Barbi 45. fejezet

Készülődés Stella és apám esküvőjére

– Lilla, ha bármi van, kérlek, hívj fel! – kötöm a lelkére sokadszor. A fiatal lány mosolyogva néz rám, aztán gyengéden megfogja Olivér kezecskéjét, és integet vele.–Mondd anyuéknak, hogy pápá! – gügyögi kedvesen, mire Olivér felkacag. Az én kis boldog babám.

Oszkár a kisfiúnk felé hajol, és egy puszit nyom az arcára, amit én is követek. Nem bírom ki, hogy ne érintsem meg őt még egyszer, mielőtt elmegyünk.

–A tápszer a hűtőben van, csak meg kell melegíteni. A tej is ott van mellette. Mindent megtalálsz – kezdem mondani Lillának újra, de a lány mosolyogva bólint, mielőtt befejezném. Már kívülről tudja az egész listát.–Érezzétek jól magatokat! – mondja vidáman, és magabiztosnak tűnik, ami egy kicsit megnyugtat.

Ahogy becsukódik az ajtó mögöttünk, sóhajtva indulok el Oszkár mellett. Mintha egy darabot hagytam volna ott a gyerekekkel. Próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy vajon minden rendben lesz-e, de még így is szorongok egy kicsit.

 – Megértem, ha nem rajongsz ezért az esküvőért – jegyzi meg Oszkár, miközben rápillantok. Tudja, hogy Stella jelenléte nem könnyíti meg a dolgomat, ahogy apámé sem.

 – Nem túlzás, ha azt mondom, semmi kedvem ehhez az egészhez – válaszolom, kicsit feszülten, ahogy az autóhoz érünk. Mégis, az ő keze a derekamon egy pillanatra elfeledteti velem a nyugtalanságot. Csak egy estére hagytuk ott Olivért és Zoét, de már most hiányoznak.

Beülünk a kocsiba, de Oszkár nem indít el azonnal. Egy pillanatra csak néz rám, aztán óvatosan megfogja a kezem, és egy lágy csókot lehel a kézfejemre.– Hidd el, nincs mitől félni – mondja biztató hangon, de a tekintetében ott bujkál az aggodalom, mintha érezné, hogy mennyire feszült vagyok.

Erőltetett mosollyal pillantok rá, de legbelül csak még inkább nyugtalanná válok. Bárcsak tudná, hogy mit érzek valójában! Nem akarom, hogy apám meglássa, kivel vagyok együtt. Túl büszke és szigorú ahhoz, hogy ne szóljon bele az életembe. De engem ez már nem érdekel. Akármit mondhat, Oszkárt nem fogom elengedni.

A gondolat azonban ott motoszkál bennem: hogyan fogják ők ketten elviselni egymást egy szobában? Nem hiszem, hogy Oszkár könnyen eltűrné apám kemény természetét.

A férfi elindítja az autót, de mielőtt kihajtana az utcára, még egyszer gyengéden megcsókolja a kezem.– Meglátod, minden jó lesz – mondja olyan határozottan, mintha ezzel elűzhetné az összes aggodalmamat.

Szemforgatva fordítom el a fejem, és az ablakon keresztül bámulom az utcát. Próbálom elhessegetni a rossz érzéseimet, de a gyomromban ott ül az a furcsa, szorító érzés. Bárcsak igaz lenne, amit mondott!

Ahogy megérkezünk, azonnal feltűnik, mennyire túldíszített az egész ház. Minden tele van esküvői dekorációval: fehér szalagok, virágok, és aranyszínű díszek mindenhol. A látvány szinte túl sok, de el kell ismernem, hogy Stellának van érzéke a luxushoz.

– Baromi jó ízlése van ennek a Stellának – morgom magamban, miközben körülnézek. A szavak szinte kicsúsznak a számon, de nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg.

Mialatt tovább sétálunk, félhangosan hozzáteszem:

– Remélem, nem fogok összefutni a leendő mostohaanyámmal.

