Barbi 7. fejezet

A szökés

Már napok óta ezen gondolkodom. El kell tűnnöm innen. Ha lebukok Oszkár előtt, azzal mindent tönkreteszek – a küldetésünket, az esélyünket, mindent. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Szinte automatikusan haladnak a mozdulataim, miközben újra elrejtem a párnám alatt az aprót, amit az ápolók zsebéből csentem el az elmúlt napokban. Nem sok, de talán elég lesz, hogy egy kicsit kihúzzam, amíg sikerül találkoznom Oszkárral.

Körbenézek a szobában. Fehér falak, ikeás szekrények, és egy ágy, ami minden, csak nem szép. Igaz, hogy luxus, de mégsem ez az otthonom. Az apám még egyszer sem jött el meglátogatni, szóval biztosan senkinek nem fog feltűnni, hogy eltűntem. Őszintén, kit érdekel? – gondolom keserűen, miközben az éjjeliszekrényemről előveszem a gondosan megrajzolt tervrajzot. Nem egy mestermű, de elég pontos ahhoz, hogy tudjam, merre induljak, amikor eljön az idő.

Ekkor hallom meg a kopogást. Az ajtó nyikorogva nyílik, és belép Simon. Azonnal felkapom a fejem, és a mobilomat gyorsan a hátam mögé rejtem. Simon ravasz félmosollyal néz rám, karját összefonja, és az ajtófélfának támaszkodik.

– Barbi, tudom, hogy nálad van – mondja halkan, némi szigorral a hangjában, de még mindig mosolyog.

– Mi? – próbálok ártatlan képet vágni, de már érzem, hogy ez nem lesz elég. Kezdek egyre idegessé válni.

Simon közelebb lép, és kinyújtja a kezét. – Ne szórakozz. Add ide.

Egy pillanatra habozom, de tudom, hogy ha most nem adom oda, akkor csak gyanúsabbá válok. Kelletlenül előhúzom a telefont, és a kezébe nyomom. Szinte érzem a győzelem ízét, amikor meglátom, hogy nem kapcsolja be, csak zsebre teszi. A tervrajzról szerencsére fogalma sincs.

– Legközelebb ne hagyd magad lebukni – szól vissza, ahogy elindul az ajtó felé. Egy utolsó pillantást vet rám, aztán eltűnik. Az ajtó halk kattanással záródik mögötte.

Amint biztos vagyok benne, hogy elment, előhúzom a tervrajzot, és újra végigfutom a menekülési útvonalat. Az agyam pörög. Egy kis türelem, és pár nap múlva végre elmehetek innen. Ez az egyetlen esélyem.

A vacsoránál mindenki az ebédlőbe zsúfolódott. A zsibongás és az evőeszközök csörgése tökéletes háttérzaj volt ahhoz, hogy észrevétlenül kiosonjak. Egy gyors pillantást vetettem az ajtóra, majd csendben felálltam az asztaltól, mintha csak a mosdóba indulnék. Senki sem figyelt rám. Az étkezőből kilépve egyenesen a szobámba mentem. A szívem hevesen dobogott, ahogy előkaptam a menekülési tervet a párna mögül, ahol eddig rejtegettem. Még egyszer átfutottam az útvonalat, amit napok óta próbáltam tökéletesíteni, majd kinéztem az ajtón. Tiszta a terep. Egyetlen árnyék sem mozdult a folyosón. Gyorsan felkaptam a táskámat, amit már napok óta készenlétben tartottam. Az ágyamra pillantottam, ahova a műanyag kirakatbábut rejtettem a takaró alá. Szinte úgy feküdt, mintha én lennék ott. Nem volt tökéletes, de reméltem, hogy sötétben senki sem fogja közelebbről megvizsgálni. Még egy gyors terepszemlét tartottam, majd óvatosan kiléptem a folyosóra.

Szinte lábujjhegyen haladtam végig a frissen mosott járólapon. A tisztítószer szúrós szaga és a neonlámpák zúgása szinte zavaróan élesen érződött a csendben. Már majdnem a lépcsőhöz értem, amikor meghallottam a takarítónő lépteit. Megálltam. A vödör zörögve koppant a földön, ahogy letette, majd hallottam, ahogy a lépcsőnél folytatja a felmosást.

– Nem hiszem el, hogy pont ilyenkor kell felmosni – mormogtam magam elé, éppen csak hallhatóan. Egy árnyékot sem akartam megmozdítani magam körül.

Vártam. A percek lassan vánszorogtak, de a takarítónő végül továbbment. Amint eltűnt a lépcsőfordulóban, mély levegőt vettem, és azonnal a kijárat felé indultam. Nem néztem hátra. Egyetlen rossz lépés, és minden odaveszhetett volna.

