Barbi 42. fejezet

Találkozás egy régi ismerőssel

A pláza zsibongó forgatagában sétáltam, miközben Zoé apró keze szorosan simult az enyémbe. A kislány szemei csillogtak az ünnepi díszek és színes kirakatok látványától, akár egy kis tündér, aki egy varázslatos mesébe csöppent. Úgy tűnt, minden egyes pillanatban újabb csodát fedezett fel magának. Az emberek mosolyogva pillantottak ránk, és időnként egy-egy kedves megjegyzést is elejtettek Zoé szépségéről, mintha csak azt feltételeznék, hogy ő az én kislányom.

Egy játékbolt előtt álltunk meg, Zoé pedig izgatottan bökdösni kezdte a kirakat üvegét, ahol plüssállatok, babák és építőkockák sorakoztak. Nem tudtam ellenállni a lelkesedésének, így bementünk. Ahogy beléptünk, Zoé kiszabadította a kezét az enyémből, és azonnal odarohant egy hatalmas plüssmackóhoz, amit két kézzel próbált megölelni.

– Nézd, anya! – kiáltotta, miközben a medvét szorongatta. – Őt akarom hazavinni!

Az eladók mosolyogva figyelték a jelenetet, egyikük, egy fiatal, copfos lány, odajött hozzánk.

– Ő tényleg a legaranyosabb kislány, akit valaha láttam – mondta, majd Zoéra nézett. – Az anyukád biztosan mindig megengedi, hogy válassz valamit, igaz?

Zavaromban csak elmosolyodtam, és nem javítottam ki. Zoé felém fordult a plüssel, és kérlelő szemekkel nézett rám, mintha meg akarna bűvölni, hogy vegyem meg a játékot.

– Rendben, válassz még egy apróságot – mondtam végül, és magamban elhatároztam, hogy engedek ennek az édes illúziónak. Miért is ne? Hiszen úgy tűnt, őszintén boldoggá teszi. Egyébként meg, már saját lányomként tekintettem rá.

Kisétáltunk a boltból, és felajánlottam Zoénak, hogy menjünk el fagyizni egyet. A fagyizóhoz közeledve  azonban valami – vagy inkább valaki – hirtelen megállásra késztetett. A szívem majdnem megállt egy pillanatra, amikor megláttam őt.

Matyi. A bátyám.

Alig hittem a szememnek. Ott állt, szinte alig változott, és mégis annyira más volt, mint ahogy emlékeztem rá. A haja valamivel hosszabb lett, az arca keményebb, a szemében pedig valami megmagyarázhatatlan szomorúság bujkált. Egy pillanatra azt hittem, képzelődöm, de amikor a tekintete az enyémbe akadt, az arcán megjelent az a jellegzetes vigyor, amit gyerekkorunkból jól ismertem.

– Barbi? – kérdezte meglepetten, de a hangjában ott bujkált az öröm.

– Matyi? Te vagy az? – kérdeztem, szinte hitetlenkedve, miközben Zoé kíváncsian pillantott fel rám.

Egy pillanatra elfeledkeztem mindenről, és szinte automatikusan odasiettem hozzá. Matyi kitárta a karját, és olyan erősen ölelt meg, hogy szinte nem kaptam levegőt.

– Nem hiszem el, hogy itt vagy – mondtam, és éreztem, hogy a szemem sarkában könnyek gyülekeznek. – Az esküvőd óta nem láttalak!

Matyi elengedett, és egy kicsit hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vegyen. – Te sem változtál sokat, húgi. Bár… – A pillantása gyorsan végigsiklott rajtam, majd elmosolyodott. – Úgy tűnik, az életedben történt néhány fordulat.

Zoéra pillantott, aki most már kíváncsian bámulta őt. Matyi letérdelt hozzá, és nyújtotta a kezét. 

– Szia! Matyi vagyok, anyukád bátyja – mutatkozott be meleg hangon, és a kezét nyújtotta felé.

Zoé rám nézett, a tekintetében bizonytalanság villant. Gyorsan bólintottam, jelezve, hogy rendben van. A kislány egy pillanatra hezitált, majd közelebb lépett, és átölelte Matyi nyakát.

– Szia! – mondta, a hangja tiszta és bájos volt, és ez az egyszerű kis szó annyira meghatott, hogy éreztem, a szívem majd’ megszakad a boldogságtól.

