Barbi 4. fejezet

A trófea

Simon diadalittas mosollyal lép be a szobába, és azonnal leül velem szemben. Látszik rajta, hogy izgatott, szinte sugárzik az elégedettségtől, mintha valami hatalmas áttörést ért volna el.

– Jó hírt hoztam önnek, Barbara! – mondja lelkesen, majd kinyitja a mappáját, amit eddig a kezében tartott. Elém tolja az eredményeimet, a lapokat gondosan elrendezve, mintha valami trófeát mutatna. Lenézek a papírokra. Az összes teszt negatív. Tegnap vért vettek és vizeletmintát is adtam. Természetesen negatív.

Hát persze, hogy az. Hogyan is lehetne más? Itt semmihez nem lehet hozzájutni. De ahogy Simon arckifejezését nézem, úgy tűnik, hogy számára ez egy óriási győzelem. Micsoda naivitás.

Megdörzsölöm a homlokomat, miközben lassan felemelem a tekintetemet.

– Ez mit jelent? – kérdezem fáradtan, mintha a világ legjelentéktelenebb dologjáról lenne szó.

Simon arca felderül, és a mosolya még szélesebbé válik.

– Barbara! Ez gyönyörű teljesítmény! – mondja, a hangjában őszinte lelkesedés. – Hát nem büszke magára? – kérdezi, és szinte előrehajol a székben, várva a reakciómat.

Büszke magamra? Majdnem elnevetem magam, de időben visszafogom. Az arcát figyelem, és próbálom megfejteni, hogy komolyan gondolja-e ezt az egészet. Ez most vicc, igaz?

– Hát… – kezdek bele lassan, egy halvány mosolyt erőltetve az arcomra, de nem tudom megállni, hogy egy kicsit ne csússzon bele az irónia. – Igen, igazán lenyűgöző, hogy itt, ebben a steril kis buborékban, ahol minden el van zárva előlem, képes voltam negatív eredményeket produkálni.

Simon megáll egy pillanatra, mintha mérlegelné, hogy válaszoljon-e erre, vagy csak hagyja elmenni a megjegyzést. Végül a mosolyát nem hagyja eltűnni.

– Ez nem csak erről szól, Barbara – feleli türelmesen. – Ez arról szól, hogy maga képes volt alkalmazkodni. Hogy jól van. És ez egy lépés afelé, hogy hamarosan kiléphessen ebből a helyzetből.

A szavak furcsán hatnak. Jól vagyok? Ez a véleménye? Nem tudom eldönteni, hogy sajnáljam-e, amiért ennyire hisz ebben az egészben, vagy inkább nevessek rajta. Mégis, valamiért úgy érzem, hogy most nem akarok vitatkozni.

– Értem. – Bólintok lassan, majd visszafordítom a tekintetemet az eredményekre. – Akkor mit kell most tennem? Újabb tesztek, újabb terápiák? Vagy elengednek?

Simon arca kicsit komolyabbá válik.

– Még nem most. De ez egy nagyon jó jel. A terápiákat folytatjuk, és ha minden így marad, akkor hamarosan komolyabb előrelépéseket tehetünk.

Újra bólintok, mintha teljesen megérteném, de belül csak az jár a fejemben, hogy ez az egész helyzet abszurd. A világ büszke a semmire. Én büszke vagyok a semmire. És Simon? Ő elhiszi ezt.

– És hol van a nekem járó jutalom? – sóhajtom, miközben a papírt unottan tologatom magam előtt az asztalon. A hangom szándékosan kissé kihívó, mintha meg akarnám kérdőjelezni az egész rendszer igazságosságát. – Azt ígérték, hogy egy nap szabadságot kaphatok.

A szavak után Simonra pillantok, de ő nem válaszol azonnal. Az arca nyugodt, a tekintete figyelmes, ahogy előrehajol. Az egyik kezével gyengéden megérinti az államat, és finoman maga felé fordítja az arcomat. Ez a mozdulat egyszerre meglepő és… valahogy túl közvetlen.

