Barbi 40. fejezet

Kétségek hálójában

Két hét telt el az incidens óta, és a nappali levegője szinte tapinthatóan feszült volt, miközben a gyámügyesek és a nyomozók mindent átkutattak körülöttünk. Próbáltam elkerülni a tekintetüket, és csak remélni tudtam, hogy Zoé odafent a szobájában boldogan játszik, és semmit sem érzékel ebből az egész káoszból. A kislányomat meg akartam óvni ettől, de már késő volt. Az egész helyzet az én hibám, és most Oszkárt is belerántottam ebbe a rémálomba.

Amikor az egyik nő elém lépett a tesztcsövekkel, azonnal tudtam, hogy ezt nem fogom megúszni. A drogteszt elkerülhetetlen volt. Közönyös arccal vettem tudomásul, hogy még vért is vettek tőlem. Egyetlen reményem az volt, hogy tiszta leszek – már csak Zoé miatt is. De amikor Oszkárra pillantottam, a bűntudat úgy tört rám, mint egy hullám. Ő teljesen ártatlan, és most neki is osztoznia kell a szégyenemben.

Miután végeztek a tesztekkel, Oszkár mellém ült a kanapéra. Nem szólt egy szót sem, csak gyengéden megfogta a kezemet. Az érintése kicsit megnyugtatott, de még mindig remegtem.

– Bocsáss meg… – suttogtam neki, miközben kerültem a szemkontaktust. Nem tudtam, hogy képes lesz-e megbocsátani nekem ezt az egészet.

Ő viszont lassan felemelte a kezemet, és egy lágy csókot lehelt a kézfejemre.

– Szívem, ezt már reggel megbeszéltük, ez van. Nem kell ezen rágódnod – mondta nyugodt, mély hangon. A szavai próbáltak vigaszt nyújtani, de bennem még mindig ott volt az a szorongó bizonytalanság. Lassan bólintottam, de nem tudtam megszólalni.

– Negatív lesz – szólaltam meg végül remegő hangon –, de még vért is vettek.

Oszkár értetlenül nézett rám, majd egy apró mosoly futott át az arcán.– Miért baj az? – kérdezte csendesen, miközben a kezével finoman végigsimított az arcomon. Az érintése puha és megnyugtató volt, de a mellkasomban lévő szorítás nem engedett. Homlokon csókolt, majd a szemembe nézett, mintha arra biztatna, hogy végre elengedjem a félelmeimet.

– Tudod, én… – kezdtem bele, de mielőtt befejezhettem volna, a nő  visszatért, és leült velünk szemben. A csendet csak a papír lapozgatása törte meg, amitől még idegesebb lettem. Az egész testem feszült, mintha csak arra vártam volna, hogy valami rosszat mondjon.

Végül megszólalt, és a hangja szinte szétvágta a csendet.

– Szeretnék elnézést kérni öntől, Barbara. Nem említette, hogy várandós – mondta teljes nyugalommal, mintha ez teljesen nyilvánvaló lenne.

A kijelentésétől megfagyott bennem a vér. Mintha egy másodpercig minden leállt volna körülöttem. Oszkár döbbenten nézett rám, a szája enyhén elnyílt, mintha nem hinne a fülének. Én viszont képtelen voltam megszólalni. Mert én mindvégig tudtam.

– Neem… Ez nem lehet – álltam fel hirtelen, és a nappali közepére léptem. A szívem vadul vert, a hangom pedig berekedt. Nem akartam, hogy Oszkár ilyen hamar megtudja az örömhírt.

– Miért ne lehetne? – kérdezte a nő nyugodtan. – A lelet szerint ön várandós, ráadásul pár hetes.

A kezemet a homlokomra tapasztottam, és próbáltam összeszedni magam, de a gondolataim kuszán cikáztak. Fel-le járkáltam a nappaliban, minden lépésnél egyre inkább magába szippantott a pánik. Hogy történhetett ez? Hogyan nem vettem észre?

Oszkár végül elém lépett, és megállított. A kezei finoman a vállamra simultak, a tekintete pedig keresztezték az enyémet. A szemeiben döbbenet és egy furcsa, megmagyarázhatatlan csillogás keveredett.

– Barbi, állj meg – mondta halkan. Az érintése szilárd volt, de gyengéd. 

