Barbi 47. fejezet

Minden titokra fény derül

Hazafelé az autóban szinte tapintani lehetett a feszültséget. Oszkár keze lazán pihent a kormányon, de az állkapcsa megfeszült, ahogy az utat figyelte. Éreztem, hogy valami készül, valami, amit már nem tud tovább elfojtani. Az egész nap izgalmai, a rejtélyek és a titkok egyszerre nehezedtek rám. A gondolataim szétcsúsztak, és minden egyes percben csak egyre erősebben éreztem: valami biztosan történni fog. Csak nem tudom mi.

Amikor végre hazaértünk, Oszkár már a nappaliban volt, mire beléptem az előszobába. A szekrényből egy jó erős whiskyt vett elő, majd két poharat töltött meg. Ez az este nem a könnyed beszélgetések estéje lesz – ezt már az első pillanattól tudtam. Leültetett a kanapéra, és a kezembe nyomta a poharat. A mozdulata olyan zaklatott volt, mintha minden erejével azon dolgozna, hogy ne törjön meg.

Egy ideig csak ücsörgött mellettem, a kezében tartott poharat bámulva. A hallgatása egyre súlyosabbá vált, míg végül felsóhajtott, és a szemembe nézett.

– Barbi, van valami, amit tudnod kell. És tudom, hogy fájni fog, de muszáj elmondanom. – A hangja mély volt, komolyabb, mint valaha. Ahogy kimondta ezeket a szavakat, éreztem, hogy nem lesz egyszerű amit közölni fog.

A szívem összeszorult, ahogy folytatta. A mondatok lassan, nehézkesen törtek elő belőle. 

– Szóval Endre… nem a vér szerinti apád. – A szavai lassúak voltak, de az erejük akkora, hogy szinte beleremegtem. – Az apád valójában egy másik férfi, aki annak idején… aki annak idején kavart Júliával. Az én feleségemmel. Kicsivel később édesanyáddal is.

Alig hittem el, amit mondott, a talaj kezdett kicsúszni a lábam alól, és forogni kezdett körülöttem a szoba. Az ujjaim hirtelen elernyedtek, és a pohár kicsúszott a kezemből. Hangos csörömpöléssel tört millió darabra a padlón, de én meg sem mozdultam. Csak ültem ott, a tekintetemet Oszkárra szegezve, és próbáltam felfogni, amit mondott.

– Hogy mit mondtál? – A hangom magasabb volt a szokásosnál, szinte sikítottam. A mellkasom szorított, a levegőm szaggatottá vált, ahogy a döbbenet eluralkodott rajtam.

És akkor hirtelen összeállt a kép. Az a sok évnyi ridegség és elutasítás anyám felé. Az a kimért, szinte hideg viselkedés, amit apám tanúsított vele szemben, mintha soha nem is szerette volna igazán. Majd anyám öngyilkossága. Minden jelenet, minden elutasítás, minden szótlanság – most egyszerre nyert értelmet.

– Az egész életem egy hazugság volt, igaz? – A kérdést szinte magam elé suttogtam, de Oszkár nem válaszolt. Az arcára kiült a fájdalom, de nem próbált mentegetőzni. És ebben a hallgatásban volt valami, ami mindennél jobban fájt.

Felhúztam a térdeimet, és a kezemet a fejemhez kaptam, mintha meg tudnám állítani a gondolataimat. Az igazság olyan erővel zúdult rám, hogy szinte elviselhetetlen volt. Az anyám és apám – egyikük sem volt ártatlan. Egyikük sem mondott el semmit. Csak hazugságokból és elhallgatásokból állt az egész életük, és most ezek a hazugságok engem is magukkal rántottak.

– Én most teljesen elcseszett vagyok, ugye? – kérdezem, miközben a könnyek forrón csorognak végig az arcomon. A hangom rekedt és törékeny, szinte alig hallható, de Oszkár meghallja. A szorítása erős, védelmező, mintha össze akarna tartani, nehogy darabokra hulljak a karjaiban.

