Barbi 46.fejezet

Monte Carlo-i kaland

Oszkár

Másfél évtizeddel ezelőtt

Éppen a naplementét nézem, miközben megiszom az utolsó korty martinimet. Most Monte-Carlo szívében vagyunk. Endrével üzleti úton vagyunk, és hivatalosan üzleti partnerek vagyunk – legalábbis a kívülállók szemében így tűnik. Az üzlet közös érdekünk, de az ellentétek állandóan ott lappanganak közöttünk. Endre mindig dominálni akar, mindig ő akar a legjobb lenni, és én ezt képtelen vagyok elviselni. Most pedig itt vagyunk, egy sikeres tárgyalást követően, egy hangulatos kávézó teraszán ülünk. Váratlanul elmosolyodik, és miközben a borospoharát forgatja, mesélni kezd.

– Képzeld, találkoztam valakivel, Oszkár. Egy nővel. Egészen különleges. Mintha az életem teljesen más értelmet nyert volna általa. –A hangja szokatlanul lágy, szinte már bensőséges. Ilyet még sosem hallottam tőle.

Fogalmam sincs, ki lehet az a nő, de valójában nem is érdekel. Nem árulja el a nevét, én pedig nem kérdezek rá. A poharamra pillantok, és végül csak ennyit mondok:–Szuper. Örülök neki– sóhajtom, majd belekortyolok az italomba.

A tekintetem a tenger felé siklik, a hullámok aranyszínű tükrénél elidőzve. A gondolataim akaratlanul Júliához kalandoznak. Bárcsak délután fürödhettem volna vele a parton. A feleségem velem van, és remekül megvagyunk, legalábbis úgy tűnik. Nemrég házasodtunk össze, és ez a kiruccanás akár nászútnak is beillene – vagy valami olyasmi.

Amikor megemlítettem neki az üzleti utat, azonnal közölte, hogy ő is jönni akar. Nem volt más választásom, így beletörődtem. A reptéren találkoztunk Endrével, és az első pillanattól kezdve túl jól kijöttek egymással. Júlia mindig is imádta a jóképű férfiakat, és hát Endre sem panaszkodhat. De ő sosem volt szelíd a nőkkel. Azt hiszem, ha valaha lánya születik, nem fog vele jól bánni. Már most biztosra veszem.

Fél órával később a hullámok lágyan ringatták a jachtot, miközben a Monte-Carlo-i kikötő fényei lassan eltűntek a távolban. Az égbolt sötét bársonyként borult ránk, csak a holdfény és a hajó gyenge lámpái vetettek némi fényt a fedélzetre. A rendezvény hivatalosan véget ért, de Endre ragaszkodott hozzá, hogy folytassuk az estét a vízen. Nem mintha lett volna választásom, így maradtam. Pedig szívesen lepihentem volna a kényelmes luxus szállodában.

Endre a fedélzeti bárpultnál támaszkodott, kezében egy félig kiürült whiskys pohárral. Már órák óta ivott, de mostanra a mértékletesség teljesen eltűnt belőle. A tekintete üveges volt, a szavai elmosódottak, de az arroganciája, mint mindig, most is áttört minden gátat.

– Tudod, Oszkár – szólalt meg hirtelen, olyan hangon, mintha valami hatalmas bölcsességet készülne megosztani –, az élet néha furcsa játékokat űz velünk. Nem igaz?

Csak biccentettem. Tudtam, hogy jobb, ha hagyom, hogy beszéljen. A részeg emberek monológjaiból nem érdemes kibillenteni a ritmust.

– Ott van például Barbi – folytatta, miközben leült egy napozószékre, és a poharát az ég felé emelte, mintha koccintana a holdfénnyel. –Az én kamasz évei végén járó lányom. Olyan gyönyörű, hogy szinte fáj. És mindenki azt hiszi, hogy az enyém.

A gyomrom görcsbe rándult. Ez a kijelentés már az első szónál baljósnak tűnt, de a hangjában lévő gúnyos él miatt éreztem, hogy valami mélyebb rejlik mögötte.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem halkan, de a hangomban volt valami feszültség, amit nem tudtam elrejteni.

