Barbi 37. fejezet

Az első szavak

Oszkár

Amint hazaértünk, Zoé egyenesen a játékaihoz szaladt, ahogy mindig is szokott. A kicsi most már sokkal otthonosabban mozgott a házban, mintha mindig is itt élt volna. Figyeltem, ahogy a kis plüssállatokat sorba rakja, és közben magamban hálát adtam azért, hogy ennyire ragaszkodik ehhez a biztonságos rutinhoz. Barbi a konyhába ment, hogy hozzon neki egy pohár vizet, én pedig levettem a cipőmet, és épp le akartam ülni, amikor hallottam, hogy Zoé megszólal.

– Akarom.

Láttam Barbi arcán az érzelmeket, és megdöbbenve néz rám. Letette a poharat az asztalra, és azonnal leguggolt Zoé mellé, mintha ez a pillanat minden eddigit felülmúlna. Én még mindig mozdulatlanul álltam, szinte ledermedve. Zoé folytatta a játékot, mintha nem történt volna semmi különös. De Barbi rám nézett, és a szemeiben könnyek csillogtak. Ahogy megszólalt, alig tudta elrejteni a remegő hangját.

– Akarom – ismételte nekem, mintha ezzel is bizonyítani akarná, hogy hallottam jól. Zoé beszélni kezdett.

Egy pillanatig néma csend volt, aztán egy könnyed nevetés tört ki belőlem, ami azonnal könnyezéssé alakult. Rögtön Barbi mellé léptem, és együtt néztünk le a kislányra, aki most a takarójára mutatott.

– Add ide – mondta most, már sokkal határozottabban.

Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy minden eddigi kétségem szertefoszlik. Zoé nemcsak biztonságban érezte magát, hanem most már meg akarta osztani a gondolatait is. Az első szavai egyszerre voltak törékenyek, és erőteljesek, mintha mindig is tudott volna beszélni.

– Látod, kicsim? Már most jobban beszélsz, mint én – mondtam neki mosolyogva, és a kezemet óvatosan a kis fejére tettem. Zoé rám nézett, és egy olyan mosolyt küldött felém, amitől minden fáradtságom elszállt.

Ahogy Barbi könnyek között figyelte őt, én sem bírtam tovább. Egy pillanatra Barbi felé fordultam, és a kezét megszorítottam.

– Ez… ez annyira hihetetlen – mondta, miközben könnyes szemekkel nézett rám.

Bólintottam, és homlokon csókoltam,  ami talán még a szokásosnál is többet jelentett.

– Ugye? – válaszoltam halkan, majd hozzáfűztem:– Milyen jót tett, hogy elmentünk arra a terápiára. Minél többet megyünk, és minél többet foglalkozunk a kislányunkkal, annál jobb lesz.

Ahogy kimondtam, éreztem, hogy a szavaim mélyen megérintik Barbit. Egy pillanatra megállt, a szemeiben meglepettség villant, majd egy halvány mosoly költözött az arcára.

– Azt mondtad, hogy kislányunk? – kérdezte halkan, mintha nem hinne a fülének.

– Igen – bólintottam, a tekintetem az övébe mélyedt. – Mert ő az. A mi kislányunk.

Barbi nem mondott semmit. Egyszerűen csak közelebb lépett hozzám, és gyengéden megcsókolt. Az ajkai puhák voltak, és minden érzelem, amit az irántam és Zoé iránt érzett, ott rejtőzött ebben az egyszerű mozdulatban. Zoé visszatért a játékaihoz, mintha semmi sem történt volna, de mi ott álltunk, és egy röpke pillanatra megálltunk a csókkal.

–Annyira szeretlek Oszkár!–búgja.

–Én még jobban Barbara!–felé hajoltam, és ismét lecsaptam az ajkaira a számmal.

