Barbi 41. fejezet

Zoé családi háttere és egy meglepetés

Oszkár

Az iroda még mindig csatatérnek tűnt. A székek lábai eltörve, az asztalom karcos és repedt, a falon pedig mély vágások árulkodtak Kornél embereinek betöréséről.  Körülöttem munkások szorgoskodtak, a kalapácsok és fúrók monoton zaja betöltötte a helyiséget. De egy valami sértetlen maradt. A széf.

Ahogy ránéztem, megnyugodtam. Ott rejlik minden, ami fontos az életemben, és most már Barbi és Zoé életében is. Az örökbefogadási papírok gondosan elzárva pihentek odabent. Zoé neve mellett ez állt: egy gazdag család örököse. Amikor kiderült, hogy Zoé nem csupán egy árva kislány, hanem egy hatalmas örökség jogos tulajdonosa, alig tudtam elhinni. Egy birtok, egy ház, egy élet – mindez teljesen másképp alakulhatott volna, ha nem mi fogadjuk örökbe. Barbi még nem tud erről. Talán jobb is így. Az utóbbi hetekben teljesen kimerült – a hormonjai tombolnak, és minden apróság felzaklatja. Ha most elmondanám neki, hogy a lányunk egy egész birodalom örököse, képtelen lenne feldolgozni. Nem, ennek a titoknak még nincs itt az ideje. Zoé majd akkor tudja meg, ha elég idős lesz hozzá, amikor betölti a tizennyolcat. Addig is, ez a titok az én keresztfám marad.

– Uram! Ezt a díványt is lecseréljük? – szakította meg a gondolataimat az egyik munkás, aki egy erősen megviselt bőrfotelre mutatott.

Felnéztem, gyorsan végiggondoltam, majd bólintottam. Ez a hely egykor az irodám volt, a menedékem. Most szépen lassan visszanyeri a régi fényét. A zsebemből előhúztam a telefonomat. Barbi épp elvitte Zoét a terápiára, amit együtt terveztem intézni velük, de most már biztosan nem érek oda időben. Gyors üzenetet írtam neki:

"Drágám! Ne haragudj, nem tudok időben odaérni. Később találkozunk otthon. Ha bármi van, hívj."

Miközben elküldtem az üzenetet, végigtekintettem az irodán. Az ablakokon most éppen új üveg került, a sötét függönyök le voltak húzva, és bár még sok volt a munka, kezdett alakulni. A falakon lógó régi képeket vissza fogom tenni, talán még pár új darabot is szerzek. Ez az iroda a hatalmamat és a bátorságomat  szimbolizálta. Ez az a hely, ahol minden döntés születik. A családom jövője is itt kezdődött el. Felálltam, és odaléptem a széfhez. Egy pillanatig csak néztem. Ez nem csak a pénz vagy a papírok miatt volt fontos. Ez egy olyan jövőt rejtett, amit gondosan meg kell őriznem. Zoé és Barbi jövőjét. A kulcsot zsebre vágtam, és lassan becsuktam a széf ajtaját. Az irodában folytatódott a munka, de én egy pillanatra elcsendesedtem, mielőtt újra nekifogtam volna a nap hátralévő részének.

A kormányt szorongatva hajtottam a virágbolt felé, az utakon hömpölygő autók zaját alig érzékeltem. A gondolataim egyetlen dolog körül forogtak: ma van Barbi születésnapja. Az az apró részlet, amit csak nemrég sikerült kinyomoznom. A csajom sosem beszélt róla, és valahogy eddig elsiklottam felette. A gyomrom összeszorult, amikor belegondoltam, milyen érzés lehetett neki, hogy ezt senki nem tartotta fontosnak. Én azonban nem követhettem el ezt a hibát.

– Még jó, hogy időben észrevettem – sóhajtottam fel, miközben leparkoltam a virágbolt előtt.