Endre nevetett. Az a fajta nevetés volt, amitől az ember bőre alatt végigszalad a hideg. – Hát, azt, hogy nem az én lányom. Soha nem is volt. Az anyja kavart valami senkiházival. És képzeld, én tudtam róla. Mindvégig.

Megmerevedtem. Az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat, de minden szó olyan volt, mint egy tőr, ami lassan vág belém.

– Tudtál róla? – kérdeztem, bár a válasz már nyilvánvaló volt. A hangom rekedt volt az elfojtott düh miatt.

– Tudtam. Persze, hogy tudtam. De mit tehettem volna? Megöltem azt a szemetet, aztán megtartottam a nőt meg a kölykét. – A szavai lassúak és szinte megfontoltak voltak, de a részegségből fakadó gőgös elégedettség megmérgezte minden hangját. – Tudod, mi a legjobb ebben? Az, hogy a nő most minden nap vezekel. Nem hagytam el, csak hogy érezze, milyen, amikor a saját mocskában kell élnie.

A szívem a torkomban dobogott, ez a fajta kegyetlenség túlment minden határon. És Barbi... Az a gondolat, hogy Barbi egész életében egy ilyen férfi figyelmét kereste, hogy bizonyítani akart neki, miközben ő szándékosan elutasította – ez több volt, mint amit el tudtam viselni.

– Barbit is csak azért tartottad meg, hogy büntesd őket? – sziszegtem, a dühöm egyre erősödött.

Endre újra elnevette magát. – Talán. Tudod, vicces látni, hogy az a kislány mennyire küzd értem. Azért, hogy rá nézzek, hogy elismerjem. De soha nem fogom. Ez az én játékom, Oszkár. És senki sem fogja elvenni tőlem.

A kezem lassan ökölbe szorult. Az ujjaim fehérre váltak a feszültségtől, és legszívesebben ott helyben behúztam volna neki egyet. A hajó halkan ringott alattunk, de a testem merev volt, mint egy felhúzott íj.

– Te beteg vagy – mondtam végül, minden erőmet összeszedve, hogy ne kiáltsak. – Az a lány ennél sokkal többet érdemel. És ezt te is tudod.

Endre csak megvonta a vállát, majd felemelte a poharát, és kiitta az utolsó csepp whiskyt. – Az élet nem egy mese, Oszkár. Ha azt akarja, hogy valaki szeresse, keressen mást. Én nem az az ember vagyok.

Elfordultam tőle, mielőtt elveszíteném az önuralmamat. A szívem még mindig zakatolt, de egy dolog biztos volt: ha egyszer Barbi hozzám fordul, ha egyszer felkeres, soha többé nem eresztem el. Ő az enyém lesz, és örökre vigyázni fogok rá. Az apja helyett, akitől semmi mást nem kapott, csak fájdalmat.

Napjainkban…

Bemegyünk Endrével a dolgozószobájába, majd becsukom magunk mögött az ajtót. A férfi itallal kínál, de én elutasítom. Endre végül megfordul, és a tekintete élesen találkozik az enyémmel. Mintha ő is ugyanarra az éjszakára emlékezne, mint én. De most valami új van benne.

– Oszkár, tudom, hogy a múltban sok minden történt köztünk, és nem bocsátottál meg. Talán nem is fogsz, – kezdi, és a hangja szokatlanul komoly. – De most a lányomról van szó. Barbáról. És az unokáimról. Nem akarom, hogy az a régi ügy kettőnk között tönkretegye az életüket.

Érzem, hogy a harag lassan elönti a mellkasomat. Nem tudom, hogy képes leszek-e neki valaha is megbocsátani. Júlia emléke ott van közöttünk, mint egy áthághatatlan szakadék. De Barbara és a gyerekek.... ők most mindenek felett állnak.

– Nem miattad teszem ezt, Endre. Hanem miattuk. Barbára és a gyerekekre mindig vigyázni fogok, bármi is legyen köztünk. De az igazságot egyszer meg kell osztanod vele. Mert addig nem lesz béke. – A szavaim kemények, de most nem érdekel, hogy mit gondol.

Endre egy hosszú pillanatig csak néz rám, majd bólint.

– Egyszer elmondom. De nem ma.

Az arca kemény és feszült, de a szemében valami villan – talán harag, talán bűntudat. Nem tudom eldönteni, de abban a pillanatban ez nem is érdekel. A saját dühöm sokkal erősebb.