Oszkár hirtelen megáll, és az egyik oszlop mellett elkapja a derekamat. A szemei mélyen az enyémbe fúródnak, mintha ezzel próbálná eloszlatni az összes kétségemet.

– Minden rendben lesz, bébi – mondja nyugodt, majd megcsókol.

A csókja olyan szenvedélyes, hogy egy pillanatra elfelejtek mindent. Csak rá tudok gondolni. A gondolataimban már a ruháim is eltűntek, annyira hatással van rám ez az ember.

Amikor elhúzódik, egy sejtelmes mosoly jelenik meg az arcán, és halkan megkérdezi:– Tudod, mire vagyok kíváncsi?

Összevonom a szemöldökömet, és a nyaka köré fonom a karjaimat.– Mondd, mire vagy kíváncsi? – kérdezem, és majdnem elnevetem magam.

Oszkár lassan a fülemhez hajol, a hangja pedig olyan érzéki, hogy minden porcikám beleremeg:– A szobádra. Nos, felviszel?

Egy pillanatra megdermedek, ahogy hátrahajol és az egyik ajtóra néz. Az izgalom átjárja az egész testemet, és úgy érzem, menten lángra lobbanok.

– Gyere, felviszlek! – mondom neki egy huncut mosollyal, és megfogom a kezét. Oszkár anélkül követ, hogy bármit kérdezne, mintha pontosan tudná, hová tartunk.

Ahogy végigvezetem a folyosón, a szívem hevesebben kezd verni. Az emlékek, amelyek ehhez a házhoz és a régi szobámhoz kötődnek, hirtelen rám törnek, és egy pillanatra elbizonytalanodom.

Megállok az ajtó előtt, a kezem a kilincsen, és mély levegőt veszek.– Egy valamire megkérlek, ne röhögj ki – mondom neki félig komolyan, félig játékosan, miközben oldalra pillantok rá.

Oszkár szemében ott csillog a kíváncsiság, de nem szól semmit, csak bólint egy alig észrevehető mosollyal. Lenyomom a kilincset, és kinyitom az ajtót. Belépek a szobába, és azonnal megcsap a múlt illata. Mintha azóta megállt volna az idő, mióta legutóbb itt jártam. Semmi sem változott azóta, hogy elköltöztem. A sarokban porosodik pár porcelánfejű baba, a polc tetején pedig ott ül a régi babaházam. Még mindig olyan érintetlen, mintha csak arra várna, hogy újra életre keltsem őket. Oszkár mögöttem lép be, és csendben körbenéz. Nem szól semmit, csak figyeli, ahogy lassan körbejárom a szobát. Egy pillanatra megérintem az egyik komódot, és végighúzom rajta az ujjaimat. A por vékony rétegben ül rajta, és hirtelen olyan valóságosnak tűnik minden.

Egy apró sóhaj szakad ki belőlem, ahogy visszaemlékszem. Mennyi éjszakát töltöttem itt könnyek között... Az emlékek olyan élesek, mintha csak tegnap történtek volna. Láttam, ahogy apám bántotta anyát, hallottam a veszekedéseiket. És én itt sírtam a párnáimba fojtva a fájdalmamat, remélve, hogy senki nem hall meg.

– Nem gondoltam, hogy ennyire megérint majd – motyogom, szinte csak magamnak, de Oszkár szeme mégis rám szegeződik. Olyan gyengéd és együttérző, hogy ettől még jobban elszorul a torkom.

– Nehéz lehetett itt felnőni – mondja halkan, ahogy közelebb lép hozzám. Az érintése könnyű, mégis erőt ad, amikor a vállamra teszi a kezét.

Bólintok, de nem nézek rá. A babaház felé fordulok, és egy pillanatra elmerülök a részleteiben. Milyen ironikus, hogy egy ilyen ártatlannak tűnő tárgy őrzi azokat az éveket, amikor minden más volt, csak nem ártatlan.

