Barbi 48. fejezet

A családi ebéd és egyéb finomságok az asztalnál

Egy verőfényes szombat reggelre ébredtünk. Az ágy másik oldalán Oszkár csendesen szuszogott, arcán békés kifejezés ült. Ritkán láttam ennyire nyugodtnak. Néztem őt egy darabig, és a gondolat, hogy mellette vagyok, valami különös biztonságérzettel töltött el. Óvatosan kibújtam az ágyból, hogy ne zavarjam őt. A konyhában gyorsan felraktam a kávét, miközben a reggeli csendet csak a gép halk zümmögése törte meg. Ahogy a bögrémet tartva kinéztem az ablakon, a hó szikrázó fehérsége visszaverte a nap sugarait, és olyan volt, mintha egy csodaországba csöppentem volna.

Ma délután Stella meghívására átmegyünk ebédelni. Már napok óta motoszkált bennem valami furcsa érzés ezzel kapcsolatban. Stella sosem volt az a típus, aki csak úgy „kedvességből” hív meg valakit. Mindig volt valami hátsó szándéka, valami terve. Próbáltam nem túlgondolni, de a szívem mélyén tudtam, hogy ez az ebéd nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. 

Oszkár lépteinek halk nesze szakított ki a gondolataimból. Amikor odajött, hogy átöleljen hátulról, a kávé illata keveredett az ő ismerős, megnyugtató illatával.

– Minden rendben? – kérdezte halkan, miközben az állát a vállamra támasztotta.

– Persze – hazudtam, mert még magamnak sem tudtam megfogalmazni, mi is zavar igazán. – Csak kicsit ideges vagyok az ebéd miatt.

Oszkár halkan hümmögött, mintha tudná, hogy több van a dolog mögött, de nem akarta volna firtatni. Az érintése mégis nyugtatóan hatott rám.

– Nem lesz semmi gond, Barbi – mondta halkan, és az a tónus nyugtatóként hatott rám. – Endre biztosan kifogja kotyogni a titkot. De ha nem, akkor majd én kiszedem belőle.

Tudtam, hogy Oszkár mellettem áll, hogy bármit megtenne értem, de mi van, ha ez a „titok” olyan mély sebet hagy bennem, amit ő sem tud majd begyógyítani? A gondolat, hogy a férfi, akit egész életemben apámként ismertem, valójában nem az, egyre szorosabbá húzta a gyomromban a félelem csomóját. Lassan megfordultam Oszkár karjaiban, és aggódva néztem fel rá. Az ő szemeiben csak nyugalmat láttam, és egyfajta eltökéltséget, amitől mindig erősebbnek éreztem magam. Gyengéden végighúztam az ujjaimat borostás állán, élvezve az érdes érintést, ami valahogy mindig szórakoztatott.

– Oszkár – kezdtem, de a szavam elakadt, mert éreztem, hogy a hangom elcsuklik. – Annyira hálás vagyok neked. Hogy itt vagy. Hogy mindig kiállsz értem.

– Nem kell köszönnöd, Barbi. Ezt azért teszem, mert szeretlek. – felelte, és a szemei mélyen az enyémekbe fúródtak. – Túl sokáig hagytak téged egyedül harcolni. De ennek vége. Nem hagyom, hogy bárki ártson neked.

Annyira jól esett ezt hallani tőle! Mégis, a félelem továbbra is ott lüktetett bennem. Rettenetesen tartottam az előttem álló találkozástól. Apám mindig is az életem középpontja volt. Bár szigorú és rideg ember, valahol mélyen mégis rettegtem tőle. Most azonban... hogyan nézhetek majd a szemébe, ha kiderül, hogy nem is az apám? És Stella? Vajon ő mit rejtegethet előlem?

– Rettegek tőle – vallottam be végül, a hangom alig volt több egy suttogásnál. – Nem is tudom, hogy félek-e attól, amit mondani fog, vagy attól, amit nem.

Oszkár ujjai végigsimították az arcomat, mielőtt a tarkómat finoman megérintette, mintha csak biztosítani akarna róla, hogy nem hagy el.

