Barbi 38. fejezet

Vissza a pokolba

Az elmúlt hét valóságos álom volt. Zoé egyre többet mosolygott, nevetett, és napról napra jobban éreztem, hogy anyaként helytállok mellette. Ma pedig valami különlegeset terveztem. Kitaláltam, hogy meglátogatjuk Oszkárt az irodájában, és meglepjük a kedvenc ételével. Mivel imádok neki örömet szerezni, már alig vártam, hogy láthassam az arcát, amikor belépünk.

– Mehetünk, kincsem? Meglátogatjuk aput a munkahelyén – mondtam boldogan, miközben Zoéra ráadtam a kis kabátját.

A kislány hevesen bólogatott, az arca ragyogott a lelkesedéstől. Én csak mosolyogtam rajta, és megsimogattam a puha kis haját.

– De csinos valaki! – dicsértem meg, mire ő hangosan felnevetett.

Imádtam ezt a kacajt. Minden alkalommal, amikor nevetett, a szívem egy kicsit könnyebb lett, és újra és újra hálát adtam azért, hogy Oszkár rábeszélt az örökbefogadásra. Zoé teljesen megváltoztatta az életemet, és most már nem tudtam elképzelni nélküle a napjaimat. Gyorsan összekészítettem mindent: a dobozokat az étellel, a táskát a Zoénak szükséges dolgokkal, és a kabátomat. Kézen fogva lesétáltunk a sofőrhöz, aki már várt minket. A férfi udvariasan köszöntött minket, és kinyitotta az autó ajtaját.

Zoét a hátsó ülésen lévő gyerekülésbe helyeztem, miközben ő továbbra is boldogan mosolygott rám.

– Készen állsz, hercegnőm? – kérdeztem tőle játékosan, mire ő bólintott, és megfogta a plüss póniját.

A limuzin csendesen suhant az úton, és közben Zoé az ablakon nézelődött. Néha felém fordult, és megmutatta, hogy mit látott, én pedig mindig bólogattam, és mosolyogtam rá. A szívem megtelt szeretettel és boldogsággal. Miután megérkeztünk kiszálltam a kocsiból, és Zoét kiszabadítottam a gyerekülés fogságából. Amikor a karomba vettem ő nevetve meghúzta a hajamat. Ez a kislány napról-napra egyre nyitottabb. Annyira jó látni rajta ezt a változást. 

Miután beléptünk az elegáns előcsarnokba. Zoé szeme elkerekedett a nagy tértől és a csillogó márvány padlótól.

– Ugye milyen szép itt? – suttogtam neki, miközben kézen fogva a lift felé vezettem.

Amint a liftbe léptünk, Zoé elkezdett dúdolni egy gyerekdalt, én pedig boldogan csatlakoztam hozzá. Ahogy együtt énekeltünk, a nevetése betöltötte a kis teret, és az én napomat is még ragyogóbbá tette.

– Apu nagyon fog örülni nekünk, hidd el! – mondtam neki, mire ő még szélesebben elmosolyodott. A 8. emelet gombja világítani kezdett, és én alig vártam, hogy meglássam Oszkár arcát, amikor meglát minket.

Ahogy közeledtem Zoéval Oszkár irodája felé, valami különös zaj ütötte meg a fülemet. Először nem értettem, mi az, de ahogy közelebb értem, a nyögések egyre tisztábban hallatszottak. Azonnal összerándult a gyomrom. Ez biztosan nem az, amire gondolok – próbáltam megnyugtatni magam, de a szívem egyre hevesebben vert, és a lépteim lassultak.

Zoé kíváncsian nézett rám, a kezében szorongatta a kis pónilovát. Nem akartam, hogy bármit is észrevegyen, ezért gyorsan felkaptam, és eltakarva az arcát beléptem az ajtón. A látvány, ami fogadott, olyan erővel csapott meg, mintha gyomorszájon vágtak volna. Oszkár íróasztala előtt egy nő térdelt. A haját és a hátát láttam, ahogy előrehajolt, és kétségtelen volt, hogy éppen örömöt okoz neki. Az egész jelenet annyira valószerűtlen volt, hogy egy pillanatra azt hittem, rosszul látok. Ez nem lehet igaz. Nem lehet… A férfi szorosan nyomta az ágyékához a nő fejét… Ez a jelenet örökre beleégett a retinámba.

A kezem ösztönösen rászorult Zoéra, mintha őt is meg akarnám védeni ettől a borzalomtól, amit láttam.

– Ezt nem hiszem el... ez nem lehet igaz…– suttogtam, de a hangom remegett, és a torkom kiszáradt.

Egy éles sikoly szakadt ki belőlem, amelyet nem tudtam visszafogni. A nő hirtelen megfordult, de nem láttam az arcát – a könnyek elhomályosították a látásomat. Majd hallom, hogy egy férfi a nevemet mondja, de a szavak már nem értek el hozzám.