Ahogy beléptem, a helyiség azonnal megtelt a friss virágok illatával. A polcokon sorakozó színes csokrok között Panni, a virágárus éppen egy ügyféllel beszélgetett. Amikor meglátott, az arca felragyogott, majd egy nagy mozdulattal a pultra helyezte azt a csokrot, amit rendeltem. A vörös rózsák olyan tökéletesek voltak, mintha nem is valódiak lennének.

– Jó napot, Oszkár! Íme, a gyönyörű csokor! – köszönt vidáman, miközben elégedett mosollyal figyelte, ahogy közelebb lépek.

Megálltam előtte, és a csokorhoz hajoltam, hogy alaposan megnézzem. Az illata mély és édes volt, akár egy emlék, amely soha nem halványul el. Barbi arca villant fel előttem, ahogy elképzeltem, miközben a csokrot tartja. Talán kissé meghatódtam a gondolatra, de gyorsan visszanyertem a tartásomat.

– Gyönyörű lett, Panni! Csodás munkát végeztél – dicsértem meg őszinte elismeréssel.

– Köszönöm, mindig öröm, ha önnek dolgozhatok – felelte kedvesen.

Kinyitottam a kabátom zsebét, és elővettem egy apró, fekete bársonydobozt. Kicsit megálltam, mielőtt a csokor közepére rejtettem volna, ügyelve arra, hogy éppen csak kikandikáljon a virágok közül. Amint elhelyeztem, Panni szinte azonnal észrevette.

– Lánykérés? – kérdezte lágy, mégis játékos hangon. Az arckifejezése egyszerre volt meghatott és kíváncsi. – Ez igazán gyönyörű lesz.

– Igen – válaszoltam, miközben halvány mosoly ült az arcomon. – Azt hiszem, itt van az ideje.

Azok a szavak kimondva végérvényessé tették az elhatározásomat. Egy pillanatra átfutott rajtam, vajon ez az élet, amit Barbi akar? Vajon túl gyorsan haladunk? De aztán eszembe jutottak az elmúlt hónapok. A nevetése, a kitartása, és az a makacsság, amivel még a legnehezebb pillanatokban is helytállt. Igen, biztos voltam benne, hogy ő az a nő, akivel le akarom élni az életemet. Miután kifizettem a csokrot, Panni még utánam intett, és én elindultam a bolt másik részébe, ahol a plüssöket tartották. Zoénak kerestem valami különlegeset. Egy kedves, puha mackóra esett a választásom, amit azonnal el is tettem a bevásárlókosaramba. Tudtam, hogy a kislány boldogan öleli majd magához, és talán ez a mackó emlékezteti majd arra, hogy ő mindig különleges a számunkra.

Az autóhoz visszatérve egy pillanatra megálltam, és végignéztem a virágokon, a doboz rejtett fényén, és a plüssmackón. Talán túlzásnak tűnhetett ez az egész, de nem érdekelt. Barbi és Zoé megérdemelték, hogy érezzék, mennyire fontosak nekem. Beültem a kocsiba, és azonnal beindítottam a motort. Az ujjammal a navigációs rendszer érintőképernyőjére koppintottam, és gyorsan beírtam a címet: Szépművészeti Múzeum. A hely nem csak egy kiállításokkal teli épület volt; számomra mindig is valami különlegeset jelentett. Tudtam, hogy Barbi néha szeretett oda járni, és ez örökre bevésődött az emlékeim közé. Most, hogy minden készen állt, úgy éreztem, hogy ez a megfelelő hely arra, hogy még különlegesebbé tegyem a napját.