– Tudod, miért vagy erősebb náluk? – kérdezte lágyan, miközben a tekintete nem eresztette az enyémet. – Mert te nem félsz szembenézni az igazsággal. Bármi legyen is az. És én ott leszek melletted, ha túl nehéz lesz elviselni.

A szavai megerősítettek abban, hogy igaza van. Már nem félek semmitől, hiszen annyi mindenen keresztülmentem. Kornél, Kiara elrablása, apám titkolózása... ezek után ez már tényleg gyerekjátéknak tűnik. Ha Endre nem az apám, akkor ki vagyok én? És mi lesz azzal a részemmel, ami mindeddig hozzákötött? Oszkár keze után nyúltam, és finoman megszorítottam, mint egy utolsó kapaszkodót a vihar előtt.

– Menjünk – mondtam végül, próbálva erősnek tűnni. De a szavaim inkább tűntek könyörgésnek, mint utasításnak. Oszkár bólintott, és miközben az ajtó felé indultunk, éreztem, hogy nem csak a lakásunkat, de valahol a régi életemet is magam mögött hagyom.

A ház, amelyben felnőttem, most is ugyanúgy nézett ki, mint mindig: túlzottan makulátlan, mintha minden egyes sarka azt hirdetné, hogy nem laknak benne igazán, csak egy színdarab díszleteként szolgál. Pedig ez a ház mesélhetne. Olyan szörnyűségek történtek itt, hogy csoda, hogy a személyzet és a szakács még mindig itt dolgoznak. Én viszont boldog voltam, amikor végre elköltözhettem innen, mert a múlt árnyai nyomasztották a lelkemet. Anyám halála, a bátyám harca apámmal, és az állandó megfelelési kényszer... Ez a hely tele van fájdalmas emlékekkel. Legutóbb akkor jártam itt, amikor Oszkárhoz költöztem, és csak a holmijaimért ugrottam be. Nem jó érzés itt lenni most sem. De megpróbálok viselkedni. Már a kapun belépve észrevettem, hogy valami más. Endre kint várt minket a bejárati ajtóban, és ahogy meglátott, arcán egy szokatlanul kedves mosoly jelent meg. Egy pillanatra meg is torpantam, mert a mosolya olyan volt, mintha valaki egy régi képet próbált volna újjáéleszteni: természetellenes és erőltetett. És ezt annyira rühellem!

– Barbi, Oszkár! Örülök, hogy eljöttetek! – szólt lelkesen, miközben kitárta az ajtót.

Az egész jelenet olyan furcsa volt, hogy ösztönösen Oszkár karja után nyúltam. Ő azonnal megszorította a kezemet, és egy röpke pillanatra lehajolt, hogy a fülembe súgja:

– Csak lélegezz mélyeket. Minden rendben lesz.

Bólintottam, de a gyomromban kavargó feszültség egy percre sem csillapodott. Endre mozdulatai túlzottan barátságosak voltak, mintha valami nagy bűnt próbálna elfedni. Az asztal már megterítve várt minket, Stella pedig, ahogy beléptünk a nappaliba, szinte kicsattant a túláradó figyelmességtől.

– Barbi, szívem, annyira örülök, hogy itt vagytok! – köszöntött minket túlzott lelkesedéssel, miközben olyan szorosan magához húzott, hogy alig kaptam levegőt.

Már a mozdulata is irritált, nem beszélve arról, hogy éreztem a parfümjének fojtogató, túl édes illatát. Minden mozdulatából áradt az a mesterkéltség, amitől mindig is kiborultam, de most valahogy még idegesítőbbnek tűnt. Oszkár nyugodtan fogott kezet vele, és olyan természetességgel viszonozta Stella „kedvességét”, hogy még a szemöldököm is felszaladt.

– Olyan jó, hogy eljöttetek – mondta Stella, miközben a nappaliba vezetett minket. – Tudjátok, régóta szerettem volna egy ilyen nyugodt családi ebédet.

Családi. A szó szinte visszhangzott a fejemben, és a gyomrom újra görcsbe rándult. Ez a hely sosem volt igazán „családias”, és ahogy Stella ott állt, tökéletes megjelenésével, ami inkább tűnt egy rossz viccnek, mint valódi háziasszonynak.

Oszkár egy apró biccentéssel jelezte, hogy üljünk le, miközben újra odahajolt hozzám.