Egy pillanatig haboztam, aztán ránéztem. Ő azonban újra megszólalt, olyan szavakat ejtve ki, amik azonnal belém hasítottak.

– Attól félsz, hogy Kornél gyereke? – kérdezte lágyan, mégis szinte kimondatlan igazságként.

A kérdésére ösztönösen bólintottam, mielőtt még átgondolhattam volna. Az a nyomorult bólintás mindent elárult. Egy darabig nem tudtam megszólalni, a fejemet lehajtottam, a gondolataim vadul kavarogtak. Mi van, ha tényleg? Ha megint mástól várok gyereket? Hogyan mondhatnám el neki, hogy ez egyáltalán eszembe jutott? Hogy a félelem így marcangolja a lelkemet?

Oszkár nem mozdult, csak lassan leültetett a kanapéra. Mellém telepedett, és a kezemet a sajátjába fogta. Egy pillanatig némán tartotta, majd mély lélegzetet vett.

– Barbi, figyelj rám – kezdte halkan, de határozottan. – Majdnem egy hónapig voltál a rehabon. Emlékszel? Amit Kornél veled művelt, az már régi történet. És amikor visszahoztalak onnan, már semmi jele nem volt annak, hogy terhes lennél. Egyszerűen nem lehet az övé.

A hangja olyan nyugodt és logikus volt, hogy kicsit lelassította a zakatoló gondolataimat. A mellkasomban még mindig szorongás kavargott, de ahogy folytatta, éreztem, hogy megpróbál kiszakítani ebből az önmarcangoló spirálból.

– Én biztos vagyok benne, hogy tőlem van a gyerek. Hallod? – A hangja most már lágyabb lett, és ahogy rám nézett, a szemében megkérdőjelezhetetlen bizonyosságot láttam. – Tőlem van, szívem.

Az agyam még mindig tiltakozott, kereste a kiskapukat, a lehetőségeket, hogy miért lehetne másképp. De valahol mélyen, a szívemben tudtam, hogy igaza van.  Hogy Oszkár az apa. Hogy nem hoztam rá újabb terhet ebben az amúgy is nehéz élethelyzetben. Mert ha mégis Kornél lenne az, akkor fogalmam sincs, hogyan néznék magamra – vagy rá.

– Értem – mondom halkan, és a tekintetem a padlóra szegeződik. Amit Oszkár mondott, teljesen logikus volt, minden egyes szava igaz. De a félelem így is ott lüktetett bennem, mintha nem tudna elengedni. Reszketett a gondolat, hogy talán mégis van esély rá… hogy mástól legyen a gyerek. Ezt nem tudnám elviselni. Belehalnék, ha ez igaz lenne. És nem akarok ezzel a tudattal tovább élni.

Felnézek a nőre, a szívem zakatol, és mielőtt bármit mondatnának, megszólalok:

– Szeretnék egy apasági tesztet.

A csend azonnal ránk telepedett, és a szavaim hallatán mindenki mozdulatlanná dermedt, míg feldolgozták, amit mondtam. Nem vártam meg Oszkár reakcióját; hirtelen felpattantam a kanapéról, és berohantam a fürdőszobába.

– Hé, Barbara! – hallottam, ahogy utánam kiált, de nem álltam meg. Az ajtót az orra előtt csaptam be, és azonnal neki dőltem. A hátam az ajtónak simult, lassan lecsúsztam a hideg csempére. A lábaimat magam alá húztam, a kezeimet az arcom elé szorítottam, és elkezdtem sírni.

– Én… én nem akarom… – suttogtam magam elé, a szavak elakadtak a torkomban. A levegő nehezen jutott be, mintha valami óriási súly nehezedett volna a mellkasomra. – Nem akarom, hogy más legyen a gyerekem apja… csakis Oszkárt akarom.

A könnyeim lassan csordultak le az arcomon, a szívem pedig egyre jobban fájt. Tudtam, hogy amit kértem, fájdalmas, és talán Oszkár számára egyenesen sértő, de képtelen voltam másra. Szükségem volt arra, hogy biztos legyek. Hogy ez a bizonytalanság többé ne kísértsen. Hogy végre ne féljek attól, hogy mindent elveszítek, amit szeretek.

Odakint Oszkár halkan megkopogtatta az ajtót.

