Barbi 43. fejezet

Anyám utolsó levele

A konyhában álltam, a vacsorához készítettem elő a hozzávalókat, miközben Zoé a nappaliban vidáman játszott. Az esti csendet csak az edények halk csörömpölése és Zoé boldog duruzsolása törte meg. A kezem automatikusan mozgott, miközben a gondolataim valahol máshol jártak. Ahogy az egyik fiókba nyúltam egy késért, egy régi, gyűrött boríték akadt a kezembe. A papír sarkai megsárgultak, és az írás az elején elmosódott, de azonnal felismerhető volt az anyám kézírása. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy előhúztam és végignéztem rajta.

A boríték sarka szinte már morzsolódott a kezemben, annyira régi volt, mintha magába szívta volna az évek súlyát. Az anyám kézírása az idő múlásával sem veszített abból a jellegzetes eleganciájából, ami mindig is jellemezte. Az apró betűk szinte életre keltek a szemem előtt, és a szívem hevesebben kezdett dobogni, miközben kinyitottam a borítékot.

Egyetlen összehajtott papírlap volt benne. Az illat, amely megcsapott, ismerős volt: halványan emlékeztetett a gyerekkoromra, arra az időszakra, amikor még apám nem kezdett el inni. Az ujjaim óvatosan simították ki a papírt, mintha attól félnék, hogy a legkisebb mozdulattal tönkreteszem ezt a megőrzött darabot belőle.

"Drága Barbi," – kezdődött a levél, és a szemem már az első soron megtelt könnyekkel. Az írás egyszerre volt gyengéd és fájdalmasan őszinte.

"Mire ezt a levelet olvasod, valószínűleg már sokkal idősebb leszel, mint most, amikor ezeket a sorokat írom. Szeretném, ha tudnád, hogy minden döntésemet érted hoztam meg, még akkor is, ha ezek a döntések néha fájdalmasak voltak. A világ nem mindig igazságos, és talán én sem voltam az, de a szívemben mindig te és a bátyád lesztek az elsők."

A könnyeim lassan elhomályosították a betűket, de nem állítottam meg őket. Hagytam, hogy mindent magukkal vigyenek, amit az évek során eltemettem magamban. A levél végén egyetlen mondat volt, ami azonnal beleégett a lelkembe: "Mindig is azt akartam, hogy boldog legyél, és bármerre is sodorjon az élet, emlékezz rá, hogy az én szeretetem sosem hagy el."

A papírt remegő kézzel tettem vissza a borítékba. A gondolataim kavarogtak, miközben a konyhapulton támaszkodtam, és próbáltam rendezni az érzelmeimet. A nappaliból Zoé vidám kacagása szűrődött be. Felnéztem, és láttam, ahogy a babáit rendezgeti a szőnyegen, mintha minden rendben lenne. Hirtelen úgy éreztem, hogy amit anyám mondott, talán még mindig igaz. Az én boldogságom most már nemcsak rólam szól, hanem Zoéról is.

Egy mély levegőt vettem, és elhatároztam, hogy elteszem a levelet. Nem a múlt árnyai fognak meghatározni engem, hanem az, ahogyan ezt az örökséget továbbadom. Megsimítottam a borítékot, majd visszacsúsztattam a fiókba, ezúttal gondosan egy kis dobozba helyezve, mintha csak egy kincset rejtenék el.

A könnyeim csendesen peregtek, ahogy behajtottam a fiókot.

Minden érzelem, amit évek óta eltemettem, most a felszínre tört, és nem tudtam eldönteni, hogy dühöt, fájdalmat vagy megbocsátást érzek-e.

Zoé hirtelen megjelent az ajtóban, egyik babával a kezében. A nagy szemével rám nézett, és kicsit félénken megszólalt:

– Anya, miért sírsz?

Gyorsan megtöröltem az arcom, és a hangom remegett, amikor válaszoltam. – Csak... találtam valamit, ami emlékeztetett az anyukámra, kicsim.

Zoé közelebb lépett, és a kis kezével megsimogatta a karomat. – Hiányzik a mamád?

Bólintottam, és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. – Igen, nagyon.

Egy pillanatig csendben figyelt, aztán egy ártatlan kérdést tett fel, ami szinte megállította az időt:

– Anya, mikor lesz nekem testvérem?

A kérdés váratlanul ért, és a levelet egy pillanatra az asztalra tettem, hogy felé forduljak. Az arca teljesen ártatlan volt, de a kérdés olyan súlyt hordozott, amire nem számítottam. Nem tudtam, mit mondjak, csak halkan megsimogattam a fejét.

