Barbi 35. fejezet

Egy másik út

Az elmúlt pár hétben, ahogy Oszkárral egyre jobban összecsiszolódtunk, minden olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnt. A kapcsolatunk tele volt nevetéssel, szenvedéllyel, és azzal a különleges harmóniával, amit ritkán talál meg az ember. Az életem végre kiegyensúlyozott lett, és boldogabb voltam, mint valaha. De a csendes pillanatokban, amikor csak ketten voltunk, néha észrevettem valamit Oszkár tekintetében. Valamit, amit nem mondott ki, de ott volt, mélyen elrejtve. Eleinte nem tudtam, mi az. Aztán egy este, amikor vacsora után a kanapén ültünk, és beszélgetés közben valahogy szóba került a jövő, rájöttem. A gyermekvállalás gondolata az, ami ott motoszkál a fejében. Nem mondta ki, és soha nem tett érte célzást, de a szavai között ott bujkált. Láttam a szemében a vágyat, azt az őszinte reményt, hogy egyszer talán mégis lehetséges lesz számára a család bővítése.

– Barbi – szólalt meg halkan, miközben a kezét a kezemre helyezte –, tudom, hogy ez nem olyan téma, amit könnyű megbeszélni. De szeretném, ha tudnád, hogy nekem nem számít, hogyan alakul. Amíg veled vagyok, boldog vagyok. Csak néha… néha arra gondolok, milyen lenne újra érezni azt az örömöt, amit egy kisgyerek hoz az életbe.

Tudtam, hogy igazat mond. Tényleg nem helyezett rám nyomást. De az is világos volt számomra, hogy neki ez több volt, mint egy egyszerű gondolat. Ez egy része volt annak az embernek, aki ő. És én szerettem minden részét. Aznap éjjel sokáig feküdtem ébren az ágyban. Oszkár békésen aludt mellettem, a légzése nyugodt volt és egyenletes. Az ő boldogsága most már az én boldogságom is lett. És ha ez igaz, akkor nem fordíthatom el a fejem attól, amit igazán szeretne.

Nem ment könnyen. A gyermekvállalás gondolata mindig is távol állt tőlem. A múltam, a félelmeim, és az, hogy már egyszer megtapasztaltam a veszteséget, mind akadályokat gördítettek elém. De ahogy a napok teltek, és újra és újra felidéztem Oszkár szavait, valami lassan megváltozott bennem. Talán, gondoltam, a családalapítás nem csak egyfajta módja annak, hogy boldogságot találjunk. Talán ez lehetne a mi utunk. Egy délután, amikor Oszkár épp a konyhában készített valamit, hirtelen erőt vettem magamon, és a háta mögé léptem. Előre nyúltam, és átkaroltam a derekát, és a hátába fúrtam az arcomat. Egy darabig így álltunk, majd megszólaltam.

– Oszkár – kezdtem halkan, mire megfordult, és azonnal meglátta az arcomon, hogy valami fontosat akarok mondani. – Gondolkodtam… és ha te tényleg szeretnéd, akkor miért ne próbálhatnánk meg? Nem biztos, hogy úgy, ahogy mások, de… lehetne a mi utunk. Gondoltál már örökbefogadásra?

A szavai először elakadtak. A keze, amiben egy fakanalat tartott, lassan a konyhapultra csúszott, és a szemei elkerekedtek.

– Tényleg? – kérdezte halkan, és a hangjában ott volt az izgalom és a döbbenet egyszerre.

Bólintottam, és éreztem, hogy a szívem hevesen ver.

– Igen. Tudom, hogy sokáig nem voltam biztos benne. De most már azt hiszem, értem, hogy miért fontos ez neked. Az első terhességem ráébresztett, hogy mit vesztettem el valójában. Akkor értettem meg igazán, hogy mennyire akarom ezt.

Oszkár szeme megtelt könnyekkel, és mielőtt bármit mondhatott volna, szorosan magához ölelt. A karjai között állva éreztem, hogy talán először az életben igazán készen állok arra, hogy megtegyem ezt a lépést. Nem azért, mert úgy éreztem, hogy muszáj, hanem mert tudtam, hogy ez az út a boldogság felé – mindkettőnk számára.

