Barbi 5. fejezet

Meglepetések sorozata

A táskámban ott lapul a terhességi teszt, miközben az ajtó előtt állok. Az ujjaimmal finoman dobolok a táskám szélén, és próbálok nyugodt maradni. Ez az. Ez lesz az a pillanat, amikor végre komolyan kell vennie engem. Mély levegőt veszek, és megnyomom a csengőt. Pár másodperc múlva hallom, hogy a zár kattan, majd az ajtó lassan kinyílik. Javier jelenik meg, és egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Az arckifejezése azonban minden, csak nem lelkes. A szemeiben ott van az óvatosság, és egy nagy sóhajjal nyitja szélesebbre az ajtót.

– Szia! – köszönök vidáman, mintha semmi különös nem történt volna. Egy gyors puszit adok az arcára, és egy pillanatra elidőzöm a közelségében. Tudom, hogy feszült. Pontosan ez az, amire most játszom.

– Szia – válaszolja, és ahogy hátrébb lép, látom, hogy forgatja a szemét. Majd egy mély sóhajt ereszt el, mielőtt megszólalna.

– Gyere be – mondja végül, és az ajtót lassan becsukja mögöttem.

– Kiara itthon van? – kérdezem ártatlan hangon, miközben gyorsan körülnézek. A hangomban van egy alig észrevehető él, amit szándékosan nem próbálok elrejteni. – Kettesben kéne beszélnünk.

Egy pillanatra habozik, majd gyorsan felel:

– Nincs, majd később jön.

Tökéletes. Elégedett mosollyal bólintok, és elindulok a nappali felé, mintha csak otthon lennék. Javier a hátam mögött követ, és érzem, hogy figyeli minden lépésemet. Ahogy belépek a nappaliba, megfordulok, és ledobom a táskámat az egyik fotel szélére. Kényelmesen leülök, és Javierre nézek, aki még mindig az ajtó közelében áll. Lassan hátrébb lép, mintha időt akarna nyerni, de én már tudom, hogy megvan a helyzet irányítása.

– Nos, miről szeretnél beszélni? – kérdezi végül, és próbál határozottan a szemembe nézni, de érzem, hogy ideges.

Elmosolyodom, és egy mély levegőt veszek, miközben a táskámban megérintem a tesztet. Itt az idő, hogy a történetemet végre elmondjam.

– Tudod… lehet, hogy nem emlékszel, de volt egy nagyon vad bulink. Még Dorináék előtt, és te nem emlékszel, de… – Nyelek egy nagyot, miközben a szavaimat gondosan megválogatom. A hazugságnak tökéletesnek kell lennie. – Mi lefeküdtünk egymással – fejezem be a mondatot, és közben figyelem, hogyan reagál.

Javier azonnal megrázza a fejét, ő már annyira ismer, hogy tudja mikor hazudok.

– Neeem, Barbi! Ez kizárt! Mi nem feküdtünk le egymással! Soha! – Csattan fel, és felpattan a kanapéról. Idegesen járkál fel-alá, miközben a kezeivel hadonászik. – Szerintem ezt most csak úgy kitaláltad!

Csak ülök ott, a legártatlanabb tekintetemet elővéve, miközben figyelem, hogyan próbálja összeszedni magát. Pontosan erre számítottam. Egy kis lökés kell még.

– Pedig így volt, és nézd meg a tesztet! – mondom, és előhúzom a táskából a terhességi tesztet, amit a mosdóban találtam. Szándékosan az orra alá dugom, hogy ne legyen ideje gondolkodni, csak reagálni.

Javier megmerevedik, és egy pillanatra csak pislogva bámulja a tesztet. A plafonra emeli a tekintetét, majd feszülten megérinti a tarkóját, mintha valami megoldást keresne.

– Barbi, akármivel is szeretnél tőrbe csalni, nem hiszek neked – mondja gyorsan, és visszaadja a tesztet. A mozdulata gyors, de látom rajta, hogy még mindig küzd az érzelmeivel. Egy kicsit még húzni kell a húrt.