Ez a kislány napról napra meglepett. Korábban sosem volt ilyen közvetlen idegenekkel, de most itt állt, és azonnal elfogadta Matyit, mintha mindig is ismerték volna egymást. Matyi elengedte Zoét, és újra rám nézett, ezúttal egy kicsit zavartan.

– Gondolom, ez a kislány a barátodé – mondta végül óvatosan.

Megráztam a fejem, és mosolyogva néztem le a kislányomra, aki közben már újra a kezemet fogta.

– Nem, ő az enyém is. Örökbe fogadtuk. Zoénak hívják – közöltem büszkén, és a boldogságom szinte túlcsordult a szavaimban.

Matyi egy pillanatra megdermedt, mintha megemésztené a hallottakat, majd megint elmosolyodott. Láttam rajta, hogy a hír váratlanul érte, de nem tudta elrejteni a meglepettség és talán a csodálat keverékét.

– Beülhetünk egy kicsit, ha ráérsz – mondta esetlenül, az egyik kávézó felé biccentve.

– Persze, ráérek – válaszoltam mosolyogva, és éreztem, hogy a szívemben újra fellángol a testvéri kötelék, amely az évek távolsága ellenére sem szakadt meg teljesen.

Követtem őt a kávézóba, és ahogy leültünk, Zoé azonnal az ölembe kucorodott. Matyi zavartan, de barátságosan pillantott rá, majd újra rám. Volt valami nosztalgikus abban a pillanatban, mintha visszautaztunk volna az időben, egyenesen a gyerekkorunkba, amikor még minden rendben volt köztünk.

– Szóval... mesélj, hogy lettél anyuka? – kérdezte végül, a hangjában őszinte kíváncsisággal.

Ahogy belekezdtem a történetbe, Zoé az ölemben mocorgott, és előhúzta a kis póniját a táskájából. Egyik kezemmel a hátát simogattam, miközben elmeséltem, hogyan találtunk rá Oszkárral, és milyen nehéz, de csodálatos volt az örökbefogadási folyamat. Matyi figyelmesen hallgatott, időnként bólintott, vagy egy rövid kérdést tett fel, hogy még jobban megértse, min mentünk keresztül.

Zoé közben egyre hangosabban játszott, a pónival az asztalon ugratva „nyerítéseket” hallatott. Matyi egy pillanatra elvigyorodott, majd elvette tőle a játékot, és az asztalon újra megmutatta, hogyan kell „ugratni”. Zoé kacagva tapsolt, és szinte azonnal követelte vissza a pónit, hogy újra próbálkozhasson.

Az arcomra mosoly ült ki. – Úgy tűnik, jó hatással vagy rá – jegyeztem meg.

Matyi vállat vont, de láttam rajta, hogy jól esik neki a megjegyzés. Zoé közben nevetve bújt hozzám, és figyelte a bátyám műsorát.

– Mesélj, veled mi a helyzet? – kérdeztem, amikor egy pillanatra elcsendesedtünk.

Matyi visszaadta Zoénak a játékát, és hátradőlt a székében. Egy hosszú sóhaj szakadt ki belőle, mintha a kérdésem egy régóta magában tartott teherre emlékeztette volna.

– Elváltam – mondta végül, a hangja halk és rezignált volt. – Elég szar évem volt. Vali és én rájöttünk, hogy nem illünk össze. Ez az igazság.

Egy pillanatig nem tudtam, mit mondjak. Valami megszorult bennem. Emlékeztem, milyen boldogok voltak az esküvőjük napján, és hogy minden olyan tökéletesnek tűnt akkor. Láttam magam előtt a mosolygó Matyit, ahogy a menyasszonyával táncol, a boldogságuk szinte tapintható volt.

– Sajnálom – mondtam végül őszintén. – Nem tudtam.

– Nem hirdettem túl – vont vállat keserűen. – A gyerekek az anyjukkal maradtak. Ez is így volt a legjobb. Valahogy mindig ő volt a stabil pont az életükben. Én csak… próbálok alkalmazkodni, tudod?

A szemei egy pillanatra elkalandoztak, és láttam rajta, hogy visszatart valamit. Nem akart minden fájdalmát rám zúdítani, de a szavai mögött ott lapult a csalódottság és a magány.