– Igen? És meddig vársz? Amíg sírba nem viszed a titkod? – sziszegem, és érzem, hogy a testem megfeszül, ahogy közelebb lépek hozzá. – Hagyod, hogy Barbi továbbra is ott vergődjön előtted a figyelemért? Mert lássuk be, sosem törődtél vele igazán. Csak az számított, hogy a te elvárásaidnak megfeleljen, de ő? Ő mindig csak második volt. És most is az lenne, ha rajtad múlna.

Látom, hogy a szavaim betalálnak. Endre ajka szigorúan összeszorul, de nem szól közbe. Ezúttal nem fogja tudni elkerülni a felelősséget.

– Egyébként nem is tudod, de nem volt kedve eljönni ide, – folytatom, a hangom kemény, de már inkább tele van keserűséggel, mint dübörgő haraggal. – Túlságosan is nyomasztónak találta ezt az esküvőt. Mert tudta, hogy te ott leszel, és tudta, hogy csak bírálni fogod őt, ha egyetlen mozdulata is eltér attól, amit te helyesnek tartasz.

Endre lassan kifújja a levegőt, mintha mérlegelné, mit mondjon. De én nem hagyom abba.

– Még van egy óránk, míg nem veszed el a nődet, – mondom, és érzem, hogy a szavaim most már hideg számítással érnek célt. – Remélem, örökre eltűntök. Mert ha nem tudod elengedni ezt a mérgező irányítást, amit a lányod fölött gyakorolsz, akkor csak tovább fogod rombolni az életét. És azt nem fogom hagyni.

 Endre nem mozdul, csak mereven néz rám. Mintha ő is érezné, hogy ez a beszélgetés nem csupán egy veszekedés a múlt miatt, hanem valami sokkal mélyebb szakadék kinyílása kettőnk között.

– Oszkár, ez nem ilyen egyszerű, – szólal meg végül, a hangja halk, de feszültséggel teli. – Többet veszítenél, mint gondolnád, ha tudnád az igazságot. Nem rólam van szó. Nem csak rólam.

Ez a kijelentés elkap, mintha egy váratlan ütés érne. Nem róla van szó? Akkor kinek a titka ez? És miért érezném úgy, hogy nem akarom hallani? De nem engedem el ezt a fonalat.

– Tudod, mi az, amit nem veszítek el? Barbarát. És ő számít most. Akármit rejtegetsz, a nap végén csak az számít, hogy mit teszel érte. A többi már rég elveszett, Endre.

– Szóval ultimátumot adsz nekem? – kérdezi, miközben kihívóan néz rám. A hangjában érezhető az a leplezett megvetés, amit mindig is érzett irántam. Talán amiatt a múltbéli üzleti rivalizálás miatt, talán amiatt, mert mindig is kívülállónak tekintett.

– Mondhatjuk így is– felelem szárazon, egy pillanatra sem engedve a tekintetemet az övéről. 

Endre elgondolkodva sóhajt egyet, mintha súlya lenne annak, amit mondani készül. De aztán mégsem mond semmit, csak megfordul, és az ablak felé néz, mintha a külvilág jobban érdekelné, mint én.

– Nem szeretek ultimátumokat kapni, Oszkár. Tudod, miért? – kérdezi hirtelen, anélkül, hogy rám nézne. A hangja szinte nyugodtnak tűnik, de éppen ezért félelmetes. – Mert mindig van egy másik út. És én sosem járok azon, amit mások kijelölnek nekem.

– Ez nem egy verseny, Endre. Nem arról van szó, hogy ki győz a végén. Ez nem rólad és rólam szól. – A hangomban most már nem csak harag van, hanem valami mélyebb, kétségbeesett igazság. – Ez Barbaráról szól. Most az egyszer tedd félre az egódat.

Endre egy pillanatig csendben marad, majd lassan megfordul. A vigyor leolvad az arcáról, és valami komolyabb, sötétebb érzés veszi át a helyét. Lassan bólint, de a tekintete élesen az enyémbe fúródik.

– Rendben. De ne feledd, Oszkár, ha egyszer elmondom az igazságot, azzal minden megváltozik. És nem biztos, hogy készen állsz arra, amit hallani fogsz.