– A hétvégén meglátogathatja a családját vagy valamelyik barátját – mondja nyugodt hangon, mintha ezzel próbálna meggyőzni arról, hogy valóban megérdemlem ezt. Egy röpke pillanatra elakad a lélegzetem, mintha valami láthatatlan erő szorítaná össze a mellkasomat. Ezt most komolyan mondja? A gondolat, hogy Javier-t talán újra láthatom, hirtelen teljesen kizökkent. De az érzés, amit vártam volna – a hatalmas öröm, a boldogság, a megkönnyebbülés – egyszerűen nem érkezik meg.

Mi a bajom? Miért nem tombol bennem az öröm? Kérdeznem kellene valamit, vagy köszönetet mondanom, de egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék. A gondolataim Javier körül forognak, de még az sem tud igazán lelkesíteni. Az arcomon talán egy halvány mosoly játszik, de belül egyre csak az jár a fejemben: Miért nem elégszem meg ennyivel?

Végül csak egy kis, alig hallható hangot adok ki, miközben a papírt újra megigazítom magam előtt.

– Értem… Köszönöm. – A szavak üresen konganak, mintha valaki más mondta volna őket helyettem.

Simon nem szól semmit, csak figyel, mintha várna valamire. Talán arra, hogy boldognak tűnjek, vagy hogy végre kifejezzem a hálámat. De az öröm helyett csak egy kérdés visszhangzik bennem: Miért nem érzem magam szabadnak, ha most épp lehetőséget kapok arra, hogy az legyek?

Pár nappal később..

A napszemüvegem mögül hunyorogva nézek körbe, ahogy kilépek az ajtón. Szabadnapot kaptam, és még igazolást is adtak róla. Összegyűröm a papírt a kezemben, és elindulok az autó felé. Péter, a sofőröm, már az autó mellett vár, udvariasan megnyitja az ajtót, hogy beszállhassak. Épp felnézek, amikor egy másik autó fékez le előttünk. Ez furcsa.

– Péter, várjon, szerintem hozzám jöttek! – mondom neki gyorsan, majd becsukom az ajtót és elindulok az idegen autó felé. Lehet, hogy Javier az. Ő szokott új verdákat vásárolgatni mostanában.

Ahogy közelebb érek, látom, hogy a volán mögött egy idegen férfi ül. Kíváncsiságból lehajolok, és megkopogtatom az ablakot. Az üveg lassan leereszkedik, és amikor meglátom az arcát, egy pillanatra eláll a lélegzetem. Istenem, hogy lehet valaki ennyire jóképű? 

– Segíthetek valamiben, hölgyem? – kérdezi vidáman, és a hangja tele van magabiztossággal. Az egyik kezével a kormányt tartja, a másikkal lazán az autó ajtajára támaszkodik. Az önbizalom szinte süt róla, én pedig azonnal zavarba jövök. Ez nem az én napom.

– Khm... Elnézést, azt hittem, hogy... az egyik barátom az – hebegem, és érzem, hogy az arcom hirtelen forrósodik. Jézusom, hogy lehetek ennyire béna?

A férfi elvigyorodik, és a mosolyától csak még jobban elveszítem a gondolataimat.

– Ó, értem! Bár azt kizártnak tartom, mert ez a kocsi Amerikából van, csak mondom – veti oda könnyedén, mintha valami óriási poént mondott volna.

Persze, hogy valami ilyet mond! Én meg itt szerencsétlenkedek. Kicsit még jobban lehajtom a fejem.

– Bocsánat, nem akartam zavarni – mondom halkan, és már fordulnék is el, amikor utánam szól.

– Hé! Várjon! Nem maga volt a buliban, aki véletlenül nekem jött? – kérdezi.

Megállok egy pillanatra, és lassan visszafordulok. A szavai egyszerre zökkentenek ki és ejtenek teljesen zavarba. A hangja… tényleg ismerős. Vajon hol találkoztam vele? És mit ért azalatt, hogy "nekem jött"?