– Tudod, egy ideig már a vendégszobában laktam – mondom halkan, próbálva könnyedebb irányba terelni a gondolataimat. – Ez a szoba olyan, mintha valaki más életének a része lenne, nem az enyém.

Amikor a babaházra nézek, érzem, hogy Oszkár közelebb lép hozzám. Az érintése meleg és megnyugtató, ahogy hátulról átölel. A karjai úgy fonódnak körém, mintha meg akarna védeni az összes fájdalmas emléktől, amely még mindig kísért ebben a szobában.

A teste hozzám simul, és érzem a légzését a bőrömön, ahogy finoman megcsókolja a nyakamat. A gyomromban apró remegés fut végig, a jelenléte pedig úgy árad szét bennem, mint valami gyógyító elixír. 

– Egy igazi túlélő vagy – suttogja a fülembe. A hangja mély és érzéki, de van benne valami más is, valami tisztelet és csodálat, amitől elakad a lélegzetem. – Nem csoda, hogy összehozott minket a sors. Mellettem gyógyultál meg igazán.

A mondatától annyira meghatódom, hogy egy pillanatra lehunyom a szemem. A mellkasomban egyszerre érzem a fájdalmat és a megkönnyebbülést. A múlt sebei lassan gyógyultak be, és igen, Oszkár volt az, aki mellett végre elhittem, hogy van esélyem egy boldogabb életre.

– Melletted tanultam meg, hogy van értelme hinni valakiben – válaszolom halkan, ahogy a kezeimet az övéire helyezem, mintha biztosítani akarnám, hogy ne engedjen el.

A szobában most nem a múlt sötétsége dominál, hanem valami más: a jelen, és a férfi, aki itt van velem, a legrosszabb emlékek között is.

– Köszönöm, hogy itt vagy – mondom halkan, és hátrafordulok, hogy a szemébe nézzek. Az arca lágy, és a tekintetében ott van minden, amit valaha reméltem egy férfitól.

Oszkár csak elmosolyodik, és újra gyengéden megcsókolja a nyakamat, mintha ezzel akarna válaszolni. Minden egyes érintésével azt érezteti velem, hogy nem számít, mi történt itt, már rég túl vagyok rajta. Mert most már nem vagyok egyedül. A férfi továbbra is mögöttem áll, érzem, hogy a gyengéd érintése egyre magabiztosabbá válik. Kezei lassan végigsimítanak a derekamon, és a száját egészen közel hajtja a fülemhez.

– Tudod, elég sok mindent elárul rólad ez a szoba – mondja halkan, és a hangja tele van játékos kíváncsisággal. – A babák, a babaház... nem gondoltam volna, hogy ilyen cuki oldalad is van.

Elmosolyodom, és kicsit oldalra fordulok, hogy lássam az arcát.– Cuki? Azért ez nem feltétlenül az a szó, amire számítottam tőled – jegyzem meg játékosan.

Oszkár szeme megvillan, és látom rajta, hogy élvezi a kis játékunkat. Egyik kezével gyengéden megfordít, hogy szemben álljak vele.

– Talán nem ez a legjobb szó. Talán inkább… csábító – mondja, és ahogy kiejti a szót, a tekintete végigsiklik az arcomon, majd megállapodik az ajkaimon.

Az arcom kipirul, és érzem, hogy a gyomromban lévő izgalom újra fellángol.– Csábító? – kérdezem, miközben próbálom megőrizni a könnyed hangvételt, de a hangom egy kicsit elcsuklik.

– Pontosan – feleli, és megfogja a kezemet. Lassan az ágy felé vezet, miközben egy pillanatra sem szakítja meg a szemkontaktust. – És hogy őszinte legyek, régóta kíváncsi vagyok rá, milyen az, amikor igazán az enyém vagy.