Pár héttel később egy verőfényes szombati napon Oszkárral együtt ellátogattunk egy árvaházba. Ahogy beléptünk a falak színes rajzokkal voltak tele, a levegőben halvány jázminillat keveredett a frissen sült sütemény illatával. De mindezek ellenére is volt valami szívszorító ebben a helyben. Az az érzés, hogy ezek a gyerekek nem ott vannak, ahol lenniük kellene – egy szerető otthonban. A szívem hangosan dobogott, miközben a gondozó hölgy körbevezetett minket az épületben, végül bementünk az irodájába. Az örökbefogadási folyamat már hetek óta tartott, és most végre eljutottunk ide. Tudtam, hogy ma valami megváltozik. Valami végérvényesen.

A szobában, ahová beléptünk, egy csapat aprócska gyerek játszott. Az egyik sarokban babákkal babráltak, míg a másikban egy kislány egyedül épített valamit kockákból. Rögtön megragadta a figyelmem. A világosbarna haját két copfba kötötték, és csendesen dolgozott, mintha teljesen elmerült volna a saját világában. A nevelő halkan megszólalt:

– Ő ott Zoé. Két éves. Korán elvesztette az édesanyját, és azóta kicsit nehezebben nyit mások felé. De nagyon okos kislány, és imád rajzolni. Az édesanyja öngyilkos lett.

Zoé.

Ahogy a nevét hallottam, valami mélyen belül megrezdült bennem. Nem tudtam megmagyarázni, mi volt ez, de éreztem, hogy van valami közös bennünk. A szívem összeszorult, amikor eszembe jutott a saját édesanyám, és az a nap, amikor kilenc évesen elvesztettem őt. Tudtam, milyen érzés az, amikor a világ egyik pillanatról a másikra darabokra hullik, és az ember már soha többé nem érzi magát igazán egésznek.

– Mehetünk közelebb hozzá? – kérdeztem halkan, mire a gondozó bólintott, és finoman intett, hogy nyugodtan.

Zoéhoz léptünk, és ahogy felegyenesedett, hogy ránk nézzen, a szemeiben különös, átható tekintet találkozott az enyémmel. Nagy, barna szemei szinte túl bölcsek voltak a korához képest. Mintha már túl sokat látott volna ahhoz, hogy egyszerű kisgyerekként éljen. Egy pillanatra csak néztük egymást, majd a kezében tartott kockát lassan a földre tette.

– Szia, Zoé – szólaltam meg gyengéden, és letérdeltem mellé. – Mit építesz?

A kislány nem szólt semmit, csak rám nézett, majd egy apró, bátortalan mozdulattal megérintette a karom. Az érintése óvatos volt, de valahogy az egész lelkemet átjárta. Mintha egy csendes üzenet lett volna: Észrevettél engem. Itt vagy nekem.

Oszkár is leguggolt mellém, és mosolyogva nyújtott egy másik kockát Zoénak.

– Segíthetünk? – kérdezte halkan, mire a kislány végül halványan elmosolyodott, és bólintott. Együtt kezdtük el újra felépíteni a kis kocka tornyát, és közben éreztem, ahogy egyre közelebb kerül hozzánk. Minden mozdulatában ott volt valami finom óvatosság, de ugyanakkor egyfajta kíváncsiság is.

Miközben Zoéval játszottunk, a szívem egyre jobban megnyílt felé. Ahogy néztem a kis arcát, a halvány mosolyát, tudtam, hogy ő az, akire vártunk. Ő az, akinek mi lehetnénk az otthona, és akinek talán mi adhatnánk meg azt a biztonságot, amit elveszített. Zoé kis keze újra és újra megkereste az enyémet. Amikor megfogta az ujjaimat, olyan erővel szorította, mintha attól félne, hogy ha elenged, eltűnök. A szemei, azok a csillogó barna szempárok, egyetlen pillantással többet mondtak el, mint amit bármilyen szavakkal ki lehetett volna fejezni. Az a vágy, az a tiszta, gyermeki remény… szeretetre vágyott.

Akárcsak én, gondoltam. A gyerekkorom olyan gyorsan ért véget, amikor elveszítettem anyát, hogy a szívem sosem tudott igazán meggyógyulni. De most, Oszkár oldalán, végre úgy éreztem, hogy valaki szeret, és hogy van egy biztos pont az életemben. Zoé azonban… ő nem kapott eleget. Nem volt mellette senki, aki úgy tartotta volna a kezét, ahogy most én tettem. Nem volt, aki éjszaka betakarta volna, vagy aki megnyugtatta volna, amikor rosszat álmodott.