– De Javier… – közelebb lépek hozzá, és gyengéden végigsimítok a karján. Az érintésem szándékosan lassú és bizalmas, miközben közelebb hajolok a füléhez. – Gondolj csak bele, mi lenne, ha igaz lenne? – A kezemet a mellkasára helyezem, és lehunyom a szemem, mintha tényleg egy meghitt pillanat lenne.

Látom, hogy zavarba jön, a szája mozdul, mintha mondani akarna valamit, de ebben a pillanatban Kiara nyit be. Tökéletes időzítés!

– Még mindig ezzel a csajjal jársz? – kérdezem undorral, miközben egy lépést hátrálok, mintha én lennék az, akit megaláztak.

– Barbi, ne beszélj így a barátnőmről! – vág vissza Javier dühösen.

– Mi a fene folyik itt? – kérdezi Kiara, a hangja ideges és frusztrált. – Milyen tesztről van szó? – A tekintete azonnal Javierre siklik, majd rám.

– Nem tartozik rád! – szólalok meg, hidegen, mintha meg akarnám vágni a szavaimmal.

– Igenis rá tartozik! – kiabál rám Javier. – Tudnia kell az igazságot!

Mielőtt bármi mást mondhatnék, látom, hogy Kiara az arcát eltorzítja, mintha rosszul lenne, majd hirtelen öklendezni kezd. Mi a fene? Felém hajol, és egyenesen a mellettem lévő dekorációs tálba rókázik, ami az asztalon áll. A jelenet annyira abszurd, hogy egy pillanatra csak bámulom, ahogy Javier döbbenten nézi Kiarát. Nem bírom megállni, hogy ne szóljak:

– Látod, még a táladat is összerókázta! – mondom, a lehető legártatlanabb hangon, miközben az asztal felé mutatok.

Kiara vörös fejjel fordul felém, de egy szót sem szól. Ehelyett felkapja a táskáját, és kiszalad a nappaliból, az ajtót csapkodva maga után.

– Ez a te hibád! – kiált rám Javier, a tekintetében vad haraggal. De most már mindegy. Utánaszalad, és én ott maradok a nappaliban. Az ajtócsapkodás zaját hallgatva elmosolyodom. Pontosan így terveztem ezt az egészet.

Miután Javier és Kiara eltűnnek a nappaliból, magamra maradtam. Egy pillanatig vártam, hogy visszatérjenek, de nem siették el a dolgokat. Megvontam a vállamat, és az íróasztal felé sétáltam. Pontosan így terveztem. Lassan előveszem a táskámból a másik papírt. Az igazit. A borítékot gondosan kisimítom, majd kinyitom. Javier DNS-tesztjének eredménye. Az egész akcióm csupán figyelemelterelés volt, hogy felkészítsem őt erre a pillanatra. Ezzel a teszttel már nem játszom. Ez az ütőkártyám.

Elégedett sóhajjal végighúzom az ujjaimat a borítékon, és közben végignézek az asztalon, ahol néhány személyes tárgyuk van szétszórva. A tekintetem egy fényképkeretre téved. Javier és Kiara boldogan pózolnak egy tengerparti jelenetben. A mosolyuk túl tökéletes, túl idilli. Nem illik hozzád, Javier. Ő nem érti meg, hogy ki vagy valójában. Nem úgy, mint én.

Elmosolyodom, és lassan közelebb húzom a fényképkeretet. Megérintem az üveget, pontosan ott, ahol Javier arca van, majd az ajkaimat finoman az üveghez érintem, egy rövid csókot nyomva rá. Halk kuncogás tör fel belőlem, miközben visszateszem a keretet a helyére, de éppen csak egy picit ferdén, hogy nyomot hagyjak. Ekkor megérzem, hogy rezeg a táskám. Gyorsan felkapom, és kihúzom a telefont. Egy ismeretlen szám. Egy pillanatig gondolkodom, hogy felvegyem-e, de aztán gyorsan kinyomom. Most nincs időm erre. Van fontosabb dolgom is.