Csak egy gondolat dübörgött a fejemben: Mégis mit képzelt? Tényleg ennyit érek neki?

Nem tudtam tovább ott maradni. Azonnal megfordultam, és menekülni kezdtem. Zoét szorosan magamhoz öleltem, és éreztem, hogy a lábaim remegnek, ahogy a lift felé rohanok.

– Minden rendben, kicsim – mondtam remegő hangon, miközben a kislány értetlenül nézett rám. – Apa túl elfoglalt... Ma nem látogatjuk meg.

A lift ajtaja becsukódott mögöttem, és már nem bírtam tovább tartani magam. Könnyek öntötték el az arcomat, és úgy éreztem, hogy egy világ omlik össze bennem. Próbáltam a gombokat megnyomni, de alig láttam valamit a kijelzőn keresztül. Zoé kis keze az arcomhoz ért, és éreztem, hogy megpróbál megnyugtatni, de csak még jobban sírni kezdtem.

Ez nem lehet igaz... gondoltam. Oszkár tényleg ilyenre képes? Ennyit jelentett volna a kapcsolatunk? Ennyit ért az egész, amiért küzdöttünk?

Ahogy az autóhoz értem, alig kaptam levegőt. A sofőr kérdően nézett rám, de nem válaszoltam. Zoét a gyerekülésbe tettem, és elfordultam, hogy ne lássa, mennyire zaklatott vagyok.

–Kérem vigyen haza…– mondtam halkan, majd a kocsi ablakának támasztottam a fejemet, és hagytam, hogy a könnyek tovább hulljanak.

Bennem most minden darabokra hullott. Az élet, amit Oszkárral építettem, most olyan törékenynek tűnt, hogy azt hittem, soha nem tudom újra összerakni.

Amikor Zoéval hazaértem, a kezem még mindig remegett. Az érzés, hogy minden, amiben hittem, szilánkokra tört abban a pillanatban, amikor megláttam Oszkárt azzal a nővel, elviselhetetlen volt. Nem akartam elhinni, hogy erre képes. Hogy így elárulhat minket. Ahogy átléptem a küszöböt, a szívemre nehéz súly telepedett, a fájdalom pedig éles tőrként hasított belém. Zoé kíváncsian nézett rám, de csak gyengéden megsimogattam az arcát. Nem akartam, hogy bármit is érezzen abból a fájdalomból, amit én átéltem. A szobájába küldtem, hogy rajzoljon vagy játsszon, miközben én a hálószobánkba mentem, hogy elkezdjem a csomagolást.

Minden mozdulat fájt. A bőröndökbe dobtam a ruháimat, a kislányom játékait, és közben minden egyes tárgy, amit a kezembe vettem, egy-egy emléket hozott elő. Az első közös vacsora. Az éjszakák, amikor együtt nevettünk. Zoé első szavai. Mindez most hirtelen olyan messzinek és elérhetetlennek tűnt, mintha az egész egy álom lett volna…

A levelet a dolgozószoba íróasztalára tettem. Egyszerű volt, de minden benne volt, amit éreztem:

„Ennél többre tartottalak téged…”

Ahogy elhagytam a házat, és a kocsiban ültem, éreztem, hogy minden erőm elhagy. Zoé a gyerekülésben csendesen játszott a pónilovával, és fel sem fogta, mi történik. A sofőr egy luxus szállodába vitt minket, ahol kibéreltem egy lakosztályt. Nem tudtam, mi lesz a következő lépés, csak azt, hogy el kell távolodnom mindentől, ami fájdalmat okozott.

Az első napok a szállodában tompán teltek. Próbáltam Zoéval játszani, de minden mosoly mögött ott bujkált a fájdalom. Éjszakánként, amikor ő már aludt, egyre többször nyúltam a minibárhoz. A bor és a whiskey lassan tompította a fájdalmamat, de soha nem teljesen. Az alkohol után jöttek a régi démonok – a drogok, amelyeket már régen elhagytam. Azt hittem, hogy erős vagyok, hogy soha nem esem vissza, de a szívem most túl törött volt, és én gyenge lettem. Egy éjjel, amikor Zoé már rég aludt, a fájdalmam elviselhetetlenné vált. Újra a pohár után nyúltam, majd a droghoz, amit valahonnan beszereztem. Az emlékek, a nevetések, a csalódás – minden egyszerre szakadt rám, és én nem tudtam ellenállni.

Másnap reggel nem a napfényre ébredtem, hanem dörömbölésre. A fejem hasogatott, és alig tudtam kinyitni a szemem. A recepciós állt az ajtóban, aggódó tekintettel nézett rám.

– Asszonyom, minden rendben? – kérdezte, de én alig tudtam válaszolni.