Ahogy ez a gondolat átfutott a fejemben, valami mélyen belül megváltozott. Már nem éreztem azt a bizonytalanságot, amit a gyermekvállalás gondolata mindig magával hozott. Nem volt több kérdés, hogy elég leszek-e neki, vagy hogy képes leszek-e szeretni úgy, ahogy egy anyának kell. Tudtam, hogy képes vagyok rá. És még ennél is fontosabb volt, hogy Zoé is képes lesz engem szeretni.

– Az a kocka jó lesz? – kérdeztem halkan, és mosolyogva mutattam a kockákra.

Zoé rám nézett, az arcán egy pillanatra megjelent egy huncut mosoly, majd felmutatott egy piros kockát. Mielőtt bármit mondhattam volna, a nevelőnő közelebb lépett hozzánk, és csendesen megszólalt:

– A kislány a trauma óta nem beszél – mondta halkan, szinte bocsánatkérően, mintha attól tartott volna, hogy ez elijeszt minket.

A szavak, mint egy éles penge, úgy vágtak át rajtam. Éreztem, hogy a szívem összeszorul, ahogy ránéztem Zoéra, aki békésen helyezett egy újabb kockát a torony tetejére. A mosolya továbbra is ott játszott az arcán, mintha nem is tudná, mennyire szívszorító, amit épp most hallottunk. Oszkár felkapta a fejét, és rám nézett. A szemében ugyanazt az érzést láttam, amit én is éreztem – döbbenetet, szomorúságot, de legfőképp egy mély vágyat, hogy segítsünk. Megfogta a kezemet, és egy apró, biztató szorítással jelezte, hogy itt van mellettem.

Zoé viszont mit sem törődött a beszélgetéssel. Továbbra is elmélyülten építette a tornyát, minden egyes kockát óvatosan és precízen helyezve a helyére. A mozdulataiban volt valami rendíthetetlen, valami erő, ami túllépett a szavak hiányán. Nem tudtam elszakítani a tekintetem róla. A csendje nem taszított el, inkább még közelebb hozott hozzá. Megértettem, hogy ez a kislány már több fájdalmat tapasztalt, mint amit egy ilyen apró léleknek valaha is el kellene viselnie. És talán ezért nem beszélt. De láttam a szemeiben azt a reményt, hogy talán egyszer megnyílhat. Talán egyszer valaki mellett újra otthon érezheti magát.

– Ez hihetetlen – suttogtam, ahogy visszanéztem Oszkárra. A hangom remegett, de a szavaim határozottak voltak. – De nem ok arra, hogy ne adjunk neki egy esélyt.

Oszkár lassan bólintott, és a szemében ott volt az a megértés, amit mindig is imádtam benne.

– Nem fogunk elmenni mellőle – mondta csendesen, és újra Zoéra pillantott, aki most épp egy kék kockát választott ki a kupacból. – Segíteni fogunk neki, hogy újra megtalálja a hangját.

Én viszont tudtam, hogy ennek a kislánynak szerető családra van szüksége. 

És én… megadhatom neki.

– Zoé, megígérem, hogy mindig itt leszek neked – suttogtam halkan, csak neki, mintha ez egy titok lenne közöttünk. – És bármit megteszünk érted, hogy újra boldog légy.

Zoé nem válaszolt. Nem is kellett. A szemeiben megcsillant valami, egy apró fény, ami azt súgta, hogy talán tényleg van remény. Talán mostantól nem lesz egyedül. Amikor végül elköszöntünk, és kiléptünk az árvaház ajtaján, nem bírtam tovább. Oszkár felé fordultam, és a kezemet szorosan az övébe fontam.

– Ő az – mondtam határozottan, a hangom remegett, de mégis tele volt meggyőződéssel. – Őt akarom. Tudom, hogy ő a mi kislányunk.

Oszkár rám nézett, és az arcán megjelent az a mosoly, amit mindig akkor láttam, amikor tudtam, hogy minden rendben lesz.

– Akkor ő lesz a mi lányunk – mondta halkan, és az ölelése mindent elmondott, amit éreztem. Tudtam, hogy együtt bármit megtehetünk. Még egy családot is felépíthetünk – a magunk módján.

Ahogy becsuktuk a kocsi ajtaját, a csend betöltötte a teret. Nem indítottuk el a motort, nem szólt egyikünk sem, csak ültünk egymás mellett. Az árvaházból hozott érzések túl intenzívek voltak ahhoz, hogy szavakkal próbáljuk meg kifejezni. Zoé csendje, az a törékeny érintés, ahogy megfogta a kezem, mind ott kavargott bennem, és nem tudtam, hogyan kezdjek bele.