Felállok, megigazítom a táskámat a vállamon, és még egyszer végignézek a szobán. Ez csak a kezdet. Az ujjaim végigsiklanak az asztalon, mintha egy utolsó érintéssel is magam mögött hagynám a jelenetet, majd elindulok kifelé, a gondolataim már a következő lépés körül forognak. Javier még nem tudja, de a játszma most kezd igazán beindulni.

Pár nappal később megtudtam, hogy Javier Máltára készül, így azonnal mozgosítani kezdem a szálakat. Ez az én esélyem. Nem hagyom, hogy ő és Kiara boldogok legyenek. Nem akkor, amikor én itt vagyok. Az első lépés egy alibi: felbéreltem egy lányt, aki kísértetiesen hasonlít rám, és beküldtem a rehabra a helyemre. Elvégre sokkal fontosabb dolgaim vannak most annál, mint hogy ott gubbasztva töltsem az időmet. A tervem azonban csak most kezd kibontakozni. A legnagyobb akadályt kell elhárítani mégpedig Kiarát. Tudom, hogy terhes, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt a problémát megszüntessem, mielőtt Javier életének részévé válhatna. Ezért minden követ megmozgatok.

Felkapom a telefont, és gyorsan tárcsázom Dorina apját. A számot a barátnőm adta meg, bár fogalmam sincs, hogy pontosan mit fogok mondani. A hívás hosszan kicseng, és már majdnem feladom, amikor végre beleszól:

– Halló! – szól bele, és abban a pillanatban lefagyok. Ez a hang… valahonnan ismerős.

– Ööö… Jó napot kívánok! – dadogom, próbálva összeszedni magam. – Dorina édesapját keresem, és azt hiszem, téves… – próbálok kitalálni valamit, de a szavak összeakadnak a nyelvemen.

– Én vagyok az. Miben segíthetek? – feleli határozottan, és a hangja egyszerre nyugodt és erős.

Hűha. Ez most tényleg működik.

– Tudunk személyesen találkozni? – kérdezem gyorsan, mielőtt még meggondolhatnám magam. Tudom, hogy fontos, hogy személyesen beszéljek vele. Ez az egyetlen módja annak, hogy teljesen az irányításom alatt tartsam a dolgokat.

A vonal másik végén egy pillanatnyi csend áll be. Már azt hiszem, hogy nemet fog mondani, amikor végre megszólal:

– Persze, három óra múlva?

Azonnal a karórámra pillantok, és gyorsan kiszámolom az időt. Tökéletes.

– Tökéletes! – felelem, és próbálom a hangomat olyan nyugodtan és barátságosan tartani, amennyire csak lehet.

– Jól van, akkor a Bonjour bisztróban találkozunk. Viszonthallásra! – zárja le a beszélgetést a férfi, mielőtt még bármit mondhatnék, és kinyomja a vonalat. Eléggé elfoglalt lehet, ha ilyen gyorsan lezárja a dolgokat. Egy pillanatra eltöprengek. Még a nevét sem tudom, de hamarosan úgyis kiderítem. Felsétálok a szobámba, és azonnal azon gondolkodom, hogy mit vegyek fel. Valami csinosat kell választanom. Valamit, ami elegáns, de nem túl hivalkodó. Kinyitom a szekrényt, és keresni kezdek, miközben az izgatottság egyre jobban átjárja a testemet. Ez egy fontos találkozó lesz. Mindennek tökéletesnek kell lennie.

Úgy döntök, lezuhanyozom, mielőtt felöltöznék. Tisztának és frissnek kell lennem – minden szempontból. Belépek a zuhanyzóba, és megnyitom a vizet. A forró sugár azonnal végigcsorog a bőrömön, ellazítva az izmaimat, miközben a pára lassan betölti a teret. A tusfürdő után nyúlok, és kinyomok egy adagot a tenyerembe. Az ujjaim végighúznak a karomon, és felhabosítják a habot, amit aztán lassan leöblítek a vízzel, miközben a gondolataim egyre csak visszatérnek ahhoz a férfihoz, akivel a telefonhívásban beszéltem. A képzeletemben azt a férfit látom, akivel a minap találkoztam a kocsinál. A hangja megtestesül, mozdulatai valóságossá válnak. Milyen lenne, ha itt lenne? Ez a gondolat szinte önkéntelenül fut végig a fejemben, és érzem, ahogy a bőrömön szétárad egy különös izgalom. A víz forró párája körbeölel, a cseppek a nyakamon és a mellkasomon keresztül hullanak alá, mintha megérintene valaki.