Ahogy az ágyhoz érünk, finoman megsimogatja az ágytakarót, mintha épp csak egy mozdulattal meg akarná igazítani. De közben az én kezemet is szorosan tartja, és az érintése olyan biztos, hogy a lábaim szinte maguktól követik őt.

– Tudod, hogy mit gondolok most? – kérdezi, miközben leül az ágy szélére, és magához húz.

– Mire gondolsz? – kérdezem halkan, a szívem a torkomban dobog.

Oszkár közelebb húz, és gyengéden az ölébe von. Egyik keze a derekamat simogatja, a másik pedig finoman az államat érinti, hogy az arcára nézzek.– Arra, hogy mostantól minden egyes emléked ebben a szobában csak jó lehet. Mert én itt vagyok veled, és soha többé nem engedlek el.

A férfi megfogja az arcomat, és szenvedélyes csókot ad nekem. A nyakába fonom a karomat, és egyre közelebb simulok hozzá. Azonnal reszketni kezdek a vágytól, és alig várom, hogy átadjam magam neki. Alig kapok levegőt, a szívem pedig olyan hevesen ver, hogy le merném fogadni mindjárt el fogok ájulni. Oszkár ujjai a combomon vannak, majd jó erősen belém markol, miközben az  ajkaival még mindig az enyémen időzik. Az érintése határozottabbá válik, és mielőtt felfoghatnám, mit tervez, már a hátamra dönt az ágyon.

– Mi a fenét csinálsz? – kérdezem, nevetve, ahogy a hajam szétterül az ágyon, és felnézek rá.

– Csak egy kis meglepetés – mondja huncut mosollyal, miközben az egyik kezével a párnák között matat. Amikor előhúz egy hosszú, rózsaszín szalagot – nyilvánvalóan valami régi dekorációból maradhatott –, sóhajtva megforgatom a szemem.

– Te most komolyan elővettél egy szalagot? – kérdezem, de a szívem gyorsabban kezd dobogni az izgalomtól.

Oszkár fölém hajol, és az ajkait finoman a nyakamhoz érinti, amitől apró remegés fut végig a testemen.

– Bízz bennem, bébi – suttogja, miközben a csuklómat finoman a fejem fölé emeli.

A rózsaszín szalag puhán, de szorosan csavarodik a csuklóim köré, ahogy Oszkár gyors mozdulatokkal megköti. Az érintése gyengéd, de a szemeiben ott van az a pimasz tűz, amitől képtelen vagyok ellenállni neki.

– Ez annyira bizarr – motyogom, de a hangom inkább kíváncsian, mint tiltakozóan cseng.

Oszkár hátradől, és végignéz rajtam, ahogy ott fekszem az ágyon, a csuklóim összekötve a fejem fölött.

– A furcsaságok adják az élet sava-borsát – mondja pimasz mosollyal, mielőtt közelebb hajolna, hogy ajkai perzselő finomsággal súrolják az enyéimet.– Most pedig azt hiszem, el kell döntenem, mit kezdjek veled így, hogy teljesen az enyém vagy – jegyzi meg, a hangja mély és játékos, miközben az ujjaival gyengéden végigsimít az oldalamon, egészen a csípőmig.

A légzésem felgyorsul, és érzem, hogy minden érintése még mélyebben éget belém egy olyan vágyat, aminek képtelen vagyok ellenállni.– Akkor gyerünk – szólalok meg halkan, és egy apró mosoly kúszik az arcomra. – Mutasd meg, mire készülsz.

Oszkár szemei mélyen az enyémbe fúródnak, mintha szavak nélkül is pontosan tudná, mire gondolok. Az a mosoly, amely lassan szétterül az arcán, gyengéd, mégis kihívó, mintha tudná, hogy a pulzusom most már visszafordíthatatlanul elszabadult.

– Tetszik, ahogy kiszolgáltatottnak tűnsz – jegyzi meg játékosan, miközben az ujjai végigsiklanak a csuklómon, a rózsaszín szalagot érintve. – De ne aggódj, bébi, most én vigyázok rád.