– Barbi, kérlek… engedj be – mondta, a hangjában aggodalom keveredett valami mély megértéssel. Nem kiabált, nem volt dühös, csak várt. Én viszont még nem voltam kész arra, hogy szembenézzek vele. Még nem.

A gyermek azon az éjszakán fogant meg, amikor betörtek Oszkár irodájába. Az események gyorsan felgyorsultak, és a napvilágra került igazság teljesen átrendezte az életünket. Mint kiderült, az egészet Kornél tervelte ki, hogy aláássa Oszkárt. Az emberei mindent kiraboltak az irodából, alig maradt valami. A pusztítást látva Oszkár szinte forrt a dühtől, és napokig nem nyugodott, amíg Kornélt el nem kapták. Kornélt végül börtönbe zárták, és az igazság minden részletében felszínre került. Hamisan vádolta meg Oszkárt, és valójában neki voltak drogproblémái, amiket próbált másra kenni. Amikor mindez kiderült, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Elöntött a megkönnyebbülés és a hála, mintha végre visszanyertem volna a kontrollt az életünk felett. Az égieknek szinte naponta mondtam köszönetet, hogy Oszkárt tisztázták, és megszabadultunk ettől a rémálomtól.

Nem sokkal később azonban egy újabb váratlan fordulat következett be. Egyik reggel hányingerrel ébredtem, amit szokatlan étvágy és a melleim érzékenysége követett. Kezdetben csak fáradtságnak és a stressz levezető hatásának gondoltam, de a gyanú ott motoszkált bennem. Mi van, ha…? Mi van, ha kisbabát várok?

Gyorsan időpontot kértem az orvosomhoz. Útközben eszembe jutottak a kamaszkoromban hallott rideg szavak: „Nem lehet gyermeke.” Ez a kijelentés akkor romba döntött, és éveken át határozta meg a hitemet abban, hogy sosem élhetem át az anyaságot. Az orvosnál azonban minden megváltozott. A doktornő figyelmesen meghallgatta, ahogy elmeséltem a meddőségem történetét. Csendben jegyzetelt, majd annyit mondott:

– Csináltassunk néhány vizsgálatot. Azt hiszem, ez egy félreértés lehetett.

Ezután egy sor teszt és ultrahangvizsgálat következett. Minden alkalommal arra számítottam, hogy megerősítik a régi diagnózist, de az eredmények egyre másra mást mutattak. Képes vagyok teherbe esni. Mindig is képes voltam. Az egykori orvos egyszerűen megijesztett, és én elhittem neki.

Amikor végül az ultrahang monitorán megláttam azt az apró életet, minden kétségem elpárolgott. A szívem hevesen vert, a szemem könnyel telt meg, és a doktornő szavai visszhangoztak a fejemben: „Gratulálok, minden rendben van a babával.” Abban a pillanatban megfogadtam, hogy bármi is történjék, örökre vigyázni fogok rá. Az a kis magzat a világon mindennél fontosabb lett számomra, és tudtam, hogy Oszkárral együtt csodás szülők leszünk. 

– Barbara, kérlek! Gyere ki! – Oszkár kérlelő hangja szakította meg a gondolataim kusza áramlását.

Felsóhajtottam, majd gyorsan összeszedtem magam, és lassan feltápászkodtam a kád mellett.  Az ajtóhoz léptem, és résnyire kinyitottam. A bűntudat és a szégyen súlya alatt alig mertem ránézni, de Oszkár megérintette az ajtót, és finoman beljebb tolta magát. Amint belépett a fürdőszobába, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.

Karba tettem a kezem, és elfordítottam a fejem, hogy ne lássa az arcomat, ahogy egy könnycsepp lassan végiggördül az arcomon. A szorongás és a bűnbánat szinte fojtogató volt, de tudtam, hogy nem menekülhetek el a helyzet elől.

– Elgondolkodtam, és mégsem kell az apasági teszt – mondtam halkan, szinte alig hallhatóan. Az egyszerű kijelentésem szinte megtörte a csendet.

Oszkár egy lépést tett felém, majd megállt előttem, és gyengéden maga felé fordította az arcom. Nem tiltakoztam. Felnéztem rá, és egyenesen a szemébe néztem. Azok a szarkalábak, amelyek az elmúlt hónapok gondjai és éjszakai gyötrelmei alatt mélyültek el, szívszorítóak voltak. Tudtam, hogy sok álmatlan éjszakát okoztam neki, és ez a felismerés még inkább szégyent ébresztett bennem.