A telefonomat gyorsan előhúztam, és egy rövid üzenetet pötyögtem neki, miközben a lámpánál várakoztam:

"Barbi, találkozzunk a Szépművészeti Múzeumban! Szeretnék neked mutatni valamit. Siess, de csak óvatosan vezess! Csók: Oszkár”

Elküldtem az üzenetet, majd visszahelyeztem a telefont a tartójába. Egy pillanatra végignéztem magamon a visszapillantó tükörben, mintha csak biztosítani akarnám, hogy minden tökéletes legyen. A zakó hajtókája egyenesen állt, és a csokornyakkendőt is elrendeztem reggel. Talán túlzásnak tűnt, hogy így öltöztem fel egy találkozóra, de ma Barbi születésnapja volt, és semmit sem akartam a véletlenre bízni. Az autó gördülékenyen siklott az úton. A város esti fényei arany és ezüst csillámként szóródtak szét az ablakokon, miközben végigszáguldottam a belvároson. Az útvonalat kívülről ismertem, hiszen nem először jártam a múzeumban,de most valami más volt. Ez az este nem csak egy egyszerű találkozó volt. A csokorban rejtett apró bársonydoboz súlya szinte érezhetően húzta a zsebemet.

Miközben közeledtem a múzeum épületéhez, a gondolataim visszatértek Barbira. Vajon mit gondol, amikor meglátja majd a helyszínt? Felismeri, hogy nem véletlenül választottam ezt a helyet? Ez az este róla szól, és arról, hogy megmutassam neki, mennyire fontos nekem. Végre találok egy parkolóhelyet, és megállok.  A csokrot és a plüssmackót az ülésről a kezembe vettem, majd egy mély sóhajjal kiszálltam az autóból. Nagyon izgulok, talán jobban, mint Dorina születésénél.

Egy utolsó pillantást vetettem a telefonomra. Barbi még nem válaszolt, de tudtam, hogy hamarosan itt lesz. Az üzenetet újra elolvastam, és elmosolyodtam.

– Ez az este emlékezetes lesz – motyogtam magamnak, miközben megindultam a galéria bejárata felé. Az érzés, hogy mindent megteszek érte és Zoéért, újra megerősített. Ez volt az a család, amit mindig is akartam. 

Barbi

A taxi motorjának halk zúgása keveredett Zoé izgatott csivitelésével, miközben a kislányt az ölemből az ülésre tettem. Alig várta, hogy felfedezze a várost, az apró kezecskéivel máris az ablak felé nyúlt, és az üveghez tapadt.

– Búúú búúú – utánozta az autók hangját, majd egy játékos "brrr"-t eresztett meg, ahogy az egyik mellettünk elhaladó busz hangját próbálta leutánozni.

Elnevettem magam, bár éreztem, hogy az izgalom lassan átjárja minden porcikámat. Próbáltam lazának tűnni, de a gondolataim csak Oszkár körül forogtak. Miért kellett a Szépművészeti Múzeumhoz mennem? Mit tervezett? Az üzenete rövid és rejtélyes volt, de ismerve őt, tudtam, hogy mindig van valami különleges a tarsolyában.

– Hova megyünk, anya? – kérdezte Zoé, miközben egy pillanatra rám nézett, a szeme tele volt kíváncsisággal.

– Egy nagyon szép helyre – mondtam neki mosolyogva, és végigsimítottam a haján. – És apa is ott lesz.

Zoé tapsolni kezdett, mintha már előre tudta volna, hogy valami izgalmas dolog történik. A taxisofőr a visszapillantó tükörben rám sandított, és halvány mosollyal fordult vissza az útra. Valószínűleg megszokta már az ilyen jeleneteket, de nekem ez a pillanat különleges volt. Ahogy a város esti fényei elsuhantak mellettünk, megpróbáltam összeszedni magam. A múzeum gondolata azonban furcsán hatott rám. Talán egy új kiállítást akart megmutatni? Vagy valami üzleti dolog miatt kellett ott találkoznunk? A kérdések egymás után tolakodtak a fejemben, de egyikre sem tudtam biztos választ adni.