Próbáltam felállni, de a lábaim remegtek. Zoé nevét próbáltam kiejteni, de a szavak összefolytak. A recepciós belépett, és azonnal meglátta az üres üvegeket és a szanaszét heverő drogot. Azt hiszem, ekkor jöttem rá, hogy milyen mélyre süllyedtem.

– Hívnom kell valakit – mondta, és az arca egyszerre volt szigorú és együttérző.

Az események ezután gyorsan követték egymást. Zoét elvették tőlem, és ideiglenes felügyelet alá helyezték. Nem tudtam semmit tenni, csak zokogtam és könyörögtem, hogy ne vigyék el. A szállodában lévők kihívták az orvosi segítséget, és nem sokkal később elvittek az elvonóra.

Az elvonón töltött első napok olyanok voltak, mint a múltkor. 

A falak szorosan körülvettek, a fejem tele volt fájdalommal, és a bűntudat súlya minden lélegzetvételt nehézzé tett. Zoé arca nem hagyott nyugodni – a nevetése, amely most már csak emlék volt, újra és újra visszhangzott a fejemben. Hogyan hagyhattam idáig fajulni a dolgokat?

Egyik reggel, amikor a szokásos gyógyszeradagomat vártam, belépett a kezelőm. De amikor megláttam, ki az, szinte kiesett a kezemből a pohár.

Kornél.

Az az ember, aki már egyszer tönkretett, most újra itt állt előttem. Diadalittasan mosolygott, mintha élvezné a helyzetet. Az a mosoly... azonnal düh és félelem keverékét váltotta ki belőlem.

– Nem! Nem lehet... – hátráltam, és a kezemmel a falat kerestem, hogy megtartsam magam. – Változtassák meg az orvosomat! Azonnal!

Kornél egy lépést tett előre, a mosolyától a hideg futott végig a gerincemen.

– Ugyan, Barbi. Tudod jól, hogy itt nincs olyan jogod, hogy válogass. A rendszer engem osztott melléd – mondta halkan, de minden szava élesen metszette a levegőt.

– Nem akarom, hogy te legyél az orvosom! – kiáltottam, és éreztem, hogy a dühöm és a félelmem egyszerre szorítja össze a torkomat. – Kérem! Váltsák le! – fordultam az ápolók felé, de ők csak elfordították a tekintetüket. Kornél elégedett mosollyal figyelt, és én már tudtam, hogy innen nincs kiút.

– Barbi, tudod, mi a dolgod. Ülj le szépen, és szedd be a gyógyszereket, amiket hoztam neked – mondta, és a kezében lévő kis pohárra mutatott.

– Nem! Nem fogom beszedni azt, amit te adsz nekem! – ráztam a fejem kétségbeesetten. Kornél arca egy pillanatra elkomorult, majd megvető mosolyra húzódott.

– Milyen kár – mondta, és a poharat a kezembe nyomta. – Még mindig ugyanaz a lázadó vagy, akit ismertem. De ne feledd, itt te nem dönthetsz. Vagy szeded, vagy kényszerítenek rá.

A fenyegetése hideg zuhanyként ért. A kezem reszketett, ahogy a tablettákat bámultam. Kornél közelebb hajolt, és a fülembe suttogott:

– Tudod, Barbi, ha rendesen viselkedsz, talán még élvezni is fogod, hogy itt vagy. Én gondoskodom rólad... ahogy mindig is tettem.

A szavai undorral és félelemmel töltöttek el. De amikor megéreztem a kezét a vállamon, végleg kitört belőlem a kétségbeesés. Felkaptam a tablettákat, és a földre dobtam őket.

– Soha többé nem teszed ezt velem! – sikoltottam, de a szobába belépő ápolók gyorsan lefogtak. Kornél csak mosolygott.

– Ó, Barbi... Még mindig nem érted, hogy itt én irányítok? – mondta, miközben a földön lévő gyógyszerekre mutatott. Az ápolók felvettek egy másik adagot, és újra a kezembe nyomták őket. Ezúttal nem volt választásom.

Kornél gondoskodott róla, hogy a legrosszabbat kapjam – a tudatom ködössé vált, és az álmaim valósággal keveredtek. Zoé arca fel-felbukkant, de most már nem nevetett. Rémült volt, és a nevemet kiáltotta. A bűntudat és a félelem teljesen maga alá gyűrt. Kornél tudta, hogyan törhet össze újra, és én tehetetlen voltam ellene. A gyógyszerek hatása lassan, de könyörtelenül nehezedett rám. A testem ólom súlyúnak érződött, az elmém pedig egy tompa ködben úszott. Próbáltam mozdulni, védekezni, de minden mozdulat túl nehéznek tűnt. Kornél közelebb lépett, és a hideg kezével végigsimította az arcomat.