– Tessék? – fordulok vissza, és megállok az autója előtt. Az idegen férfi szemébe nézek, miközben próbálok rájönni, hova akar kilyukadni.

– A múltkor egy buliban – kezdi magabiztosan. – A mosdóból jöttem ki, és egy lány véletlenül nekem ütközött. Maga volt az – vázolja fel az emléket, miközben végig egyenesen rám néz.

Az emlékek lassan, de biztosan kezdenek összeállni a fejemben. Valakinek nekimentem, igen. Csak egy pillanatra néztem fel. Az arcára… úristen! Ez ő! Pontosan őt rajzoltam le a rehabon, amikor csak a halvány emlékére hagyatkoztam. A felismerés hirtelen villan belém, és a szívem hevesebben kezd verni.

– Bo... bocsánat, de mennem kell – dadogom zavaromban, és hátrébb lépek. Szinte éget a helyzet, a testem mintha magától cselekedne, el akarok tűnni innen.

– Kérem, várjon! – szól utánam, és látom, hogy már nyitja is az ajtót. Kiszáll az autóból, miközben én a saját sofőröm felé igyekszem. A lépteim egyre gyorsabbak, de hallom, hogy követ. – Nem kell sietni, csak beszéljük meg! – kiáltja, de én már az autó ajtaját rángatom.

Gyorsan beülök, és azonnal becsukom az ajtót. Amint a helyemen vagyok, lehúzom a paravánt, ami elválaszt a külvilágtól. Az ujjaim remegnek, ahogy Péterhez fordulok.

– Kérem, azonnal vigyen a legközelebbi boltba! – mondom gyorsan, a hangom kicsit magasabb a szokásosnál.

Péter csak egy pillanatra néz rám a visszapillantó tükörben, majd bólint, és elindul. Én közben a fejemet fogom, mintha azzal kitörölhetném az előző percek emlékét. Ez nem lehet igaz. Pont ő! Miért pont most? És miért nem tudtam egyszerűen normálisan reagálni? Bámulok ki az ablakon, miközben próbálom megnyugtatni magam, de az egész helyzet újra és újra lejátszódik a fejemben. Az arcát, a hangját, azt, hogy utánam szólt… mindent túl jól felidézek. Miért van az, hogy amit legjobban el akarok felejteni, az mindig ott marad?

A pláza női mosdójában vagyok, és a tükör előtt állva gyorsan feldobok egy sminket. A szempillaspirált határozott mozdulatokkal húzom végig a szempilláimon, miközben magamban dudorászok egy dallamot, amit nem is tudom, honnan ismerek. Ma jól kell kinéznem. Javier előtt tökéletesnek kell lennem. Épp újabb réteget húznék fel, amikor az egyik fülke ajtaja kinyílik, és egy lány vánszorog ki rajta. A szőke haját összevissza borzolja a kezével, az arca könnyáztatta, a sminkje szétfolyt. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk a tükörben. Rosszallóan nézek rá, majd vállat vonok. Nem az én dolgom.

Visszatérek a sminkeléshez, amikor hirtelen hallom, hogy a lány odahajol a mosdóhoz, és hányni kezd. A hangot hallva elönt a rossz érzés, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni. Egy pillanatig hezitálok, de végül megszólítom:

– Hé, jól vagy? – kérdezem felvont szemöldökkel, a szempillaspirált még mindig a kezemben tartva.

A lány rám néz. A tekintete tele van fájdalommal és dühvel, az arcán a könnyei csíkokat hagytak.

– Szerinted? – kérdezi ingerülten, majd újra elszalad az egyik fülkébe, és a WC fölé hajolva folytatja.

Elfordítom a fejem, és próbálok nem odafigyelni, de a pulton ott van a táskája, amit nyitva hagyott. Egy pillanatig habozok, majd gyorsan körülnézek, hogy senki ne lásson. Ez most a legjobb alkalom. Odahajolok, és átkutatom a táskát. Pénztárca. Telefon. Mi ez? Egy terhességi teszt van benne. Kiveszem, és rápillantok. A két csík szinte világít a műanyag kis ablakban. Pozitív. Hm.