A kezeim lassan elidőznek a testemen, a mozdulatok ösztönössé és finommá válnak. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy ezek az érintések nem az enyémek. Az ujjaim a puncimra siklanak, mintha az ő keze lenne ott, nem az enyém. A gondolat szinte hipnotikus, ahogy a képzeletem egyre élénkebb képekkel tölti meg az elmém. A csiklóm keményedésének minden pillanatát érzem, ahogy az ujjam alatt egyre fokozódik a lüktetés. A közelgő orgazmus hulláma előrejelezhetetlenül tornyosul bennem, miközben a vízcseppek apró patakokként csorognak végig az arcomon. A forró, párás levegő körülölel, és a külvilág lassan elmosódik. Már csak az érzéseim maradnak – a testemben pulzáló ritmus, a gondolatok, amelyek egyszerre nyugtatnak és vadítanak. Az a férfi kell nekem, akit a parkolóban láttam. Ő érhet hozzám úgy, ahogy akarom, ahogy csak ő tud. Végül lassan bedugom az ujjam, és az öröm elemi erővel söpör végig rajtam. A gyönyör szinte robbanásszerű, önkéntelenül felsikoltok, ahogy egész testem megremeg az érzéstől. Utoljára Javier-re gondolva éreztem ilyen intenzitást, de most... ez más. Ez az új férfi valami egészen más oldalamat hozta elő. Érdekes, hogy vele szemben semmiféle lelkiismeret-furdalást nem éreztem – csak a nyers, őszinte vágyat.

Miután végzek kiszállok a zuhany alól, a tükörhöz lépek, és végignézek magamon. A víz forró párája még mindig körbelengi a fürdőszobát, és az arcomat borító vékony réteg pára is csak lassan oszlik el. De amit látok, az szinte meglep. Egy boldog, magabiztos, gyönyörű nő néz vissza rám. A szemem egy pillanatra elidőzik a saját tekintetemen. Az arcom kipirult a forró zuhanytól és az orgazmustól, a hajam nedves tincsekben omlik a vállamra. Az ajkaim enyhén duzzadtak, mintha valaki szét csókolta volna. Ez az érzés… Nem tudom, honnan jön, de teljesen átjár, és egy kicsit el is varázsol.

Egy törölközőt tekerve magam köré kilépek a hidegebb csempére.Megrázom a hajamat, hagyom, hogy a nedves tincsek a hátamhoz tapadjanak. Még mindig érzem a víz illatát és a tusfürdő gyümölcsös aromáját a bőrömön. Belenézek újra a tükörbe, és végigsimítom a nyakam, ahol az imént a vízcseppek csorogtak le. Az ujjaim lassan leérnek a törölközőig. Ez most más. Ez az új férfi valami egészen más oldalamat hozta elő.

Érdekes, hogy semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érzek. Javier-re gondolva mindig volt valami érzelmi hullámvölgy, valami komplikáció. De most? Ez a férfi nem Javier. Ő valami teljesen mást hozott ki belőlem, egy vadabb és újabb énemet. És valahol mélyen érzem, hogy ezt a vágyat többé már nem fogom tudni elfojtani.

Belépek a bisztróba, és azonnal megcsap a zaj és a sürgés-forgás zűrzavara. Többen vannak, mint vártam. A tömegen végignézve egy pillanatra elveszettnek érzem magam, ahogy próbálom kitalálni, ki lehet Dorina apja. Az ajkamba harapok, a cipőm sarka halk kopogással érinti a padlót, ahogy beljebb lépek. Mindenhol kiabáló emberek vannak: néhányan hangosan rendelnek, mások nevetnek, és a poharaik összeérnek. A pincérek tálcákkal egyensúlyozva cikáznak az asztalok között, mintha minden perc egy verseny lenne. A levegőben ételek illata keveredik az emberek parfümjével, és ez az egész helyzet egyszerre zsibbasztó és nyomasztó. Hirtelen megállok, és körbenézek, próbálva összeszedni magam.