Barbi és Zoé kora délután elmentek itthonról. Valami vásárlást emlegetett, de nem is figyeltem pontosan. Az agyam teljesen máshol járt. A dolgozószobában ültem, és vártam Dorinát. Azóta, hogy elmeséltem neki, hogy lett egy húga, azonnal jelezte, hogy átjön. Most, hogy itt volt az idő, nem tudtam eldönteni, hogy a szívem izgatottan vagy idegesen dobog-e. Talán mindkettő.

Tudtam, hogy az örökbefogadási folyamat hónapokig tartott, és minden energiánkat lekötötte. De be kellett látnom, hogy közben elhanyagoltam valamit. Vagyis valakit. Dorinát nem vontam be ebbe az egészbe, nem meséltem el neki, hogy mi zajlik az életünkben. Most, hogy szemtől szembe kell elmondanom, kissé lelkiismeret-furdalásom volt. De reméltem, hogy túllendülünk ezen. A csengő hangja hirtelen szakította meg a gondolataimat. Gyorsan felálltam, megigazítottam az ingem gombjait, és próbáltam nyugodt maradni. Minden rendben lesz – nyugtattam magam, bár a gyomromban ott volt az a kellemetlen görcs.

Amikor kinyitottam az ajtót, Dorina mosolyogva lépett be. Vidám volt, mint mindig, és egy pillanatra megnyugtatott, hogy ilyen közvetlen maradt.

– Szia, Apa! – köszönt energikusan, és beljebb lépett.

– Szia, Kincsem! Gyere – válaszoltam, és a dolgozószoba felé mutattam. Nem akartam, hogy a nappaliban lévő játékok vagy a bejáratnál lévő apró cipők azonnal elárulják a nagy hírt.

Dorina belépett a szobába, és leült a kanapéra. Én a vitrinhez léptem, és megkérdeztem:

– Kérsz valamit inni?

– Egy pohár bor jól esne – válaszolta gyorsan.

Bólintottam, és a legjobb bort választottam ki. Töltöttem neki is és magamnak is, majd a poharat a kezébe adtam. Ahogy kortyoltam, éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. Dorina figyelt, és várta, hogy megszólaljak. A légkör feszültté vált.

– Khm… Szóval – kezdtem bele, és letettem a poharamat –, azért hívtalak át, mert van egy bejelenteni valóm.

Dorina kíváncsian felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit.

– Az van, hogy… én és Barbi örökbefogadtunk egy kislányt. Zoénak hívják… Mivel… Barbinak nem lehet gyereke – mondtam, de az utolsó szavaknál elhalkultam. Mintha magam sem tudnám, hogyan magyarázzam el az egészet.

Dorina szeme elkerekedett, és azonnal megfeszült. A vidámság, amit belépéskor éreztem rajta, egy pillanat alatt eltűnt.

– Örökbefogadtatok egy kislányt? – kérdezte halkan, de a hangjából nem csupán meglepettséget, hanem sértettséget is kiéreztem. – És erről miért csak most szólsz? Nekem nem kellett volna tudnom róla?

– Tudom, hogy… el kellett volna mondanom – próbáltam magyarázkodni. – Nem akartam, hogy úgy érezd, kimaradsz. Csak… annyira sok minden történt egyszerre.

Dorina karba tette a kezét, és hátradőlt.

– Sok minden? Ez nem valami apróság, Apa. Ő már a húgom, még ha nem is vérszerinti, de az. Egy gyerek, akit mostantól a család része, és erről te hetekig nem szóltál egy szót sem?

Éreztem, hogy a helyzet egyre feszültebbé válik, de nem akartam, hogy félreértse. Felsóhajtottam, és az íróasztal szélére ültem, szemben vele.

– Tudod, hogy mennyire fontos számomra ez az egész – mondtam, próbálva megértetni vele, hogy mennyire komolyan gondolom. – Zoé mindkettőnk életét megváltoztatta. Amikor Barbi elmondta, hogy nem lehet gyereke, azt hittem, hogy ez a családról szóló álmunk sosem válik valóra. De aztán megismertük Zoét, és minden más lett. Ő boldoggá tett minket. És remélem, idővel te is megérted, hogy ez a legjobb dolog, ami történhetett velünk.