– Nehéz lehetett – mondtam halkan, miközben a kezemet óvatosan az övére tettem.

Matyi rám nézett, és halvány mosoly jelent meg az arcán. – Az volt. De talán így kellett lennie. Most szingli vagyok, és próbálom kitalálni, hogyan tovább.

Zoé újra felnevetett, ahogy a pónija leugrott az asztalról, és a lábamhoz esett. Felvettem a játékot, és visszaadtam neki, miközben Matyira pillantottam.

– Tudod, hogy számíthatsz rám, igaz? Akármi is jön – mondtam.

– Tudom, Barbi – mondta lágyan, majd egy pillanatra elhallgatott, mintha visszafogná az érzelmeit. – És örülök, hogy te boldog vagy. Ez a gyűrű a kezeden… – A szeme megállt a jegygyűrűn, és hirtelen megenyhült az arca. – Megkérték a kezedet?

Bólintottam, és éreztem, hogy az arcom elpirul. – Igen. Oszkár megkérte a kezem.

Matyi arcán felragyogott a mosoly. Felállt, és odalépett hozzám, hogy szorosan megöleljen. Az ölelése erős és meleg volt, mintha ezzel akarna biztosítani arról, hogy örül a boldogságomnak.

– Ez csodálatos, Barbi! Megérdemled – mondta őszintén, és amikor hátrébb lépett, a tekintetében ott csillogott a valódi öröm és büszkeség.

– Köszönöm – mondtam boldogan, majd egy pillanatra elhallgattam, miközben éreztem, hogy a következő hír, amit megosztok vele, mindent még különlegesebbé tesz. – És még van valami.

Matyi kíváncsian nézett rám, a szemöldöke kicsit megemelkedett.

– Képzeld, kisbabát várok – mondtam végül, és ahogy kimondtam, a boldogság szinte kiült az arcomra. – Zoénak lesz egy kis testvére.

Egy pillanatra láttam, ahogy Matyi szeme tágra nyílik a meglepetéstől, majd az arca újra felragyogott.

– Húgi, ez fantasztikus! – kiáltotta, miközben újra megölelt, ezúttal még szorosabban, mint az előbb. – Komolyan, ennél jobb hírt el sem tudtam volna képzelni.

Nevetve bújtam a vállához, miközben éreztem, hogy az öröme teljesen átragad rám. Ez a pillanat valahogy visszahozta a régi, gondtalan időket, amikor még minden olyan egyszerűnek tűnt.

– Nagyon boldogok vagyunk – mondtam, ahogy újra helyet foglaltunk. Zoé közben vidáman játszott a pónijával, látszólag mit sem sejtve arról, hogy az életünk milyen különleges változások előtt áll.

Matyi arcán azonban egy pillanatra elkomorult a mosoly, ahogy rám nézett. Láttam, hogy valami mélyebbet akar mondani, és a szavai hamar megerősítették ezt az érzést.

– Tudod, Barbi, mindig is azt akartam, hogy boldog legyél – mondta, a hangja most már komolyabb volt. – Látni téged így… mindent megér.

Elmosolyodtam, de a szavai mögött ott bujkált valami, ami kicsit megdobogtatta a szívem.

– Tudod, ami anyánkkal történt... – folytatta lassan, és egy pillanatra elnézett a kávézó üvegablakán túlra. – Arról mi nem tehetünk. Azok a saját démonjai voltak. Apánk teljesen tönkretette őt.

Az emlékek azonnal feltörtek bennem, de próbáltam nem kimutatni a régi fájdalmat. Az anyánk… Az ő fájdalma, az ő küzdelmei apánkkal szemben… mindig is sötét árnyékot vetettek a gyerekkorunkra. És apánk? Az ő ridegsége, követelőző természete? Azok a dolgok, amiket anyánkra rákényszerített? A légkör, amit teremtett? Mindent megmagyarázott.

– Én is ezt gondolom – válaszoltam halkan, és egy pillanatra éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – De néha nehéz nem hibáztatni magamat. Bárcsak tehettem volna érte valamit…

Matyi azonnal felém fordult, és a kezemet az övébe fogta.

– Barbi, ne vedd magadra. Egy gyerek nem menthet meg egy szülőt, aki elveszett a saját fájdalmában. Mi csak gyerekek voltunk. És túléltük. Csak ez számít.