– Nézzük csak, mit rejtegetsz a ruhád alatt? – kérdezte kéjesen, miközben a szemében a hatalom és a kielégíthetetlen vágy csillogott.

A keze lassan lehúzta rólam a felsőmet, én pedig annyira gyenge voltam, hogy még azt sem tudtam megakadályozni. A bőrömön éreztem az undor hullámait, ahogy a nyakamhoz hajolt, és lassan végigcsókolta. Minden érintésével egy darabot szakított ki belőlem, és belül üvöltöttem, de a hangom nem jött ki. A könnyeim hangtalanul folytak az arcomon, miközben egyetlen gondolat zakatolt a fejemben: Nem akarom. Nem akarom. Én Oszkárt akarom.

Kornél azonban élvezte a helyzetet. A hatalmat, amit fölöttem gyakorolt, és a tehetetlenséget, amit látott rajtam.

– Gyerünk, állj be a zuhany alá, és fürödj meg előttem – parancsolta, a hangja hideg és követelőző volt, de a gúnyos mosolya árulta el, hogy pontosan tudja, mit tesz.

Reszketve bólintottam, mert nem volt más választásom. Lassan, alig tudatosan megfordultam, és a zuhany alá léptem. A hideg víz rázuhant a testemre, és minden cseppje úgy égetett, mintha ezernyi tű szúrta volna a bőrömet. Kornél a sarokban állt, és nézett. A tekintete végigmérte minden mozdulatomat, mintha birtokolna engem. Ahogy a víz alatt lassan megmostam magam, a szemem sarkából megláttam, hogy előveszi a telefonját. A vaku villant, és a felismerés villámként csapott belém: Fényképez engem.

Azonnal eltakarom az arcomat a kezemmel, de nem tudtam megakadályozni. Kornél csak nevetett, és újabb képeket készített.

– Elküldöm a pasidnak, hadd örüljön. Látni fogja, hogy én gondoskodom rólad – mondta gúnyosan, de a hangjában egy furcsa gyengédség is megbújt, ami csak még undorítóbbá tette az egészet.

Minden szava gúny és erőszak volt, a hatalom játéka, amit fölöttem játszott. Próbáltam gondolatban küzdeni, de túl gyenge voltam. A könnyeim a zuhanyvízzel keveredtek, és én csak álltam ott, tehetetlenül. Gyűlöltem őt. Gyűlöltem a helyzetet, amibe kerültem. De leginkább magamat gyűlöltem, amiért ilyen gyenge vagyok. Miért nem tudok harcolni? Miért hagyom, hogy ezt tegye velem?

Azért mert már feladtam….Oszkár megcsalt, és már nem érek semmit sem…

Simon előtt ültem a kicsi, kopott sakkasztalnál, amit az elvonó közös helyiségében állítottak fel. A táblát bámultam, de a bábuk szinte összefolytak a szemem előtt. Az elmém tele volt a napok eseményeivel, és a gyomromban érzett görcs egy percre sem enyhült.

Simon lépett egyet a bástyájával, majd csendesen megköszörülte a torkát.

– Barbi, most te jössz – mondta halkan, a hangjában nyugalommal, de éreztem, hogy figyel engem. Talán már sejtette, hogy valami nincs rendben.

Lassan mozdítottam meg az egyik gyalogot, de még mindig nem szólaltam meg. Simon egy darabig csak nézett, aztán sóhajtott.

– Nem vagy önmagad. Mi történt? – kérdezte egyenesen, és a bábuk helyett most már engem figyelt.

Összeszorítottam az ajkaimat, és a fejemet lehajtva bámultam a táblát. Nem akartam beszélni. Nem tudtam, hogy képes vagyok-e elmondani neki azt, amit Kornél tett velem. De Simon nem tágított.

– Barbi, nézd rám – mondta határozottan, de gyengéden. – Tudom, hogy valami nincs rendben. Tudod, hogy itt vagyok, és segítek, de nem tudok, ha nem mondasz semmit.

A szavainak súlya volt. A torkom elszorult, és éreztem, hogy a könnyeim a szemem sarkában gyűlnek. Végül mély levegőt vettem, és remegő hangon megszólaltam.

– Kornél… bánt engem. – A szavak alig hallhatóan hagyták el a számat, mintha kimondásukkal újra átélném az egész szörnyűséget.

Simon arca megfeszülve komorrá vált, és egy darabig csak nézett, mintha mérlegelné a hallottakat. Nem hagyott időt, hogy többet mondjak, csak egyszerűen megkérdezte:

– Mit tett?

A torkom kiszáradt, és a kezemmel a kockás ing ujját kezdtem gyűrögetni. El kellett mondanom. Muszáj volt, még ha szégyen is volt.

– Fényképeket készített rólam… pucéran – suttogtam. – Azt mondta, elküldi Oszkárnak. És... arra kényszerített, hogy... hogy… feküdjek le vele. De én… nem…nem akartam és…egyik éjjel…meg….megerőszakolt..