Ki lehet az, akivel találkoznom kell? Az emberek között látok egy jól öltözött férfit egyedül ülni, aztán egy másikat, aki éppen egy újságot olvas, de egyik sem tűnik olyannak, mint akit keresek. Épp azon vagyok, hogy előkapjam a telefonom, amikor érzem, hogy a táskám belsejében rezegni kezd. Ez tuti ő lesz. Gyorsan kihúzom a mobilt, és a tömeg zaját próbálom figyelmen kívül hagyni, amikor beleszólok:

– Halló!

– Szia! – szólal meg egy férfihang a vonal másik végén. A hangjában enyhe aggódást érzek. – Nem tudom, hogyan nézel ki, és elfelejtettem a múltkor megkérdezni – vallja be zavartan.

Gyorsan körbenézek a bisztróban, mintha azonnal rájönnék, ki az. Semmi. Még mindig nem tudom, kit keresek.

– Fekete hosszú haj, vörös miniruha, fekete táska, piros magassarkú – sorolom, miközben egy helyben állok, és próbálom nem érezni magam teljesen abszurdnak.

A következő pillanatban egy kéz finoman megérinti a vállamat. A mozdulat egyszerre meglep és zavar össze. Lassan megfordulok, és amikor meglátom, ki áll mögöttem, a lélegzetem egy pillanatra elakad. Nem lehet igaz. Az előttem álló férfi arca azonnal felismerhető. Ez a férfi az, akivel nemrég találkoztam a parkolóban! Magas, jóképű, és a jelenléte szinte elnyomja a bisztró zaját. Az elegáns öltöny, az átható tekintet… minden részlet stimmel.

– Maga? – bukik ki belőlem, mielőtt még észbe kapnék.

– Úgy tűnik, hogy te vagy az, akivel találkoznom kell – feleli egy halvány mosollyal. A kezét nyújtja, és hozzáteszi: – Oszkár vagyok.

Ez komoly? Ő lenne Dorina apja? Az agyam zsong a gondolatoktól, de próbálom összeszedni magam. Az érzéseim egyszerre zavarodottak és izgatottak. Ez nem lehet véletlen. Minden pillanatával egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez a találkozás sorsszerű.

– Szia… – hebegem, és óvatosan elfogadom a kézfogását. Az érintése határozott, de mégis meglepően gyengéd. Ahogy a bőre az enyémhez ér, hirtelen elönt egy forróság, amitől azonnal zavarba jövök. Miért érzem így magam? Ez csak egy kézfogás. Semmi különös.

Próbálom gyorsan összeszedni magam, így mély levegőt veszek, és egy mosolyt erőltetek az arcomra. Ne lássa rajtam, hogy mennyire zavarban vagyok. 

– Szia! Te vagy Barbara, ha nem tévedek – szólal meg Oszkár, a hangja magabiztos és barátságos. Az asztalhoz mutat, hogy foglaljak helyet. A mozdulatában van valami furcsa elegancia, amitől csak még kényelmetlenebbül érzem magam.

– Igen, én telefonáltam – felelem, miközben leülök, és próbálok normálisnak tűnni. Nyilván én telefonáltam, hiszen ezért vagyok itt, de miért érzem magam ennyire idiótának ebben a helyzetben?

Ahogy helyet foglalok, és ő is leül velem szemben, a szívem szinte kalapálni kezd. Ez nem csak kínos, hanem egyenesen lehetetlen. Az előttem ülő férfi nemcsak Dorina apja, hanem az a pasas, akivel már egyszer találkoztam a parkolóban. Pont ő! Miért pont ő? Lopva végignézek rajta. A zakója tökéletesen simul az alakjára, a mosolya magabiztos, de a szemeiben ott van valami különös fény. Mit gondolhat rólam? Vajon felismer? Vagy számára ez csak egy szokásos találkozó? Az asztal szélét simogatva próbálom összeszedni magam. Az agyam közben folyamatosan kattog: Lehet ez még kínosabb? A legjobb barátnőm apja… és én. Egy asztalnál. Hogy fogok ebből jól kijönni?