A telefonomra pillantottam, de semmi új üzenet nem érkezett. Oszkár biztosan már ott van, és ahogy ismertem, türelmetlenül vár ránk. A gondolat, hogy valami különlegeset tervez, egyszerre tett izgatottá és feszültté. Mindig képes volt meglepni, és valahányszor ezt megtette, egy kicsit közelebb húzott magához.

– Nézd, anya! – kiáltott fel Zoé izgatottan, amikor elhaladtunk a kivilágított Hősök tere mellett. Apró ujjaival a szobrok felé mutatott, szemei ámulattal tapadtak a hatalmas oszlopra.

– Gyönyörű, igaz? – mondtam, és egy pillanatra én is elmerültem a látványban. A tér fényei és az emberek nyüzsgése még mindig elvarázsoltak, noha már számtalanszor láttam.

A taxi lassítani kezdett, ahogy közeledtünk a Szépművészeti Múzeumhoz. Zoé továbbra is az ablakra tapadt, de amikor meglátta a hatalmas lépcsősort és az impozáns épületet, izgatottan fordult felém.

– Oda megyünk? – kérdezte, szemei csillogtak az izgalomtól.

– Igen, oda – bólintottam mosolyogva. Zoé egyre többet beszél mostanában, és erre nagyon büszkék voltunk Oszkárral. A terápián a terapeuta ámulva hallgatta, ahogy Zoé mesélt a pónilováról és legújabb rajzairól.

Miután a taxi megállt, kifizettem a sofőrt, és Zoéval együtt kiszálltam. A kislány apró keze a kezembe simult, és együtt indultunk el a lépcsők felé. Az izgalom újra átfutott rajtam. Mit tervezel, Oszkár? – gondoltam magamban, miközben a múzeum hatalmas bejárati ajtajára pillantottam. Akármi is vár ránk odabent, tudtam, hogy nem mindennapi este elé nézünk.

Amikor beléptem a múzeum tágas és gyönyörűen megvilágított csarnokába, azonnal megcsapott a csend és a hely varázsa. A lépteim halkan visszhangoztak a márvány padlón, miközben a tekintetem azonnal őt keresték. Zoé izgatottan kapaszkodott a kezembe, de éreztem, hogy már ő is alig bír magával. És akkor megláttam. Oszkár ott állt egy festmény előtt, mozdulatlanul, mintha maga is a műalkotás része lett volna. A terem mennyezeti lámpái gyönyörűen világították meg őt, a fénysugarak élesen körvonalazták a magas, erős alakját. A keze zsebre dugva, a tekintete szinte hipnotikus, mintha csak rám várt volna.

Azonnal elakadt a lélegzetem a látványtól. Valami annyira lenyűgözött benne ebben a pillanatban, hogy képtelen voltam elszakítani róla a szememet. Oszkár úgy állt ott, mint egy szobor, és azt hiszem még jobban beleszerettem.

Zoé kis keze kicsúszott az enyémből, és boldogan szaladt Oszkár felé.

– Apa! – kiáltotta izgatottan, miközben az apró cipője halkan koppant a padlón.

Oszkár azonnal leguggolt, hogy magához ölelje a kislányunkat. Ahogy Zoé a nyakába fúrta az arcát, a szívem összeszorult a látványtól. Az a gyengédség, ahogy Oszkár átkarolta őt, mindig is megolvasztotta a szívemet. A jelenet szinte túl szép volt ahhoz, hogy valóságos legyen.

Lassan közelebb léptem hozzájuk, és amikor odaértem, Oszkár még mindig leguggolva tartotta Zoét, és éppen valami halk szót suttogott neki, amit nem értettem. Megsimogattam a fejét, az ujjaim végigfutottak a sötét haján, majd lehajoltam, hogy egy gyengéd csókot nyomjak a hajára.

– Szia – suttogtam, és éreztem, ahogy az érintésemre egy pillanatra elmosolyodik.

De Oszkár nem mozdult. Mintha csak megállt volna az idő. Zoét lassan elengedte, aki most már mellettünk állt, figyelve minket azokkal a nagy, kíváncsi szemeivel. Aztán Oszkár lassan letérdelt.