Egy hosszú, mély levegőt vettem, és megpróbáltam elnyomni a fájó emlékeket, hogy a jelenre koncentráljak. Matyi szavai még mindig visszhangzottak bennem, de ahogy Zoé elkezdett brummogni, utánozva a kedvenc plüssmackóját, a légkör azonnal könnyedebbé vált. Matyi hirtelen elnevette magát, a nevetése könnyed és őszinte volt, ahogy Zoé játékát figyelte.

– Ez a kislány egy igazi kis bohóc – mondta mosolyogva, és az arcán végre megláttam azt az oldott boldogságot, amit olyan régóta nem láttam rajta.

Zoé nevetve bökött a pónijával Matyi karjára, majd hangosan kijelentette: – Te is brummogj, Matyi bácsi!

Matyi játékosan megemelte a kezeit, és mackósan elmélyített hangon brummogni kezdett, amitől Zoé kacagva tapsolni kezdett. Ez a jelenet annyira szürreális és ugyanakkor megható volt, hogy nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak.

Amint a nevetés elült, nagyot nyeltem, és eldöntöttem, hogy elmondom neki azt, amit nem tudhatott.

– Matyi, van valami, amit tudnod kell apáról – kezdtem, és láttam, hogy az arca egy pillanatra komollyá válik. A kezében tartott csészét lassan letette az asztalra, és figyelmesen rám nézett.

– Mostanában… van valakije. Egy fiatal lány – folytattam, próbálva a szavakat a lehető legóvatosabban megfogalmazni.

Matyi szeme elkerekedett, majd hitetlenkedve hátradőlt a székében. – Ezt nem mondod komolyan!

– De, teljesen komolyan – bólintottam, és egy kis ideges nevetés szakadt ki belőlem. – Valami húszas éveiben járó csitri, apánk most vele van elfoglalva. Láttam őket egyszer, és… hát, mit mondjak? Elég érdekes páros.

Matyi egy pillanatig csak pislogott, majd hangosan elnevette magát. Olyan őszinte és harsány volt a nevetése, hogy még Zoé is abbahagyta a játékát, és kíváncsian pislogott fel ránk.

– Tipikus – mondta Matyi, még mindig a fejét csóválva. – Apa sosem fog megváltozni, igaz? Minden alkalommal azt hiszem, hogy már nem lephet meg, de aztán újra bebizonyítja, hogy igen.

– Tudom – válaszoltam, és most már én is nevettem. – De néha tényleg azon gondolkodom, hogy ezt a káoszt hogyan képes kezelni. Komolyan, nem unja még?

– Nem, Barbi. Apa ebből él – vont vállat Matyi, de a mosoly az arcán megmaradt. – A káosz az éltető ereje. De tudod mit? Legalább neked már egy teljesen más életed van. Egy olyan, amit ő sosem tudott volna megteremteni. És ez mindennél többet ér.

Ettől a mondatától akaratlanul is elmosolyodom, mert tényleg van benne némi igazság. A múltunk árnyai ellenére itt voltam, egy új családot építve Oszkárral és Zoéval, és tudtam, hogy ez az élet sokkal többet jelentett számomra, mint amit valaha is remélhettem. Matyi jelenléte most mindezt csak megerősítette.

– Igazad van – mondtam végül, és a mosolyom őszinte volt. – Apa marad, aki volt, de mi már más úton járunk. És ez a lényeg.

Matyi bólintott, és újra az asztalon játszadozó Zoéra nézett, akinek a kacaja újra megtöltötte a kávézó levegőjét. Boldogan megsimogattam a kislányom fejét, majd egy gyengéd csókot leheltem a kis hajára. A bátyám hirtelen kotorászni kezdett a zsebében, én pedig kíváncsian figyeltem, mit csinál. Egy aprócska csomagot húzott elő, a kezében tartotta, majd széles mosollyal átnyújtotta nekem.

– Boldog születésnapot! Nem felejtettem ám el! – mondta vigyorogva, ahogy az ajándékot átnyújtotta az asztal felett. A mellkasomhoz kaptam a kezemet, és éreztem, ahogy meghatottság járja át az egész testemet.

– Ó, Matyi! Ezt igazán nem kellett volna… – mondtam, de a hangom elcsuklott, ahogy a csomagra pillantottam.