A csendet Oszkár töri meg, miközben a pincér lerakja elénk az étlapot.

– Szóval, valami üggyel kapcsolatban kerestél. Miről is lenne szó? – kérdezi, miközben nyugodt, kíváncsi pillantással néz rám.

– Köszönöm! – mondom a pincérnek, majd kinyitom az étlapot, és a sorokat kezdem böngészni, mintha el tudnék bújni a férfi tekintete elől. Egy pillanatra sem nézek fel, mielőtt kimondom:

– Igen, emberrablásról lenne szó.

A szavaim halkan, szinte közönyösen csúsznak ki a számon, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Lapozok egyet az étlapban, és várom a reakcióját. Nem véletlenül választottam őt: tisztában vagyok vele, hogy a legsötétebb bűnszervezetek hálózatában neki vannak a legjobb kapcsolatai.

Oszkár halkan megköszörüli a torkát, amitől automatikusan felkapom rá a tekintetem. Az arcán furcsa keveréke játszik a meglepettségnek és a visszafojtott élvezetnek – mintha szórakoztatná, amit az imént mondtam, mégis próbálná leplezni a reakcióját.

– Tényleg komolyan gondolod? – kérdezi, és a szavai mögött halvány meglepettség bujkál. – A lányom árulta el neked, hogy ezekben otthon vagyok? – kérdezi miközben halkan, szinte már derűsen felnevet.

Előhúzza a cigarettáját, és gondolkodás nélkül rágyújt. Ez komoly?

– Hé! Nem szabad dohányozni! – emlékeztetem őt, és az étterem csendes, szabályos légkörére mutatok, ahol senki más nem füstöl.

Oszkár hátradől a székében, az ajka körül megjelenik egy pimasz mosoly. Lassú mozdulattal ismét előrehajol, az arcom közelébe ér, és a füstöt közvetlenül az arcomba fújja. A levegő fojtogatóvá válik, és a szemeim automatikusan összeszűkülnek.

– Nekem viszont szabad – mondja magabiztos, enyhén gúnyos hangon. A szemeiben csillogó kihívást látok, mintha élvezné, hogy tesztelheti a határaimat.

Visszahanyatlik a székébe, a cigarettát lazán tartja az ujjai között, és élvezettel szívja tovább. Ez az ember nem fogja megkönnyíteni a dolgomat, de épp ezért választottam őt. Egy pillanatra hallgatok, összeszedem magam, és megfogadom, hogy nem hagyom magam elnyomni. Ez a játszma most kezd csak igazán érdekessé válni.

– Ismered a Lehoczky családot, ugye? – kérdezem magabiztosan, miközben az étlapot leteszem az asztalra, és egyenesen Oszkár szemébe nézek. A hangom nyugodt, de szándékosan kihívó, hogy lássa: nem játékból mondom. – Főleg Millát. Na, annak a barátnőjét kéne elrabolni.

Oszkár arckifejezése alig változik, de a szemei szórakozottan összeszűkülnek. Egy pillanatig csak néz, majd szélesen elmosolyodik, mintha valami egészen mulatságos dolgot hallott volna. Ez a mosoly nem egészen azt mutatja, hogy elutasítaná az ajánlatomat. Inkább csak játszik. Nem szól semmit, de úgy érzem, hogy a Lehoczky névvel célba találtam. Pontosan tudom, hogy ezek a nevek és a hozzájuk tartozó kapcsolatok képesek felkelteni a figyelmét.

Egy pillanatra hátradőlök, és a szemem sarkából figyelem, ahogy a cigarettáját egy hamutartó széléhez érinti.

– Szóval? – töröm meg a csendet, miközben keresztbe fonom a lábaimat, hogy magabiztosabbnak tűnjek. – Nem lehet túl bonyolult ügy. Egy egyszerű terv, és... mindkettőnknek meglesz, amit akar.