A hangom elcsuklott, és nem bírtam folytatni. Simon szemei elkerekedtek, az arca elvörösödött a haragtól. Az asztal sarkába kapaszkodott, és az öklét láthatóan próbálta nyugalomban tartani.

– Az a beteg állat – sziszegte végül. – Nem fogom hagyni, hogy másokat is zaklasson!

– Simon, kérlek… – kezdtem, de a szavaim azonnal elakadtak, ahogy felállt, és az asztalt is megrázta a mozdulattal.

– Nem, Barbi! Ez elfogadhatatlan! – A hangja most már határozottabb és indulatosabb volt. – Az a görény azt hiszi, hogy mindent megtehet?! Fényképeket készíteni a páciensekről pucéran?! Felfogod egyáltalán, hogy szexuálisan is visszaélt a helyzettel? Ezt már nem hagyom! Elég volt! Betelt a pohár!– Az arca vöröslött, és látszott rajta, hogy már nemcsak az én védelmemben, hanem az igazságért is harcolni akar.

– Simon, ne menj oda, kérlek! Nem tudod, mire képes – próbáltam felállni, és megfogni a karját, de ő kiszakította magát a szorításomból.

– Nem érdekel, mire képes! Tudod, hogy miért? Mert én viszont tudom, hogy én mire vagyok képes. És ő most nagyon rosszkor húzott lapot. – A szemeiben elszántság és düh égett, miközben az ajtó felé indult.

Csak remegve bólintottam, mert tudtam, hogy jót akar, de a félelem mégis megbénított. Mi lesz, ha Kornél megint bosszút áll? Mi lesz, ha Simon nem tudja megállítani?

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, magamra húztam a kockás inget, amit Simon adott kölcsön. Remegett a kezem, és a könnyeim újra eleredtek. A gondolat, hogy Kornél mit tehetett volna még, és hogy mit fog tenni, nem hagyott nyugodni. De Simon... ő talán valóban képes lehetett arra, hogy véget vessen ennek a pokolnak.

Egyetlen halk imát mormoltam magamban: Kérlek, ne hagyd, hogy baja essen.

Eltelik egy óra, és Simon még nem jelent meg. Én pedig nem merek kimenni a teremből. Újra és újra lejátszottam magammal egy sakkpartit, és reménykedve sandítottam az ajtó felé. Simon még mindig nincs itt. Remélem nem verték agyon egymást, már csak azt kéne! Amikor léptem az egyik fehér színű bástyával, kinyílt az ajtó. Egy pillanatra azt hittem, Simon tért vissza. Reménykedve kaptam oldalra a fejem, de amikor megláttam Oszkárt, a szívem egyszerre szorult össze a haragtól és valami gyengeségtől, amit nem tudtam elnyomni. Mégis mit keres itt? Miért van egyáltalán képe megjelenni?

A kezében egy ajándéktasak és egy szál vörös rózsa volt, az arcán pedig az a tekintet, amit annyira jól ismertem: zavart, de valahol mélyen valami más is ott lapult, amit nem tudtam megfejteni. A gyomrom görcsbe rándult. Nem akarom, hogy itt legyen, és mégis… miért fáj ennyire, hogy látom? Ahogy közelebb lépett, gyorsan karba fontam a kezem, hogy ne lássa, mennyire remegek. Abbahagytam a sakkozást, de a bábuk ott maradtak rendezetlenül a táblán – akár az életünk.

Oszkár leült velem szemben, a rózsát a sakktáblára helyezte, mintha az is csak egy báb lenne, amit éppen mozdítani készül. Az ajándéktasakot a földre tette maga mellé, majd egy darabig szótlanul meredt rám.

– Még van képed megjelenni? – törtem meg a csendet, a hangom tele volt haraggal és megvetéssel. – Azok után, hogy hagytad, hogy lepippantson a titkárnőd? – vágtam hozzá mogorván, de belül már rég zokogtam.

Oszkár kérdőn nézett rám, az arca összeráncolódott. Látszott, hogy nem érti, miről beszélek – vagy csak remekül játszotta az ártatlant.

– Nem értem, miről beszélsz – mondta lassan, mintha a szavak kiválthatnák belőlem a magyarázatot.

Ez most komoly? Komolyan azt hiszi, hogy letagadhatja? A haragom még jobban feltört bennem, és szinte remegtem, miközben felé hajoltam.

– Te most hülyéskedsz, ugye? – vágtam oda, és éreztem, hogy a hangom remeg a feszültségtől. – A múltkor bementem hozzád Zoéval, hogy meglepjünk egy ebéddel! Amikor benyitottam az irodádba, egy nő éppen... hogy is mondjam? Éppen előtted térdelt és leszopott téged, és te csak hagytad! Láttam, Oszkár mennyire élvezted! 