A szívem egy pillanatra kihagyott. A világ kifordult alólam, ahogy az agyam próbálta felfogni, mi történik. Ott térdelt előttem, szemei az enyémbe kapaszkodtak, és minden mozdulatából áradt az a megkérdőjelezhetetlen bizonyosság, hogy most valami rendkívüli készül történni.

– Oszkár? – kérdeztem halkan, a hangom pedig megremegett az izgalomtól.

Nem szólt azonnal, csak lassan előhúzott valamit a zsebéből. Egy apró bársonydobozt, amelyet meglátva az egész világom felgyorsult, majd hirtelen megállt. Tudtam, hogy ez a pillanat örökre megváltoztatja az életünket. Ahogy kinyitotta a dobozt, a benne lapuló gyűrű csillogása szinte visszaverte a múzeum fényeit, mintha maga a sors ragyogott volna a kezében. A szemem sarkából láttam, hogy Zoé izgatottan tapsol, de én képtelen voltam másra figyelni. Csak bámultam Oszkárt – a férfit, aki mindig is szerettem, én biztos voltam benne, hogy ő az igazi.

– Barbi – mondta halkan, és éreztem, ahogy minden figyelme rám irányul. – Az életem talán nem kezdődött könnyen, és az út, amit eddig együtt jártunk, sem volt mindig sima. De soha nem éreztem magam annyira teljesnek, mint azóta, hogy te és Zoé az életem részei vagytok.

Egy rövid pillanatra elmosolyodott, mintha eszébe jutott volna valami különleges emlék.

– Az a nap, amikor örökbefogadtuk Zoét, megváltoztatott. Nem csak egy kislányt kaptam – kezdte újra, és a hangjában ott volt minden érzelem, amit egy apa érezhetett –, hanem egy családot. Egy életet. Mindig is tudtam, hogy ő különleges, de te tetted lehetővé, hogy ez a különlegesség kiteljesedjen. Veled váltunk igazán családdá.

Ekkor egy pillanatra Zoé felé nézett, aki izgatottan tapsikolt mellettünk, majd újra rám emelte a tekintetét.

– És most, amikor arra gondolok, hogy hamarosan újabb taggal bővül a családunk... – mondta, és éreztem, hogy a hangja egy pillanatra elcsuklik az érzelmektől –, hogy a közös gyermekünkkel várandós vagy, úgy érzem, a fellegekben járok. Nem volt kérdés, Barbi. Nem lehetett kérdés.

A kezében tartott kis bársonydobozt még mindig nyitva tartotta, és ahogy felém nyújtotta, a gyűrű gyönyörűen csillogott a lámpák fényében.

– Minden reggel, amikor rád nézek, újra és újra tudom, hogy te vagy az, akivel le akarom élni az életemet. Te vagy az a nő, akit minden nap választanék, újra és újra. És most, ezen az estén, itt állok előtted, és arra kérlek...

Egy pillanatra megállt, és mély lélegzetet vett, mintha ezzel a mozdulattal is megerősítené magát.

– Barbara drágám, hozzám jössz feleségül?

A szívem a torkomban dobogott. Minden szava olyan erőteljesen és őszintén csengett, hogy egyszerre éreztem magam meglepettnek és végtelenül boldognak. A szemei csak engem néztek, tele reménnyel, szeretettel és elhatározással. Ez a férfi, akit szerettem, most itt térdelt előttem, és egy új életet ajánlott fel – egy életet, amelyet már megkezdtünk együtt, de most még szorosabbá akart tenni.

– Igen, Oszkár! Igen! – kiáltottam, és a következő pillanatban már a nyakába ugrottam, mintha képtelen lettem volna visszatartani magam. Éreztem, ahogy az erős karjai szorosan körém fonódnak, és hirtelen minden kétség, minden aggodalom eltűnt. 