Egy pillanatig csak bámulom, majd az agyamban hirtelen bevillan egy ötlet. Ez tökéletes! Zseniális! Ezt csak az univerzum küldhette nekem! Nem gondolkodom tovább, gyorsan zsebre vágom a tesztet, és visszalépek a tükörhöz, mintha mi sem történt volna.

– Szia! Minden jót! – kiáltom a lánynak, aki a fülkéből még mindig a WC fölé hajol.

Válasz nem érkezik, de nem is várom meg. Az ajtót sietve kitárom, és kirohanok a mosdóból. Ez az! Ez pontosan az, amire szükségem van! A szívem hevesen ver, ahogy az ötletemet újra és újra forgatom a fejemben. Ez a nap mégiscsak tökéletes lehet.

Keresek egy csendesebb eldugottabb helyet, és előveszem a telefont. Gyorsan gépelek egy üzit Javiernek.

Szia! Beszélnünk kell!

Mellékelem a terhességi tesztről készült fotót az üzenethez. Egyetlen mozdulattal elküldöm, majd zsebre vágom a telefont, mintha ezzel elzárhatnám magamtól a következményeket. Ez az első lépés. Nem nézek vissza, csak tovább bolyongok a pláza folyosóin, remélve, hogy a várakozás elnyomja a zakatoló gondolataimat. Betérek egy ruhaboltba, és miközben a sorok között nézelődöm, veszek néhány pólót meg egy szoknyát. Amikor a kasszához lépek, és már nyúlnék a pénztárcámért, a telefonom rezegni kezd a zsebemben.

Javier írt. Már most érzem, hogy nem lesz könnyű.

Javier: Ez tuti nem az enyém. Ne hülyíts már!

Én: Pedig ez az igazság. Ez lett az eredmény.

Gyorsan bepötyögöm a választ, miközben a kezem remeg egy kicsit. Tudom, hogy Javier nem fogja ezt könnyen elhinni, de már elindítottam ezt az egészet, és most már nincs visszaút.

Pár másodpercen belül újabb üzenet érkezik.

Javier: Nem is voltunk együtt, miről beszélsz… Barbi, kérlek, ne kavard meg a dolgokat. Nem hiszek neked. Végig Olaszban voltam!

Én: Félsz, hogy kiderül az igazság? Nézd meg, tényleg azt mutatja a teszt.

Szándékosan nem írok hosszabban. Tudom, hogy az egyszerű válaszokkal jobban ki tudom billenteni az egyensúlyából. Kénytelen lesz foglalkozni ezzel. Újabb üzenet érkezik, szinte azonnal.

Javier: Barbi, ezt már megbeszéltük. Majd egyedül elintézem, nem kell a segítséged.

Én: Ha már elkezdtem, be fogom fejezni! Nem hagyom annyiban! Elég lesz egy hajszál, meg egy kis nyál. Beadom a laboratóriumba. Viszont tényleg ez lett az eredmény. Pozitív lett. Megváltozhat az életed!

A szavak begépelése után hosszan nézem a kijelzőt. Ez most már nem csak egy egyszerű játék. Ez valami sokkal több. A szívem hevesen ver, és egyszerre érzem magam izgatottnak és rémültnek. Tudom, hogy Javier ki fog akadni. De ha nem most, akkor mikor fog észrevenni? Amint elküldöm az üzenetet, visszateszem a telefonomat a zsebembe, és próbálok nyugodtan kimenni a boltból. De belül már érzem, hogy valami elindult, amit nem biztos, hogy kontrollálni tudok. Ez az én esélyem, és nem hagyom kárba veszni. 

Javier egy ideje nem reagál rám, így előveszem a telefont, és a következő üzenetet pötyögöm be neki:

Én: Egyedül nem fogom csinálni! Miért vagy ilyen gyáva? Annyira tudtam, hogy ez lesz! Magamra hagysz!