– Tarts ki, szívem, nemsokára vége lesz  – suttogta halkan. Én pedig szótlanul bólintok, és próbálok jó arcot vágni ehhez az egészhez.

Az ebéd feszült csendben kezdődött. Endre mindenáron beszélgetni próbált, kérdéseket tett fel Oszkárnak a munkájáról, sőt még néhány viccet is elejtett, amitől szinte leesett az állam. Ez a férfi, aki mindig rideg és távolságtartó volt, most olyan kedvesnek tűnt, hogy az már gyanús volt.

– És hogy érzed magad mostanában, Barbi? – kérdezte egyszer csak, miközben vágta a steaket a tányérján, majd bekapott egy falatot.

A kérdés olyan váratlanul ért, hogy egy pillanatra megdermedtem.

– Jól – feleltem röviden, és próbáltam kerülni a tekintetét. Éreztem, hogy Oszkár keze az asztal alatt a térdemre simul, és ez segített visszanyerni a lélekjelenlétemet.

Stella közben folyamatosan ontotta a semmitmondó szavakat, mintha attól félne, hogy ha egy pillanatra is csend lesz, minden összeomlik. A tekintete élesen figyelte minden mozdulatomat, mintha keresné a jelet, hogy megtörök. Ez az egész „idill” valójában egy időzített bomba volt, és mindannyian tudtuk, hogy előbb vagy utóbb valami történni fog.

Oszkár közben tovább játszotta a nyugodt partner szerepét. Néha visszafogottan bólintott, máskor röviden válaszolt Stella kérdéseire, de közben mindig figyelt rám, mintha egy pillanatra sem akarna elveszíteni. Amikor Stella épp túljátszott egy történetet arról, hogy mennyire elfoglalt mostanában, Oszkár halkan a fülemhez hajolt.

– Ne aggódj. Csak idő kérdése, és Endre kitálal. Ha nem, én ráveszem – suttogta mosolyogva, és ettől egy kicsit enyhült a feszültség bennem. Komolyan hálás vagyok neki, hogy itt van velem, és támogat.

Ebéd után a nappaliba vonultunk. A puha kanapén ülve próbáltam úgy helyezkedni, hogy ne tűnjek túl feszültnek, de a vállaim mégis merevek voltak, mintha apám jelenléte egyre jobban zavart volna. Bevallom nem szeretek itt lenni. A kávé illata, amit Stella kezdett készíteni, valamennyire tompította a feszültséget, de csak egy kicsit. Oszkár mellettem ült, keze az enyém köré fonódott, a szorítása olyan volt, mint egy védőháló.

Apám egy szivartartót vett elő a nappali közepén álló kis asztalkáról, majd lassú, kimért mozdulatokkal választott egy szivart. A mozdulataiban valami szokatlan precizitás volt, mintha próbálta volna elnyomni az idegességét. Végül Oszkár felé fordult, és a szivart felé nyújtva megszólalt:

– Egyet a vendégemnek is.

Oszkár habozás nélkül bólintott, és felállt, hogy elfogadja.

– Köszönöm, elfogadok egyet – mondta nyugodtan, miközben kivett egy szivart a tartóból.

Apám közelebb hajolt Oszkárhoz, hogy meggyújtsa a szivar végét. Az öngyújtó halk sercenéssel életre kelt, és a kis láng lassan felizzította a szivart. A mozdulatok egyszerűek voltak, mégis valahogy jelentőségteljesek, mintha mindketten próbáltak volna dominanciát sugározni a másik felé, miközben látszólag csak egy szivart gyújtottak meg. Apám ezután saját szivarját is meggyújtotta, majd hátradőlt a fotelben, és mélyen beszívta a füstöt. Oszkár követte a példáját, ugyanazzal a kimért nyugalommal. Mindketten egyszerre fújták ki a füstöt, ami lassan szétterült a szoba levegőjében. A szivarfüst illata azonnal megtöltötte a teret, keserű és nehéz illat, amit mindig is utáltam. Most is, ahogy az orromba kúszott, próbáltam nem grimaszolni, de belül forrongtam.