– Bízom benned és magamban. Hiszek neked – mondta lágyan, és amit mondott nagyon megérintett.Hitetlenkedve néztem rá, a szememben még mindig ott bujkált a bizonytalanság.

– Komolyan? Akkor nem haragszol azért, amit mondtam? Tudod, én alig bíztam magamban, és… – kezdtem, de mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Oszkár hirtelen előrehajolt, és csókjával elnémított.

Az ajkaink találkozása mindent elmondott, amit a szavakkal nem tudtunk kifejezni. Éreztem benne a megbocsátást, a megértést és azt a végtelen szeretetet, amit mindig is nyújtott nekem. A feszültség lassan oldódott bennem, és hagytam, hogy a pillanat magával ragadjon. Ez a csók volt a válasza minden félelmemre és kételyemre. És abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz.

Pár óra múlva, amikor az utolsó gyámügyes és nyomozó is kilépett a lakásból, végre fellélegezhettünk. Hallottam, ahogy Oszkár kinyit egy üveg bort a konyhában – az üveg jellegzetes pattanása a szokottnál is élesebben szólt a csendben. Tudtam, hogy most szüksége van erre. Nekem málnaszörpöt készített, és ez a gesztus egy halvány mosolyt csalt az arcomra.

Mielőtt csatlakoztam volna hozzá, felmentem, hogy ellenőrizzem Zoét. A szobája csendes volt, az éjszakai lámpa halvány fényt szórt a falakra. Ahogy beléptem, megálltam az ágya mellett, és egy pillanatra csak néztem őt. A kislányom békésen aludt, a kis teste szinte mozdulatlan volt, csak a halk, egyenletes lélegzése hallatszott. Szorosan magához ölelte a kis pónilovát. Egy hatalmas kő esett le a szívemről – hála az égnek, semmit sem érzett a lenti káoszból. Lehajoltam hozzá, és finoman megpusziltam a fejét. A hajának édeskés illata olyan megnyugtató volt, mint egy emlék, ami azt súgja, hogy minden rendben lesz. Az ő álmai tiszták és zavartalanok maradtak, még akkor is, amikor az én világom épp össze akart omlani.

Lábujjhegyen kiosontam a szobából, az ajtót résnyire hagyva, majd lesiettem a nappaliba. Ahogy beléptem, Oszkár már várt rám, egy pohárral a kezében. Az arca kissé fáradt volt, de láttam rajta, hogy mennyire boldog most ebben a pillanatban. Az asztalra helyezte a málnaszörpömet, és ahogy átnyújtotta, elmosolyodott.

– Minden oké? – kérdezte, a hangja nyugodt, mégis érdeklődő volt.

– Igen – bólintottam, miközben leültem mellé a kanapéra. – Szerencsére elég jó alvó mostanában – feleltem, és a poharat a számhoz emelve belekortyoltam. Az édes íz szétáradt a számban, és elégedetten megköszörülöm a torkomat.

–Ízlik a kamu bor?–kérdezi viccesen Oszkár.

Elnevettem magam, és a poharamat megemelve válaszoltam:– Kifejezetten. Sőt, szerintem még a legjobb évjáratú borok sem érnek a nyomába.

– Akkor örülök, hogy sikerült ilyen különleges itallal lenyűgöznöm a hölgyet – válaszolta színpadiasan, mintha épp egy borkóstolón lennénk, majd kortyolt egyet a saját poharából. Ahogy letette az asztalra, a mosolya megváltozott. Most már nem csupán vidám volt, hanem gyengéd is, olyan mély érzésekkel, amitől minden alkalommal elgyengültem.

Közelebb húzódott hozzám a kanapén, és a kezét lassan a hasamra helyezte. Az érintése puha volt, és egy pillanatra összeszorult a szívem. Éreztem, ahogy hüvelykujja lassan körözni kezdett a pólóm anyagán keresztül, mintha valami láthatatlan határt simítana el.

– Alig várom, hogy megszülessen – mondta halkan, a tekintete lejjebb siklott, ahol a keze pihent. – El sem hiszem, hogy ez tényleg megtörténik velünk.