Szavai mélyen belém vésődnek, egyszerre gyújtanak lángot és simítják el a bennem tomboló káoszt. Ahogy közelebb hajol, az illata – fűszeres, mégis tiszta – körülölel, és egy pillanatra megfeledkezem, hogy a régi szobámban vagyunk.  Az ajkai lassan a nyakamhoz érnek, és érzéki csókokkal haladnak lefelé, egészen a kulcscsontomig. Lassan, szinte kínzó gyengédséggel kúszik tovább a többi testrészeimen. A lélegzetem elakad, amikor a kezével gyengéden végigsimít a melleimen, majd kiszabadítja őket a ruhám fogságából. Mivel nincs rajtam melltartó, így könnyebb dolga van velem. Felsóhajtok, miközben az ajkai hozzáérnek a mellbimbóimhoz, és tiszta libabőr leszek a hűvös levegőtől.

– Oszkár... – szólalok meg halkan, de a hangom alig több, mint egy sóhaj.

– Csak lazíts – suttogja, miközben a kezével gyengéden végigsimít az oldalamon, majd megállapodik a csípőmön. A tekintete az enyémbe mélyed, és a közöttünk lévő szenvedély szinte láthatatlan hullámokban emészti fel a levegőt.

Oszkár lassan lehúzza a cipzáramat, és közben végig figyeli minden reakciómat. 

– Gyönyörű vagy – jegyzi meg halkan, és a hangja olyan mély, hogy szinte beleremegek.

Mielőtt megszólalhatnék, lehajol, és finoman beleharap a vállamba. Az apró fájdalom épp csak annyi, hogy szinte jóleső bizsergéssel töltsön el. Az érintéseinek intenzitása azonnal kiszorítja a fejemből minden más gondolatot.

A férfi lassan felkúszik a vállamtól a nyakamig, miközben ajkai finoman érintik a bőröm. Az érintések váltakozása – a lágy csókok és az apró harapások – szinte mámorítóvá teszi a pillanatot. Az ujjai közben a csípőmön pihennek, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy nem térek ki előle, mintha egy pillanatra sem engedne el.

– Ez jólesik, igaz? – kérdezi suttogva, és a hangja érzéki mélységétől még inkább elveszítem az irányítást az érzéseim felett.

– Igen – felelem halkan, és érzem, hogy a testem teljesen átadja magát a pillanatnak.

Ujjai végigvándorolnak az oldalamon, egészen a vállamig. Amikor már az arcomhoz ér, az ujjai gyengéden belesiklanak a hajamba, oldalról megfogja a fejem, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni.

– Nézz rám – mondja halkan, a hangja mély és parancsoló, de tele van érzelemmel is.

A pillanat annyira intenzív, hogy alig bírom ki, hogy ne csukjam be a szemem. De megteszem, amit kér. Belé kapaszkodom a tekintetemmel, és hagyom, hogy teljesen magával ragadjon.

– Tudod, mit látok most? – kérdezi, és ahogy a hangja végigsiklik a szobán, érzem, hogy minden más megszűnik létezni.

– Mit? – kérdezem alig hallhatóan, szinte suttogva, mert a szívem olyan hevesen ver, hogy úgy érzem, a szavak már nem is kellenek.

– Egy olyan nőt, aki erősebb, mint bárki, akit valaha ismertem – mondja, és közben a hüvelykujjával finoman végigsimít az arcomon. – És mégis, itt vagy előttem, teljesen az enyém, és nincs semmi, amit ennél jobban akarnék.