Elé álltam és magabiztosan kijelentettem:

–Én készen állok az igazságra, szóval bökd ki, vagy soha többé nem állok veled szóba.

Sokkolva jöttem ki az irodából. Azt hiszem erős piára van szükségem. Nem... Nem inkább még erősebbre. A gondolataim annyira kavarogtak, hogy egy dologra tudtam gondolni: innom kell. Nem, nem csak egy pohár bort vagy valami könnyűt. Valami erősebbre van szükségem. Olyanra, ami elnyomja ezt az egész rohadt helyzetet, amit az imént hallottam.

A kertbe rohantam, a friss levegő talán segít egy kicsit. A szemem egyből megakadt az egyik asztalon sorakozó italokon. Bourbon. Ez pont jó lesz. Felkaptam egy üveget és töltöttem magamnak egy pohárral, de mielőtt megízlelhettem volna, megéreztem, hogy valaki közeledik. A szívem összeszorult, amikor megláttam Barbit.

Ott állt előttem, az arca aggodalommal teli, a szemei kérdőn fúródtak az enyémbe.

– Minden rendben, Oszkár? – kérdezte csendesen, de a hangjában érződött a félelem. Tudta, hogy valami nincs rendben, talán már sejtette is, hogy az apja keze van a dologban.

Nem bírtam ránézni. Nem most. Azonnal elfordultam, megkerültem őt, és elindultam egy másik irányba. A poharat még mindig szorosan markoltam, de nem ittam bele. Hirtelen úgy éreztem, a pia sem elég erős ahhoz, hogy elnémítsa a fejemben zúgó szavakat.

– Oszkár! – kiáltott utánam Barbi, és hallottam, hogy elindul felém. A léptei gyorsak, határozottak, ahogy követte az utamat. Éreztem a közeledését, éreztem a szeretetét és az aggodalmát, de egyszerűen képtelen voltam megállni.

A szívem a torkomban dobogott. Nem akartam most ezt a beszélgetést. Nem akartam a szemébe nézni, és látni benne a bizonytalanságot, amikor megkérdezi, miért vagyok ilyen. Hiszen mit mondhattam volna neki? Hogy az apja olyan dolgot mondott, ami alapjaiban változtat meg mindent? Hogy talán még az esküvője is veszélybe kerülhet?

Nem, most képtelen lettem volna erre.

– Hagyj békén, Barbara csak egy kis időre van szükségem, – szólaltam meg végül halkan, de a lépéseimet nem lassítottam. Éreztem, hogy ő is megállt egy pillanatra, és talán a szavaimat emésztette.

Egy eldugott szökőkutat találtam a kert egy sötétebb szegletében, ahol a bokrok és a fák árnyéka eltakar a világ szeme elől. Ez volt az a hely, amire szükségem volt: magány, csend, és az a bourbon, amit az előbb sikerült elcsennem. Barbi már feladta az üldözésemet, és ennek most örültem. Nem akartam, hogy a közelemben legyen, nem akartam, hogy lássa, ahogy szétcsúszom. Nem érdemli meg, hogy egy ilyen pillanatban találkozzon velem.

Leültem az egyik lépcsőfokra, és néztem az italomat, ahogy a holdfény megcsillant a poháron. Az életem. Az a rohadt életem. Az egész egy hazugság.

Egész eddig abban a hitben éltem, hogy az apám meghalt. Úgy nőttem fel, hogy az a veszteség formált azzá, aki vagyok. Az a fájdalom, az a hiány volt minden döntésem alapja. És most? Most kiderül, hogy él. Hogy végig él, és itt van valahol a világban. Endre talált rá. Ezt mondta. És hogy találkoztam vele. De hol? Mikor? Az emlékeim között kaparászom, de semmi. Nem emlékszem senkire, aki bármi ilyesmit sugallhatott volna.

Felkapom az üveget, és nagyot kortyolok belőle. Az ital égeti a torkomat, keveredve azokkal a könnyekkel, amelyeket már képtelen vagyok visszatartani. A fájdalom olyan erővel tör rám, hogy a mellkasom szinte remeg tőle. Endre mindvégig tudta, és soha nem mondta el. Egyetlen szót sem szólt, hagyta, hogy az egész életem egy hamis narratívára épüljön.