– Erről majd beszélünk, kicsim – mondtam neki, és próbáltam nyugodt maradni.

Amikor Oszkár hazaért, azonnal láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Nyúzott volt, a nyakkendője furcsán megcsavarodva lógott, az inge pedig félgombosan állt rajta. Amint belépett az ajtón, leverten rúgta le a cipőjét, majd rám pillantott. A tekintetében volt valami ijesztő – bűntudat, talán félelem –, ami azonnal gyanút ébresztett bennem.

Közelebb léptem, hogy jobban megnézzem. És akkor megláttam. A nyaka mellett, az inge gallérján halvány rúzsfoltok sötétlettek. A szívem összeszorult, mintha egy láthatatlan kéz szorongatná, és képtelen voltam levenni a szemem a bizonyítékról, ami kiabált a bűnéről.

Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen tovább néznem, és a nappaliban játszó Zoéra pillantottam. A gyerek ártatlan kacagása most valahogy távolinak tűnt, mintha egy vastag üvegfal választott volna el tőle. A szoba körülöttem szűkülni kezdett, a falak lassan nyomultak közelebb, míg alig kaptam levegőt.

Ahogy hátrébb léptem, Oszkár hirtelen utánam nyúlt és megfogta a kezem. Az érintése meleg volt, de most taszítónak éreztem.

– Barbara, beszélnünk kell – mondta kimérten, a hangja mély és határozott volt, de valahol ott bujkált benne egy csepp könyörgés is.

– Valóban? – kérdezem, és a hangom remeg az elfojtott indulattól. – Mert az a rúzsfolt mindent elárul! – sziszegem, és megpróbálok elfordulni tőle, de Oszkár gyorsabb. Elkapja a karom, határozottan, de nem fájdalmasan, mintha az érintésével próbálna visszatartani az összeomlástól.

– Barbara! – mondja halkan, de a hangjában sürgetés bujkál. – A titkárnőm kikezdett velem, és én időben megállítottam!

A szavai mintha visszhangoznának a fejemben. Egy pillanatra megdermedek, majd a haragom új erővel lobban fel.

– Még időben? Jó hogy! – kiáltom, és kiszabadítom a karomat az övéből. A lélegzetem szaggatottá válik, a mellkasom emelkedik és süllyed, miközben minden önuralmamra szükségem van, hogy ne rohanjak ki az ajtón.

– Miért nem meséltél erről azonnal? – támadom tovább. – Miért hagytad, hogy lássam a bizonyítékot?– mutatok ingerülten a rúzsfoltra, ami szinte világít az inge gallérján, mint valami elátkozott jel.

– Mert nem akartalak bántani! – vág vissza, de a hangjában ott bujkál valami, amit nehéz megfejteni – védekezés, szégyen, talán mindkettő. – Az egész helyzet váratlanul ért. Nem az én hibám volt, de... nem akartam, hogy félreértsd.

Felnevetek, de a nevetésem hideg és keserű. – Nem akartad, hogy félreértsem? – ismétlem gúnyosan. – Oszkár, egy rúzsfolt nem olyasmi, amit félre lehet érteni! Az ingeidet nem én festem össze, hanem valaki más!

Látom, hogy összerándul a szavaim súlyától, de nem érdekel. Elfordulok, hogy legalább pár lépés távolságot tegyek kettőnk közé, de még mindig érzem a jelenlétét a hátam mögött.

– Én nem akartam ezt! – mondja végül, a hangja most már megtört. – Nem számítottam rá, hogy ez történik. A nő egyszerűen... rám akaszkodott. És igen, eltaszítottam magamtól.

Megállok, és mély levegőt veszek, próbálom összeszedni a gondolataimat. Az igazság az, hogy nem is a rúzsfolt fáj annyira, hanem az, hogy ezt egyáltalán hagyta megtörténni, még ha meg is állította időben. A bizalom, amelyet felépítettünk, most repedezni kezdett, és nem tudom, hogy elég erős lesz-e ahhoz, hogy ne omoljon össze.

– Azt hiszed, ez elég? – fordulok felé végül, és a tekintetem élesen találkozik az övével. – Hogy elmondod, nem történt semmi, és én csak bólintok, és továbblépünk? Ez nem ilyen egyszerű, Oszkár. Nem lehet ennyivel elintézni.