Végül mély levegőt vettem, és megszólaltam.

– Tudod… Zoé pontosan olyan, mint én – mondtam halkan, a hangom halk volt, de biztos. Oszkár felém fordult, az arcán érdeklődés tükröződött. A szemében az a megingathatatlan figyelem volt, amit mindig is imádtam benne.

– Valóban? És miből gondolod? – kérdezte, miközben az egyik kezét az enyémre tette, majd óvatosan az ölébe helyezte.

Lenéztem az összekulcsolt kezeinkre, és a szívem megtelt hálával azért, hogy ő itt van velem. A szavak nehezebben jöttek, mint gondoltam, de tudtam, hogy el kell mondanom.

– Az én édesanyám is… kioltotta az életét – kezdtem halkan, miközben egy pontra szegeztem a tekintetemet a műszerfalon. – Én találtam rá, és szólnom kellett Matyinak. Kilenc éves voltam, de már akkor tudtam, mi a dörgés. Nem mondhattam el apámnak, hogy én találtam rá. Matyi vitte el a balhét.

A szavak kimondása után egy pillanatra elnémultam, a múlt súlya ott nehezedett a mellkasomon. Nem szívesen beszéltem erről, még magamban sem, de most… most úgy éreztem, hogy meg kell osztanom ezt vele.

– Amióta megnősült a bátyám, azóta nem láttuk egymást – tettem hozzá keserűen. – Ez a kislány… hogy ilyen trauma után nem tud beszélni… szörnyű. Csoda, hogy velem nem történt ilyen sokk.

Oszkár szorosan tartotta a kezem, és a hüvelykujjával lassan simogatta az ujjaimat. Nem szólt semmit, csak hagyta, hogy folytassam.

– Ahogy megláttam őt, az első perctől kezdve éreztem valami… csodálatosat… egy érzést – mondtam, de a hangom elhalkult, mert nem tudtam pontosan, hogyan is írhatnám le.

Mielőtt befejezhettem volna, Oszkár megszólalt, a hangja halk, de biztos volt.

– Anyai ösztönt? – kérdezte, és a szemeivel az enyémet kereste.

Felpillantottam rá, és egy pillanatra csak néztem őt. Az arca egyszerre volt gyengéd és komoly, mintha minden szót mérlegelne. Hirtelen éreztem, hogy valami feloldódik bennem, és bólintottam.

– Igen… – suttogtam, majd kissé hangosabban folytattam. – Azt hiszem, az volt.

Oszkár elmosolyodott, és a mosolyában ott volt minden, amit hallani akartam. Nem ítélt meg, nem kérdőjelezett meg. Csak ott volt, és elfogadta mindazt, amit mondtam. Ezért szerettem őt. 

Ahogy hátradőlt az ülésben, a tekintete újra rám szegeződött.

– Tudod, Barbi… te sokkal erősebb vagy, mint amit valaha is elismertél magadnak. És ha te úgy érzed, hogy képes vagy megadni Zoénak azt, amire szüksége van, akkor én biztos vagyok benne, hogy igazad van.

A szavai újra és újra visszhangoztak a fejemben. Mert most már tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Zoé talán egy olyan részt tölt be bennem, amiről nem is tudtam, hogy hiányzott. És mi talán egy olyan biztonságot adhatunk neki, amit mindig is keresett.

– Akkor kezdjük el az utunkat vele – mondtam végül, és az ujjaim lassan megszorították Oszkár kezét.

Ő csak bólintott, és újra elmosolyodott.

– Nos, van kedved gyerek cuccokat venni? – kérdezte végül, és rám pillantott. A szemei szinte szikráztak, tele voltak lelkesedéssel és reménnyel.

Egy pillanatra elgondolkoztam, miközben Oszkár arcán megjelent egy huncut mosoly. Aztán kitört belőlem a nevetés, és bólogatni kezdtem, szinte gyerekes izgatottsággal.

– Naná! Ezer örömmel! – feleltem, és mielőtt bármit mondhatott volna, két kezem közé fogtam az arcát.

Oszkár meglepetten pillantott rám, de aztán elmosolyodott, és hagyta, hogy közelebb húzzam magamhoz. Szenvedélyes csókot adtam neki, amitől majdnem elhúzódott, de végül viszonozta. Amikor elváltak az ajkaink, a tekintetünk találkozott, és mindketten elnevettük magunkat.

– Akkor irány a bolt! – mondta vidáman, és újra elindította a kocsit.