Abban a pillanatban azonnal megcsókoltuk egymást. A csókja forró volt és mély, tele szenvedéllyel és megkönnyebbüléssel. Zoé boldog kacaja és tapsolása térített vissza a valóságba. Az apró kezeivel lelkesen csapkodta a levegőt, miközben mosolyogva ugrált körülöttünk. Ahogy rápillantottam, a szívem megtelt hálával. Ez volt az én családom. Az a család, amiről sosem hittem volna, hogy valaha is az enyém lehet. Oszkár lassan eltávolodott tőlem, de az arca sugárzott a boldogságtól. A szemei ragyogtak, ahogy rám nézett, és láttam, hogy számára ez a pillanat legalább annyira különleges, mint nekem. A kezemet finoman az övébe vette, és csak ekkor vettem észre, hogy a gyűrű még mindig ott csillog a bársonydobozban. Oszkár remegő kézzel emelte ki, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban felébredünk, és az egész csak álom lesz.

– Ez most már hivatalos – mondta halkan, miközben lassan, gyengéden húzta fel a gyűrűt az ujjamra.

Miután a gyűrű az ujjamra került, éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Ez nem csak egy egyszerű ékszer volt. Ez volt a mi történetünk, a közös múltunk, jelenünk és jövőnk jelképe. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, miközben újra megöleltem őt, a kezemmel a hátán simítva végig.

– Szeretlek – suttogtam a fülébe, és éreztem, ahogy a karjai újra szorosabban ölelnek.

Zoé vidáman felsikoltott mellettünk: – Apa és anya boldogok! – Ez a kislány mindig pontosan tudta, hogyan tegyen mindent még tökéletesebbé.

– Igen! Anya és Apa összeházasodnak – mondta Oszkár, miközben végre elengedett, de a szemeiből áradó boldogság mintha még mindig körülölelt volna minket. 

Felnevettem, majd felkaptam Zoét, aki izgatottan ficánkolt a karjaimban. Gyorsan adtam egy puszit az arcára, amitől még szélesebben elmosolyodott. A kislány keze azonnal az ujjam után nyúlt, és gyermeki kíváncsisággal kezdte vizsgálni a gyűrűt.

– Látod? Milyen szép? – kérdeztem gyengéden, miközben közelebb tartottam neki, hogy jól megnézhesse. – Apa ezért hívott ide minket – mondtam, és az arcomon végigszaladt egy boldog mosoly.

Zoé szeme csillogott, ahogy közel hajolt, mintha valami varázslatos dolgot fedezne fel.

– Nagyon szép! – mondta lelkesen, és az ujjaival megfogta a kezemet.

A pillantásom visszatért Oszkárra, aki továbbra is mellettem állt, a szemei még mindig rám szegeződtek. Ahogy ránéztem, melegség árasztott el, olyan intenzív és mindent betöltő érzés, hogy szinte megszólalni sem tudtam. Tudtam, hogy a szerelmem iránta mindig is erős volt, de most, ebben a pillanatban valahogy még mélyebbre hatolt. Ez a férfi nemcsak az életem része volt, hanem a támaszom, a bizalmam, és a mindenem. 

– Annyira szeretlek – mondtam végül, alig hallhatóan, de tudtam, hogy hallja.

Oszkár elmosolyodott, a tekintetében ott bujkált minden érzelem, amit én is éreztem. Egyetlen szót sem szólt, csak odalépett hozzánk, és az egyik kezét gyengéden Zoé hátára tette, a másikat pedig a derekamra. 

– Én is szeretlek életem– majd közelebb hajolt, és mielőtt megcsókolt volna hozzáfűzte:– És azt akarom, hogy tudd, te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Bár tudom, hogy elmondtam neked párszor.

A szavai egyszerre nevettettek meg és hatottak meg mélyen. Mintha minden alkalommal, amikor ezt mondja, újabb és újabb rétegeit érintené meg a lelkemnek. 

