Barbi 44. fejezet

Egy kis feszültség Dorina születése körül

Oszkár

A kórházi szoba csendje fojtott, mégis súlyosabb volt, mint bármilyen harsány zaj. Dorina apró, rózsaszín teste a karomba sugárzott valami földöntúli békét, ahogy az ujjai görcsösen kapaszkodtak az enyémbe. Az arca nyugodt volt, mintha már most bizalommal lenne felém, pedig alig érkezett erre a világra. A szívem vadul kalapált, a gyönyörűségtől és az új érzésektől, amiket sosem hittem, hogy egyszer megtapasztalok. Minden férfi retteg attól, hogy nem áll készen az apaságra, de abban a pillanatban nem volt kérdés. Ez a gyermek az enyém volt, a húsomból és véremből született.

Felpillantottam Júliára, aki az ágy végében ült. A sápadt arca még mindig gyönyörű volt, a ridegség ellenére is. Vártam, hogy ő is csodálattal nézze a gyermekünket, de a tekintete elkalandozott az ablak felé. A lelke távolinak tűnt, mintha ő maga sem lenne jelen igazán. Ez valami olyan fájdalmat ébresztett bennem, amit képtelen voltam elhessegetni.

– Szívem, kérlek, mondj valamit! – törtem meg a csendet, de a hangom óvatos volt, mégis remegés bujkált benne. – Hát nem gyönyörű ez a gyermek?

Júlia pillája meg se rebbent. Az ajkát szorosan összezárta, mintha minden szó, amit mondhatna, túl nagy árat követelne tőle. Megpróbáltam megérteni őt – talán kimerült, talán fájdalmai vannak –, de egyre inkább úgy éreztem, hogy falakat emel kettőnk közé, amiket nem tudok áttörni.

Sóhajtottam. A helyzet súlya kezdett rám nehezedni, a boldogságot a bizonytalanság árnyékolta be. Mégis próbáltam folytatni, a legkisebb reményszikrába kapaszkodva.

– Legalább azt mondd meg, hogy Dorina név jó-e a kislánynak? Vagy én fogom így elnevezni – dörmögtem, egyfajta kihívással a hangomban.

Erre végre rám emelte a tekintetét. Az arca még mindig kifejezéstelen volt, csak a hangja törte meg a feszültséget.

– Felőlem… – mondta halkan, majd ismét elfordult.

Az a két szó, az a hideg közöny, valósággal felrobbantott bennem valamit. Most hozta világra a gyermekünket, és úgy viselkedett velem, mint egy idegen. Éreztem, ahogy az állkapcsom megfeszül, ahogy megpróbálom elnyelni a dühömet. Nem akartam kiabálni, nem akartam megrontani ezt az első pillanatot, amit a lányommal tölthettem. De belül tomboltam. Esküszöm, semmi olyat nem mondtam neki, ami ezt váltotta volna ki. Végig itt voltam, fogtam a kezét a szülésnél, támogattam őt, és most… ez? Egy olyan idegen nő néz rám, mintha semmi közöm nem lenne hozzájuk. Mintha a lányunk születése nem is lenne közös ünnep.

Dorina halk nyöszörgése térített vissza a valóságba. Azonnal lehajtottam a fejem, és gyengéden ringatni kezdtem. Az apró teste biztonságot keresett, én pedig megfogadtam, hogy megadom neki.

– Ne aggódj, kicsim – suttogtam neki. – Apa itt van. Mindig itt lesz.

Júlia undok viselkedése nem árnyékolhatta be Dorinát. Ha ő távolságtartó is volt, én megígértem magamnak, hogy a lányom sosem fogja azt érezni, hogy kevés vagy nem elég fontos. A szívem az övé, és semmi – még az anyja viselkedése sem – változtathat ezen. A szoba levegője jeges volt, és nem csak a decemberi hideg miatt, ami a kórház falain kívül tombolt. Júlia arca érzelemmentes maradt, mintha valahol egészen máshol járna, mint ahol én és a lányunk.

Felnéztem rá, várva, hogy talán történik valami csoda. Hogy az arca egy kicsit meglágyul, és végre meglátja azt, amit én. Egy kis életet, ami csak ránk várt, hogy megvédjük és szeressük. De ő csak felsóhajtott, és a tekintetét a mobiljára szegezte.