Az ajkamat beharapva néztem rá, érezve a meghatottságot, ami szinte belülről fojtogatott.– Én is. De még mindig félek egy kicsit – vallottam be őszintén. – Hogy minden rendben lesz-e. Hogy jó anyuka leszek-e.

Oszkár felnézett rám, és a szemei úgy sugározták a nyugalmat, mint egy biztos kikötő.

– Barbi, már most a világ legjobb anyukája vagy. Csak nézd meg, hogy milyen boldog Zoé. Tudom, hogy ez a pici is ugyanolyan szerencsés lesz, hogy téged tudhat az anyjának.

A könnyek, amiket vissza akartam tartani, végül kibuggyantak, de nem szégyelltem őket. Elmosolyodtam, és a kezemet az övére helyeztem, miközben a hasamat simogatta.

– Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, hogy te legyél az apjuk – mondtam halk, megremegő hangon.

– Valószínűleg csak szerencsém volt – felelte egy szelíd mosollyal, mielőtt az ajkai finoman az enyémekhez értek. Ez a csók nem volt szenvedélyes, inkább olyan, mint egy fogadalom – csendes, gyöngéd ígéret, hogy mindig itt leszünk egymásnak.

És abban a pillanatban olyan boldogság árasztott el, amilyet még soha sem éreztem. 

– Tudod, mit érzek most? – kérdeztem halkan, a könnyek még mindig ott csillogtak a szememben. Nem vártam választ, csak annyit akartam, hogy értsen. – Mintha minden fájdalom, amit eddig átéltünk, csak azért történt volna, hogy eljuthassunk ide. Ide, ahol most vagyunk.

– Büszke vagyok rád – mondta Oszkár, miközben gyengéden megtörölte az arcomat. – Tudom, hogy nehéz időszak áll még előttünk, de meglátod, egy gyönyörű korszak vár ránk.

Másnap reggel émelygésre ébredtem fel.Már szinte megszoktam, hogy így indul a napom, de attól még ugyanolyan kellemetlen volt. Kétségbeesetten próbáltam enyhíteni a rosszullétet, így ösztönösen a fagyasztóhoz siettem, és kinyitottam. Egy marékkal nyúltam bele a jégkockák közé, az ujjbegyeimet szinte csípte a hideg, de nem érdekelt. Gyorsan a számba vettem egyet, hagytam, hogy lassan olvadjon, és az émelygés szinte azonnal alábbhagyott. Megkönnyebbülve sóhajtottam, amikor Oszkár belépett a konyhába.

– Jó reggelt! – köszönt vidáman, miközben rám nézett. – Látom, már megint jég a sláger – szólalt meg nevetve, ahogy odalépett hozzám.

Mielőtt válaszolhattam volna, hirtelen közelebb hajolt, és szenvedélyesen megcsókolt. Meglepetten kaptam levegő után, és csak akkor vettem észre, hogy átvette a jeget a számból. Elhúzódott, a szemében pajkos csillogással, miközben szinte szórakozottan szopogatta tovább.

– Hé! – szóltam rá, felháborodást színlelve, de az arcomra kiült a vigyor.

– Mi az? Közös gyerekünk lesz, a jég is közös – felelte vigyorogva, és folytatta a kis bosszantó játékát.

Felsóhajtottam, és kénytelen voltam újabb jeget venni, de végül meggondoltam magam. A fagyasztót becsuktam, és a pulthoz sétáltam, ahol Oszkár épp a kávéfőzőt készítette elő. Figyeltem, ahogy rutinosan beteszi a kapszulát, a mozdulatai mindig lenyűgöztek valahogy, és bevallom: imádtam őt nézni.

– Jól aludtál? – kérdezte közben, anélkül hogy rám nézett volna, de a hangjából érződött, hogy tényleg érdekli a válasz.

– Fogjuk rá – feleltem vállat vonva. – De amikor felébredtem, majdnem hánytam.

Erre végre rám nézett, a kávéfőző sípolása kísérte a mozdulatot. Az arca kicsit aggódóvá vált, ahogy közelebb lépett hozzám, és a kezét finoman a derekamra helyezte.

– Ugye nem érzed rosszabbul magad, mint tegnap? – kérdezte komolyan, a szemeivel fürkészve az arcomat.