–Hidd el sose fogom megunni a bókjaidat–válaszoltam, miközben éreztem, hogy a szívem túlcsordul az érzelmektől.

Oszkár megint közelebb hajolt, és gyengéden megcsókolt. A nyelvünk játszadozott egymással, egy halk nyögés tört fel belőlem, és éreztem, ahogy a testem megborzong a közelségétől. Minden érintése, minden csókja megerősítette bennem, hogy ez az ember nemcsak a társam, hanem a másik felem is.

 Egy pillanatra megérintette az arcomat, az ujjai végigsiklottak a bőrömön, és a hangja alig volt több egy suttogásnál:

– Bármeddig el tudnék veszni benned, Barbi.

Elmosolyodtam, még mindig kissé szédülten a csókjától, és éreztem, ahogy az arcom lángol. A szívem szinte fájdalmasan gyorsan vert, de ez a pillanat volt az, amiben teljesnek éreztem magam. Az a férfi, aki most előttem állt, nemcsak a társam volt, hanem a biztonságom, az otthonom, a jövőm. Ez a pillanat olyan tökéletes volt, hogy szinte féltem attól, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ennél többre nem is vágytam. Megvolt minden, amiről valaha is álmodtam. Egy kislány, akinek az élete boldogsággal és reménnyel van tele. Egy férfi, aki minden nap emlékeztetett arra, hogy érdemes szeretni és szeretve lenni. És most, egy új gyermek is úton volt, egy új fejezet, ami csak még szorosabbra fűzte a kötelékünket.

– Olyan sok mindent érzek irántad, hogy néha szavakba sem tudom önteni – vallotta be, a szemei csillogtak a fényben.

– Nem is kell, Oszkár. Érzem minden érintésedben, minden pillantásodban – válaszoltam, és közelebb hajoltam hozzá.

Az autó csendjét csak Zoé halk szuszogása törte meg, ahogy az esti izgalmak után mély álomba szenderült a hátsó ülésen. A kivilágított utcákat nézem, és boldogan Oszkárra pillantok.

– Ez egy tökéletes este volt – mondtam halkan, hogy ne zavarjam Zoé álmát.

Oszkár röviden rám nézett, és a mosolya kiszélesedett. – És még csak most kezdődik.

Amint hazaértünk, Oszkár óvatosan kivette Zoét az autóból, miközben én kinyitottam az ajtót. A kislány alig érezte meg, hogy áthelyezték, csak egy pillanatra motyogott valamit álmában, és szorosan hozzábújt az apjához. Az arca olyan békés volt, hogy elérzékenyültem a látványától. Felmentünk az emeletre, és míg Oszkár óvatosan lefektette Zoét az ágyába, én betakartam, majd egy puszit nyomtam a homlokára.

– Jó éjt, kicsim – suttogtam.

Oszkár ugyanezt tette, és ahogy halkan becsuktuk az ajtót, a kezét a derekamra helyezte, miközben lesétáltunk a lépcsőn. Ahogy leértünk a nappaliba, az otthonunk kellemes melege körülölelt minket. A kanapé szinte hívogatónak tűnt, és amikor Oszkár intett, hogy üljek le, nem haboztam. Ledőltem a puha párnák közé, és éreztem, ahogy a fáradtság végre utat tör magának az egész napos izgalmak után.

A férfi nem szólt semmit, csak mellém telepedett, a karját pedig lazán a vállam köré fonta, magához húzva engem. Az arcomat a mellkasához fúrtam, és hallgattam a szívverését, ami lassú és megnyugtató ritmusban vert.

– Tudod, azt hiszem, ez volt életem egyik legboldogabb napja – mondtam halkan, a hangom kicsit még mindig tele volt érzelmekkel.

Oszkár egy puszit nyomott a fejemre, és gyengéden megsimogatta a hátamat. – Én is így érzem. És annyira örülök, hogy ezt veled élhettem át.