– Nem, Barbara, nem vagy az, – szólal meg végül, miközben gyengéden simogatja a hátamat. – Egyszerűen csak ez történt. Fogalmam sincs, mi zajlott a családodban, miért alakult így minden. Én csak annyit tudok, amit néhány éve apád mondott nekem.

Ahogy a szavai lassan eljutnak hozzám, a mellkasomban egyre nagyobb űr tátong. A fájdalom, a harag és a kétségbeesés egyre nagyobb hullámokban áraszt el, és szinte elviselhetetlen. Lassan felemelem a fejem, és rémülten nézek rá. A szemeim most már nem csak könnyeket, hanem dühöt is tükröznek, szikrákat szórva az ő tekintetébe.

– Te végig tudtad? – kérdezem remegő hangon, és érzem, ahogy az egész testem megfeszül. A mellkasom szorít, a szívem zakatol, és szétvet az ideg.

Oszkár tekintetében bűntudat villan, és az ajkai szólásra nyílnak, de nem jön ki rajtuk azonnal semmi. Ez a csend, ez a leheletnyi késlekedés mindent elárul. Érzem, hogy ő is kiborulás szélén áll, de most nem tudom megállítani magamat.

– Mégis mióta tudod? És miért nem mondtad el? Hogy tehetted ezt? – A szavak élesek, mint a penge, de ahogy kimondom őket, azonnal megbánom. Mert látom, ahogy az ő arcán is átsuhan a fájdalom. De nem tudom megállítani. Az érzéseim túl erősek, és túl sok minden tört rám egyszerre.

– Barbi, én… nem tudtam, hogyan mondjam el, – szólal meg végül halkan, a hangjában valami mély bűntudattal, amit eddig sosem hallottam tőle. – Nem volt jogom elmondani. Endre mondta el nekem évekkel ezelőtt, de azt hittem, ez az ő dolga, hogy elmondja neked. Én nem akartam fájdalmat okozni. Csak azt akartam, hogy megtudd az igazságot.

A hangja remeg, és látom rajta, hogy ő is küzd az érzelmeivel. De most nem tudom, hogyan reagáljak.

– Ez nem fájdalom. Ez annál is rosszabb, Oszkár, – mondom halkan, de a hangom élesen cseng a nappaliban. – Ez az életem, az egész életem, ami hazugságra épült. És te is benne voltál. Nem számít, hogy nem a te hibád – te tudtad. És mégis végig nézted, ahogy tovább élek ebben a hazugságban.

Oszkár nagyot sóhajt, és próbálja megtalálni a megfelelő szavakat. Szinte látom rajta, hogy próbál meggyőzni, hogy igaza van.

– Barbi, kérlek, értsd meg, – szólal meg, a hangja tele van könyörgéssel. – Nem akartam hazudni. Nem akartam fájdalmat okozni. Egyszerűen csak… próbáltam megőrizni a békét. Miattunk. Miattad.

Felém lép, a kezeit kinyújtva, mintha meg akarna érinteni, de én hátrálok. A mellkasom elé teszem a karomat, ezzel védve magamat előle. Átfut rajtam valami hűvös és sötét érzés, amit még soha nem éreztem iránta. A szavai üresek nekem, csak zúgásként visszhangoznak a fejemben.

– A béke miatt? Ezt most halál komolyan mondod? – kérdezem élesen, és érzem, hogy a könnyek már újra a szemembe gyűlnek. – Azért nem mondtad el az igazságot, mert féltél a konfliktustól? Mert nem akartad, hogy bonyolult legyen? És közben hagytad, hogy én tovább éljek egy olyan világban, amiről te végig tudtad, hogy hazugság?

– Barbi, kérlek… – próbál közbeszólni, de én megrázom a fejem. Nem akarom hallani. Nem akarok több kifogást.