Dorina hallgatott, az arca továbbra is feszült volt. De mielőtt bármit mondhatott volna, a bejárati ajtó nyikorgása hallatszott, és Barbi hangját hallottuk.

– Megjöttünk! – kiáltotta vidáman.

Zoé kuncogása is átszűrődött a folyosóról, és egy pillanatra mindketten elhallgattunk. Dorina szemei a dolgozószoba ajtajára szegeződtek, és láttam, hogy próbálja feldolgozni az imént hallottakat. Barbi lépett be először, a kezében egy kis szatyorral, mögötte pedig Zoé szaladt be a szobába, a pónilovát szorongatva. Amikor meglátta Dorinát, kíváncsian megállt, és nagy, barna szemeivel felnézett rá.

– Szia! – mondta Dorina halkan, de láttam, hogy próbálja elrejteni az érzelmeit.

Zoé nem szólt, csak Barbi mögé bújt. Én felálltam, és a kezemet Dorina vállára tettem.

– Adj neki egy kis időt – suttogtam. – És adj magadnak is. Ez mindannyiunknak új.

Dorina lassan bólintott, de az arca még mindig feszült volt. Tudtam, hogy időre lesz szüksége, hogy mindezt elfogadja, de éreztem, hamarosan fel fog oldódni. Dorina szótlanul nézte Zoét, aki még mindig Barbi mögött álldogált, a pónilovát szorongatva. A feszültség szinte tapintható volt a szobában, ahogy a lányom próbálta megérteni az előtte álló helyzetet. Egy pillanat múlva lassan leguggolt Zoéval egy szintre, és a kislány szemébe nézett.

– Miért nem beszél velem? – kérdezte halkan, majd kissé bizonytalanul hozzátette: – Lehet, hogy nem is tetszem neki.

Zoé nagy, barna szemeivel csak nézte Dorinát, de nem reagált. Tudtam, hogy Dorina szavai mögött nem sértettség, hanem kétség bújik meg. Én is leguggoltam melléjük, és gyengéden megfogtam Dorina vállát. Láttam, hogy várja a magyarázatot, és nem akartam, hogy félreértse Zoé viselkedését.

– Súlyos trauma érte őt – mondtam halkan, hogy csak mi halljuk. – Ezért nem tud beszélni. Viszont napról napra egyre jobb. Velünk már félig "beszélget", viszont az idegenek előtt nehezen nyílik meg. Meglátod, idővel hozzád is szólni fog.

Dorina szemei elkerekedtek, és láttam, hogy a hír mélyen megrázta. Az arca egyszerre tükrözött bűntudatot és sajnálatot.

– Szegény kislány, Apa, én annyira… – kezdett mentegetőzni, de gyengéden megállítottam.

– Nem tudhattad. Nincs miért bocsánatot kérni – mondtam, és egy apró mosollyal próbáltam megnyugtatni. Tudtam, hogy Dorina szíve mindig is a helyén volt, és hogy csak idő kérdése, hogy elfogadja Zoét.

Dorina lassan bólintott, de mielőtt bármit is mondhatott volna, valami teljesen váratlan történt. Zoé egy pillanatra megállt, majd lassan odalépett hozzá. A pónilovát még mindig a karjában szorongatta, de a másik karjával Dorina dereka köré fonta a kis karját, és magához húzta. Dorina megdermedt az érintéstől, mintha nem tudná, mit kezdjen a helyzettel. Aztán Zoé halk sóhaja, amely szinte az ölelés része volt, végleg megolvasztotta a jégpáncélt.

– Totál sokkot kaptam – mondta Dorina félhangosan, miközben lassan felemelte a karjait, és bezárta Zoét az ölelésébe. A mozdulata bizonytalan volt, de a szeretet és a meghatottság, amely a gesztust kísérte, mindennél erősebb volt.