Látom, hogy megküzd a válasszal, de nem szólal meg azonnal. A csend közöttünk szinte tapintható, mintha valami láthatatlan szakadék nyílt volna ki, amit egyikünk sem tud áthidalni. Zoé halk dúdolása a háttérben emlékeztet arra, hogy nem vagyunk egyedül ebben a házban, és ez valahogy még jobban fáj.

– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezi végül, és a hangjában most már őszinte kétségbeesés van.

– Nem tudom – felelem őszintén. – Talán csak azt, hogy bebizonyítsd, még érdemes rád bízni a szívemet.

Oszkár hirtelen mozdulata meglepett, és mielőtt felfogtam volna, mi történik, a derekamat elkapta, és határozottan a falhoz nyomott. A szívem egy pillanatra megállt, majd hevesen kezdett dobogni, mintha minden érzékem egyszerre ébredt volna fel.

– És ha én azt mondom, érdemes? Akkor elhiszed? – kérdezte, a hangja mély és rekedtes, tele olyan sötét szenvedéllyel, amitől a gyomromban apró pillangók kezdtek el repdesni. A szemei lángoltak, és olyan közel hajolt, hogy éreztem a forró leheletét az arcomon.

Nem tudtam megszólalni, a torkomban gombóc nőtt, és az érzelmek vihara belülről tépázott. A harag, a fájdalom és valami más – valami, amit nem tudtam elfojtani – mind egyszerre kavarogtak bennem.

– Oszkár... – suttogtam, de a hangom elcsuklott. Nem tudtam eldönteni, hogy el akarom-e tolni magamtól, vagy azt akarom, hogy soha ne engedjen el.

– Nézz rám, Barbara – szólalt meg újra, és a hangja parancsoló volt, mégis tele volt könyörgéssel. Az ujjai a derekamon erősebben szorítottak, de nem bántottak, csak annyira tartottak, hogy ne tudjak kitérni előle. – Nézz rám, és mondd a szemembe, hogy nem hiszel nekem! Hogy nincs esélyünk!

Ránéztem, és az érzelmek, amiket az arcán láttam, szinte megbénítottak. Nem a bűntudat dominált, hanem a küzdelem, hogy bebizonyítsa, még mindig van helye az életemben.

– Nem ez a kérdés – mondtam végül, halkan, de a hangom határozott volt. – Nem az, hogy elhiszem-e, hanem az, hogy miért kellett egyáltalán kételkednem.

Oszkár egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha el akarna rejtőzni a fájdalom elől, amit okoztam neki. De aztán kinyitotta, és az az intenzív, mindent átható tekintet visszatért.

– Hibáztam – mondta végül, a hangja halk, de kemény volt. – De nem hagyom, hogy ez tönkretegyen minket. Nem hagyom, hogy elveszítselek.

A mellkasom összeszorult, és éreztem, hogy a könnyeim végigcsorognak az arcomon. Nem tudtam, mit mondjak. Csak álltam ott, a falhoz préselve, és Oszkár forró érintésében elveszve, miközben az érzelmeim káoszában próbáltam eligazodni.

– Nem tudom, hogy ez elég lesz-e – mondtam végül, és a hangom alig volt több suttogásnál.

– Akkor bebizonyítom – felelte, és a szavaiban nem volt helye kétségnek. Az arca közelebb hajolt, és a homlokát az enyémnek támasztotta. Éreztem, ahogy a lélegzete lassan elmélyül, mintha csak arra várna, hogy megbocsássak, de nem kért könyörületet.

– Akkor mutasd meg, mennyire szeretsz engem... – suttogom, a hangom alig több sóhajnál. – Ha Zoét lefektetem aludni, este várj meg ott, ahol csak akarsz. Küldj egy üzenetet, és én oda megyek – teszem hozzá elakadó lélegzettel, miközben érzem, hogy a testem minden porcikája feszültségbe húzódik, különösen odalent, ahol az izmaim önkéntelenül összerándulnak a vágytól.

Oszkár tekintete lángolt, ahogy a szavaim eljutottak hozzá. Láttam, hogy a szája sarkában kaján mosoly húzódik, de a pillantása nem veszített az intenzitásából.

– Rendben – mondta halkan, de a hangja mély és telt volt az ígérettel. – Akkor várlak. És megmutatom, mennyire odaadó tudok lenni.

A szavai belém martak, de nem fájdalmasan, hanem úgy, mint egy édes, várakozással teli szorítás. A kezei még mindig a derekamon pihentek, ujjaival alig észrevehetően megszorítva, mintha nehezen akarna elengedni. Végül, mintha nagy nehezen elszakította volna magát, lassan hátrált egy lépést, de a szeme egy pillanatra sem hagyta el az enyémet.

