Barbi 49. fejezet

Mégis ki vagyok én valójában?

Az idegeim pattanásig feszültek, ahogy kirohantam a házból. A szomszéd éppen kisétált a postaládájához, és amikor köszönt, én nem köszöntem vissza. Tudom bunkóság meg minden, de nem érdekel. A lépteimen nem lassítottam, csak minél messzebb akartam kerülni apámtól és Stellától. Talán még saját magamtól is. A park szélén egy magányos padot vettem észre, és ahogy odaértem, lerogytam rá, mintha az egész világ súlya az én vállaimon nyugodna.

A könnyeim kicsordultak, bár próbáltam visszatartani őket. Nem akartam gyengének tűnni. Mindig is azt mondtam magamnak, hogy erős vagyok, hogy senkinek nincs joga összetörni engem. De most mégis itt ültem, szétzuhanva, mintha a darabjaimat soha többé nem tudnám összerakni.

A nevemet hallottam. Először azt hittem, csak képzelődöm, de aztán meghallottam újra.

– Barbi!

Oszkár hangja volt. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megláttam őt közeledni. Magas, határozott alakja a délutáni naplementében olyan erősnek és magabiztosnak tűnt, hogy ettől csak még jobban elszégyelltem magam. Nem akartam, hogy így lásson.

– Mit akarsz? – kérdeztem élesen, amikor odaért. A hangom megremegett, de reméltem, hogy nem vette észre.

– Nem hagyhatlak így – mondta egyszerűen.

Ez a mondat valami furcsát indított el bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy dühöt vagy valami egészen mást. Hogy lehet, hogy ő mindig itt van, amikor nem kéne? És miért érzem magam mégis egy kicsit könnyebbnek a jelenlétében?

– Nem kellene velem foglalkoznod – vágtam rá, próbálva távol tartani magamtól. – Mindenkinek megvan a maga baja.

Ő azonban nem tágított, csak közelebb lépett. A szemeiben volt valami, amitől nem tudtam elfordulni. Olyan mély, szinte kimondatlan ígéret, amitől az egész testem egyszerre feszült meg és lazult el.

– Nem arról van szó, hogy kell – mondta halkan. – Hanem arról, hogy akarom.

Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy Oszkár mennyire szeret engem. És hogy én is őt. A dühöm lassan elhalványult, ahogy a szavai magukkal ragadtak, és hirtelen már nem is emlékeztem, miért rohantam ki. Felálltam, hogy egy szintben legyek vele, de éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Minden porcikám azt súgta, hogy álljak meg, tartsam magam távol tőle. De a tekintete olyan mélyre hatolt bennem, hogy alig bírtam visszafogni magam.

– Miért csinálod ezt? – kérdeztem halkan, szinte félve a választól.

– Mert tiszta szívből szeretlek – felelte, majd a keze finoman az arcomra simult.

Először csak álltam, meglepve, de a testem hamarosan önálló életre kelt. A kezem ösztönösen a mellkasára simult, éreztem a szívverését, ami ugyanolyan gyors volt, mint az enyém. Nem volt több kérdés, nem volt több tiltás. Csak ő.

És amikor megcsókolt, felrobbant bennem minden érzelem. Amikor elváltunk, zihálva néztem rá, és próbáltam felfogni, mi történt. A homlokát az enyémnek döntötte, és a hangja reszelős volt, amikor megszólalt:

– Tudom, hogy bonyolult. Tudom, hogy nem lenne szabad. De nem érdekel, Barbi. Fontos vagy nekem, és kiállok apád ellen, nem fogom annyiban hagyni.

Istenem, mennyire szeretem ezt a férfit!

– Oszkár… – suttogtam, de a hangom elveszett a szélben. 