Ahogy előrehajol, az ajkaink újra találkoznak, de ez a csók más. Sokkal mélyebb, sokkal több, mint puszta vágy. Minden érintése azt mondja, hogy számára én vagyok az egyetlen, és ez az érzés annyira erős, hogy szinte beleszédülök. A keze óvatosan elindul lefelé az oldalamon, végigsimít a derekamon, majd lassan a combomhoz ér. Aztán finoman megfogja a ruhám anyagát, és lassan elkezdi felgyűrni, miközben végig csókolózik velem. Minden mozdulatában ott van a gyengédség, ahogy lassan felfedi a bőrömet. A légzésem egyre gyorsabbá válik, és a testem szinte reszket a várakozástól. Az érintése alatt a bőröm lángolni kezd, mintha minden egyes mozdulattal újabb tüzet gyújtana bennem.

Amikor elér a bugyimhoz, egy pillanatra megáll, és rám néz. A tekintete annyira intenzív, hogy képtelen vagyok másra figyelni. Lassan, óvatosan csúsztatja le a bugyimat, az ujjai finoman érintik a combomat, és ettől a gyomromban egy újabb pillangó hullám indul el. Oszkár ledobja a földre a bugyimat, majd rám ül, és kigombolja a nadrágját. Az ágaskodó farka azonnal készen áll a menetre. Az ajkamba harapok, és azt kívánom, bárcsak megérinthetném a kidolgozott mellkasát, de mivel megvan kötve a kezem, így esélytelen.

Oszkár előrehajol, és megcsókol, miközben halk morgás tör fel a torkából, miközben érzem, hogy a lábam között óvatosan belém hatol. Amikor már a farka a puncimban van ütemesen elkezd dugni engem. Keze finoman az arcomra siklik, ujjai végigsimítják a bőrömet, miközben újra csókolni kezd. A nyelve az enyémet ingerli, a csókunk vad és mindent elsöprő. Minden egyes érintésével egyre jobban feléled a testem. Úgy érzem sosem fogok betelni ezzel a férfival. A börőmön bizsergés kúszik végig. A combom közt egyre nedvesebb leszek. Szeretkezés közben Oszkár a nevemet nyögi, és egyre hevesebben nyomul belém. Érzem, hogy lassan közeledem a végzet felé, és amikor a már forróság egyre elviselhetetlenebb lesz, kirobban belőlem a gyönyör. Hangosan felkiáltok, ahogy a gyönyör végigsöpör rajtam, de Oszkár gyorsan a számra tapasztja a kezét, hogy elfojtsa a hangomat. A szemeiben ott van az a csibészes csillogás, amitől egyszerre érzem magam biztonságban és a határaimat feszegetve.

Pár pillanattal később ő is eléri a csúcsot, és a testemre borulva élvez el, ahogy a nevemet nyögi halkan. Egyikünk sem szól, csak zihálva próbáljuk összeszedni magunkat, miközben az érzéseink lassan elcsitulnak, de az intimitás nem tűnik el. Az ajkaink még néhányszor találkoznak, apró, gyengéd csókok formájában, mintha egyikünk sem akarná elengedni ezt a pillanatot.

– Azt hiszem, alaposan feldúltuk a szobádat – szólal meg Oszkár halkan, egy széles mosollyal az arcán, ahogy hátrébb húzódik és végignéz rajtam.

Elnevetem magam, majd végigsimítok a hajamon, ami teljesen kócos lett az elmúlt percek alatt.– Csak a szokásos, nem? – kérdezem, miközben próbálok nem túl ügyetlenül felülni, de a csuklómon még mindig ott van a rózsaszín szalag.

Oszkár észreveszi, és egy gyors mozdulattal kioldja.– Nehogy azt hidd, hogy mindig ilyen engedelmes leszek – jegyzem meg huncut mosollyal, miközben ledobom a szalagot az ágy mellé.

– Engem nem zavarna – válaszolja, majd felém hajol és megcsókol.

Lassan mindketten elkezdjük rendbe szedni magunkat. Oszkár felhúzza az ingét, és gondosan begombolja, mintha semmi nem történt volna. De a mosolya, az a szemtelen, önelégült mosoly ott marad az arcán, és ettől nem tudom levenni róla a szemem.