– Küldök egy üzenetet – mondta, majd hozzáfűzte, szinte már rekedten: –És akkor egész éjszaka az enyém leszel.

A gyomrom bukfencet vetett a szavai hallatán, és képtelen voltam elfojtani a reszketeg sóhajt, ami kiszökött belőlem. Nem válaszoltam, csak bólintottam, mert attól tartottam, ha most megszólalok, a hangom elárulja az érzéseimet.

Oszkár még egyszer végigmért, aztán lassan elengedett, mintha a kezeinél fogva is nehezen tudná visszatartani magát attól, hogy újra magához húzzon.

– Várni fogok – mondta végül, majd sarkon fordult, és eltűnt a folyosón, magamra hagyva az ígéret súlyával és a puncimban lévő lüktető vággyal.

Az este hátralévő része végtelenül lassúnak tűnt, mintha minden perc egy órának hatott volna. De a tudat, hogy Oszkár vár rám, és hogy az éjszaka valami új kezdet lehet, olyan tüzet gyújtott bennem, amelytől még a hétköznapi mozdulatok is izgalmasnak tűntek.

Amikor Zoé végre álomba merült, óvatosan betakartam, és a kis tincseit kisimítottam az arcából. Ahogy elnéztem békésen alvó arcát, eszembe jutott, mennyire számít rá, hogy erős legyek érte. De most... most az én vágyam is számított, és Oszkár volt az egyetlen, aki ezt a tüzet tovább szította bennem.

A telefonom rezgése rántott ki a gondolataimból. Az üzenet tőle érkezett:

„A szobában várlak. Az ajtót nyitva hagytam. Gyere, Barbara."

Pár perccel később az ágy szélén ültem, a szívem hevesen vert, ahogy Oszkár lassan a szememre kötötte a selyemkendőt. Hallottam a légzését, közelebb éreztem a testét, mint valaha, és a várakozás olyan izgalmat keltett bennem, amitől a gyomrom szinte görcsbe rándult. Lenyeltem a feltörni készülő sóhajt, és hagytam magam, hogy ő irányítson. Hagytam, hogy ő vezessen, hogy megtegyen mindent, amit csak akar, mert ebben a pillanatban teljesen az övé voltam.

– Bízz bennem – suttogta a fülembe, és a mély, rekedtes hangja olyan hatással volt rám, hogy szinte megrogytak a térdeim, pedig ültem.

Éreztem, hogy elhúzódik, majd hűvös ujjai a csuklóm köré fonódtak. Lassan, határozottan vezette a kezemet, és a bőröm minden egyes négyzetcentimétere reagált rá, mintha minden érintése külön-külön villanás lenne. Az érintése nem volt sietős, szinte provokatívan lassú volt, de ez csak tovább szította a bennem egyre növekvő izgalmat.

Hirtelen megéreztem az ajkait a nyakamon – forrók, puhák, és minden érintésük egy újabb ígéret volt. A csókjaiból áradt a szenvedély, mintha nem tudná elég közel érezni magát hozzám. Az ujjai közben finoman siklottak le a vállamról, majd végig az oldalamon, míg meg nem érintették a csípőmet. Ott megállt egy pillanatra, mintha azt várná, hogy valami kimondatlan beleegyezést adjak. De a testem már rég eldöntötte helyettem, hogy az övé vagyok.

Az ajkai ismét a nyakamhoz értek, ezúttal gyengéden belém harapott, amitől én halkan felszisszentem. Nem sietett, minden mozdulatában ott volt a kontroll, és ez őrjítően izgalmas volt.

– Bármit megadok neked – suttogta, és az ujjai ekkor végigsiklottak a combomon, amitől halk sóhaj szakadt ki belőlem. – Csak hadd mutassam meg, hogy te vagy az, akit mindig is akartam.

Nem válaszolok, csak hagyom, hogy tegye a dolgát. Aztán a kezemhez nyúlt, és az ágaskodó férfiasságára helyezte. Finoman mozgatni kezdte az ujjaimat a farkán, majd óvatosan segített letérdelni, én pedig azonnal végignyaltam a szerszámát. Nagyon izgalomba hozott, és amikor finoman megtolta a fejemet, azonnal bekaptam. Egy darabig kényeztettem őt, és amikor már a határon mozgott, Oszkár megragadta a vállamat, és maga elé húzott. Éreztem, hogy a nyelvét a számba dugja, és szenvedélyes csókot váltunk egymással.