– A szemétláda! – sziszegem magam elé, és érzem, ahogy az indulatom egyre jobban felkorbácsol. Hogyan tehette ezt? Hogyan élhetett így, nap mint nap, miközben tudta az igazságot?

Persze, tudtam, hogy ő nem Barbi vérszerinti apja. Barbi apja az a férfi volt, akivel az anyja mindvégig kavart. Csak hallomásból ismerte mindenki. De hogy előlem is eltitkolni valamit? Ez más szint. Ez árulás. Az én vérszerinti szüleimről ilyen titkot elsüllyeszteni? Az maga a pokol.

A gondolatok szétrobbannak a fejemben, és ahogy a bourbon újabb kortyai lecsúsznak a torkomon, úgy érzem, egyre mélyebbre süllyedek ebbe az iszapba. Nem tudom, mi a rosszabb: hogy Endre ennyire manipulált, vagy az, hogy mostantól ez az igazság valahol mélyen ott lapul majd minden pillanatomban, amit Barbival vagy Olivérrel töltök.

Az apám él. Állítólag már találkoztam vele. De ki ő? Hol van most? És vajon mit akar tőlem? Barbi csendben lépked a sötét kertben, és amikor meglát engem a lépcsőn ülve, minden szó nélkül leül mellém. A pillanat törékeny, de éppen ezért különleges. Nem beszél, csak elveszi tőlem az üveget, és mielőtt bármit mondhatnék, nagyot húz belőle.

Meglepődve elmosolyodom, ahogy figyelem őt. A mozdulatai könnyedek, mégis van bennük valami eltökéltség. Megköszörülöm a torkomat, hogy megtörjem a csendet.

– Barbara drága, ez sok lesz, nemde? – próbálom óvatosságra inteni, de őt láthatóan nem különösebben izgatja a dolog. Újabb nagy kortyot húz az üvegből, majd visszaadja nekem, mintha ez mit sem számítana.

– Elárulnád, mi a bajotok apámmal? – kérdezi hirtelen, és az arca komolysága azt sugallja, hogy ezt a beszélgetést nem fogom elkerülni.

Sóhajtok, és szemforgatva kortyolok az italból, hogy időt nyerjek. A bourbon marja a torkomat, de most ez a legkisebb problémám. Egy darabig nem válaszolok, csak az üveget bámulom, mintha abban találnám meg a vigaszt. Barbi azonban nem tágít. Azokkal az éles, figyelmes szemeivel néz engem, és érzem, hogy nem fog nyugodni, amíg meg nem mondok neki valamit. Ő az a nő, akit imádok, pont ezért. Kitartó, céltudatos, és nem hátrál meg semmilyen akadály elől. Egy harcos. Egy igazi erős nő, aki mindig megtalálja az utat, bármi történjék. Talán éppen ezért olyan nehéz most elkerülnöm a beszélgetést – mert tudom, hogy szembenézne velem, és az igazságával képes lenne darabokra szedni minden kifogásomat.

– Csak az esküvővel kapcsolatos, de nincs gáz – füllentem végül, és remélem, hogy ennyi elég lesz neki. Az arcomon valami bizonytalan mosoly jelenik meg, mintha a könnyedséget akarnám eljátszani, amit belül már rég elveszítettem.

Barbi nagyot sóhajt, és azonnal tudom, hogy nem hisz nekem. Túlságosan jól ismer, jobban, mint azt néha szeretném. Azok a szemek, amelyekben most kétkedés csillog, mindig is pontosan látták, mikor próbálom elterelni a figyelmét.

– Oszkár, ne hazudj nekem. – A hangja halk, de határozott. Közelebb hajol hozzám, a tekintete szinte belefúródik az enyémbe. – Látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Az apám mondott valamit, ugye? És te nem akarod elmondani nekem. De miért?

Tudom, hogy nem fog elengedni, de most nem tudom megosztani vele az igazságot. Az, amit megtudtam, túl sok. Túl fájdalmas. És ha ő is megtudná, az mindent megváltoztatna. Az esküvőjét, az életét... az egész világát.

– Nem most, Barbi. – A hangom rekedt és alig hallható, de nem nézek rá, csak az üveget forgatom a kezemben. – Nem most.