– Nézz rám, Barbi – mondta halkan, és az ujjai finoman az állam alá simultak, hogy felemelje az arcom. Engedelmesen felnéztem és a tekintetébe mélyedtem, melyek tele voltak határozottsággal és valami mély, kimondhatatlan érzelemmel. – Nem fogom hagyni, hogy tovább szenvedj. Nem hagyom, hogy apád vagy Stella uralják az életed. Ha engeded, én segítek neked kiszabadulni ebből az egészből.

Az elmúlt években senki sem ajánlotta fel, hogy megment, és most, amikor végre valaki ezt tette, rájöttem, hogy talán soha nem tanultam meg elfogadni a segítséget.

– Miért csinálod ezt? – kérdeztem végül, a hangom alig hallhatóan tört elő. – Miért érdekel ennyire, hogy mi történik velem?

Oszkár közelebb lépett, és úgy tűnt, a világ összes türelme ott gyűlt össze benne. – Azért, mert nem bírom nézni, ahogy bántanak. Nem csak Stella vagy Endre miatt, hanem amiatt is, amit magadnak teszel. Előlem nem tudsz elrejteni mindent, Barbi. Látom, hogy küzdesz, hogy próbálsz keménynek látszani, de belül darabokra hullottál. És én… – Elakadt a hangja, mintha most először bizonytalanodott volna el. – Nem akarom, hogy így élj tovább.

– Nem tudom, hogy megérdemlem-e ezt – vallottam be őszintén, és éreztem, ahogy a könnyek ismét gyűlni kezdenek a szememben. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e változni, Oszkár.

Ő ekkor megfogta mindkét kezemet, a mellkasa elé emelve őket, mintha így akarná biztosítani, hogy teljesen figyeljek rá. – Nem kell mindent most eldöntened. Csak azt kérdezem, hogy hajlandó vagy-e megpróbálni. Veled vagyok, ha hagyod.

Amit mondott egészen a lelkemig hatolt, és egy pillanatra minden kétségem eltűnt. És ekkor valami megmoccant bennem. Egy halvány, de erős vágy született bennem arra, hogy valóban megpróbáljam.

– Rendben – mondtam végül, és éreztem, hogy a hangomban több volt az elszántság, mint azt vártam volna. – Rendben, Oszkár. De ha ezt tesszük, akkor te is tudd, hogy nem leszek könnyű eset.

Az ajkai halvány mosolyra húzódtak, és a szemeiben megcsillant valami játékos, mégis komoly fény. – Erre számítottam – mondta, majd finoman lehúzott a padra maga mellé, ahol az ujjai továbbra is az enyéimet tartották.

Amikor hazaértünk boldogan nyitottam ki a lakásunkat, és amikor benyitottunk a látvány sokkoló volt: a nappali úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta. Játékok hevertek szanaszét, a kanapén gyűrött takaró hevert, de a gyerekek sehol.

– Jesszusom! – kiáltok fel, és a szívem összeszorult. – Vajon a bébiszitter vitte el őket? – Elindultam a gardrób felé, hátha ott bújtak el, de üresen találtam a szobát.

Oszkárral a folyosón találkoztunk össze. Az arcán valami sötét, nyugtalanító árnyék suhant át.

– Fogalmam sincs – morgolódott, miközben a telefonjáért nyúlt. – Szofi... Igen, ma alkalmaztuk... Tudom, az előző lebetegedett... Jó, azonnal értesítsenek, ha valamit találnak. – A vonalat kinyomta, és rám nézett. A tekintetében keveredett a düh és az aggodalom.

– A biztonságiak azt mondták, hogy a plázában láttak egy fiatal nőt két gyerekkel – közölte idegesen. – De a városban ki tudja, hány ilyen van.

– Akkor induljunk mi is! – vágtam rá, és megragadtam a táskám. A kulcsokat a zsebembe süllyesztettem, és a vezetői engedélyem után kaptam. – Én vezetek.

– Jó, menjünk! – Oszkár szinte utánam ugrott. Az ajtót sietve zárta be mögöttünk, én pedig már a kocsiba pattantam.