– Nem, most már jobban vagyok. A jég csodát tett,addig amíg el nem vetted tőlem – vigyorogtam rá, miközben hátrébb léptem, hogy megigyam a teát, amit az asztalon hagytam.

Oszkár mosolyogva csóválta a fejét, majd töltött magának egy kávét. Láttam rajta, hogy igyekszik nem aggódni, de mégis ott bujkált a hangjában az aggódás. Ettől a gondolattól egy kicsit megnyugodtam, és bár nem mondtam ki, hálás voltam, hogy ennyire törődik velem.

– Szeretlek! – mondtam halkan, ahogy közelebb léptem hozzá, a poharamat az asztalra téve. Az érzés, ami belül kavargott, szinte túlcsordult, és muszáj volt kimondanom.

Oszkár rám emelte a tekintetét, és a szeme csillogott a boldogságtól.

– Én is, életem – felelte, miközben közelebb hajolt, és gyengéden megcsókolta a homlokomat.

Pár percig csak vigyorogtam rá, majd oldalra döntöttem a fejem.

– A jeget pedig máskor ne vedd el tőlem, mert akkor… – kezdtem, de elnevettem magam. Nem tudtam befejezni a mondatot, mert közben máris pajkos gondolatok futottak át az agyamon.

Oszkár felvonta az egyik szemöldökét, a szája sarka gunyoros mosolyra húzódott.

– Mert akkor félni fogsz, hogy másra használom a jeget? – kérdezte, a hangjában azzal a huncut tónussal, amitől mindig kicsit elpirultam.

Közelebb hajoltam hozzá, az ujjaimmal finoman végigsimítottam a mellkasán, miközben kacér mosollyal válaszoltam:– Talán... attól függ, mire gondolsz.

Oszkár szeme sötétebbre váltott, egy pillanatnyi játékos szikra villant benne, és éreztem, hogy a levegő közöttünk felforrósodik. Nem kellett sok, hogy a mozdulatai megváltozzanak. Megfogta a derekamat, és egy könnyed mozdulattal a pultra ültetett. Vidáman felsikítottam, a nevetésem betöltötte a konyhát, de gyorsan elnémított.

– Halkan! A gyerek még alszik – figyelmeztetett színlelt szigorral, miközben széles mosollyal nézett rám.

A szám elé kaptam a kezemet, próbálva visszafojtani a nevetésemet, de nem bírtam abbahagyni a kuncogást. Oszkár finoman lehámozta a kezemet az arcomról, majd közelebb hajolt, és megcsókolt. Az ajkai forróak voltak, szenvedélyesek, és úgy játszott a nyelvével, hogy akaratlanul is felnyögtem. Mielőtt folytathattam volna a gondolataimat, Oszkár a jégkockatartóért nyúlt. Kiszedett belőle egy kockát, és én érdeklődve figyeltem minden mozdulatát. 

A jégkockával lassan végighúzta az ujjaimon, majd a nyakamhoz érintette. A hideg érintése libabőrt váltott ki belőlem, de azonnal forróság öntött el, ahogy az érzés továbbterjedt a bőrömön.

Lassan, szándékosan vezette a jégkockát a nyakamon lefelé, egészen a dekoltázsomig. A hideg és forró kontrasztja elvette az eszemet, és hátravetettem a fejemet, hagyva, hogy teljesen átadjam magam a pillanatnak. A levegő szinte vibrált körülöttünk, és éreztem, hogy minden gond, minden kétely szertefoszlik ebben a gyengéd, játékos szenvedélyben.

– Élvezed? – kérdezte halkan, közelebb hajolva, a hangja szinte dorombolás volt.

Csak bólintani tudtam, a szavak már rég elhagytak. Ez a reggel minden volt, csak nem ártatlan – és én most minden percét imádtam.

Oszkár mosolya egyre szélesebb lett, ahogy a reakciómat figyelte. A jégkocka lassan olvadt a bőrömön, apró cseppekben gördült végig a mellkasomon, és a hideg érintése minden idegszálamat megfeszítette. Ő csak lassan, szándékosan folytatta, és minden percet kiélvezett, amit csak tudott. 

– Úgy tűnik, a jégnek mégiscsak van más funkciója is – jegyezte meg halkan, a hangjában játékos tónus bújt meg, de a szemei most sokkal sötétebbek, szenvedélyesebbek voltak.

Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza rá, bár a lélegzetem még mindig szaggatott volt az érzésektől, amiket keltett bennem. A kezem ösztönösen a vállára siklott, belemarkoltam a pólójába, mintha ezzel próbálnám magam stabilan tartani.

– Oszkár… – nyögtem, de a hangom azonnal elakadt, amikor a jégkockát a kulcscsontom alá érintette. A hideg és forró kontraszt újabb hullámként járta át a testemet. – Ha így folytatod, tényleg felébreszted a gyereket.

Ő csak nevetett, az a mély, férfias nevetése betöltötte a konyhát.

– Nem hiszem, hogy ez a jég olyan hangos lenne – mondta halkan, majd közelebb hajolt. Az ajkai alig érintették a bőrömet, miközben a nyakamra lehelte a szavait. – De ha mégis, majd kárpótollak érte.

A szavaira felnyögtem, de a testem minden mozdulata azt súgta, hogy nem bánnám, ha így lenne. A jégkocka végül elolvadt a kezében, és a cseppeket ujjbegyével törölte le a dekoltázsomról, majd lenyalta. A mellbimbóm már így is olyan feszes volt, hogy szinte sajgott a vágytól, mintha minden érintésért kiáltott volna.

– Most te jössz – szólalt meg végül, hátralépve egy lépéssel, és kihívó pillantással nyújtotta felém a jégkockatartót. A mosolya most olyan volt, mint aki pontosan tudja, milyen hatással van rám, és kész arra, hogy tovább fokozza az izgalmat.

Felkaptam egy jeget, és ugyanazzal a lassú, szándékos mozdulattal kezdtem végighúzni a nyaka ívén. Az ő lélegzete is elakadt egy pillanatra, és most rajtam volt a sor, hogy élvezzem, ahogy ő is átadja magát az érzésnek. A jég hidege végigsiklott a bőrén, és egy győzelmi mosoly futott át az ajkamon, ahogy a nyakától lassan a kulcscsontja felé vezettem.

– Nem is tudtam, hogy ennyire élvezed a jéggel való játékot – szólalt meg rekedtes hangon, miközben egy kicsit előrébb hajolt, mintha ezzel próbálná közelebb vonni magát hozzám.

– Úgy látszik, mindig tanulsz valami újat – vágtam vissza játékosan, de a hangom halkabb volt, mint terveztem, mert közben a szívem hevesen vert. Az ujjaim finoman végighúzták a jégkockát a mellkasán, épp csak érintve a bőrét, mintha ezzel is feszíteni akarnám a köztünk vibráló feszültséget.

Oszkár keze a csípőmre siklott, határozott, de gyengéd érintéssel húzott még közelebb magához.– Azt hiszem, ezt még vissza fogom adni – jegyezte meg halkan, a hangja mélyen és sokat sejtetően csengett.

Mielőtt válaszolhattam volna, a jég a kezemben megolvadt, a cseppek lassan lecsurogtak a kezemen, de egyikünk sem törődött vele. Oszkár az egyik ujjával végigsimított az államon, majd felfelé húzta a tekintetemet, hogy a szemébe nézzek. Az intenzitás, amit abban a pillanatban láttam, teljesen megbabonázott.

– Szóval szeretsz játszani – mondta halkan, egy kihívó mosollyal, miközben az ujjai finoman megérintették a hajamat, és lassan végigsimítottak a tarkómon. – De ne felejtsd el, hogy én is.

Az ajkai ismét az enyémekre találtak, a csók ezúttal mélyebb, lassabb és szenvedélyesebb volt. Mintha mindketten próbáltuk volna kiélvezni ezt a lopott pillanatot, amelyben csak mi ketten léteztünk. A szívem zakatolt, a testem minden idegszála életre kelt, miközben a karjaiban tartott.

– Úgy szeretkeznék veled– búgja a fülembe, miközben az ujjaival fel-le cirógat a gerincemen.

– Akkor ne fogd vissza magad – vágtam rá halkan, miközben egy kihívó mosoly kúszott az arcomra. Nem is tudom, honnan jött ez a bátor válasz, de a testem minden rezdülése azt sugallta, hogy tényleg így gondolom.