Ahogy a város felé haladtunk, a szívem szinte repesett az izgalomtól. Gyerekruhákat, játékokat és apró kis dolgokat választani Zoénak… Ez nemcsak egy új kezdet volt számára, hanem nekünk is. Együtt formáljuk a jövőnket, lépésről lépésre, és ebben a pillanatban nem is lehettem volna boldogabb.

Oszkár

Miután beléptünk az IKEA hatalmas üvegajtaján, a hely zsibongása és a frissen sütött fahéjas csiga illata fogadott minket. Barbi lelkesedése az első pillanattól kezdve szinte kézzelfogható volt. A szemei csillogtak, a mozdulatai tele voltak izgalommal, mintha egy gyerek álmai birodalmába léptünk volna. Én pedig csak néztem őt, és közben próbáltam nem gondolni arra, hogy legszívesebben most azonnal haza vinném az ágyba, hogy megünnepeljük ezt az új fejezetet az életünkben. De nem, most ennél fontosabb dolgunk van.

– Hol kezdjük? – fordult hozzám Barbi, miközben már a bolt térképét böngészte.

– Gyerekbútorok – válaszoltam, és próbáltam nem elmosolyodni az izgatottságát látva. – Először is kell egy ágy, aztán meglátjuk, mi hiányzik még.

Barbi bólintott, és máris megfogta a kezemet, hogy maga után húzzon. Én pedig boldogan követtem. Az egyik szobát, ami Dorináé volt, most átalakítjuk Zoénak, és ez a gondolat egyszerre töltött el egyfajta szomorúsággal és reménnyel. Dorina már régóta az albérletében él, és valószínűleg ott is akar maradni, de még fel kell hívnom, hogy megerősítse ezt. Tudom, hogy meg fogja érteni. Mindig is megértette.

Ahogy a gyerekbútoros részleghez értünk, Barbi máris nekilátott az ágyak nézelődésének. A színes, vidám mintákat vizsgálgatta, miközben időnként rám pillantott, hogy lássa, mit gondolok.

– Mit szólsz ehhez? – kérdezte, és egy fehér baldachinos ágyra mutatott, amin apró, színes pillangók voltak.

– Tökéletes – bólintottam, és tényleg úgy gondoltam. – Olyan, mint egy hercegnő ágya. Zoé biztosan imádni fogja.

Barbi elmosolyodott, és már ment is tovább a polcok között. Miközben figyeltem őt, nem tudtam nem csodálni, hogy mennyire természetes és szeretetteljes az egész folyamatban. Nincs benne semmi kényszer vagy feszültség – csak tiszta öröm és elhatározás. És ez valahogy még vonzóbbá tette számomra.

A függönyöknél állva Barbi egy rózsaszín, apró virágokkal díszített anyagot tartott fel.

– Ez hogy tetszik? Szerintem pont illik egy ilyen szobához – kérdezte, miközben az anyagot az egyik kék színűvel összehasonlította.

– Tökéletes – feleltem mosolyogva, és láttam, hogy a szemeiben ott van az elégedettség, amit mindig látni akarok.

Miközben a szoba további részleteit terveztük, Barbi hirtelen egy polc felé sétált, amin beszélő játékok sorakoztak. Az egyik maci különösen megtetszett neki – barna szőre volt, piros masnival a nyakán.

– Veszek neki egy beszélő macit – mondta, miközben a kezébe vette a játékot, és a szemeivel máris Zoét képzelte el, ahogy a karjában tartja. – Hátha megered tőle a nyelve.

Elmosolyodtam, és bólintottam. Ez tényleg jó ötlet volt. Zoénak most nem csak biztonságra, hanem arra is szüksége van, hogy valaki ösztönözze, bátorítsa őt, és egy játék sokat segíthet ebben.

– Szerintem imádni fogja – mondtam, és megfogtam Barbi derekát, hogy közelebb húzzam magamhoz. – És ha mégsem, majd én beszélgetek vele helyette.

Barbi nevetett, és játékosan meglökte a vállamat.

– Azt hiszem, te is beférsz majd az új szobájába, ha úgy alakul – mondta mosolyogva, majd a macit a bevásárlókocsiba tette. 

Ahogy az áruházat jártuk, minden egyes választás, amit együtt hoztunk meg, egyre valóságosabbá tette azt a jövőt, amit Zoéval terveztünk. A gyerekbútorok, a függönyök, a játékok mind azt jelképezték, hogy a családunk most bővül – és ez valami csodálatos érzés volt. Mielőtt elhagytuk volna az áruházat, már a szobája minden részlete összeállt a fejünkben. Tudtam, hogy ez nemcsak egy új kezdet neki, hanem nekünk is. És nem tudtam, hogy mondhatnám el Barbinak, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy ilyen tökéletes társam ebben.