– Miért nézel így rám? – kérdezi, miközben belebújik a cipőjébe.

– Csak próbálom eldönteni, hogy most még vonzóbb vagy, vagy ez az egész szoba rombolás túlzás volt – válaszolom, és közben felhúzom a ruhámat, megpróbálva kisimítani az anyagot, ami már eléggé megviselt.

– Tudod, bébi, ha ilyen szobák vannak még ebben a házban, szívesen megnézném a többi is – mondja, miközben egy pillanatra közelebb lép, és az ajkaimra ad egy gyors, de szenvedélyes csókot.

– Álmodj csak tovább – válaszolom nevetve, majd megigazítom a hajam a tükör előtt.

Ahogy mindketten elkészülünk, Oszkár az ajtóhoz lép, kinyitja, és rám néz.– Készen állsz, hogy visszatérjünk a valóságba?

– Nem, de nincs más választásom – mondom, és megfogom a kezét, ahogy kilépünk a szobából.

Amint Oszkárral elindulunk lefelé a lépcsőn, szinte hallani lehet, ahogy a cipőnk koppanása egyre hangosabb az előszoba csendjében. Hirtelen meglátom apámat az előszobaajtónál. Egy pillanatra megállok, mintha a testem ösztönösen megérezte volna, hogy valami különös pillanat következik.

– Oszkár? – kérdezi apám, és az ismerős mély hangja egyszerre tűnik döbbentnek és kíváncsinak.

Oszkár zavart mosolyt villant, és egy pillanat alatt megigazítja a mandzsettáját, mintha ez segítene rendezni a helyzetet.

– Endre! – szólal meg, és a hangjában tisztán hallom a meglepettséget. Én csak állok mellette a lépcsőn, és próbálok megfejteni, mit is gondolhat éppen.

– Mi járatban itt? – kérdezi apám, az arcán furcsa mosollyal. A kérdés egyszerű, de valahogy érezni mögötte az óvatos kíváncsiságot.

– Hát a lányoddal jöttem, – válaszolja Oszkár, teljes természetességgel. Érzem, hogy a pulzusom hirtelen megugrik. Apám szemöldöke meglepődve szalad fel, mintha nem értené, miről is van szó pontosan.

– Igen? Mi az, valahol összefutottatok? – kérdezi apám, és a hangjában őszinte döbbenet bujkál. Lassan elindulok lefelé a lépcsőn, minden lépésemet alaposan megfontolva, mintha attól félnék, hogy az egyetlen rossz mozdulat is széttörheti a helyzet törékeny harmóniáját.

Oszkár rám néz, mintha tőlem várná a megerősítést vagy a bátorítást. Egy rövid pillanatig csak bámulunk egymásra, de aztán a vőlegényem visszafordul apámhoz.

– Nem futottunk össze, mi már jegyesek vagyunk, – mondja határozottan, mintha csak egy egyszerű tényt közölne.

Apám arca egy pillanatra teljesen lemerevedik. Látom, ahogy az információ lassan eljut a tudatáig, és az elképedés szinte tapinthatóvá válik körülötte. Ekkor érek le a lépcső aljára, és finoman Oszkár mellé lépek. Az érintésem talán neki szóló üzenet, talán apámnak: „Igen, ez igaz.”

Ahogy apám zsebre vágja a kezét, már sejtem, hogy valami vihar készül. Az a jellegzetes mozdulat, amit mindig akkor csinál, ha valami olyasmit hall, ami a világába nem fér bele. Felhorkan, szinte nevetve, de ez a nevetés távolról sem vidám.

– Neeeem, ez nem lehet! – mondja, a hangja tele van hitetlenséggel és valami mély, keserű meglepetéssel.

Érzem, ahogy az egész testem megfeszül. Oszkár kezét már olyan szorosan fogom, hogy szinte szétroppantom a csontjait. A tenyerem izzad, de nem engedem el. Ha elengedném, talán összeomlanék. Apám mindig is ilyen volt – rideg és távolságtartó, sosem tűnt úgy, hogy igazán büszke lenne rám. Most pedig, ahogy néz ránk, mintha az egész lényét elöntötte volna a döbbenet és az elutasítás.