– Ne! Ne próbálj meg kimagyarázni semmit! – fakadok ki, és érzem, hogy a fájdalmam most már a dühömön keresztül tör felszínre. – Tudod, mit? Most már nem is érdekel. Csak hagyj békén.

Ezzel a szavakkal megfordulok, és a hálószoba felé indulok. A lépteim gyorsak,és eltökéltek, mintha attól félnék, hogy ha megállok, az érzelmek teljesen elárasztanak. Hallom, ahogy Oszkár a nevemet mondja, de nem állok meg. Nem bírok a közelében lenni. Távol akarok lenni tőle. Amint beérek a hálószobába, becsapom az ajtót, és a kulcsot elfordítom a zárban. Fáj a szívem és úgy érzem, szinte teljesen összetört. Néhány pillanatig csak a zárat bámulom, mintha attól tartanék, hogy mégis követni fog. De nem teszi. Majd kicsivel később hallom a léptei tompa zaját, ahogy elsétál az ajtó előtt.

Lassan leveszem a jegygyűrűt az ujjamról. Nézem, ahogy a fény megcsillan rajta, és minden benne rejlő ígéret most üresnek tűnik. Az ujjaim közé szorítom, majd a sarokba hajítom. Az éles koppanása visszhangzik a szobában, majd a csend újra rám telepszik. És akkor végre kitörnek belőlem a könnyek. A lábam összecsuklik, és a padlóra rogyok. A vállaim remegnek, a sírásom hangja megtölti a szobát. Minden reményem odaveszett.  Az ember, akit szerettem, hazudott. Az életem, amit eddig ismertem, hazugság volt. És most? Most már semmi sem tűnik biztosnak. Abban sem vagyok biztos, hogy hozzá akarok-e menni Oszkárhoz.

Oszkár

Ezt elcsesztem. De nagyon. Ez a gondolat szüntelenül visszhangzik a fejemben, miközben a vendégszobában készülök egy hosszú, álmatlan éjszakára. Barbara gyűlöl engem. Láttam a szemében azt a haragot, azt a fájdalmat, amit okoztam neki. És most, hogy egyedül vagyok, minden egyes szava, minden egyes könnycseppje újra és újra átvillan előttem.

De muszáj volt elmondanom. Nem volt más választásom. Nem akartam, hogy mástól tudja meg. Mert akkor… akkor talán még jobban utálna engem. Ha valaki más árulta volna el neki az igazságot, az végképp mindent szétzúzott volna közöttünk. Előveszek egy takarót és egy párnát a szekrényből, majd lassan leülök az ágy szélére. Fáradt vagyok, de nem fizikailag. Az elmém zakatol, a mellkasomban ott a súly, amit nem tudok lerázni. Ez nem az az éjszaka, amikor békés álomra hajthatnám a fejem.

A lakás csendes. Túl csendes. A gyerekek mélyen alszanak a szobájukban, hál' istennek semmit sem vettek észre a veszekedésből. Legalább ez az egy dolog megnyugtat. Nem akartam, hogy tanúi legyenek ennek. Nem akartam, hogy érezzék azt a feszültséget, amit én és Barbara ma este egymásra zúdítottunk.

Ahogy a takarót kiterítem az ágyra, a tekintetem az ajtóra téved. Egy részem még mindig azt várja, hogy Barbara belépjen, hogy a dühének helyét a megértés vegye át. De nem fog. Tudom, hogy ma este egyedül maradok a saját hibáimmal, és a saját bűntudatommal. És ez a gondolat szinte elviselhetetlen.

Leheveredek az ágyra, de a szemem nem hunyom le. Csak a plafont bámulom, és újra meg újra átgondolom, hogy mit mondhattam volna másképp. Talán egy másik időpontban kellett volna elmondanom. Talán több magyarázatot kellett volna adnom. Talán, talán, talán. De az igazság az, hogy már mindegy. Kimondtam, és ezzel már nem tudok mit kezdeni. 