Végre hazaértünk! A kezemben lévő dobozok súlyát szinte észre sem vette, ahogy beléptünk a lakásba. Barbi már megelőzött, és egyenesen Dorina szobája felé sietett. Láttam, hogy milyen izgatottan szedte le a függönyöket a helyéről, és helyette az újakat csipeszelte fel. A beszélő macit pedig az íróasztalra helyezte. Én csak álltam az ajtóban egy pillanatra, és hagytam, hogy a nosztalgia átjárjon.

A szoba… annyi emléket őrzött. Dorina itt töltötte a gyerekkorát. A polcon lévő apró karcolások azokat az időket idézték, amikor a kedvenc babáit pakolta ki és be végtelen játék közben. Az ablakpárkányon halvány nyomok voltak, ahol egyszer egy kiskutyát rajzolt filctollal – és persze nekem kellett lemosnom. A szívem egy kicsit nehézzé vált. Az én kislányom már régóta felnőtté vált. Kirepült a fészekből, és most már saját élete van. Ahogy a szobába léptem, leraktam a dobozokat a földre, és egy pillanatra megálltam. Néztem, ahogy Barbi lelkesen helyezgeti a dolgokat, a függöny színét illeszti a szőnyeghez, és a beszélő macit az ágyra helyezi. A szívem összeszorult, de most nem a fájdalomtól, hanem valami mély hálától. A lányom után most egy másik kislányért leszek felelős, és bár tudtam, hogy nem lesz könnyű, biztos voltam benne, hogy ezt akarom.

Zoé már az első pillanatban megfogott. Amikor megláttam az árvaházban, a csendes kis világában, amint a kockáival játszott, rögtön éreztem, hogy ő az. A kislány, akire vártunk. Akire nekünk kell vigyáznunk, akinek mi lehetünk a családja. Egy pillanatra sem volt kérdés számomra, hogy ő a mi gyerekünk.

De Barbi… Eleinte egy kicsit tartottam attól, hogy mit fog gondolni. Még soha nem láttam őt ilyen helyzetben, és féltem, hogy talán nem érez majd ugyanúgy. Aztán a kocsiban, amikor mesélt… A szavai még most is visszhangoznak a fejemben. Ennyire részletesen még soha nem beszélt az édesanyja haláláról. Az, hogy kilencévesen találta meg, és hogy a testvére átvállalta a terhet, hogy az apja ne tudja meg… egyszerre döbbentett meg és tört össze belülről. Barbi mindig is erős volt. Az az erő, ami belőle áradt, az első pillanattól kezdve lenyűgözött. De ahogy ezt a történetet hallgattam, rájöttem, hogy milyen mély sebeket hordoz magában, és hogy most talán először érzi igazán, hogy valakire hasonlít. Zoéval, aki ugyanazt a veszteséget élte át – egy anyát, aki már nincs mellette.

– Mit gondolsz? – Barbi hangja zökkentett ki a gondolataimból. A szőnyeg szélén guggolt, és a fejét kérdőn billentette oldalra.

Rámosolyogtam, és odaléptem hozzá. A kezemet óvatosan a vállára tettem, és a szoba körül néztem.

– Tökéletes – mondtam halkan, és őszintén is gondoltam. – Ez a szoba most már igazán az övé lesz.

Barbi felállt, és a szemeiben ott csillogott az a különleges fény, amit csak akkor láttam, amikor valami igazán fontos volt számára.

– És te? – kérdezte halkan. – Hogy érzed magad?

Egy pillanatra elhallgattam, de aztán őszintén válaszoltam.

– Egy kicsit nehéz. Dorina mindig az én kislányom marad, de most már ő a saját életét éli. És most itt van Zoé… egy újabb kislány, akit védenem kell, még a széltől is. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de soha nem éreztem magam ennyire készen.

Barbi elmosolyodott, és a kezeit az enyémre tette.

–Meglátod hamar megszokjuk őt. Ahogy megtanul beszélni, azt fogjuk kívánni bárcsak befoghatná a kis száját.–nevet fel Barbi, én pedig vele nevetek.

– Abban biztos vagyok, már alig várom, hogy itt legyen.– súgom Barbi fülébe, és megcsókolom őt.