Nem szóltam semmit, csak figyeltem őket. Apám nyugalmat sugárzott, de a szeme sarkából folyamatosan engem figyelt, mintha a reakcióimat próbálná olvasni. Oszkár pedig higgadt volt, a mozdulatai olyan természetességgel simulnak a helyzetbe, mintha csak mindig is ilyen társaságban mozgott volna. Közben Stella visszatért, kezében a gőzölgő kávékkal. Kifogástalan stílusával elkezdett bájcsevegni velünk, miközben szétosztotta az italokat.

– Barbi, szívem, tejjel vagy cukorral kérsz? – kérdezte túlzott kedvességgel.

– Csak tejjel, köszönöm – válaszoltam halkan, és próbáltam a lehető legkevesebbet nézni rá. A hangjában mindig volt valami, ami olyan érzést keltett bennem, mintha megjátszaná magát előttem.

Amikor megkaptam a kávét, a csésze melege jólesett a kezemben, de az ingerültségem nem csillapodott. Minden egyes pillanat, amit itt töltöttünk, egyre jobban felőrölt. Stella látszólag folytatta a fecsegést, megkérdezve Oszkártól, hogy mit gondol a házról, majd belekezdett valami hosszú, unalmas történetbe a legutóbbi partikról, amelyeken részt vett.

Közben éreztem, hogy Oszkár keze finoman a térdemre simul, és apám szeme azonnal villámokat szórt felénk. Tudtam, hogy nem tetszik neki, amit lát. Az állkapcsa megfeszült, és a szivart olyan erővel szorította az ujjai között, mintha ezzel próbálná kordában tartani az indulatait. Biztos voltam benne, hogy sosem gondolta volna, hogy Oszkár lesz a vőlegényem. Talán valami gazdag, fiatal üzletembert képzelt el az oldalomon, valakit, aki az ő világába illik. De Oszkár… ő más volt. És ez épp annyira dühítette, mint amennyire engem boldoggá tett.

Oszkár

A nappali levegője sűrű volt a kimondatlan szavaktól és feszültségtől. Éreztem, ahogy Barbi ujjai kissé megfeszülnek az enyémek alatt, és ez az apró gesztus elég volt, hogy tudjam, mennyire nehéz neki ez a helyzet. A legszívesebben elvittem volna innen, messzire mindettől, de tudtam, hogy most nem menekülhetünk. Ez az ő csatája volt, én pedig azért voltam itt, hogy biztosítsam róla: nincs egyedül.

Amikor a kezemet a térdére tettem, éreztem, hogy megpróbál ellazulni, de apja pillantása szinte lyukat égetett rajtunk. Endre nem mondott semmit, de a szeme mindent elárult. A tekintetében ott volt az a kimondatlan ítélet, amit mindig is sejtettem: nem vagyok méltó a lányához. Nem illek bele abba a képbe, amit valószínűleg mindig is elképzelt. De nem érdekelt. Az egyetlen dolog, ami számított, az Barbi volt. Ha valaki, akkor ő volt a mindenem, és akár Endrének, akár Stellának tetszett, akár nem, nem fogom elengedni.

Endre lassan hátradőlt a foteljében, miközben a szivart mélyen beszívta. Az a kis rituálé, hogy nekem is adott egyet, nem volt több, mint egy játék. Egy kísérlet arra, hogy lássa, mennyire simulok bele az ő világába. Hát, ha ez kell neki, játszom a játékát. Elvettem a szivart, meggyújtottam, és nyugodtan engedtem ki a füstöt.

– Jó választás – jegyezte meg, de a hangjában ott bujkált valami, amitől minden szava szinte kihívásként hatott.

– Kiváló – válaszoltam röviden, és tartottam a tekintetét. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa rajtam bármilyen bizonytalanság nyomát.

Közben a szemem sarkából Barbit figyeltem. Az arca nyugodtnak tűnt, de én pontosan tudtam, hogy belül micsoda vihart próbál kordában tartani. Az a Stella-féle álszent mosoly, amit már vagy ezerszer látott, és az apja feszültséggel teli pillantásai, mind-mind úgy hatottak rá, mint egy penge, ami lassan belevág a bőrébe.