– Biztos az esküvőmet akarja megakadályozni, ugye? Ez annyira rávall! –mondja, és már fel is áll mellőlem, indulatosan indulva a ház felé.

– Barbara, nem! – kiáltok utána, és azonnal utána vetem magam. A földről felugorva rohanni kezdek, a szívem zakatol, nem akarom, hogy most ebben a pillanatban kiboruljon. Már csak azt kéne. A bejáratnál érem utol, mielőtt beléphetne. Megragadom a karját, és gyengéden, de magabiztosan magamhoz rántom.

A tekintetében könnyek csillognak, és az arca olyan fájdalmasan gyönyörű, hogy szinte belesajdul a mellkasom. Igazságot akar. Tudni akarja, mi történik körülötte, miért húzódik sötét árnyék az élete fölé. De még nem mondhatom el neki. Nem most.

– Hidd el, nincs baj az esküvőnkkel, – szólalok meg végül, a hangom halk, szinte könyörgő. – Tulajdonképpen először áldását adta ránk. – Ezek az utolsó őszinte szavaim ebben a helyzetben. Ez tényleg igaz. Az elején, amikor minden egyszerűbbnek és tisztábbnak tűnt, Endre tényleg áldását adta a kapcsolatunkra. De azóta minden megváltozott.

Barbi ajkai megremegnek, és a könnyek lassan legördülnek az arcán. Félhangosan hüppög, és lenéz a földre. Gyengéden letörlöm az arcáról a könnyeket, az ujjaim óvatosak, mintha attól félnék, hogy a fájdalmával együtt ő maga is szétmorzsolódhatna. Az érintésem lassú és szándékos, majd felszegem az állát, hogy rám nézzen.

–Itt vagyok. Nem hagylak el. Bármi is legyen.

A hangomban most már nincs bizonytalanság. Ez az egyetlen dolog, amit biztosan tudok. És remélem, hogy neki is elég lesz egy kis időre. Mert tudom, hogy nem hagyja annyiban. Tudom, hogy hamarosan újra kérdezni fog. És akkor el kell mondanom neki mindent. 

Barbi

Itt állok a vőlegényem karjaiban, és a teste forrósága ellenére mégis hidegrázás fut végig rajtam. Tudom, hogy titkol valamit. Minden porcikámban érzem, hogy valami nincs rendben. Látom a szemében, ismerem azt a tekintetet – a zavarodottság, a fájdalom és a tehetetlenség elegye. Oszkár, akit mindig olyan erősnek ismertem, most olyan, mintha darabjaira hullott volna. Az a döbbenet, amikor kijött apám irodájából, mélyen beleégett az emlékezetembe. Az arca, a mozdulatai, a szeme – nem lehetett lemosni róla azt a súlyos igazságot, amit ott bent megtudott.

A női megérzésem pedig egyre hangosabban sikít bennem: Itt valami van a háttérben. Valami, amit nem mondanak el nekem. És bár Oszkár azt állítja, hogy nincs gond az esküvővel, tudom, hogy ez nem igaz. Apám biztos, hogy bekavart neki valamit. Ő mindig ezt csinálja. Valahogy képes megragadni a legérzékenyebb pontokat, és úgy húzza meg a szálakat, hogy az ember alig veszi észre, hogy ő a mozgatórugó. Pedig Oszkár a legnagyobb bűnöző, akit ismerek – de nem a szó klasszikus értelmében. Az ő bűnei mások: a bűn, hogy szinte tökéletes. Hogy az érzelmi páncélja vastag, hogy mindig tudja, mit kell mondani, mit kell tenni. Az a fajta férfi, aki nem engedi magát legyőzni. És most? Most látom rajta, hogy apámnak valahogy mégis sikerült. Bármi történt is abban az irodában, az megrendítette őt.

Apámat pedig nem is értem. Hiszen egész életemben próbáltam megfelelni neki, hogy legalább egyszer büszke legyen rám. De ő csak látszólag fogadott el. Úgy tett, mintha beletörődött volna a létezésembe, mintha én csak egy mellékszereplő lennék az ő életében. Az elismerés szikrája sosem villant meg a szemében, akármennyire is igyekeztem.