– Elviszem Dorinát – mondtam végül, a hangom határozottabb volt, mint amire számítottam. Nem könyörögtem, nem kértem. Csak kijelentettem. 

Júlia lassan rám nézett, de nem volt semmi a tekintetében. Nem harag, nem fájdalom, nem öröm. Csak üresség.

– Vigyed, ahova csak akarod – mondta halkan, majd ismét felsóhajtott, mintha az egész helyzet az ő vállait nyomná a legjobban. Mintha neki lenne nehéz ez az egész.

Éreztem, ahogy az állkapcsom megfeszül, és ahogy a düh szétárad az ereimben. Az én helyzetemről mit sem tudott. Egy újszülött kislánnyal a karomban álltam, aki éppen most jött a világra, és már most nem volt anyja. Júlia nem akart ránézni. Nem akarta látni, megérinteni, vagy érezni, hogy az ő része is benne él.

Valójában Júlia sosem akarta ezt a gyereket.

Ez volt az igazság, ami mint egy kő, ott ült a gyomromban. Amikor kiderült, hogy terhes, pánikba esett. Teljesen összeomlott. Nem egyszerű félelem volt ez, hanem valami mély, zsigeri elutasítás. Őrjöngött, hogy nem akar gyereket. Hogy a karrierje, az élete, az álmai romba dőlnek. És végül arra jutott, hogy meg kell szabadulni tőle. De én nem hagytam. Nem engedhettem, hogy egy ártatlan élet véget érjen, mielőtt egyáltalán megismerhetnénk. Beszéltem hozzá, könyörögtem neki, hogy ne tegye. Minden érvet és érzést előhoztam, amit csak tudtam. Valahogy sikerült meggyőznöm őt, de azóta sem múlt el belőle az elutasítás.

Most itt vagyunk. Dorina megszületett, de Júlia szíve zárva maradt.

Lenéztem a kislányomra, akinek az élete már most egy nehéz úton kezdődött. Az én dolgom volt, hogy könnyebb legyen. Hogy soha ne érezze azt, amit az anyja sugárzott magából.

– Ne aggódj, kicsim – suttogtam Dorinának. – Nem kell senki más. Én mindig itt leszek neked.

Júlia nem mondott többet, és én sem vártam tőle. Csak kiléptem a szobából, a lányommal szorosan a mellkasomhoz húzva. Abban a pillanatban megfogadtam, hogy bármi történjék is, Dorina tudni fogja, milyen, ha valakit igazán szeretnek. Az anyjától pedig meg fogom védeni, az életem árán is.

Két évvel később egy verőfényes délután, amikor Dorinát a kiságyába fektettem, még nem sejtettem mekkora veszteség fog érni minket. A kislányom arca nyugodt volt, az apró szuszogása olyan dallamos, hogy szinte elfeledtette velem a világ minden gondját. A kicsi már két éves, és ki tudja mondani, hogy “Apaj”, olyankor a szívem minden pillanatban megremeg. Az a szó talán nem tökéletes még, de az én fülemnek a legszebb muzsika. Minden egyes mosolya, minden új szava olyan, mintha egy ajándékot kapnék a sorstól.

Lehajtottam a fejem, és egy utolsó csókot nyomtam a homlokára, mielőtt kisimítottam a takaróját. – Aludj jól, kicsim – suttogtam, és óvatosan becsuktam az ajtót magam mögött. Amint a nappaliba értem, megcsörrent a telefon. Összerezzentem a váratlan hangra, aztán gyorsan a készülék után nyúltam, hogy ne ébresszem fel Dorinát.

– Igen, tessék! Itt Oszkár – szóltam bele, ahogy a fülemhez emeltem.

A másik oldalon egy férfihang szólalt meg, hivatalos és komoly. – Jó napot kívánok, Oszkár. A rendőrségről keresem. Sajnálatos hírt kell közölnünk.

A gyomrom azonnal összeszorult. Egyetlen szavát sem akartam hallani, de a férfi folytatta.

– Júlia… a felesége… – itt megtorpant, mintha keresné a megfelelő szavakat. – Ma délután halálos autóbalesetet szenvedett.

Amit mondott alig hittem el. Olyan volt, mintha valaki jeges dézsába nyomta volna a fejemet, annyira lesokkolt a hír. 