A motor felbőgött, ahogy a gyújtásra fordítottam a kulcsot. A szívem kalapált, a kezem izzadt a kormányon. Egy gondolat villogott az agyamban: csak legyenek biztonságban. Útközben Oszkár szinte megállás nélkül telefonált. Az arca komor volt, a vonásai megfeszültek, miközben kapkodva hívogatta a biztonsági embereket, a rendőrséget, bárkit, aki segíthet. Én közben erősen markoltam a kormányt, a kezem fehérre változott az idegtől. Az autó belső terét a motor halk duruzsolása és Oszkár visszafojtott, sürgető hangja töltötte be.

A gondolataim vadul cikáztak. Az anyai ösztönöm azonnal beindult: Istenem, csak legyenek jól! Csak találjuk meg őket!

A tekintetem egy pillanatra a visszapillantó tükörre tévedt, mintha Zoé vagy Olivér bármelyik pillanatban ott tűnhetnének fel. De természetesen csak az üres hátsó ülést láttam, és ettől a gyomrom görcsbe rándult.

– Vajon Zoénál van a pónija? – motyogtam magam elé, miközben egy éles kanyart vettem. Ha nincs nála, hisztizni fog. Istenem, hogy fogják kezelni? A gondolat szinte szétfeszítette az agyamat.

És Olivér... a legkisebb. Az arca, ahogy rám nézett ma reggel, még mindig élesen előttem volt. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon, amit gyorsan letöröltem, nehogy Oszkár észrevegye. Mit gondolt Szofi? Hogy elrabolja a gyerekeinket, és senki nem veszi észre?

Oszkár egy pillanatra letette a telefont, és rám nézett. Az arcán düh és elkeseredettség keveredett.

– Barbi... – kezdte volna, de nem tudta befejezni. Csak megrázta a fejét, és újra tárcsázni kezdett.

Ne, ne most, nem törhetek össze. Most kell erősnek lennem. Szorítottam a kormányt, miközben az autó egyre gyorsabban haladt az esti fények között.

– Még mindig semmi – mondta halkan, mintha attól tartott volna, hogy a szavai hangosabban fájnak. – De mindenki gőzerővel keresi őket.

Ezt már nem bírom tovább! Éreztem, hogy valami kezd kibontakozni bennem, és a belső feszültség egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Egy szót sem szóltam, csak félrehúzódtam az út szélére. A fék halkan nyikordult, ahogy leparkoltam, majd kipattantam az autóból.

– Ezt nem hiszem el! – kiáltottam az égbolt felé, a hangom magas és remegő volt.– Miért most? Miért velünk? – Toporzékolva járkáltam az út szélén, mintha a séta bármilyen megoldást hozhatna. Az arcom forró volt, a könnyeim égették a szemem.

Oszkár azonnal utánam jött. A vállamnál fogva megállított, a mozdulata gyengéd, mégis határozott volt.

– Szívem! Nyugodj meg, kérlek! – mondta halkan, de a hangjában ott volt az erő, ami mindig biztonságot nyújtott. – Ne feszítsd túl a húrt, oké? Minden rendbe fog jönni.

De pont az ellenkezőjét váltotta ki belőlem. A szavai, bár jószándékúak voltak, olajat öntöttek a tűzre.

– Hogy nyugodjak le?! – visítottam, a hangom elcsuklott a kétségbeeséstől. – Oszkár, felfogtad egyáltalán, hogy a gyerekeink egy idegen nőnél vannak? Hogy fogom ezt túlélni, ha valami bajuk esik? – A hangom megremegett, és mielőtt bármit tehettem volna, a földre rogytam. Térdeim megadták magukat, és a hideg aszfalt szinte horzsolta a bőrömet.