Amikor Stella visszajött a kávéval, szinte felém nyújtotta a csészét, mintha arra várna, hogy hálásan köszönjem meg. Ehelyett csak bólintottam egy aprót, majd kortyoltam egyet. Nem voltam itt, hogy neki megfeleljek.

Amikor újra leült, Endre lassan megdörzsölte az állát, és egy pillanatra rám nézett.

– Szóval, Oszkár, milyen érzés egy olyan fiatal nő mellett, mint Barbi? – kérdezte, én pedig egy kicsit meglepődtem a kérdésén. Ezt meg hogy érti? Mire akar kilyukadni?

Barbi egyből rám kapta a tekintetét, az arcán átsuhant egy apró zavar. Éreztem, hogy elkezd fészkelődni mellettem, így ismét a térdére helyeztem a tenyeremet. 

– Őszintén? Mintha mindig is erre vártam volna – feleltem nyugodtan, és végig Barbi szemébe néztem, miközben beszéltem. Láttam, ahogy egy halvány pír kúszik az arcára, és tudtam, hogy ezzel nemcsak neki, hanem Endrének is üzentem.

Endre halkan felnevetett, mintha nem venné komolyan a szavaimat, de a szivarját az asztalon lévő hamutálba nyomta, majd előrehajolt.

– Tényleg ennyire biztos vagy magadban? – kérdezte, és ezúttal nem volt semmi vidámság a hangjában.

Tudtam, hogy ez a beszélgetés nem egyszerűen rólam vagy Barbiról szól. Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy engem elfogad-e, mint a lánya vőlegényét. És őszintén szólva, nem érdekelt, hogy mit gondol. Csak az érdekelt, hogy Barbi tudja, mellette vagyok.

– Teljesen – válaszoltam határozottan. – És abban is biztos vagyok, hogy nem számít, mit gondol más. Mert mi összetartozunk.

Endre majdnem félrenyelte a szivarfüstöt. Láttam rajta, hogy nem erre számított. A levegő megtelt feszültséggel, és elérkezett az idő, hogy kimondjam az igazságot.

– Egyébként nem csak ezért vagyunk itt – kezdtem bele, mire Barbi rémülten rám kapta a tekintetét. Éreztem a pillantásában a könyörgést, de nem hátrálhattam meg. Muszáj volt kimondanom.

– Tudod... a minap Barbinak elmondtam egy múltbéli titkomat. Aztán kiderült valami, ami mindent megváltoztat. – Mély levegőt vettem, és erősen tartottam a szemkontaktust. – Valójában nem te vagy az édesapja – mondtam ki végül. A szavaim olyan súllyal zuhantak a csendbe, hogy Endre szeme elkerekedett, és majdnem félrenyelte a szivarfüstöt. Köhögve próbálta visszanyerni a nyugalmát, de látszott rajta, hogy váratlanul érte, amit mondtam. Stella azonnal felkapta a fejét, és döbbent nyugalom ereszkedett a szobára, amit csak a szivar sercegése és Barbi halk lélegzete törte meg.

Barbi keze a térdemre siklott, ujjai görcsösen markolták a nadrágom anyagát. Éreztem, hogy reszket, és ez csak még eltökéltebbé tett. Nem hagyhatom, hogy egyedül vívja meg ezt a csatát. Endre végre összeszedte magát, és lassan letette a szivarját a hamutálba. Az arca gondterhelt volt, a szeme pedig szinte átlátott rajtam, mintha mérlegelni próbálná, mit is tegyen most.

– Ez komoly vád – mondta halkan, de a hangja vészjóslóan csengett.

– Nem vád – feleltem nyugodtan, és tartottam a szemkontaktust. – Igazság. És itt az ideje, hogy te mondd el Barbinak. Vagy megtegyem helyetted?

Barbi felém fordult, az arcán rémület és bizonytalanság keveredett.

– Oszkár… – suttogta, de nem hagytam, hogy megállítson. Láttam rajta, hogy összezavarodott és fél, de tudtam, hogy ez a pillanat elkerülhetetlen.

Endre nagy levegőt vett, és hátradőlt a fotelban. Úgy tűnt, néhány pillanatig a szavakat keresi, de végül csak Stella tört meg a csendet.