Amikor felnyitottam, a lélegzetem elakadt. Egy gyönyörű nyaklánc volt benne, rajta egy elegáns B betűs monogrammal. Az egyszerűsége mégis olyan tökéletes volt, hogy egy pillanatra nem is tudtam megszólalni.

– Tetszik? – kérdezte Matyi, elégedetten figyelve az arcomat, ami valószínűleg mindent elárult.

Csak bólintani tudtam, miközben remegő kézzel kivettem az ékszert a dobozból.

– Anya? Ez játék? – kérdezte Zoé, aki közben érdeklődve nyúlt az ékszer felé, a póniját felejtve.

Felnevettem, miközben a nyakláncot a nyakamba akasztottam. A fém hűvösen érintette a bőrömet, de valami furcsa melegség töltött el, mintha a nyaklánc egy darabka lenne Matyi gondoskodásából, amit mostantól mindig magammal hordhatok.

– Nem, kicsim, ez egy nyaklánc – válaszoltam mosolyogva, és gyengéden homlokon pusziltam őt.

Matyi rám nézett, a szemében büszkeség csillogott.

– Köszönöm, Matyi – mondtam végül halkan, a hangom tele volt hálával. Az asztalon átnyúltam, és megszorítottam a kezét, hogy érezze, mennyit jelentett nekem ez az apró figyelmesség.

– Megérdemled, húgi – mondta egyszerűen, és elégedetten bólintott, majd az órájára pillantott. Az arcán megjelent egy sajnálkozó mosoly. – Lassan mennem kell.

Megértően bólintottam. Tudtam, hogy a találkozónk nem tarthat örökké, de hálás voltam ezért a kis időért, amit együtt tölthettünk.

– Persze, értelek – mondtam, és egyszerre álltunk fel az asztaltól.

Zoé gyorsan odaszaladt Matyihoz, és a kezét nyújtotta, mintha el sem akarná engedni.

– Viszlát, Matyi bácsi! – kiáltotta boldogan.

Matyi lehajolt, és egy utolsó ölelésben összeborzolta Zoé haját, majd felém fordult.

– Ne feledd, Barbi, ha bármire szükséged van, csak hívj – mondta komolyan, de a mosolya nem tűnt el.

– Így lesz – ígértem, és ahogy az ajtónál még egyszer visszafordult, éreztem, hogy most valami új kezdet született közöttünk. A testvéri kötelékünk sosem volt erősebb, és tudtam, hogy újra része lesz az életemnek. Ez a nap, minden apró pillanatával, örökre emlékezetes marad.

– Gyere, Zoé! – szólítottam, miközben ő éppen lemászott Matyi öléből. A kislány még egy utolsó nagy ölelést adott neki, majd gyorsan felkapta a póniját az asztalról, és a kis kezével az enyémet kereste.

Matyi felegyenesedett, és egy utolsó mosolyt küldött felénk.

– Szia, Barbi! – mondta, a hangjában ott bujkált az a különleges melegség, amit régóta nem hallottam tőle.

– Szia, Matyi! Majd beszélünk – válaszoltam mosolyogva, és a szavak mögött ott volt az őszinte ígéret, hogy ezúttal tényleg tartani fogjuk a kapcsolatot.

Ahogy megfordultunk, és elindultunk a mozgólépcső felé, éreztem, hogy a szívem könnyebb lett. Zoé játékosan lóbálta a póniját, miközben szorosan fogta a kezemet. A pláza zajai lassan elnyomták Matyi búcsúját, de az a szeretet, amit a találkozás hagyott maga után, velem maradt.

A mozgólépcsőre léptünk, Zoé izgatottan kapaszkodott, és kíváncsian nézett lefelé. Ahogy az apró tenyerét a kezembe simította, elmosolyodtam. Tudtam, hogy minden nehézség és fájdalom ellenére most itt vagyunk, a jelenben, és hogy ez a nap különleges része lesz a közös történetünknek. Matyi újra része lett az életemnek, és boldog vagyok, hogy újból összejöttünk.

– Anya, mikor játszhatok megint Matyi bácsival? – kérdezte Zoé hirtelen, a tekintetében őszinte kíváncsisággal.

Ránéztem, és megsimogattam a haját.