Júlia. A lányom anyja. Bár évek óta nem számítottam rá, hogy része lesz az életünknek, a hírtől mégis megtántorodtam. Nem azért, mert még mindig szerettem volna – azt már rég eltemettem –, hanem mert ez a hír Dorina életét is megváltoztatja. Egy nap, amikor elég nagy lesz, és kérdéseket tesz fel, el kell mondanom neki, hogy az anyja nincs többé.

– Volt vele egy férfi is az autóban – folytatta a rendőr. – Feltehetően a szeretője. Sajnos ő sem élte túl a balesetet.

Szinte éreztem, ahogy a telefon recseg a szorításomban. A gondolataim összevissza cikáztak, a dühtől kezdve a tehetetlenségig. Júlia. A nő, aki elutasította Dorinát, aki egyetlen anyai pillantást sem szánt rá. A nő, aki akkor is távolinak tűnt, amikor fizikailag jelen volt. És most… már soha nem lesz esélye, hogy változtasson ezen. Lenéztem a telefonomra, és próbáltam uralkodni magamon. Nem törhetek össze. Nem most, amikor minden pillanatban Dorinára kell gondolnom.

– Máris megyek – mondtam végül, erőltetve a hangomra némi nyugalmat. – Csak gondoskodnom kell a kislányomról. Felhívok egy bébiszittert, hogy vigyázzon rá.

A férfi udvariasan mondott valamit a vonal másik végén, majd elköszöntem tőle. Letettem a telefont, és egy pillanatra lefagytam, és próbáltam felfogni a helyzetet. A szemem a gyerekszoba ajtaja felé tévedt, ahol Dorina békésen aludt, mit sem sejtve arról, hogy az édesanyja, akit alig ismert, örökre elment. Beléptem a szobába, és bámultam az alvó kislányomat.

Az arca olyan ártatlan volt, a világ még nem érte el őt a maga kegyetlenségével. Felsóhajtottam, és letérdeltem a kiságy mellé.

– Kicsim, neked most már csak én maradtam – suttogtam. – És ígérem, hogy ez elég lesz. Mindent megteszek érted, amire csak képes vagyok.

Ahogy ezt kimondtam, éreztem, hogy az elhatározásom megacélozódik. Júlia tettei és hiányosságai többé nem számítanak. Ami fontos, az Dorina, és hogy én legyek az apja, akire mindig számíthat. Mert mostantól már nemcsak apaként, hanem egyben anyaként is ott kell lennem neki.

Napjainkban..

A falakon túl a világ zavartalanul folytatta a forgását, de számomra csak az számított, hogy itt vagyok Barbi mellett, a kezét szorítva, miközben a kisbabánk születésére várunk. Barbi a fájdalomtól eltorzult arccal fújta ki és vette be a levegőt, ahogy a nővér türelmesen vezette. Láttam rajta, hogy minden erejét beleadja, és ettől még inkább megnőtt bennem az iránta érzett csodálat. Erős volt. Egy nő, aki mindent feláldozott, hogy életet adjon.

– Minden rendben lesz, drágám! Hamar megleszel – mondtam neki lágy, de határozott hangon. Próbáltam a szemébe nézni, hogy erőt adjak neki, még ha csak egy pillanatra is.

Barbi válaszolni próbált, de egy újabb fájdalom hullám elvette minden erejét. Felkiáltott, az ujjai erősen markolták az enyémet. Az izzadság csillogott a homlokán, és láttam, hogy a teste minden izmát megfeszíti. Nem tudtam mást tenni, csak ott lenni vele, megtörölni az arcát egy puha kendővel, és szavakkal tartani benne a lelket.

– Olyan büszke vagyok rád – suttogtam, miközben egy újabb fájás söpört végig rajta. – Már nem sok van hátra. A bébink már úton van.

Barbi megpróbált bólintani, de a fájdalom és a kimerültség elvette a mozgásának erejét. A szorítása egy pillanatra lazult, majd újra erősödött, ahogy egy újabb összehúzódás végigsöpört rajta. Én csak szorosan tartottam a kezét, nem engedve, hogy akár egy pillanatra is magára maradjon ebben az intenzív pillanatban.

– Mély levegő, Barbi – biztatta a nővér határozottan. – Nagyon jól csinálja, már közel járunk.