Ahogy ezt a jelenetet néztem, a szívem szinte elolvadt egy helyben. A lányom és a nevelt kislányom, ahogy egyre szorosabban ölelték egymást, minden aggodalmamat szertefoszlatta. Éreztem, hogy ez volt az a pillanat, amikor Dorina elfogadta Zoét, és a köztük lévő első kötelék megszületett.

Barbi halkan felsóhajtott mellettem, és a szemem sarkából láttam, hogy ő is elérzékenyült. Gyengéden megszorítottam a kezét, és ahogy rám nézett, a tekintetünkben ugyanaz a meghatottság tükröződött. Zoé elengedte Dorinát, majd visszaszaladt a játékaihoz, mintha mi sem történt volna. De mindannyian tudtuk, hogy ez a pillanat mindent megváltoztatott.

Dorina lassan felállt, és rám nézett.

– Azt hiszem, most már értem, miért mondtad, hogy boldogabb vagy, mint valaha – mondta halkan, miközben egy könnycseppet törölt ki a szeméből.

– Érted? – kérdeztem, és megérintettem a vállát.

– Igen, Apa. És… azt hiszem, én is kezdem érezni.

Ahogy ezt kimondta, újra megöleltem őt, és éreztem, hogy a családunk most már tényleg teljes. Időközben Barbi csendesen eltűnt a konyhában, hogy elkészítse a kávét. Hallottam, ahogy a csészék megcsörrennek, és a kávéfőző búgó hangja betölti a házat. Ez a röpke pillanat tökéletes alkalom volt arra, hogy kettesben beszélgessünk Dorinával. Ismét töltöttem egy kis bort, Dorina már megitta az övét, így előre nyújtotta a poharát. 

Dorina kíváncsian megforgatta a pohárban a rubinvörös italt, majd egy kis kortyot vett belőle. Egy pillanatig hallgattunk, mintha mindketten a megfelelő szavakat keresnénk.

– Szóval – kezdte végül Dorina, egy apró mosollyal a szája szélén –, találkoztam Kiarával azóta, hogy elraboltuk. 

Felnéztem rá, és láttam, hogy a tekintete őszinte, de kissé bizonytalan.

– Kibékültünk – folytatta. – Tudom, hogy a kapcsolatunk akkor nagyon elmérgesedett, de úgy éreztem, hogy meg kell próbálnom helyrehozni. És… sikerült. Most már újra barátok vagyunk.

Mosolyogva bólintottam.

– Örülök, hogy sikerült. Mindig is fontosak voltatok egymásnak – mondtam, és újabbat kortyoltam a boromból.

Dorina elgondolkodva bámult a poharába, majd egy mély sóhajjal folytatta:

– Most Millával próbálkozom. Tudod, vele is rendezni szeretném a dolgokat. De azt hiszem, az egy kicsit nehezebb lesz.

– Sajnálom, kicsim – mondtam halkan, és a vállára tettem a kezem. – Tudod, Barbi kért meg rá, hogy álljak mellé akkoriban. Ő küzdött az érzéseivel, és én segíteni akartam neki.

Dorina mélyet sóhajtott, majd közelebb hajolt.

– Tudod, én sosem gondoltam volna, hogy te és a legjobb barátnőm… – kezdte óvatosan. – Amikor a múltkor megláttalak titeket csókolózni az utcán… Azt hittem, valami rémálom.

Nem szóltam, csak hallgattam őt.

– És ne érts félre! – folytatta gyorsan. – Mindkettőtöket szeretlek, csak… az a korkülönbség, ami köztetek van… az nem zavar?

Egy másodpercre elgondolkodtam, miközben Dorina belekortyolt a borába, én pedig kerestem a megfelelő választ. Szerettem, hogy a lányom őszinte velem. Mindig erre tanítottam őt, még akkor is, ha időnként nehezére esett megnyílni.