Barbara kizárt. És nem csak a hálóból. Egy része talán engem is kizárt az életéből, és ez a gondolat mintha egy kést forgatna a szívemben. Mégis, annak ellenére, hogy ma este minden darabjaira hullott, én még mindig szeretem őt. Tiszta szívemből. Minden haragja, minden szava és minden könnye ellenére. Sőt, talán épp ezért. Mert Barbara mindig is az a nő volt, aki sosem félt megmutatni az érzéseit, aki teljes szívvel élt, szeretett, és igen, haragudott.

De ha elhagyna… Abba én belehalnék. Már a gondolat is szinte elviselhetetlen. Mert ő a támaszom, a biztos pont az életemben, az, akit mindenek felett szeretek. Nem tudom elképzelni, hogy reggelente ne lássam az arcát, ne halljam a nevetését, még akkor is, ha néha ki tud hozni a sodromból. Ő az, aki mellett az életem teljes, bármennyire is hibás vagyok néha. 

És ott vannak a gyerekek: Olivér és Zoé. Az ő mosolyuk, nevetésük, az az ártatlan boldogság, amit csak a gyerekek tudnak sugározni. Ők az életem fényei. Bármi történjen is, miattuk erősnek kell lennem. Nem engedhetem, hogy ezt a feszültséget, ezt a fájdalmat érzékeljék. Ők nem lehetnek tanúi ennek. Erősnek kell lennem miattuk.

Miközben a vendégszoba ágyán fekszem, a gondolataim újra és újra visszatérnek Barbarához. Vajon most is sír? Vajon dühös rám, vagy inkább csak megbántott? Bárcsak újra megölelhetném. Bárcsak elmondhatnám neki, mennyire sajnálom, mennyire szeretem. De most nem mehetek hozzá. Tiszteletben kell tartanom, hogy távol akar maradni tőlem. Csak reménykedhetek, hogy reggel talán minden egy kicsit jobb lesz. Vagy legalább egy lépéssel közelebb jutunk ahhoz, hogy újra egymáséi legyünk. Mert feladni őt… azt sosem tudnám.

Barbi

Másnap reggel álmosan lépkedek le a lépcsőn, Olivért a karomban ringatva. Az éjszaka szinte le se hunytam a szemem. Viszont a lakásban valami különös nyugalom uralkodik, mintha az este minden feszültsége eltűnt volna a falak közül. Ahogy közeledem a konyha felé, egy éles kiáltást hallok, ami egy pillanatra mosolyt csal az arcomra.

– Palacsinta! – sikítja Zoé, és hangos nevetéssel szalad be a konyhába. Éppen elérem az ajtót, amikor meglátom, hogy a kislányom boldogan ugrik Oszkár karjába. A kis kezével vidáman paskolja az apja arcát, miközben az asztalra pillantok. Meg van terítve, mindenhol frissen készült reggeli illata terjeng. Palacsinta, gyümölcs, frissen facsart narancslé – Oszkár tényleg kitett magáért. Egy pillanatra megtorpanok az ajtóban, csak nézem őket. Zoé kacagása betölti a konyhát, Oszkár arca ellágyul, ahogy a kislány a nyakába kapaszkodik. Az a férfi, aki tegnap este még a bűntudattól sújtva ült velem a nappaliban, most itt áll, és mosolyt csal a gyerekeink arcára. Mintha ezzel próbálná helyrehozni a köztünk lévő dolgokat, amit előző éjjel szétzúztunk.

Belépek a konyhába, és egy pillanatra Oszkár és Zoé nevetése elhalkul. Olivér csendesen szuszog a karomban, és az egész jelenet olyan békésnek tűnik, hogy szinte elfeledtet velem mindent, ami tegnap történt.

– Jó reggelt – köszönök halkan, és Oszkár egy pillanatra rám emeli a tekintetét. Az arcán fáradtságot látok, de ott van benne valami más is – valami őszinte bűnbánat és remény.