Oszkár szeme összeszűkült, a tekintete szinte átszúrta az enyémet. Láttam, hogy a szavai csak egy vékony kontroll rétegként tartják vissza, és most azon volt, hogy eldöntse, átlépje-e a határt. De a pillanat nem tartott sokáig, mert a következő másodpercben már határozottan felkapott, a pultról a karjaiba emelt, mintha semmi sem lenne természetesebb.

– Ne mondj olyat, amit nem gondolsz komolyan – szólalt meg rekedtes hangon, de a mosolya még szélesebb lett, ahogy végignézett rajtam.

– Szerinted nem gondoltam komolyan? – kérdeztem vissza, miközben az ujjaimmal a tarkóján simítottam végig, az érzés, hogy ennyire közel vagyunk, szinte kiszorította belőlem a levegőt.

– Akkor bizonyítsd – mondta halkan, miközben finoman letett a konyhapultra, és közelebb hajolt, úgy, hogy a homlokunk szinte összeért.

Nem hagytam magam megtorpanni. Az ajkaim az övéihez értek, de nem vártam, hogy ő kezdeményezzen. A kezei végigsimítottak az oldalamon, és egy pillanatra megálltak a csípőmnél, mintha az érintéseivel próbált volna még közelebb vonni magához.

– Barbi... – szólalt meg, de a hangja alig volt több egy suttogásnál. Nem hagytam, hogy befejezze.

– Ne beszélj – suttogtam vissza, a kezemet a szájára téve, majd az ujjaimmal végigsimítottam az arcélén. – Csak folytasd.

Majd hallom, hogy leveszi magáról az alsóját, és elkezd matatni a hálóingem alatt. Gyengéden lehúzza rólam a bugyimat, és azonnal belém hatol. A testem pedig azonnal megfeszült, és hangosan elélveztem. Oszkárnak viszont nagyon bejött a műsorom.

– Hmm… Bébi, nem hittem, hogy ennyire gyorsan el fogsz menni.– Ezután belecsókol a nyakamba.

– Hidd el, én sem – válaszolom zihálva, a mellkasom még mindig az övéhez simul. Ahogy elenged, pár lépést hátrál, és könnyed mozdulattal magára húzza az alsóját.

Felültem, és lassan szétnyitottam a lábaimat előtte, miközben a tekintete foglyul ejtett. Oszkár végigsimított a száján, mintha tudná mire készülök, majd egy lépést tett felém, hogy újra közel legyen.

– Úgy látom, nem volt elég – duruzsolta halkan, a hangja mély és rekedt volt a vágytól, mielőtt megcsókolt volna.

Én pedig alig vártam már, hogy kezelésbe vegyen. Oszkár a lábam közé hajolt, és végre elkezdte nyalni a puncimat. Lassú tempóval indult és folyamatosan gyorsultak a nyelvcsapásai. Erősen megmarkoltam a pult széleit, és hátravetett fejjel nyögdécseltem. Olyan keményre szopogatta a csiklómat, hogy elvesztettem az eszemet, ráadásként két ujját is belém nyomta. Én meg úgy kapkodtam a levegőt, azt hittem menten elájulok. Talán sosem éltem át ilyen hosszú, és erős orgazmust. Oszkár a mellemhez hajolt, és megcsókolta a mellbimbómat, miközben én vergődtem a pulton.

– Imádtam ezt a reggelit. Remélem, te is – mondja pajkos csillogással a szemében, miközben rám kacsint, majd egy gyors csókot nyom az ajkaimra.

Elfordul, hogy a konyhapulthoz lépjen, én pedig néhány pillanatig csak figyelem őt. A mozdulataiban van valami könnyedség, valami magabiztosság, ami újra és újra elvarázsol. Én pedig pihegve néztem utána, és vártam pár másodpercet, mire magamhoz tértem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leugrom a pultról, hangtalanul mögé lopakodom, és átkarolom a derekát. Az illata – borsmenta és valami megfoghatatlan, csak rá jellemző illat – körülölel.

– Hé, így nehéz lesz bármit is csinálnom – jegyzi meg nevetve, de közben a keze megpihen az enyémen.– Ki mondta, hogy azt akarom, hogy befejezd? – felelem mosolyogva, és egy gyengéd csókot nyomok a lapockájára. Abban, hogy mennyire szerettük egymást, soha nem volt egyetlen pillanatnyi kétségem sem.