Ahogy kimondtam, minden elfojtott fájdalmam kitört belőlem. A sakktábla előtti sakkjátszma most ért véget, és úgy éreztem, minden bábum elbukott. A haragom és a fájdalmam ott ült a szavak között, és nem tudtam, hogyan fogja ezt kezelni.

Oszkár azonban nem mozdult. Nem próbált meg védekezni, nem kezdett el magyarázkodni azonnal. Csak nézett rám, és a szemeiben valami furcsa keveréke volt a döbbenetnek és az értetlenségnek.

– Barbi, te most félreértesz valamit – kezdte lassan, de én azonnal félbeszakítottam.

– Félreértek?! Hogy lehetnék félreértésben, amikor a saját szememmel láttam?! – sziszegtem, és a rózsára mutattam a táblán. – Mi ez, valami bocsánatkérés? Vagy talán megvesztegetés? Azt hiszed, egy szál virággal visszanyered a bizalmamat?

Oszkár hátradőlt, és lassan a kezébe temette az arcát. Amikor újra rám nézett, a tekintetében már nem volt más, csak nyers őszinteség.

– Barbi, nincs semmi, amit titkolnék előtted. Nem történt semmi azzal a nővel. Nem csináltam semmit, és nem is fogok soha! – mondta, és a hangja tele volt olyan szenvedéllyel, ami egyszerre meglepett és megrázott. – Nem tudom, mit láttál, de esküszöm, hogy nem az volt, aminek gondolod.

– Akkor mégis mit kellett volna gondolnom? – kérdeztem élesen, de már nem voltam olyan biztos magamban. Valahol mélyen akartam hinni neki. Minden porcikám arra vágyott, hogy igaza legyen, de a fájdalom és az emlékek nem hagytak nyugodni.

– Barbi, nincs semmi, amit titkolnék előtted. Nem történt semmi azzal a nővel. Nem csináltam semmit, és nem is fogok soha! – mondta Oszkár, és a hangjában annyi szenvedély volt, hogy egyszerre meglepett és megrázott. – Nem tudom, mit láttál, de esküszöm, hogy nem az volt, aminek gondolod.

– Akkor mégis mit kellett volna gondolnom? – kérdeztem élesen, de a hangomból már eltűnt a korábbi magabiztosság. Valahol mélyen akartam hinni neki. Minden porcikám arra vágyott, hogy igaza legyen, de a fájdalom és az emlékek még mindig nem hagytak nyugodni.

Oszkár mély levegőt vett, és közelebb hajolt hozzám.

– Barbara, akit láttál, az a munkatársam volt. Én pont tárgyalni voltam egy fontos ügyféllel. Egyébként se csalnálak meg. Pont azzal a nővel? – mondta, majd kis szünetet tartott. – Gondolom, Violát láttad és Bencét.

Az arcom forró lett, a szégyen hullámai pedig úgy csaptak át rajtam, mintha megfullasztanának. A kezem remegve az asztal szélébe kapaszkodott, és még a földre sem mertem nézni. Az egész annyira szürreális volt. Hiszen tudnom kéne, hogy Oszkár a világért se csalna meg. 

– Ez... – kezdtem halkan, de a szavak elakadtak a torkomban. – Úristen... Hát persze. Hogy juthattam idáig? Miért hittem ezt?

Az önvád teljesen maga alá gyűrt. Az ujjammal a sakktábla szélét piszkáltam, és próbáltam elnyomni a könnyeimet, de nem sikerült. Ahogy Oszkár meglátta az arcomra kiülő szégyent, sóhajtott, majd egy pillanatra megérintette a kezemet. Az érintése gyengéd volt, és a szívem hevesebben vert tőle.

– Barbi, minden rendben lesz – mondta nyugodtan, de határozottan. – Tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül. De kérlek, bízz bennem. Nem foglak elhagyni, és nem fogom hagyni, hogy ezt érezd magadról.

– Sajnálom... – suttogtam, de még mindig nem tudtam felnézni rá. – Sajnálom, hogy kételkedtem benned. És sajnálom, hogy ennyire tönkrementem.

Oszkár lassan felemelte a rózsát a tábláról, és finoman a kezembe adta.

– Nem kell bocsánatot kérned – mondta. – De szeretném, ha tudnád, hogy melletted vagyok, és együtt túl fogunk jutni ezen.

Miközben Oszkár kezét szorongattam, éreztem, hogy el kell mondanom neki az igazságot. Mégis hogyan fogok erről beszélni? A szavak ott rekedtek a torkomban, mintha egy láthatatlan kéz szorította volna össze a hangszálaimat.

– Oszkár... én... nem is tudom, hogy mondjam el... – kezdtem, és éreztem, hogy a hangom remeg. Ő továbbra is tartotta a kezem, a tekintete aggódó, mégis eltökélt volt. 

