Az nem menstruáció volt, ahogy gondolta.

A szavai lassan és fájdalmasan szűrődtek át a tudatomon, mintha időbe telt volna, mire teljesen megértettem, mit mond. Egy pillanatra csak álltam, mozdulatlanul, és éreztem, hogy a világ körülöttem elhomályosul. A szívem zakatolt, a kezem szinte görcsösen szorította a telefont.

– A leletek alapján… – folytatta a doktornő, majd egy mély levegőt vett, mintha ő maga is küzdene a szavakkal. – Önnek nem lehet gyermeke.

Az utolsó mondatot hallva mintha egy hatalmas súly zuhant volna rám. Nem tudtam megszólalni, csak némán bámultam ki az ablakon. A világ ott kint továbbra is élt, az emberek élték az életüket, a nap fényesen ragyogott, de számomra minden megállt. A szavak újra és újra visszhangoztak a fejemben: Nem lehet gyermeke. Nem lehet gyermeke.

– Értem – mondtam végül halkan, alig hallhatóan. Nem tudtam, mit mondjak, mit kérdezzek. Csak próbáltam felfogni, hogy ez a fájdalmas igazság most már az enyém.

A doktornő még beszélt valamit, de már nem hallottam. A hangja messzire sodródott, mintha egy másik világban lenne, én pedig ott álltam, egyedül, az ablak előtt, és próbáltam feldolgozni azt, amit épp megtudtam. Amikor a doktornő elbúcsúzott és letette a telefont, az ujjaim lassan elernyedtek, és a készülék kicsúszott a kezemből. Halk puffanással ért földet a szőnyegen, de nem törődtem vele. Az ablaküvegnek támaszkodtam, és a tekintetem a távoli utcákra szegeződött. A világ tovább mozgott, az emberek nevetve siettek az útjaikra, mintha semmi sem történt volna. De az én világom most összeomlott.

Tehát amit mindig is ellöktem magamtól… sosem fog megvalósulni. A gondolat lassan és nehézkesen formálódott a fejemben, de minél jobban belegondoltam, annál élesebben vágtak belém a szavak. Az anyaság… a lehetőség, amit mindig túl távolinak, túl idegennek tartottam. Az, amit egyszer sem képzeltem el igazán… most végérvényesen kicsúszott a kezeim közül.

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, és ahogy végiggondoltam a doktornő szavait, egyre jobban megértettem, hogy ez nem egy olyan álom, amit valaha is újraálmodhatok. Ez a valóság. Ez az igazság. És ezzel együtt kell élnem.

Örökre.

A szó nehezebbnek tűnt, mint valaha. Nem tudtam, mit érezhetnék. Haragot? Bánatot? Megkönnyebbülést? Talán mindezt egyszerre. Hiszen évekig távol tartottam magam ettől a gondolattól. Az anyaságot mindig egy olyan szerepnek láttam, ami nem nekem való. És most, amikor már nem is lehetne kérdés, hogy akarom-e vagy sem, a döntés végérvényesen eltűnt az életemből.

A szívem fájt, és a mellkasom szorított, de mégsem tudtam sírni igazán. Talán azért, mert mélyen belül mindig is tudtam, hogy valami hiányzik belőlem. Valami, amit sosem akartam elismerni.

Ekkor hallottam, ahogy Oszkár visszatér a hálószobába. A léptei lassúak voltak, mintha nem akarna megzavarni, de az ajtó nyikorgása kizökkentett a gondolataimból. Gyorsan letöröltem a könnycseppet az arcomról, és a hátamat egyenesen tartva próbáltam nem kimutatni semmit. De ahogy rám nézett, tudtam, hogy mindent látott. Oszkár mindig látott mindent.

– Barbi? – kérdezte halkan, a hangjában aggodalom csengett. – Mi történt?