– Ez az igazság, és már gyerekünk is van. Olivér a neve, – vágok közbe, mielőtt újabb tagadást hallhatnék. Azonnal tudom, hogy ez az utolsó csepp lesz. A szavak kimondása közben a szívem olyan hevesen ver, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy a lépcső korlátja is megremeg tőle.

Apám arca elfehéredik. Mintha az összes vér kiszökött volna belőle, és ott áll előttünk mozdulatlanul, szoborszerűen. Az arckifejezése olyan, mintha valami hatalmas, feldolgozhatatlan hírt hallott volna – ami, az ő nézőpontjából nézve, talán igaz is.

– Hogy mi? – kérdezi, de a hangja elhal, mintha maga sem hinné el, amit hallott. A szavak visszhangoznak a csendes előszobában. Érzem, hogy Oszkár megfeszül mellettem, és még mindig fogom a kezét, mintha attól tartanék, hogy nélküle elsüllyednék ebben a pillanatban.

Apám továbbra is mozdulatlanul áll, mintha egyetlen szavunkkal egy másik világba repítettük volna. Az arcán most már nemcsak döbbenet, hanem valami mély zavar tükröződik. Zsebre tett kezei merevek, és a vállai mintha megrogytak volna. Ez a szokatlanul emberi pillanat tőle teljesen idegen, és ez engem valahol bánt, valahol megnyugtat.

– Egy unokám van? – kérdezi végül, olyan halk hangon, hogy alig hallom. A szemei rám szegeződnek, de még mindig nem értem, mit akar mondani ezzel. Haragot? Értetlenséget? Vagy talán valamiféle reményt, amit magának sem mer bevallani?

– Igen, apa. Egy unokád, Olivér. Ő a mi kisfiunk, és szeretném, ha megismernéd, – mondom, miközben minden egyes szótól úgy érzem, mintha szakadék szélén egyensúlyoznék. A hangom erősnek tűnik, de belül rettegek.

Oszkár mellettem marad, nyugodtan, de az ujjai enyhén megmozdulnak, mintha csendes támogatást akarna adni. Tudom, hogy ő is érzi a feszültséget, de nem szól közbe. Ez most az én harcom.

Apám mély levegőt vesz, a tekintete lassan végigjár minket, mintha keresné bennünk azokat a régi emlékeket, amelyeket talán már eltemetett. Amikor végül megszólal, a hangja furcsán reszelős.

– Miért nem mondtad el? Miért kellett ezt így megtudnom? – A szavai fájnak, de nem a kérdés miatt, hanem a mögötte húzódó kimondatlan érzések miatt. Valami megtört benne, és talán bennem is.

– Mert mindig is úgy éreztem, hogy bármit csinálok, sosem leszek elég jó neked, apa – felelem, és ahogy kimondom, mintha egy hatalmas súlyt engednék el. A szemébe nézek, és látom, hogy a szavak betalálnak. Ez az igazság, amit mindig elkerültünk. Most végre ott van a levegőben, és nem lehet figyelmen kívül hagyni.

 – És te, Barbi... tényleg boldog vagy vele? – kérdezi, miközben Oszkárra pillant.

– Igen, apa. Ő az, akit szeretek, és ő az apja Olivérnek – mondom halkan, de most már határozottan.

Apám néhány másodpercig még néz minket, majd halkan bólint. Mintha hirtelen elfogadná, hogy a világ, amit elképzelt, most megváltozott. Nem lesz könnyű, de valamiért érzem, hogy talán mégis van remény. Ahogy elfordul tőlünk, még hallom, hogy halkan motyog valamit. Aztán vissza néz ránk, és ilyet szól:

–Szeretnék négyszemközt Oszkárral beszélni.