– Jó reggelt, – feleli, és leteszi Zoét az asztal mellé. A kislány már az első palacsintát szórja meg kakaóporral, miközben Oszkár közelebb lép hozzám. – Csináltam reggelit. Gondoltam, hogy mindenki megérdemel egy kis finomságot.

Egy pillanatra nem szólok, csak figyelem őt. Az asztalt, a gyerekeink boldogságát, az ő fáradt, de elszánt tekintetét. Valami elindul bennem, valami, amit egész éjjel próbáltam megérteni.

Talán tényleg megbánta, ami velünk történt. 

Tegnap este annyira haragudtam rá, hogy szinte el sem tudtam képzelni, hogy valaha újra békét találok mellette. De ahogy végiggondoltam az éjszaka folyamán, rájöttem: Oszkár jó okkal nem mondott el mindent. Talán nem is kellett volna tudnom. A szüleim tényleg nem voltak szentek, és egyikük sem ártatlan ebben a történetben.

De Oszkár? Ő mindig próbált őszinte lenni. Még ha ez fájt is. És talán ez az, amit igazán szeretek benne. Hogy bár hibázott, a szándéka sosem volt rossz. Hogy bármennyire is fájt az igazság, legalább nem hazudott nekem tovább.

Leteszem Olivért az etetőbe, majd lassan leülök az asztalhoz. Oszkár még mindig engem figyel, mintha minden rezdülésem mögött próbálná megtalálni a választ arra, hogy még van-e esélye.

Elveszek egy palacsintát, és az első harapás után halkan megszólalok:

– Ez finom lett.

Az apró mosoly, amit ez a mondat csal az arcára, majd megkönnyebbülten felsóhajt.

–Örülök neki drágám!–Ezután mögém lép, és megcsókolja a homlokomat.

Reggeli után szó nélkül segítek Oszkárnak elpakolni. A konyha most szokatlanul nyugodt, de az asztalnál Olivér éppen gondoskodik arról, hogy ne legyen túl nagy a csend. Az etetőszékében ül, és lelkesen csapkodja az asztalt a kis kezével, mintha csak adná a ritmust a pakoláshoz. Néhányszor rászóltam, hogy hagyja abba, de Olivért ez egyáltalán nem érdekli. Csak nevetett rám, azzal a huncut, csillogó szemekkel és bájosan rám mutogatott, ami miatt az ember képtelen rá haragudni.

Közben Zoé a szokásos módján teszi izgalmassá a reggel hátralévő részét. Sorban hozza ki a szobájából a pónikat, minden egyes játékot egy büszke mosollyal helyezve Olivér elé az etetőasztalra.

– Ezzel is tudsz játszani! Meg ezzel! – mondja lelkesen, miközben már rohan is vissza a szobájába. Az apró lábdobogása visszhangzik a lakásbanban, és csak annyit tudok gondolni, hogy istenem, ez a gyerek komolyan az összes póniját kifogja hozni Olinak.

Olivér, aki eddig az asztal csapkodásával volt elfoglalva, most teljes figyelmét a nővére által odahordott játékokra fordítja. Felkap egy pónit, és az egyik lábát azonnal megkóstolja. Kuncogni kezd, a póni lábak miatt kicsit tompán, de annál boldogabban.

Zoé újabb pónival tér vissza, amit nagy diadalittasan Olivér elé helyez, aztán észreveszi, hogy az öccse mit művel a korábbiakkal.

– Anya, Oli megeszi a póni lábát! Nem így kell játszani a pónikkal! – mondja a legnagyobb komolysággal, miközben a kis kezével próbálja kiszabadítani a játékot Olivér szájából. Az öccse viszont ragaszkodik a zsákmányához, és újabb nevetéssel válaszol.

Én csak halkan kuncogok, és boldogan nézem őket. Miközben Oszkár közelebb húz magához és halántékon csókol. Ez az a pillanat, amitől úgy érzem teljes a család, és a boldogságom.