A kezemmel a fejemet fogtam, mintha ezzel megakadályozhatnám, hogy a gondolataim szétszóródjanak. Nem, nem, nem... Ez nem történhet meg! A régi ismerős érzés lassan kúszott fel bennem. A pánik, amit évekkel ezelőtt olyan nehezen tanultam meg legyőzni, most teljes erejével visszatért. A légzésem szaggatott lett, a mellkasom fel-alá járt, mintha nem kapnék elég levegőt.

Oszkár leguggolt mellém. Egy pillanatra nem mozdult, csak figyelt. Éreztem a kezét a vállamon, és ösztönösen összerezzentem. Nem tudtam, hogy azért, mert az érintése meglepett, vagy mert az érzelmek túlcsordultak bennem.

– Hé... – kezdte halkan, a hangja most már puhábban szólt. – Barbi, itt vagyok. Hallod? Minden rendben lesz, hamarosan megtaláljuk a gyerekeket.

Oszkár gyengéden felsegített a földről. Az érintése biztos volt, mégis óvatos, mintha attól félne, hogy összetörök a karjai között. Egy szó nélkül betámogatott a kocsiba, és az anyósülésre ültetett. Az ajtó halk csattanással zárult be mögöttem.

– Most én vezetek, ilyen állapotban nem engedlek a kormányhoz– jelentette ki határozottan, miközben megkerülte az autót, és beszállt a volán mögé. A mozdulatai gyorsak voltak, mégis kimért nyugalmat sugároztak, ami egy kicsit megnyugtatott. 

Nagyot sóhajtott, miközben beindította a motort. Az autó zökkenve indult el, ahogy visszakanyarodott az útra. Egy darabig hallgattunk, csak az autó halk duruzsolása töltötte be a csendet.

– Ittál, nem? – szólaltam meg végül, anélkül, hogy ránéztem volna. Az utat néztem, és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak.

Oszkár egy pillanatra elhallgatott, majd halkan megszólalt.

– Már nem vészes. – A hangja nyugodt volt, mégis volt benne valami fáradt tónus.– De ilyen idegállapotban nem engedhetem, hogy vezess.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, a szívemben forróság gyűlt, és a gyomrom is megugrott egy pillanatra. Oldalra fordítottam a fejem, és hálásan néztem rá. A kormányt markoló keze feszültnek tűnt, de a szemei villanásnyi időre rám néztek, és megláttam bennük azt a törődést, amitől újra biztonságban éreztem magam. Lassan megfogtam a szabad kezét. Az érintésemre megrezzent, mintha csak most vette volna észre, hogy mennyire ideges. Finoman megszorítottam az ujjait, mire ő lassan elengedte a kormányt, és az ajkaihoz emelte a kezemet.

A mozdulata olyan gyengéd volt, hogy szinte belesajdult a szívem. A szája érintése meleg és megnyugtató volt, mintha egy pillanatra el tudná oszlatni minden félelmemet. Miután egy csókot lehelt a kézfejemre, visszaengedte az ölembe, de az ujjai még mindig az enyémeket cirógatták. Az ablakon kinézve próbáltam a legjobbakban reménykedni. A sötétedés most még nyomasztóbbnak tűnt, mint valaha, és az utcák ismerős látványa valahogy idegenül hatott. Mégis, Oszkár jelenléte, az érintése, a törődése adott egy kis erőt.

Megtaláljuk őket. Meg kell találnunk. – ismételgettem magamban, miközben a reménybe kapaszkodtam, hogy valahol, valahogyan rendben lesz minden.

Oszkár

Miközben az utat figyelem, erősen markolom a kormányt, és nem érdekel mennyire zsibbadt el a kezem.  Az autó halk duruzsolása most idegtépő csenddé változott körülöttünk, és csak Barbi halk szipogása törte meg néha a levegőt. Próbáltam a vezetésre koncentrálni, de minden gondolatom a gyerekek körül forgott. És Barbi körül... Csak bírja ki. Csak ne omoljon össze.