Elmosolyodtam, és válaszoltam neki.

– Tudod, néha én is elgondolkodom ezen – kezdtem, és láttam, hogy figyelmesen néz rám. – De aztán eszembe jut, hogy az élet nem számokból áll. Nem az a fontos, hogy hány év van köztünk, hanem hogy mit érzünk egymás iránt. És azt kell mondjam, Barbi mindenben a társam. Nemcsak a mindennapokban, hanem az álmainkban, a félelmeinkben, a küzdelmeinkben is.

Dorina elgondolkodott, majd halványan elmosolyodott.

– Azért még mindig furcsa belegondolni – mondta halkan, de már nem volt a hangjában feszültség.

Nevettem egyet, és megfogtam az asztal szélét. 

– Tudod, néha én is azt érzem, hogy vonzom a néma lányokat – mondtam félig tréfásan. – Te sem voltál valami nagy dumás kiskorodban, most meg itt van Zoé, aki szinte ugyanilyen. Aztán jött Barbi, aki viszont nagyszájú, és azt hiszem, épp ezért szerettem belé.

Dorina hangosan felnevetett, és a borospoharát magasra emelte.

– Akkor ezek szerint jól választottál, Apa – mondta vidáman.

– A legjobbat választottam – válaszoltam mosolyogva, és összekoccintottuk a poharainkat.

Ahogy a konyhából a kávéillat lassan beterítette a szobát, és Barbi megjelent az ajtóban, láttam, hogy mosolyra húzza a száját. Tuti, hogy hallott minket, és remélem elégedett a válaszommal.

Ez a nap is eltelt. Már este van, és a zuhany alatt álltam, miközben élveztem a víz érintését a bőrömön. A nap hosszú volt, de elégedett mosoly terült szét az arcomon. Zoé már mélyen aludt, Dorinával sikerült rendezni a dolgokat, és most minden a helyére került. A család, amit mindig is akartam, végre teljes volt. Ahogy a samponért nyúltam, és elkezdtem megmosni a hajamat, hirtelen megéreztem valakit a hátam mögött. Az illatát azonnal felismertem. Barbi volt az. Az apró, gyengéd érintés, amely azonnal végigborzongatta a testemet, nem hagyott kétséget afelől, hogy ő az.

– Helló, szívem – búgta a hátam mögött, a hangja mézes-mázos volt, és azonnal éreztem, hogy izgalom jár át.

– Helló, bébi – köszöntem vissza, és próbáltam lazítani, de a pulzusom már emelkedett.

Barbi keze óvatosan felém nyúlt, és átvette a hajmosást. Az ujjaival lassan masszírozta a fejbőrömet, a mozdulatai egyre intenzívebbek lettek. Élveztem, ahogy a stressz teljesen elhagyja a testemet. A víz zubogott körülöttünk, de a figyelmem csak rá összpontosult. Amikor leöblítette rólam a habokat, éreztem, hogy az egyik keze lassan a kidolgozott hasamra siklik, a másik kezével pedig a mellkasomra irányította a zuhanyrózsát.

– Hiányoztál – suttogta lágyan, a hangja mintha egyenesen a fülembe búgott volna.

Ahogy szembe akartam fordulni vele, finoman visszatartott, és ezzel teljesen kizökkentett. Az irányítás az övé volt, és éreztem, hogy valami igazán izgalmas következik.

– Hűha – motyogtam magamban, de valójában alig tudtam megállni, hogy meg ne forduljak.

Barbi keze óvatosan lecsúszott a hasamról, és a fenekembe mart. Az érintése vad volt, mégis játékos. Tudtam, hogy ma este egy másik oldalát mutatja meg, és ez a gondolat csak még jobban felpörgetett.

– Imádom, amikor ilyen kis vadmacska vagy – mondtam nevetve, de éreztem, hogy a hangom mélyebb lett, tele vággyal.