– Hamarosan, kicsim. Megígérem, hogy újra találkozunk vele – mondtam neki.

Oszkár

Az iroda végre elkészült. Napokig tartó káosz és idegtépő szervezkedés után most újra rend uralkodott a térben. A friss bútorok illata és a falak tiszta vonalai azonban nem nyugtatták le a bennem tomboló dühöt. A gépem képernyőjén ott voltak azok az átkozott fotók, amiket Kornéltól szereztem meg. Barbi képei. Az egyik felvételen a zuhany alatt állt, megtörten, védtelenül, mintha minden ellene fordult volna. A kezével takargatta magát, de a szemében ott volt az az üresség, amit Kornél kényszerített rá.

A szívem hevesen dobogott, a kezemmel majdnem szétroppantottam a poharat, amit tartottam. A whisky keserű íze még mindig a számban volt, de nem segített. Düh volt minden mozdulatomban. Az a mocsok nemcsak Barbiról, hanem más páciensekről is készített ilyen fotókat. Egyetlen célom volt: ezt az ügyet végleg lezárni, és Kornélt eltüntetni az életünkből.

Ahogy mély levegőt vettem, hogy megnyugtassam magam, a kopogás szinte váratlanul érte a gondolataimat. Az ajtó halkan kinyílt, és belépett Viola, az egyik ideiglenes titkárnőm. A kis szőke haját tökéletes kontyba fogta, a szoknyája azonban túl rövid volt ahhoz, hogy professzionálisnak tűnjön. Parfümfelhő lengte körül, ami szinte azonnal betöltötte a teret. Látszott rajta, hogy készült erre a belépőre.

– Gyere – intettem neki fáradtan, és visszafordítottam a tekintetem a képernyőre.

Viola magabiztosan beljebb lépett, majd megállt az íróasztalom előtt. Az arca lágy mosolyra húzódott, a mozdulatai pedig szándékosan lassúak voltak, hogy felhívják magukra a figyelmet.

– Miújság, főnök? Csak nem unatkozik? – kérdezte mézes-mázos hangon, miközben finoman megérintette a vállamat, majd kicsit a nyakam fölé hajolt.

Felnéztem rá, és a helyzet abszurditása megmosolyogtatott. – Nem… Ellenkezőleg – mondtam halkan, a hangomban egy csipetnyi játékossággal. – Végig rád vártam.

Viola szeme azonnal felcsillant, mintha ezt a választ remélte volna. Könnyedén az ölembe ült, a kezeit a vállamra helyezte, és közelebb hajolt, hogy felvegye velem a szemkontaktust. Éreztem a parfümjének nehéz illatát, és ahogy a keze finoman megérintette a nyakkendőm szélét, tisztán láttam, hogy mire készül. De ahogy az arcát figyeltem, csak Barbi jutott eszembe. Az ő szelíd mosolya, az érintése, ami mindig őszinte volt, és soha nem rejtett magában semmi hátsó szándékot. Az ő szeretete és közelsége sosem volt ilyen mesterkélt, mint amit Viola most mutatott.

Gyengéden megfogtam a csuklóját, és egy pillanatra sem szakítottam el a tekintetem az övétől. Lassan előrehajoltam, és halk, szinte már-már búgó hangon megszólaltam:

– Nos, fogadjunk, hogy erre nem számítottál…

Viola szeme felcsillant, az arca kipirult, és éreztem, ahogy a mozdulataiból eltűnik minden gátlás. Az ujjaim lassan lecsúsztak a válláról, majd finoman megérintették a ruha pántját. Lassan lehúztam róla, és közben végig a szemébe néztem, mintha csak ki akarnám olvasni belőle az összes rejtett szándékát. A nyakára hajoltam, és egy apró csókot leheltem a bőrére. Éreztem, ahogy a teste megfeszül az érintésem alatt, és a halk nyögése megerősítette, hogy pontosan azt kapja, amit akart.

A kezem lejjebb siklott, végigsimítva a combját, miközben a nő egyre közelebb préselte magát hozzám. Az ölemben mozdult, a teste hozzá dörzsölődött az enyémhez, és éreztem, ahogy az izgalom lassan átveszi felettem az irányítást.

– Tudtam, hogy nem fog ellenállni – suttogta elégedetten, miközben az ajkaival az államat érintette.