Barbi erős nő, ezt mindig is tudtam. De ha a gyerekekről van szó, minden páncélját ledobja. Láttam már őt haragosan kiállni magáért, láttam, amikor a világ ellen is felvette a kesztyűt, de most... most úgy tűnt, mintha minden ereje elfogyott volna. És én is tehetetlennek éreztem magam. Fél szemmel rápillantottam. Az anyósülésen ült, szinte mozdulatlanul. A karjait maga köré fonta, mintha így próbálná védeni magát attól, ami történik. Az ablakon bámult kifelé, a tekintete üres volt, de tudtam, hogy a fejében vadul cikáznak a gondolatok.

Az emlékek gyorsan cikáztak át az agyamon. Szofi ma reggel még mosolyogva lépett be az ajtón, azt állította, hogy alig várja, hogy a gyerekekkel lehessen. Semmi gyanúsat nem vettem észre rajta. Milyen vak voltam! Hogy bízhattam meg valakiben, akit alig ismertünk?

– Az előző bébiszitter legalább megbízható volt – morogtam az orrom alatt, ahogy az autó tovább haladt az esti utcákon. Halkan felsóhajtottam. Miért kellett pont most lebetegednie?

Barbi továbbra is kibámult az ablakon, de nem szólt. Nem nézett rám, de éreztem a fájdalmát. Tudtam, hogy a gyerekek elvesztése gondolatként is képes darabokra törni őt. És őszintén szólva, engem is.

Lenéztem a kormányra szorított ujjaimra, aztán vissza az útra. Tartsd magad, Oszkár. Neked kell erősnek lenned, ha ő nem bírja. Találjuk meg a gyerekeket, és hozd vissza a családodat. Ennyi az egész. Csak ezt kell megtenned.

De mélyen legbelül én is féltem. Mi van, ha túl késő? Mi van, ha valami történt velük? A gondolat éles tőrként szúrt a mellkasomba.

Felsóhajtottam, és egy pillanatra elengedtem a kormányt, hogy megszorítsam Barbi kezét. Az ujjaim gyengéden érintették az övét, mintha ezzel próbálnám jelezni: Nem vagy egyedül. Megtaláljuk őket. Megígérem.

Egy útszéli faház közelében álltam meg, amikor Barbi közölte, hogy nem bírja tovább visszatartani. Azonnal pisilnie kell, és hányingere van. Az arca sápadt volt, a szemeiben könnyek csillogtak, és láttam rajta, hogy a stressz teljesen felőrli. Nem vitatkoztam vele. Félrehúzódtam, és hagytam, hogy kiszálljon.

Miközben elindult az egyik bokor felé, én a kocsi mellett állva elővettem egy cigarettát. Az öngyújtó lángja megvilágította az ujjaimat, ahogy meggyújtottam, majd mélyen beleszívtam. A füst keserű volt, de valahogy segített elnyomni a fejemben zakatoló gondolatokat.

Az egyik fának dőlve figyeltem, ahogy Barbi megáll egy bokornál. Azt hittem, elintézi a dolgát, de aztán előrehajolt, és elkezdett hányni.

– Szívem, minden rendben? – kérdeztem aggódva, miközben kifújtam a füstöt. A hangom nyugodtnak próbált tűnni, de belül szétfeszített az aggodalom.

Barbi nem válaszolt, csak reszketve állt, majd újra hányni kezdett. A látvány összeszorította a mellkasomat. Eloltottam a cigarettát, és eltapostam a csikket a cipőm talpával.

– Barbara! – szólítottam ismét, most már sürgetőbben. Lassan elindultam felé, ahogy láttam, hogy meggörnyed a bokor mellett.

Mire odaértem, már teljesen kimerültnek tűnt. Az arca sápadt volt, a szeme alatt mély árkok húzódtak. A keze remegett, ahogy megtámaszkodott egy fa törzsén.