Oszkár még mindig hallgat, de az arckifejezése egyértelműen azt mutatja, hogy élvezi a helyzetet. Lassan kifújja a füstöt, és csak ekkor szólal meg.

– Érdekes ajánlat – mondja könnyedén, mintha valami szokványos üzletről lenne szó. – A Lehoczky család. Azért ez nem semmi. Honnan tudtad, hogy rájuk fáj a fogam?

A hangja barátságos, de érzem benne a rejtett kihívást. Ez a férfi nem olyan, akit könnyű irányítani, de pontosan ezért választottam őt.

– Tudom, hogy neked meggyűlt már a bajod velük, nem is egyszer. Dorina mindenről beszámol, ha akarod, ha nem…– És ez így is volt. A barátnőm állandóan elszólta magát, hogy az apja éppen milyen sunyi dolgokat követ el éppen.– Nem kérném, ha nem gondolnám, hogy meg tudod oldani. És persze… a megfelelő ellenszolgáltatással.– teszem hozzá, kissé lassítva a szavaimon, hogy érezze, komolyan gondolom.

Oszkár mélyen beleszív a cigarettájába, majd határozott mozdulattal elnyomja a csikket a hamutartóban. A füst még egy pillanatig körülötte lebeg, miközben rám néz, és lassan, szinte ízlelgetve ismétli:

– Ellenszolgáltatás… – A hangja alig hallható, de van benne valami kihívó. Egy pillanatra elhallgat, majd megköszörüli a torkát. – Ha tudnád, mit kérnék, nem biztos, hogy belemennél.

Az arcomon igyekszem megőrizni a nyugodt kifejezést, de belül a szavai szinte megborzonganak. A hanghordozása túl sokat sejtet, és az, ahogy a szemeivel figyel, még jobban kiemeli a súlyát.

– Mire gondolsz pontosan? – kérdezem, igyekezve elterelni a figyelmét arról, hogy talán zavarban vagyok. Ez az egyetlen válaszom lehet. Megtartani a higgadtság látszatát.

Oszkár hátradől a székében, összefonja a karját, és úgy néz rám, mintha ő irányítaná a beszélgetést. És talán most valóban így van. Ezzel megfogott. Igazából eddig bele sem gondoltam, mit jelenthet az "ellenszolgáltatás" pontosan. A szavai egyre csak visszhangoznak a fejemben. Bármi lehet. Bármi. A gondolataim villámgyorsan cikáznak. Szex? Együttműködés egy veszélyesebb ügyben? Vagy... az, hogy legyek a szeretője? Jaj, az kizárt! Próbálok nyugodt maradni, de a pulzusom egyre jobban felszökik bennem. Lopva végignézek rajta. Mégis miért aggódok? Oszkár biztosan nem bukik olyan csajokra, mint én. Nem igaz? Nem tudom eldönteni, hogy megnyugtat ez a gondolat, vagy épp az ellenkezőjét érzem. Ahogy az arca továbbra is határozottan rám szegeződik, érzem, hogy ez a dolog kezd komollyá válni. 

A mozdulata rutinos, mégis furcsa, nyugtalanító nyugalmat sugároz, ami úgy vonzza a tekintetemet, mintha nem tudnék máshová nézni.

– Ha tudni akarod, gyere velem – mondja, és felém nyújtja a kezét.

Egy pillanatig csak bámulom, próbálva megfejteni, hogy mit rejthetnek ezek a szavak. Hova akar vinni? Mibe akar bevonni? És miért érzem magam ennyire feszülten izgatottnak? A szemei találkoznak az enyéimmel, és érzem, hogy ebben a pillanatban döntenem kell. Ez az ember túl kiszámíthatatlan, túl veszélyes, és épp ezért túl vonzó. Lassan nyúlok a keze felé, és amikor végül elfogadom, az ujjaink finoman összekulcsolódnak. Az érintése erőteljes, mégis gyengéd, mintha egyszerre akarna nyugtatni és uralni. Ez az érzés... Nem csupán fizikai. Ahogy keze az enyémbe simul, valami olyan érzés árad belőle, amit régóta nem tapasztaltam: bizalom.