Barbi nem válaszolt, csak lassan közelebb hajolt, és az ajkai finoman a hátam közepéhez értek. Az érintése minden egyes ponton felgyújtotta az érzékeimet. A zuhany alatt állva megérintettem a csempét, és lenéztem a két lábam közé, majd látom, hogy Barbi a kezével húzogatja a farkamat. Halkan felnyögök az élvezettől, és a lábaim néha megremegnek az intenzív érzéstől. Mivel nem akartam hamar elmenni, elrántottam a kezét, és vele szembe álltam.

–Mi az ilyen hamar feladod?–kérdezi incselkedve, majd megnyalja a száját. Ekkor tudtam mi a dolga. Azonnal térdre kényszerítettem, és vártam, hogy nekiálljon munkálkodni.

Nem kellett kétszer mondani. Barbi először körbe nyalt, majd néha bekapta, és a kezével folytatta a kényeztetést. Aztán addig ingerelt, amíg be nem telt a pohár. Megfogtam a fejét, és gyorsan magamra húztam őt. Barbi szájában eltűnt a farkam, majd szépen cuppogott rajta, és addig csinálta, amíg az őrület határára nem sodort engem. Egy ideig azt hittem nem fogom bírni, majd rászóltam, hogy lassítson. Ebben a pillanatban elhúzódott, és megfogta a golyóimat. Egek!

Nem bírtam tovább várni. Ahogy Barbi ajkai éppen csak érintették a bőrömet, és a kezei még mindig a farkamon kalandoztak, hirtelen megragadtam a derekát. Egy pillanat alatt megfordítottam, és a zuhanyzó falának szorítottam őt. A mozdulataim gyorsak voltak, de vigyáztam, hogy gyengédséget is vigyek beléjük.

Barbi felnyögött a meglepetéstől, de a mosoly, amely az arcán jelent meg, elárulta, hogy pontosan erre számított. A kezei azonnal a zuhanyzóban lévő korlátra siklottak, amelyet pont az ilyen pillanatokra szereltem fel, amikor a házat újítottam. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha ilyen izgalmas helyzetben fogjuk használni, de most tökéletesen bizonyította a hasznosságát.

– Tényleg erre készültél, mi? – kérdezte nevetve, a hangjában játékos kihívással.

– Hát nem mondtam, hogy minden részletet előre megterveztem? – válaszoltam, és közelebb hajoltam hozzá. Az ajkaimat a nyakára helyeztem, és végigcsókoltam a bőrét, egészen a válláig.

– Oszkár… – búgta halkan, és a hangjában egyszerre volt ott a vágy és a teljes odaadás. 

Én pedig majd szétdurrantam a vágytól, így azonnal belé hatoltam, miközben ő halkan nyögdécselni kezdett. Nagyon gyorsan magába fogadott, és éreztem, ahogy kitöltötte a farkam a forró nedves punciját, előre nyúltam és elkezdem izgatni a csiklóját is. Majd egyre gyorsabbra vettem a tempót, ő pedig kapkodta a levegőt, és hangosan zihálni kezdtünk. A nyakába csókoltam, közben megfogtam a derekát, és pumpáltam őt, ahogy csak bírtam. Éreztem, hogy Barbi megfeszül, és abban a pillanatban, én is elélveztem. A csípőjénél fogva erősen magamhoz húztam, és csak hagytam, hadd áradjon belőlem a nedű. Barbi párszor megremegett, majd óvatosan kihúzódtam belőle. Ma este, a zuhany alatt, nem csak egymást szerettük, hanem az életet, amit együtt építettünk.

–Szeretlek–búgtam a fülébe, miközben ő továbbra is pihegett a kéj után.

–Én még jobban–válaszolta, majd felém fordult, és megcsókoltuk egymást.

A zuhany lassan lehűlt körülöttünk, de egyikünk sem mozdult, mintha minden megállt volna. Végül én állítottam le a vizet, és egy törölközőért nyúltam. Gyengéden körbetekertem Barbi testét, majd magamra is gyorsan dobtam egyet.