– Mondd csak, drágám, mi a baj? – hallottam a hangján, hogy őszintén törődik velem, de ez csak még nehezebbé tette, hogy kimondjam, amit kell.

– Tudod... Kornél megint a kezelőm lett, és... tudod... – a hangom elakadt. Nem bírtam folytatni, de a szemeimmel mindent elmondtam. Oszkár arca megfeszülve jelezte, hogy azonnal megértette, ki az, akiről szó van. A szemében szinte fellobbant a harag.

– Mit csinált az a görény? – kérdezte, és a hangja egyszerre lett élesebb és mélyebb. Az ujjai szorosan fogták a kezemet, miközben én csak megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.

Beharaptam az ajkam, és remegő hangon folytattam:

– Kornél... begyógyszerezett, és visszaélt... a bizalmammal... De én nem tudtam róla... csak félig... Annyira kiütött, hogy közösült velem.

Ahogy kimondtam, a szavak szinte megfojtottak. Az arcom égett a szégyentől, és a mellkasomban lévő fájdalom szinte elviselhetetlenné vált. Oszkár egy pillanatra ledermedt, de aztán az öklével hatalmasat csapott az asztalra. A sakktáblán lévő bábuk szanaszét repültek, mintha csak a belső dühét tükrözték volna.

– A francba! – ordította, a hangja megremegett az indulatoktól. – Hol van az a görény? Hol van?!

Az ajtó felé indult, de én azonnal utána kaptam.

– Állj meg, Oszkár! Simon már intézi! – kiáltottam utána, miközben próbáltam megfogni a karját. Már a folyosón jártunk, és az iroda felé igyekezett, mint egy gőzmozdony, akit semmi nem állíthat meg.

– Oszkár! Hallasz? – kérdeztem, de nem reagált. Az arcán olyan harag volt, amit még soha nem láttam. A védelmemre kelt, de ez az elvakult düh... ez már túl sok volt.

– Megbosszulom, és kinyírom azt a férget! – mordult fel, miközben határozottan lépkedett tovább.

– Kérlek, ne! – kiáltottam utána kétségbeesetten, de ő meg sem állt. – Simon már tudja, mit kell tenni! Ne csinálj butaságot!

De Oszkár csak előrenézett, és mintha a szemeiben csak egyetlen cél lebegett volna: Kornél. Tudtam, hogy engem véd, de mi lesz, ha ez rosszul sül el? Mi lesz, ha Kornél ellene fordítja az egészet?

A szívem őrült tempóban vert, és remegve szorítottam magamra a kockás inget, amit korábban Simon adott kölcsön. Minden sejtem rettegéssel volt tele, de valahol mélyen mégis ott volt egy halvány reménysugár: Oszkár harcolni fog értem, bármi áron. Hiszen tiszta szívéből szeret engem, és visszafogja szerezni a családunkat bármi áron.

Oszkár

A folyosón dübörögve rontottam be az iroda ajtaján. Az ajtó hangos csattanással tárult ki előttem, és megláttam Kornélt, ahogy kényelmesen ül az asztala mögött. Az arcomon éreztem a düh vörös forróságát, ahogy megláttam azt az elégedett, szinte már gunyoros mosolyt az arcán. Az ökölbe szorított kezem remegett, és alig bírtam visszafogni magam, hogy ne ugorjak neki azonnal.

– Hé, álljon le, uram! – Simon hangja állított meg, ahogy hirtelen elém lépett. A keze a vállamra szorult, de éreztem, hogy ő is tisztában van vele: az indulataimat nem fogja könnyen megfékezni.

– Mit keres itt? Tilos a behatolás! – szólalt meg Kornél, és közben levette a szemüvegét, mintha csak valami formalitásról beszélnénk. A higgadtsága csak olaj volt a tűzre.

– A barátnőmbe volt tilos a behatolás! – ordítottam, és úgy éreztem, hogy a hangom végig rezeg az irodában. – És még van képed ezt mondani? – A vállamról levertem Simon kezét, ahogy előrébb léptem. A dühtől minden gondolat összefolyt a fejemben, egyedül az vezérelt, hogy ezt az embert a földre küldjem.

Kornél azonban higgadtan felállt a helyéről, és lassan elém sétált, mintha nem is lenne oka félni. A magabiztossága szinte már provokációként hatott.

– Szóval elmondta? – kérdezte, és a hangjában ott bujkált az a megvető nyugalom, amitől még jobban felhúztam magam. – Pedig nem szabad elpletykálni a benti dolgokat. Direkt aláírtunk vele egy titoktartási szerződést. Megszegte – sóhajtott elégedetlenül, mintha csak valami formaságot említene.