– Oszkár... – nyöszörögte halkan, a hangja gyenge és elhaló volt.

Gyorsan odaléptem hozzá, és a karjaim közé fogtam. Éreztem, hogy az egész teste remeg.

– Hazaviszlek – suttogtam, miközben átkaroltam, és lassan visszavezettem az autóhoz. Barbi rám támaszkodott, mintha minden erejét elvesztette volna.

Mielőtt beültettem volna az anyósülésre, újra elfordult, és hányni kezdett. Lehajtottam a fejem, és egy pillanatra összeszorítottam a szememet. A szívemben egy apró gyanú kezdett ébredezni.

Lehet, hogy... újra várandós?

Az utóbbi időben sokat voltunk együtt, és a jelek egyre világosabbá váltak. De nem mondtam semmit. Barbi most a határán volt, és nem akartam olajként locsolni a tűzre. Inkább vártam. Megmondja, amikor készen áll rá. Óvatosan visszahelyeztem az ülésen, és gondosan becsatoltam az övet. A homlokára nyomtam egy gyors csókot, majd visszaültem a vezetőülésbe. Az autó motorja felbőgött, de én csak egy dologra tudtam gondolni: Ha valóban újra apa leszek, vajon képes leszek most minden terhet a vállamra venni?

Ahogy hazaértünk, Barbi szinte beesett a nappaliba. Egy szót sem szólt, csak ledőlt a kanapéra, a mozdulatai lassúak és erőtlenek voltak. Az arca sápadt, a szemei félig lecsukódtak, mintha a teste egyszerűen feladta volna az ellenállást. Egy pillanatig csak néztem őt, ahogy ott feküdt, védtelenül, kimerülten. A szívem összeszorult. Óvatosan letérdeltem mellé, és egy plédet húztam rá. Az anyag szinte alig fedte el a remegését, de legalább egy kis meleget nyújtott. Lehajoltam hozzá, és egy gyors csókot nyomtam a homlokára. A bőre meleg volt, de nem lázas. Ez valamennyire megnyugtatott.

– Pihenj, szívem – suttogtam halkan. Nem tudtam, hallotta-e egyáltalán, de láttam, ahogy egy halvány sóhaj kiszökik az ajkai közül.

Felálltam, és előkaptam a telefonomat. Az ujjbegyeim gyorsan siklottak a kijelzőn, ahogy tárcsáztam a biztonsági embereket. Az első vonal kicsengett, de senki sem válaszolt. A második hívásra végre egy ismerős hang szólt bele.

– Még mindig semmi – mondta az emberem. – Átnéztünk minden kamerát, amit csak elértünk, de eddig nem találtunk használható nyomot.

Ökölbe szorult a kezem, és az állkapcsom megfeszült. Próbáltam nyugodt maradni, de belül úgy éreztem, hogy a tehetetlenség szétfeszít.

– Holnapra több esélyünk lesz – folytatta. – Nappal könnyebb keresni, és több szemtanú is lehet. Addig próbáljatok pihenni.

Pihenni? Az ötlet szinte nevetségesnek tűnt. Hogyan tudnék nyugodtan aludni, amikor a gyerekeim valahol egy idegen nővel vannak? De nem mondtam semmit, csak halkan megköszöntem, majd leraktam a telefont. Egy pillanatra csak álltam ott a nappali félhomályában, és a csend körülvett. Barbi halk, egyenletes légzését hallottam a kanapéról. Legalább ő pihenni tudott, még ha csak egy kicsit is.

Az ablakhoz léptem, és a sötét utcákat figyeltem. Az agyam zakatolt, minden elképzelhető forgatókönyv végigsuhant rajta, de egyik sem hozott megoldást. Holnapra meglesznek... – mondogattam magamban, mintha ez bármilyen vigaszt nyújthatna.

De a szívem mélyén tudtam, hogy nem fogok addig nyugodni, amíg vissza nem kapom a gyerekeimet.