– Azt hiszem, ideje aludni – mondtam halkan, és mosolyogva néztem rá.

– Jó ötlet – felelte, és elvette a kezem, hogy együtt lépjünk ki a fürdőszobából.

A hálószobában csend volt, csak a halvány holdfény világította meg az ágyunkat. Barbi bebújt a takaró alá, én pedig gyorsan elrendeztem a törölközőket, mielőtt mellé feküdtem volna. Az ujjaimmal finoman végigsimítottam a haját, miközben ő az oldalamra helyezte a fejét.

– Milyen szerencsés vagyok, hogy az enyém vagy – mondtam halkan, és lágyan megcsókoltam a homlokát.

– Inkább én vagyok szerencsés – válaszolta álmosan, és lassan lehunyta a szemeit.

Ahogy ő elaludt, még egy darabig csak néztem az arcát.

Ahogy Barbi lassan elaludt mellettem, egy darabig csak néztem az arcát. Olyan gyönyörű volt, békés és boldog. Az anyaság hihetetlenül jól állt neki, és ettől csak még jobban szerettem őt. A szívem megtelt hálával és boldogsággal, és azt kívántam, bárcsak ez a pillanat örökké tartana.

Halkan ásítottam, ahogy az álmosság lassan elnyomott, majd magamra húztam a takarót. Az utolsó gondolatom az volt, hogy milyen csodálatos az életünk, mielőtt álomba merültem volna.

Álmomban egy gyönyörű kertben álltam. A napfény átsütött a fákkal szegélyezett tisztáson, és minden tele volt színekkel. A virágok illata betöltötte a levegőt, és a madarak vidáman csiripeltek a távolban. A kert közepén egy egyszerű, fehér oltár állt, ahol én vártam – izgatottan és büszkén. Aztán megláttam őket. Zoé lépett először a sétányra, apró, kecses mozdulatokkal szórta a virágokat a kosarából. Ragyogott a mosolya, és a szívem szinte majdnem szétrobbant a büszkeségtől. Ő volt a tökéletes kis virágszóró lány, és ahogy rám nézett, láttam benne a szeretetet, amit az irántam és Barbi iránt érzett. Mögötte ott volt Barbi. Hófehér menyasszonyi ruhája úgy tündökölt a napfényben, mintha maga az ég ajándéka lett volna. Minden lépésével magabiztosságot és szépséget sugárzott. A szemei rám szegeződtek, és az a mosoly, amit csak nekem tartogatott, az egész világot eltörölte körülöttem.

Oldalra pillantottam, és megláttam Dorinát. Az arca ragyogott, és a kezei finoman pihentek a kerekedő hasán. Az öröm és boldogság, amely az arcán tükröződött, mindennél többet elmondott. Ő is boldog volt, és ez a pillanat valóban mindannyiunknak egy új kezdetet jelentett. Dorina felém biccentett, a mosolyában ott volt az összes támogatása és szeretete. Visszamosolyogtam, majd újra Barbi felé fordítottam a figyelmem. Ő már elért hozzám, és a szemei a lelkem mélyéig hatoltak.

– Örökre veled – mondta halkan, de minden szója egy eskü erejével csengett.

– Mindörökké – válaszoltam, és az ajkaink találkoztak egy tökéletes csókban.

Az álom olyan élénk volt, hogy szinte éreztem az ajkainak melegségét, a körülöttünk lévő napfényt és a virágok illatát. Ahogy lassan visszatértem az ébrenlétbe, egy mosoly terült szét az arcomon. Tudtam, hogy ez nemcsak álom volt, hanem egy üzenet arról, hogy az életünk milyen gyönyörű és teljes lehet.

Ahogy Barbi mellettem szuszogott, halkan suttogva, megsimogattam a haját:

– Mindörökké szeretni foglak bébi.