Barbi ismét mély levegőt vett, a fájdalommal szembeszállva. Láttam, ahogy az ajkai elhalványulnak, ahogy minden erejét beleadja a következő nyomásba. Miközben mellette térdeltem, a szívem gyorsabban vert, mint valaha. Nem tudtam, hogy lehet ennyire egyidőben örülni és aggódni. A szoba minden apró részlete, az orvosok sürgése-forgása, a gépek halk csipogása azonnal összemosódott. Csak Barbi és a születendő gyermekünk számított.

– Itt van már! – kiáltotta az orvos izgatottan, miközben a kicsi első sírása megtörte a szoba feszült csendjét.

Barbi teste elernyedt, én pedig azonnal letöröltem a könnyeket az arcáról, miközben egy halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát. A kicsi hangja betöltötte a teret, mintha a világ egy pillanatra elcsendesült volna, hogy helyet adjon az új élet érkezésének.

– Megcsináltad, drágám – suttogtam, miközben egy csókot nyomtam Barbi homlokára. – Olyan gyönyörű vagy. És most… itt van a kis csodánk.

A nővér odalépett hozzánk, és óvatosan a karjaimba helyezte az apró, kékbe burkolt testet. A szívem egy pillanatra megállt, ahogy lenéztem rá. Itt volt a karomban a mi kisfiúnk.  Egy új élet, aki a mi szerelmünkből született. A kis arca olyan nyugodt volt, mintha már most tudná, hogy szeretet veszi körül.

A tekintetem Barbiéval találkozott, aki fáradtan, de gyönyörű mosollyal nézett vissza rám. A szemében könnyek csillogtak, de az arca olyan békés volt, mintha minden fájdalmat elfeledett volna, amint meglátta a gyermekünket.

– Nézd meg – mondtam neki elcsukló hangon. – Itt van. A fiunk.

Barbi gyengén felnevetett, miközben átadom neki a kicsit. 

 – Tényleg olyan, mint te – mondta halkan, mégis büszkén, mintha már most felismerte volna bennem a kisfiunk vonásait.

Együtt néztünk le a kicsire, akinek a halk szuszogása megtöltötte a szobát. Az egész életünk megváltozott ebben a pillanatban. Szülők lettünk, és ez boldogsággal töltött el minket.

– Szeretlek – mondtam Barbinak, és most már képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. – Mindkettőtöket. Mindennél jobban.

Barbi kimerült volt, de a mosoly az arcán olyan erőt sugárzott, amitől még inkább tiszteltem és szerettem őt. Lehajoltam, és egy lágy csókot nyomtam a homlokára, majd újra a kisfiunkra néztem.

– Mit gondolsz? – kérdeztem tőle halkan. – Jó lesz, ha Olivérnek nevezzük el?

Barbi egy pillanatra lehunyta a szemét, majd bólintott, a mosolya még szélesebb lett. – Tökéletes. Pont illik hozzá.

Ahogy kimondta, a neve lágyan visszhangzott a fejemben. Olivér. Az én fiam. A mi közös csodánk. Együtt néztük őt, ahogy apró ujjai megmozdultak, mintha már most a világot készült volna felfedezni. A szívem egy pillanatra elnehezült a boldogságtól, mintha túl sok lenne egyszerre ennyi érzést befogadni. Ez a kis ember itt, a karomban, már most az egész életemet beragyogta.

Néhány évvel ezelőtt..

A temetés napja gyönyörű volt, mégis szívszorító. Az ég tiszta kékjét csak néhány fehér bárányfelhő törte meg, mintha maguk az angyalok figyeltek volna minket odafentről. A szertartás csendje és a virágok illata körülölelt minket, de a mellkasomban éreztem azt a fojtogató ürességet, amit nem tudtam elhessegetni. Júlia élete véget ért, és vele együtt egy olyan fejezet is, amit soha nem tudtam igazán megérteni. Dorina a temetőben mellettem állt, kis keze az enyémbe kapaszkodott, miközben szinte elveszett a gondolataiban. 

Két évesen még nem foghatta fel, mi történik. Csak annyit tudott, hogy mindenki szomorú, és anyukája sehol sincs. A gyermeki ártatlansága egyszerre tört össze és adott erőt.

– Hol van anyu? – kérdezte halkan, ahogy a kis keze megmarkolta az ingem szélét. Az arcán tiszta kíváncsiság ült, az a fajta, ami még mentes a fájdalom súlyától.