Ezután az ágyhoz vezetett, és lefektetett rá. Oszkár határozott, mégis gyengéd mozdulattal húzott lejjebb az ágyon, miközben a szemeim még mindig sötétségbe burkolóztak a selyemkendő alatt. Az érzékeim kiélesedtek; minden apró érintés, minden lélegzetvétele szinte forró hullámokban söpört végig a testemen. Amikor a kezei a combomhoz értek, gyengéden széttárta a lábaimat. A mozdulat egyszerre volt kihívó és intim, mintha azt akarta volna, hogy teljesen kiszolgáltassam magam neki. A puncim már forrón lüktetett, pedig még nem is ért hozzám.

– Csak add át magad, Barbara – suttogta mélyen, a hangja olyan közelről szólt, hogy az ajkai szinte alig érintették a fülemet.

Az ajkai lassan követték az ujjai útját. Finom csókokat hintett a belső combjaimra, egyre közelebb haladva, minden érintésével feszültebbé téve a várakozást. A testem önkéntelenül megfeszült alatta, majd elernyedt, mintha hullámokban érkezett volna a megadás érzése. Mert én oda akartam adni magamat neki.

Egyre feljebb mászott rám, majd elért a hasamhoz, egészen a mellemig. Apró csókokat hintett a bimbómra, majd játékosan megharapdálta, amitől hangosan felnyögtem. Az egyiket szopogatta, a másikat a kezével morzsolgatta, amitől önkéntelenül is rángani kezdtem. A másik szabad kezével pedig körkörösen simogatta a csiklómat. Ahogy folytatta, éreztem, hogy az izmaim megfeszülnek, majd elernyednek a gyönyörtől, amely hullámokban söpört végig rajtam. Nem tudtam visszafogni a remegést, ami a testemen végigfutott, és ahogy Oszkár érintése folytatódott, a remegés egyre intenzívebbé vált.

Mielőtt teljesen lecsillapodhattam volna, Oszkár feje a puncimnál volt. Egyetlen pillanatra sem engedte, hogy kiszakadjak a gyönyör pillanataiból. Amikor belém nyalt, azonnal felnyögtem, és a lepedőbe kapaszkodtam. Egyszer csak Oszkár mozdulatai lelassultak, majd teljesen abbahagyta a kényeztetést. Mielőtt bármit mondhattam volna, mellém feküdt, és határozott mozdulattal magára húzott. Még fel sem fogtam teljesen, mi történik, amikor már rajta voltam, lovagló ülésben. A testem ösztönösen alkalmazkodott az új helyzethez, és ahogy a kezei a csípőm köré fonódtak, ismét teljesen az irányítása alatt éreztem magam.

– Most te irányítasz – mondta mély, rekedtes hangján, miközben a szemeivel szinte felfalt. De a szorítása nem engedett kétséget afelől, hogy valójában ő az, aki diktálja a tempót, még akkor is, ha látszólag nekem adta át az irányítást.

Éreztem, hogy felém hajol, és elkezdi szopogatni a mellbimbómat, miközben én egyre ütemesebben kezdtem el mozogni rajta. Egyre közelebb kerültem a kéjhez, és amikor a férfi a csiklómhoz nyúlt, már nem volt visszaút. A gyönyör hullámai úgy törtek rám, hogy még mindig Oszkáron lovagoltam, és majdnem elájultam, annyira intenzív volt. Oszkár a hajamba túrt, és ő is hangot adott az élvezetnek.

A levegő még mindig forrón vibrált körülöttünk, ahogy Oszkár az ujjait lustán végighúzta a dekoltázsom vonalán. Majd egy hirtelen mozdulattal levette rólam a kendőt. A szemei csillogtak a félhomályban, és az a sajátos mosoly játszott az ajkai sarkában, amitől állandóan izgalomba jövök.

– Fogalmad sincs, mit teszel velem, Barbara. De ha még egyszer így nézel rám... – egy pillanatra elhallgatott, és az ajka sarkában megjelent az a pajkos, mégis sötét mosoly, amitől mindig végigszaladt a hátamon a bizsergés. – ...akkor soha nem hagylak aludni.

Felé hajolok, és szándékosan mélyen a szemébe nézek, egy apró, kihívó mosollyal az ajkaimon.

– Tudod mit? Nem is bánom... sőt, kíváncsi vagyok, meddig bírnád – szólaltam meg halkan, de a hangom tele volt játékos provokációval.