A lábaim szinte maguktól mozdultak. Egyetlen lépés után már a karjai között voltam. A kezei azonnal körém fonódtak, szorosan tartottak, mintha soha nem akarna elengedni. Az ölelése olyan biztonságot adott, amire most mindennél nagyobb szükségem volt. És ekkor tört el bennem a gát. Az arcomat a mellkasába fúrtam, és hangosan zokogni kezdtem. Az egész testem remegett, miközben a könnyeim megállíthatatlanul csorogtak az arcomon. Úgy sírtam, mint még soha. Az évek óta elfojtott érzések, a fájdalom, a bizonytalanság mind utat törtek maguknak.

– Drágám… – suttogta halkan, miközben a kezével óvatosan simogatta a hajamat. A hangjában ott volt az aggodalom és az együttérzés keveréke. Nem kérdezett semmit, nem próbált válaszokat követelni. Csak tartott, szorosan, türelmesen, hagyva, hogy a fájdalmam utat találjon.

Amikor végül elcsendesedtem, és a könnyeim is lassan elapadtak, mély levegőt vettem. A mellkasom még mindig szorított, de már nem tűnt elviselhetetlennek. Lassan elhúzódtam tőle, csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek.

– Nem lehet gyerekem – mondtam ki végül halkan, szinte suttogva, mintha a szavak kimondása még fájdalmasabbá tette volna a valóságot.

Oszkár arca nem árult el semmit. Nem volt döbbenet, nem volt sajnálkozás. Csak az a végtelen gyengédség és szeretet, ami mindig is ott volt benne. A keze a vállamon pihent, majd gyengéden végigsimított az arcomon.

– Barbi, ez nem változtat semmin – mondta csendesen, a hangjában ott volt az a határozottság, amitől tudtam, hogy minden szava igaz. – Szeretlek. Ez az egyetlen dolog, ami számít.

– Igazán? Akkor is velem leszel, amikor előtted állna egy új lehetőség? Egy másik nőt választhatnál? Aki szülne neked? De hát… te ezt akarod! – hüppögtem, és éreztem, hogy a szívem szinte kettészakad.

Oszkár nem szólt semmit azonnal. Egy pillanatra csak nézett rám, a szemeiben ott volt az a mély megértés és türelem, amit mindig is csodáltam benne. Aztán lassan, gyengéden megfogta az arcomat, és a hüvelykujjával letörölte a könnyeimet.

– Barbara, szívem – kezdte halkan, és a hangjában ott volt az a megingathatatlan határozottság, amitől mindig úgy éreztem, hogy mellettem bármit túlélhetek. – Ne felejtsd el, hogy nekem már van egy lányom: Dorina.

A szavai váratlanul értek, de azonnal mélyen belém hatoltak. Dorina.Hogy is felejthettem el? De komolyan…

– Nekem nem az számít, hogy új gyerekem legyen – folytatta csendesen, és az arcomat még mindig óvatosan tartotta a kezei között. – Nekem te számítasz. Te vagy az, akit szeretek. És bármi is jön, veled akarom leélni az életemet. Nem keresek mást, Barbi. Nem is akarok.

A szavai elmosták a kételyeimet, és lassan elolvad bennem a félelem, és a fájdalom. A könnyeim újra előtörtek, de most már más miatt. Ezúttal a megkönnyebbülés könnyei voltak, a szerelem könnyei.

– De mi van, ha nem tudok elég lenni neked? – suttogtam, a hangom még mindig remegett.

Oszkár elmosolyodott, és a homlokát az enyémhez érintette.

– Már most is több vagy, mint amire valaha is vágyhattam. Ne kételkedj ebben, Barbi. Soha.

A szívem lassan kezdett megnyugodni, a könnyeim pedig felszáradtak. Miközben öleltem a férfit, hallgattam a szíve ritmusát. Ez a férfi nemcsak szeretett, hanem teljesen elfogadott, olyannak, amilyen vagyok. Minden tökéletlenségemmel, minden félelmemmel és minden olyan hibámmal, amit néha még én sem tudtam elfogadni magamban.

 Hát ezért szeretem ezt a férfit – gondoltam, ahogy a fejemet a mellkasához fúrtam. – Mert elfogad olyannak, amilyen vagyok. Akármit is hoz a sors.