– Talán jobb lett volna, ha ezt nem most hozzuk szóba – mondta, és keresztbe fonta a karját, mintha ezzel védené magát a közelgő vihartól.

– Nem most? – vágtam közbe hűvösen. – Barbi megérdemli az igazságot. És ha eddig nem tudta, az nem az én hibám. De most itt az idő.

Endre szeme villant, és éreztem, hogy alaposan megkavartam az állóvizet, és ez jó. Végül, mintha egy láthatatlan súlyt engedett volna el, előrehajolt, és egyenesen Barbi szemébe nézett.

– Igaza van – mondta lassan, és a hangja szinte suttogássá halkult. – Nem én vagyok az édesapád.

Barbi szeme elkerekedett, és a keze elernyedt a térdemen. Egy pillanatig csak bámulta Endrét, mintha nem is értené, mit mondott. A csend szinte kézzelfogható volt, a levegő nehéz és fojtogató.

– Akkor már mindent értek... – mondta halkan, szinte csak magának. A hangja reszketett, de közben éreztem benne némi megkönnyebbülést.

Endre arca egy pillanatra megrándult, de nem szólt semmit.

Stella viszont a szokásos merevségébe menekült; az arcán nem volt más, csak üres önuralom.

– Mit értesz ezen, Barbi? – kérdeztem halkan, de közben a kezét szorítottam, hogy érezze, itt vagyok mellette.

Barbi lassan rám emelte a tekintetét, majd visszanézett Endrére. Az arcán olyan keveréke volt a szomorúságnak és az elszántságnak, amit sosem láttam még tőle.

– Értem, miért voltál mindig ilyen távolságtartó – folytatta, most már valamivel erősebb hangon. – Értem, miért éreztem mindig azt, hogy valami nincs rendben. A ridegséged, az, hogy sosem tudtál igazán szeretni… most már értem, miért. Mert sosem voltam igazán a lányod, igaz?

Endre próbált megszólalni, de Barbi megelőzte.

– Ne is próbálj mentegetőzni – vágott közbe, a hangja most már élesebb volt, szinte kemény. – Az fáj a legjobban, hogy ezt évekig hazugságban tartottátok. Tudni akartam volna. Nem érdemeltem volna meg az igazságot?

Stella közbeszólt, a hangja még mindig mesterkélt nyugalmat sugárzott.

– Barbi, ne dramatizáld túl – kezdte, de Barbi felpattant a kanapéról, szinte remegve az indulattól.

– Túl?! – kérdezte élesen, a hangja megtelt haraggal. – Az egész életem egy hazugság volt! És te most azt mondod, hogy ne dramatizáljam túl? – A tekintete Stellát szinte a falhoz szegezte. – Ki az apám? – szegezte neki a kérdést, és a hangja most már alig volt több egy suttogásnál. – Legalább ezt elmondhatjátok nekem.

Endre felállt, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de csak mélyen sóhajtott. A tekintete fájdalmasan meredt Barbira.

– Ez nem olyan egyszerű, Barbi – mondta végül halkan. – A múlt… bonyolult.

Barbi felnevetett, de a nevetése üres és keserű volt.

– Bonyolult? Az életem bonyolult lett, nem a múlt. Ha most nem mondjátok el, akkor ne is próbálkozzatok soha többé – jelentette ki, és a szavai végleg elvágtak minden kifogás lehetőségét.

 Barbi nem nézett rá, de láttam, hogy a jelenlétem valamennyire megnyugtatja. Endre tekintete mintha keresett volna valamit az arcán, talán egy szikrányi megbocsátást, de azt nem találhatott.

A férfi végül lassan bólintott, mintha elfogadta volna a kihívást.

– Rendben. Elmondom – kezdte halkan, majd leült, mintha a szavai súlya már előre nehezedne rá. – Az apád… egy régi barátom volt. Valaki, akit anyád szeretett, akit próbáltam eltüntetni az életünkből. Az igazi apád a nagybátyád… az én öcsém.

Endre arca megfeszült, miközben kimondta a szavakat, amelyek úgy tűnt, hogy évek óta terhelik a lelkét. Barbi mellettem mintha kővé dermedt volna, ahogy az igazság egyetlen mondatban zuhan rá, olyan erővel, hogy szinte hallottam, ahogy belül darabokra törik.