És most? Most megint úgy érzem, hogy a háttérben játszik valami mesteri játszmát, és én vagyok a tét. Én és a családom. Egy pillanatra Oszkár ölelése erősödik a testem körül, mintha próbálna visszatéríteni a gondolataimból. De ez sem tudja elűzni azt a felvetést, hogy ez az egész már nem csak rólunk szól.

Felnézek rá, és próbálok valami választ kiolvasni a szemeiből, de ő továbbra is hallgat. És a csend – az a fullasztó, mindent átható csend – csak még több kérdést hagy maga után.

– Oszkár, ha nem mondod el, mi történik, akkor nem tudok segíteni. És hidd el, nem akarom, hogy egyedül cipelj valamit, ami kettőnkre is hatással lehet.

– Nem lesz semmi baj, hidd el – mondja Oszkár, miközben gyengéden homlokon csókol.

Mielőtt bármit mondhatnék, ellép tőlem, de csak annyira, hogy átkaroljon. A karja erős és védelmező, én pedig próbálok megnyugodni. De most nem kérdezek tovább. Valahol mélyen érzem, hogy ha tovább faggatom, azzal csak még jobban eltávolodna tőlem, és ezt most nem engedhetem meg. Amikor megérkezünk a helyszínre a vendégsereg közé elengedjük egymást. A társaság nyüzsgése teljesen más hangulatot áraszt, mint amit az imént a kertben éreztem. Az emberek mosolyognak, poharak csilingelnek, és mindenki boldognak tűnik – legalábbis a felszínen.

Oszkár szorosan magához húz, és ketten átvágunk a tömegen. Az ujjai szinte birtoklóan fonódnak az enyéim köré, én pedig engedek neki, hagyom, hogy vezessen. A mellkasából áradó nyugalom és erő valahogy az én zilált gondolataimat is kisimítja.

Az esküvő gyönyörű, minden részlet precízen megtervezett, mindenki sugárzik az örömtől – kivéve én. Üres tekintettel figyelem, ahogy Stella és apám kimondják az igent, engem pedig az émelygés fog el, nem pedig a meghatottság. Kiráz a hideg apám hangjától, ahogy Stellának ígéri, hogy örökre vigyázni fog rá. Mindjárt elhányom magam. Hah! Ez valami vicc, ugye? – gondolom magamban, miközben a fogamat összeszorítom. Ha anyámat nem volt képes szeretni, tisztelni vagy vigyázni rá, akkor hogyan gondolja, hogy Stellát másképp fogja? Ő mindig is az a fajta ember volt, aki bántalmazta a feleségét. És most ezek a szavak itt, ezen az esküvőn, egyszerűen semmitmondóak a számomra.

Ahogy ezen forrongok magamban, mint egy vulkán, ami épp a kitörés szélén áll, megérzem Oszkár kezeit a karomon. Az érintése gyengéd, mintha észrevette volna, hogy épp túl hergelem magam a dolgokon. Szép lassan, határozott mozdulattal kibontja a karomat, és összekulcsolja az ujjainkat az ölében.

Egy pillanatra felnézek rá. A tekintetünk találkozik, és látom azt a mosolyt az arcán, amit csak nekem szokott tartogatni. Az a mosoly, ami minden más pillanatban képes eloszlatni a haragomat, és most is megteszi. Aztán lassan a fülemhez hajol, és halkan sugdolózni kezd:

– Te sokkal szebb menyasszony leszel.

Ahogy elhúzódik, egy pillanatig csak nézem őt, majd széles mosoly terül el az arcomon. Naná, hogy én leszek a legszebb menyasszony. Szerintem ha majd meglát az oltárnál azonnal előre hozná a nászéjszakát, mielőtt kimondanánk a boldogító igent. A harag lassan elcsitul bennem, mintha az érintése és szavai eloltották volna a bennem izzó lángokat.

A fejemet gyengéden a karjára hajtom, és így nézem tovább az esküvőt. Az igaz, hogy a miénk lesz a legszebb. Nem olyan, mint ez itt, ahol a látszat és a hazugság árnyéka vetül mindenre. A miénk igazi lesz, tiszta és őszinte. Nem lesz benne helye az árulásnak, átverésnek vagy titkoknak. Mert Oszkárral mi mások vagyunk – mások kell, hogy legyünk. És ebbe a gondolatba kapaszkodom, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami még egyben tart.