Pár másodperc múlva megérkezik Javier válasza, amitől csak még idegesebb leszek.

Javier: Nem hagylak magadra, csak már nem érdekel az egész. Kiarával terveim vannak, és nem szeretnék ezzel törődni.

Kiara. Ez a név, ez a nő… minden egyes alkalommal kiszúrja szemem, akárhányszor megemlíti. Mégis miért mindig ő? Miért nem én?

Gyorsan begépelem a választ, nem is gondolkodom.

Én: Oké, akkor majd meglátod, hogy igazam volt! Majd ide küldök valakit, és el fogja mondani neked a teljes igazságot! Úgy látom, ez az egész hiábavaló volt! Kellett nekem elmondani!

Az ujjaim remegnek, ahogy elküldöm, és azonnal újabb rezgés jön. Javier válasza.

Javier: Barbi, kérlek, ne csináld ezt! Beszéljük meg normálisan. Nem értem, miért húzod fel magad, ez nem rólad szól.

Nem rólam szól? Ez komoly? Mintha egy kést forgatna a szívemben. Már nem gondolkozom, csak írok, az ujjaim maguktól mozognak.

Én: Ez igenis rólam is szól! Szép kis barát vagy! Azt hittem, hogy hiszel bennem! Szépen állunk, mondhatom! Nem tudod, micsoda jövő áll előttünk, térj már észhez! Ősidők óta csak téged szeretlek, miért nem veszel észre?!

A szavak kimondása (vagy inkább leírása) olyan, mintha egy teher szakadt volna le a vállamról, de egy másik teher azonnal a helyébe lép. Mert most már kimondtam. Most már nincs visszaút. Most már tudnia kell. Tudnia kell, hogy mit érzek. Bámulom a kijelzőt, várom a választ, de közben a szívem egyre gyorsabban ver. Mi lesz most? Vajon mit fog erre írni? És vajon tényleg jól tettem, hogy mindezt kimondtam?

Amikor pár óra múlva hazaérek, azonnal érezni lehet a ház ürességét. A csend szinte fojtogató, ahogy belépek, és automatikusan megszólítom apámat.

– Apa? Itthon vagy? – kiáltom, de semmi válasz. A táskámat ledobom a kanapéra, és körbenézek. Ekkor jelenik meg a házvezető, aki épp a kabátját veszi fel.

– Az édesapja elutazott tárgyalni, majd szombaton tér haza – közli hivatalos hangon. – A vacsora a hűtőben van, kisasszony. Jó pihenést!

Egy rövid intés, és már az ajtón kívül is van. Csak állok ott, és hallgatom, ahogy a csend teljesen beborít. Egyedül vagyok. Mint mindig. Egy pillanatra elgondolkozom, majd sóhajtva felkapom a telefonomat. Az első dolog, amit meglátok, hogy Javier még mindig nem válaszolt. A mellkasomat összeszorítja a frusztráció és a düh. Mégis mit gondol? Hogy figyelmen kívül hagyhat? Hogy egyszerűen levegőnek lehet nézni engem? Azt már nem! Feltrappolok a szobámba, és bezárom magam mögött az ajtót. Ismét előveszem a telefont, az ujjaim lassan végigfutnak a képernyőn, majd elhajítom az ágyra. Ez nem mehet így tovább. Holnap elmegyek hozzá. Bármi áron, beszélnem kell vele. Valamivel sarokba kell szorítanom, különben örökre elveszítem őt.

Tudom, hogy ez most már több mint egyszerű érzés. Ez az életem része. Ő az életem része. És nem hagyom, hogy csak úgy felszívódjon. Megyek és főzök egy teát, hogy nyugtassam az idegeimet. Kisétálok a szobámból, majd az apám üresen hagyott irodájának ajtaja előtt megállok, és egy pillanatra az a gondolat fut át rajtam: Mindenki elmegy. De Javier nem mehet el. Nem engedhetem.