De ahogy közelebb húzódott, a gondolataim egy pillanatra sem fordultak el attól, amit valójában éreztem. Minden érintés, minden mozdulat csak egy játszma része volt, egy aprólékosan megkomponált terv, hogy megmutassam neki, milyen messzire képes elmenni, mielőtt végleg falakba ütközik. Ahogy Viola teljesen elmerült a pillanatban, és már azt hitte, hogy ő irányít, hirtelen megállítottam. Lassan elengedtem a csuklóját, és a kezemet az asztalra helyeztem. A testem eltávolodott tőle, a mozdulatomban egyszerre volt határozottság és távolságtartás.

– Tudod, Viola… – kezdtem halkan, miközben az ajkaimra egy halvány, cinikus mosoly ült ki. – Egy pillanatra majdnem sikerült elhitetned velem, hogy nem csak az előléptetés jár a fejedben.

A nő szeme összeszűkült, és az arca lassan kipirult – de most már nem az izgalomtól, hanem a zavarodottságtól és a felismeréstől.

– Tessék? – kérdezte, a hangjában ott bujkált az értetlenség és a megszégyenülés.

Felálltam a székből, lassan és határozottan, miközben az asztal másik oldalára léptem, és a képernyőre mutattam, ahol Barbi képei még mindig ott voltak.

– Tudod, Viola, nekem most sokkal fontosabb dolgaim vannak annál, mint hogy játszadozzak veled. Például megvédeni azt, aki igazán számít.

Viola felpattant az ölemből, és megigazította a ruháját, láthatóan feldúltan és összezavarodva. Egy pillanatig még ott állt, mintha mondani akarna valamit, de végül csak megforgatta a szemét, és visszasétált az ajtóhoz.

– Ezt még megbánja, főnök – sziszegte, mielőtt kilépett volna.

Ahogy az ajtó becsukódott, visszaültem a székbe, és az ujjaimmal az asztalon doboltam. A pillanat feszültsége lassan oldódott, de a haragom és a dühöm továbbra is ott lüktetett bennem. Most már semmi sem állhatott közém és Kornél ügye közé. Viola játszmája csak egy kis színjáték volt a valódi háború előtt. Most már csak egy célom volt: igazságot szolgáltatni Barbiért.

A kabátomért nyúltam, és felkaptam a kulcsaimat. A gondolat, hogy én és Viola…? Nevetséges. Komolyan, mint valami rossz vicc! De ahogy mélyebben elgondolkodtam rajta, egyértelművé vált: ez az egész nem jelentett mást, csak egy figyelmeztetést. Emlékeztetett arra, hogy minden döntésemnek következménye van – még ha azok csak a fejemben léteznek is.

Egy dolog biztos volt: minél előbb haza kellett érnem Barbihoz és Zoéhoz. Ők jelentették nekem a világot. Ott volt a szeretet, a nyugalom, és az élet, amit soha, semmiért nem cserélnék el. Ahogy bezártam az irodám ajtaját, a gondolataim még mindig az elmúlt néhány órán jártak. Viola viselkedése… az, hogy mennyire nyíltan és gátlástalanul kikezdett velem, egyszerre bosszantott és elkeserített. Nemcsak tiszteletlen volt, de egyértelműen megsértette a határokat, amelyeket minden munkahelyi kapcsolatban tiszteletben kellene tartani.

– Azt hiszem, hétfő reggel az lesz az első dolgom, hogy kirúgom Violát – morogtam magam elé, miközben a kocsiba szálltam.

Egyrészt kikezdett velem, másrészt: főnökkel nem kavarunk. Ez nemcsak íratlan szabály, hanem a munkahelyi szabályzat része is. Viola nem is gondolta, hogy milyen nagy bajba keverte magát. Ez az egész helyzet olyan volt, mint egy időzített bomba, ami csak arra várt, hogy valaki leállítsa, mielőtt nagyobb kárt okozna. Viola hibázott, és megkapja érte, amit érdemel. 

Elindítottam az autót, és az utat hazafelé már teljes nyugalomban tettem meg. Ahogy közeledtem az otthonunk felé, az agyam lelassult, a gondolatok tompán elültek. Már csak egyetlen dolog érdekelt: Barbit és Zoét a karomba akarom zárni, ahogy megérkezem.