Lenéztem rá, a szívem elnehezült, de az arcomra próbáltam egy gyengéd mosolyt erőltetni. Óvatosan felkaptam, hogy közelebb legyek hozzá, és az ég felé mutattam.

– Ott van az angyalokkal – mondtam neki halkan, miközben a felhőkre néztem. – Látod azokat a fehér bárányfelhőket? Oda költözött. Az angyalok vigyáznak rá.

Dorina nagyra nyílt szemekkel pillantott fel, az apró arcán egy keveréke volt a megértésnek és a kérdőjeleknek. A szívem összeszorult, amikor újra megszólalt, a hangja olyan lágy és szelíd volt, hogy alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

– Meg lehet őt látogatni? – kérdezte.

Erre a kérdésre nehezebb volt válaszolni, mint bármire, amit valaha is feltett. Mély levegőt vettem, próbálva összeszedni magam. Nem akartam elrontani az ő tiszta hitét azzal, hogy az igazság ridegségével válaszolok.

– Tudod, kicsim – kezdtem, a szavakat keresve. – Ha megöregszünk, és már nem tudunk tovább itt maradni a földön, akkor eltávozunk. Az angyalok elvisznek minket az égbe. Ott majd találkozhatsz anyukáddal.

Dorina csendben hallgatta, majd lassan bólintott. Nem mondott semmit, csak a nyakamba fúrta az arcát, az apró karjai körém fonódtak, mintha a szavaim egyszerre adtak volna vigaszt és kétséget is.

A hátát gyengéden megsimogattam, ahogy a sírtól elindultunk az autó felé. Csak ketten maradtunk, én és Dorina. 

De megfogadtam magamnak, hogy minden pillanatban ott leszek neki, és ha kell, az egész világ fájdalmát magamra veszem, hogy ő megőrizhesse az ártatlanságát egy kicsit tovább.

Ahogy elsétáltunk, egy utolsó pillantást vetettem a sírra, és halkan magamban mormoltam: – Nyugodj békében, Júlia. Én vigyázni fogok rá.

Ez volt az egyetlen ígéret, amit soha nem szegtem meg.

Miután hazatértünk, és beléptünk a lakásba, a csendes otthonunkat azonnal megtöltötte a kislányunk, Zoé vidám sikongatása. A kis lábai gyorsan dobogtak a parkettán, ahogy az előszobába szaladt, a szeme csillogott az izgatottságtól.

– Itt vagytok! – kiáltotta, és azonnal felénk nyújtotta a karját. De hamarabb, mint hogy hozzám vagy Barbihoz futott volna, a figyelmét a mózes kosár vonta magára, amit a karomban tartottam.

– Hol van? Hol van? – sürgetett, kíváncsian ugrándozva.

Barbi mosolyogva leguggolt hozzá, és könnyed mozdulattal felkapta Zoét. A kislány karjai azonnal az anyja nyaka köré fonódtak, és kíváncsian pislogott a kosár felé.

– Kicsikém, bemutatom a kis öcsédet: Olivért – mondta Barbi gyengéden, miközben egy puszit nyomott Zoé világosbarna fürtjei közé.

A lányom tágra nyílt szemekkel nézett a mózes kosárba, majd apró ajkai lebiggyedtek, mintha valami nagyon komoly dolgot kellene megértenie. A fejét kissé oldalra döntötte, és hirtelen, teljes ártatlansággal megszólalt:

– Miért van kékben?

Nem bírtam visszafojtani a nevetésemet. Az őszinte kérdései mindig pontosan a legaranyosabb dolgokat hozták felszínre. Leguggoltam, és a kosarat óvatosan letettem a földre, hogy közelebb kerülhessen az öccséhez. Barbi közben Zoét is letette, hogy a kislány könnyebben szemügyre vehesse a testvérét.

Zoé óvatos léptekkel közelebb ment, mintha attól félne bármikor felébresztheti az öccsét. Az apró ujjait a szájához emelte, és kérdőn nézett ránk, az ajkai kicsit megmozdultak, mielőtt kimondta volna:

– Lehet vele játszani?

Barbival most egyszerre nevettünk fel. Az őszinte, tiszta kérdés valahogy eloszlatott minden feszültséget és fáradtságot, amit az elmúlt napokban éreztünk.

Zoé a nevetésünket hallva kicsit megsértődött, majd türelmetlenül toppantott a lábával.