Az ökölbe szorított kezem megfeszült, és éreztem, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy nekiugorjak. A szavai úgy csengtek, mintha nem tett volna semmi rosszat. Mintha az egész csak egy szabályszegés lenne, nem az, ami valójában történt.

– Ez nem pletyka! – sziszegtem, és egy lépéssel közelebb mentem hozzá. Az ujjam mutatóként szegeztem rá, mintha csak ezzel is hangsúlyoznám a vádamat. – Amit tettél vele, az erőszak! Legutóbb is ezt tetted vele! Tudom, mert a múltkor is elszámoltam veled!

Kornél arca egy pillanatra megfeszült, de aztán újra visszanyerte a nyugalmát. Mintha csak egy sakkjátszmában érezné magát, ahol biztos a győzelmében. A szemébe pillantva láttam a hidegséget, azt a számító kegyetlenséget, amitől újra elöntött a harag.

– Maga mindig olyan heves, Oszkár – jegyezte meg halkan, és a hangja úgy csengett, mint aki élvezi a helyzetet. – Értem, hogy haragszik, de talán ideje lenne végre tiszteletben tartani a folyamatokat. Ez itt egy intézmény, nem az ön játszótere.

– Folyamatok? – kérdeztem élesen, és éreztem, hogy a hangom újra emelkedik. – Te komolyan a „folyamatokra” hivatkozol? Amikor gyógyszerekkel kiütöd a pácienseidet, és visszaélsz a hatalmaddal? Ez nem folyamat, ez undorító visszaélés!

Simon újra megpróbált közbeavatkozni, de a kezemmel intettem neki, hogy hagyja. Nem most volt itt az ideje, hogy lenyugtasson.

– Maga nem érti, Oszkár – kezdte Kornél, és szinte már gúnyosan mosolygott. – Barbi... akarom mondani, Barbara egy sérült nő. A terápiája része volt a helyzet feldolgozása, és néha a határokat el kell mosni, hogy előrelépés történjen.

Azok a szavak, amiket mond egyszerűen undorítóak! Mintha nem is értené, mit mond, vagy hogy milyen szörnyűséget tett. A kezem megfeszült, és éreztem, hogy a következő pillanatban talán már nem fogom tudni visszatartani magam.

Simon most erőszakosabban lépett közbe.

– Elég! – mondta határozottan, és a hangja megtörte a feszültséget. – Kornél, ez az ügy most hivatalos eljárás alá kerül. Az, amit tett, bűncselekmény, és én személyesen gondoskodom róla, hogy a megfelelő hatóságok tudomást szerezzenek róla. – Simon hangja tele volt olyan elszántsággal, amit még sosem hallottam tőle.

Kornél arca megfeszült, de még mindig próbálta tartani a hideg nyugalmát. Én azonban éreztem, hogy most nem ő irányít. Most végre eljött az igazság pillanata.

A kezemet lassan leengedtem, de a dühtől még mindig remegtem. Kornél szemébe néztem, és halkan, de annál fenyegetőbben szóltam hozzá:

– Ez még nem a vége – sziszegtem halkan, de minden szavam olyan súlyos volt, mint egy vád. – Megkapod, amit érdemelsz. Azonnal megyek, és jelentem a hatóságoknak, és a felettesednek!

Kornél egy pillanatra megdermedt. Az arca rezzenéstelen maradt, de a szemében valami apró, alig észrevehető villanás jelezte, hogy felfogta, mit jelent ez. Én azonban nem vártam, hogy bármit mondjon. A telefont már a fülemhez emeltem, és minden mozdulatommal egyértelművé tettem számára, hogy komolyan gondolom.

Simon, aki eddig csendben állt mellettem, most elégedetten figyelte a jelenetet. Láttam rajta, hogy támogatja a döntésemet, és ez csak még biztosabbá tett abban, hogy jó úton haladok.

– Komolyan gondolja, hogy ezt megteheti? – kérdezte Kornél végül, a hangjában még mindig ott volt az a higgadtság, amit eddig is mutatott. – Nem én leszek az, aki veszíteni fog.

– Tudod, mi a különbség köztünk? – kérdeztem vissza, miközben a hívás elkezdett kicsengeni. – Neked csak hatalmad van, de nekem okom. És ezt az okot soha nem fogod elvenni tőlem. Bármi is történik, Barbit kihozom innen, és te már nem bánthatsz senkit.

Miután elrendeztem a hívást, Simon elismerően bólintott felém.

– Így kell ezt csinálni – mondta. – Bízd most már ránk, mi intézkedünk.

Kornél már nem szólt semmit. Az arca kőkemény maradt, de a tekintetében ott volt a felismerés, hogy vesztett. Én pedig, ahogy Simon vezetésével elindultunk kifelé az irodából, csak egy dolgot éreztem: minden, amit tettem, Barbaráért volt. És ez csak a kezdet.