– Az apád… Hogy is mondjam? Valaki, akit anyád szeretett, akit próbáltam eltüntetni az életünkből. Az igazi apád a nagybátyád… az én öcsém – mondta lassan, a hangja szinte remegett.

Barbi ekkor kapta fel a fejét, és a szemei kitágultak a döbbenettől. Láttam, hogy egyetlen pillanat alatt próbálja összerakni a darabokat, amelyek eddig csak halvány sejtések voltak a fejében.

– Elemér? – kérdezte, és a hangja tele volt hihetetlenséggel. – Az ikertestvéred? Ő lenne az apám? Ez... nagyon durva!

Barbi zavartan végignézett Endrén, mintha a férfi most először lenne idegen számára. Láttam a tekintetében a zavarodottságot, a fájdalmat, és azt, hogy egyszerre próbálja feldolgozni a hallottakat. Nem hibáztattam érte – ez nem az a fajta igazság, amit egy ember könnyen befogad. Mellé léptem, és gyengéden a kezére tettem a sajátomat. Ez az egyetlen gesztusom volt, amivel jelezhettem, hogy itt vagyok, hogy nem hagyom egyedül ebben a helyzetben. Az érintésemre rám nézett, és a szemeiben ott volt az a kétségbeesett kérdés, amire nem tudtam választ adni. Hogy lehetett eddig mindent így eltitkolni? Miért?

– Ezért utáltál mindig? – kérdezte Barbi halkan, és a hangja már nem is a dühöt tükrözte, hanem valami mély, gyermeki fájdalmat. – Ezért voltál velem rideg? Mert nem is tartottál a saját lányodnak?

Endre felnézett rá, és a tekintete valahol a bűntudat és a védekezés között mozgott.

– Nem utáltalak, Barbi – felelte csendesen. – Egyszerűen… nem tudtam, hogyan kezeljem. Az, hogy te az öcsém lánya vagy, olyan bonyolult helyzetet teremtett, amit sosem tudtam megoldani.

– Bonyolult? – szakította félbe Barbi, most már érezhetően indulatosabb hangon. – Nem bonyolult, csak gyáva voltál. Gyáva voltál kimondani az igazságot. Inkább eljátszottad, hogy az apám vagy, minthogy szembenézz a valósággal. Tudod, mit? Nem is érdekel! – A hangja megtelt haraggal, és éreztem, hogy egyre távolodik tőle minden, amit eddig családnak hitt.

Stella próbált közbeszólni, de Barbi azonnal ráförmedt.

– És te? Te mit tettél? Tudtad, hogy ez az egész hazugság, és mégis… te is része voltál ennek. Tudtad, és hagytad, hogy idáig fajuljanak a dolgok!

Stella arca merev maradt, de a szemei elárulták, hogy érezte, itt már semmi sem mentheti meg a helyzetet. Barbi a kezét kihúzta az enyémből, és egy lépést hátrált, mintha egy lélegzetvételnyi térre lenne szüksége, hogy ne omoljon össze.

– Ki akarok menni innen – jelentette ki hirtelen, a szemeit könnyek lepték el. – Nem tudok itt maradni. Nem tudok veletek egy szobában lenni!

– Barbi, várj – próbáltam szólni, de ő megrázta a fejét, és az ajtó felé indult.

Nem állítottam meg. Tudtam, hogy időre van szüksége. De ahogy az ajtó becsapódott mögötte, a szoba légköre még ridegebbé vált. Endre szinte összetörve ült a fotelben, Stella pedig úgy nézett, mintha minden energiája elszállt volna.

Ránéztem Endrére, és egy pillanatra azon kaptam magam, hogy szánalommal vegyes haraggal figyelem őt.

– Gratulálok – mondtam halkan, de élesen. – Végre elmondtad az igazságot. De túl későn. És most már csak rajtam múlik, hogy helyrehozzam azt, amit te tönkretettél.

Azzal az ajtó felé indultam, hogy megkeressem Barbit, aki valószínűleg most a legkevésbé sem tudja, ki is ő valójában. De egyet tudtam: ott akartam lenni mellette, bármi áron, hogy együtt túl jussunk ezen a drámán.