– De tényleg, lehet? – kérdezte, mintha csak egyetlen válasz létezhetne, és az az, hogy "igen".

Barbi leguggolt mellé, és mosolyogva magyarázni kezdett. – Tudod, drágám, ő még nagyon pici. Nem tud játszani úgy, mint te. De ha egy kicsit nagyobb lesz, biztos vagyok benne, hogy szeretne majd veled kockákat építeni, rajzolni, vagy bármi mást, amit kitalálsz.

Zoé szemmel láthatóan megértette, amit Barbi mondott, de közben már újra a mózes kosár felé fordult. – Akkor csak nézegetni lehet? – kérdezte, és úgy nézett ránk, mintha ez is egy fontos döntés lenne.

Olivér ekkor halk nyöszörgéssel jelezte, hogy ő bizony nem bánja, ha a nővére nézegeti. Zoé közelebb hajolt, és az apró testet alaposan megszemlélve halkan felkiáltott:

– Mozog a keze! Nézd, anya, mozog a keze!

Barbi rám nézett, és egy mosollyal közösen vettük tudomásul: Zoé új szerepe, mint nagytestvér, egy életen át tartó kaland lesz. Ahogy néztem őket, a kislányom kíváncsiságát és Barbi sugárzó mosolyát, tudtam, hogy a családunk most lett igazán teljes.

Lassan felvettem Zoét az ölembe, hogy közelebb tarthassam Olivérhez. – Tudod, kicsim – mondtam neki halkan –, mostantól ő a te öcséd. Mindig vigyáznod kell rá, ahogy mi is vigyázunk rád.

Zoé komoly arccal bólogatott, majd Olivér apró kezére nézett, mintha már most készen állna a nagytestvér felelősségére.

Késő este miután lefektettük a gyerekeket pihenni, és össze szedtük Zoé által szétdobált legókat, fáradtan dobtuk le magunkat a kanapéra. Barbi a vállamra hajtotta a fejét, én pedig ösztönösen megsimogattam az arcát. Egyszerre sóhajtunk fel, és abban minden benne volt: az elmúlt napok kimerültsége, a közös boldogságunk, és a kimondatlan ígéretek, amelyek a jövőnkről szóltak. Egy ideig csak hallgattunk. Nem volt szükség szavakra. A csend, amit megosztottunk, nem volt üres – tele volt érzelmekkel, mintha minden pillanatunkat újra átéltük volna anélkül, hogy egy szót is mondtunk volna. A szívemben ott lüktetett az életünk minden részlete: a gyerekek, a nevetésük, a fárasztó, mégis gyönyörű hétköznapjaink.

Barbi végül lassan felnézett rám, és boldog mosolyt küldött felém. Én is ránéztem, és azt hiszem, abban a pillanatban értettem meg igazán, milyen szerencsés vagyok.

– El sem hiszem – törtem meg a csendet egy mosollyal. – Háromszoros apuka lettem.

Barbi csendesen felnevetett, miközben az ujjait finoman végighúzta a karomon. – Én pedig kétszeres anyuka – felelte, és a hangjában egyszerre volt csodálkozás és büszkeség.

Egy pillanatra lehunytam a szememet, és engedtem, hogy átjárjon a kellemes érzés, ami jelenleg melengeti a szívemet. A gondolataim már a jövőbe száguldottak, a tervek, álmok, vágyak irányába. Olyan tisztán láttam mindent magam előtt, mintha már valósággá vált volna.

– Alig várom, hogy végre feleségül vehesselek – mondtam ki halkan, és azonnal éreztem, hogy ez milyen váratlanul bukott ki belőlem.

Barbi meglepetten nézett rám, majd az arcán egy halvány, ám annál őszintébb mosoly jelent meg. – Tényleg? – kérdezte, mintha nem lenne biztos benne, hogy jól hallotta.

Két ujjal felemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek. – Persze, drágám. Minden egyes nap, amikor rád nézek, egyre biztosabb vagyok benne. Te vagy az, akivel le akarom élni az életemet. Te vagy az, akivel ezt az életet építjük – mondtam, és közben éreztem, hogy a szívem olyan erővel dobog, mintha mindent el akarna mondani, amit szavakkal nem tudnék.

Barbi a szemeit lesütötte egy pillanatra, aztán újra rám nézett, és az arca vörös volt, de a boldogság szinte sugárzott belőle. – Én is alig várom.