A kijárathoz érve a kezem izzadt a kilincsen, miközben kinyitottam az ajtót. A hűvös esti levegő arcon csapott, és a szabadság első íze szinte részegítő volt. Alig hittem el, hogy megcsináltam. Tényleg megcsináltam! Egy pillanatra szinte győzelmi táncba akartam kezdeni ott az utca közepén, de mielőtt bármi hasonlót tehettem volna, hirtelen nekiütköztem valakinek.

– Bocsánat! – motyogtam gyorsan, miközben megpördültem, de azonnal megmerevedtem, amikor rájöttem, ki áll előttem.

Egyenesen Oszkár karjaiba zuhantam. Az a magabiztos, ismerős mosoly jelent meg az arcán, amitől egyszerre éreztem a helyzetet kínosnak és mulatságosnak.

A szemei örömtől csillogtak, mintha csak egy lottónyereményt zsebelt volna be, vagy valami ehhez hasonló csodát.

– Szia, Barbi – szólalt meg, hangjában ott bujkált valami játékos, de közben mégis komoly hangszín.

Az arcom szinte lángolt. Egyik kezemmel azonnal eltakartam, mintha ezzel bármit is megváltoztathatnék. Ezt nem hiszem el! Hogy kerül ide? Ez a pasi mindenhol ott van? A gondolataim összevissza kavarogtak, miközben próbáltam kitalálni, mit is mondhatnék.

– Ez… hogy? Te… itt? – dadogtam végül, képtelen voltam összeszedetten beszélni.

Oszkár csak még szélesebben mosolygott, és azonnal talpra állított engem, mintha csak élvezné a helyzetet. Én meg úgy éreztem, hogy ennél kínosabb már nem is lehetne. Vagy talán ez már nem véletlen? Ez tényleg a sors játéka? – futott át az agyamon, miközben igyekeztem visszanyerni a lélekjelenlétemet. Mégis hogy került ide? Követett volna? – cikáztak a gondolatok a fejemben, miközben a szívem egyre hevesebben vert. Ugye nem látta, hogy innen jöttem ki? Nem akarok magyarázkodni neki. Hogy nézne az ki? "Ó, csak éppen meglógtam egy rehabilitációs intézményből, semmi különös."

Oszkár közben megigazította a nyakkendőjét, és rám nézett azokkal a gyönyörű szemekkel. Nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam. Miért kell ennek a pasinak ilyen hatással lennie rám? Kezét lazán a zsebébe süllyesztette, és olyan természetességgel állt ott, mintha egy tökéletes modell lenne egy divatlap hasábjain. Én pedig ott álltam előtte, szájtátva, szinte mozdulatlanul, mintha gyökeret vertem volna az aszfaltban.

Pár pillanatig így néztünk egymásra, majd megköszörülte a torkát, megtörve a csendet.

– A lányomat elkísértem az egyik barátnőjéhez. Ott is alszik. – mondta lazán, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne. – Aztán elköszöntünk egymástól. Holnap meg egész nap jön-megy a barátnőivel.

Ahogy beszélt, elővett egy cigit és egy öngyújtót, majd rágyújtott. A mozdulatai könnyedek voltak, mintha ez a kis beszélgetés feloldaná a köztünk lévő feszültséget. – Veled meg mi a helyzet? Hogy-hogy itt futunk össze? – kérdezte, miközben a fejével az épület felé biccentett.

Az agyam pörögni kezdett. Mit mondjak neki? Az egyik barátnőmet látogattam meg? De ki lenne az? Hogy hívják? Miért itt? Egy normális kifogást akartam találni, de a szavai és a tekintete teljesen elvonták a figyelmemet. Mintha mindent elnyelt volna a pillantása, és én már nem tudtam volna kitalálni, hogy mi a valóság és mi a hazugság. Éreztem, hogy egyre feszültebb vagyok, és a torkom teljesen kiszáradt. Oszkár pedig minden mozdulatomat figyelte. Nyelek egy nagyot, és elmondom a legostobább kifogást a világon:

– Véletlenül erre jártam, és kiderült, hogy rossz épületbe mentem be – felelem, remélve, hogy a hangom nem árult el. Próbáltam mosolyogni, de a mozdulataim akaratlanul is árulkodtak: az ujjaim reszkettek, a légzésem egyre gyorsabbá vált, és nem tudtam, hogyan tartsam meg a látszatot.

– Értem. Hát akkor örvendek a szerencsének – felelte hűvösen, miközben pillantása a távolba révedt. A hangjában ott bujkált valami elfojtott irónia, de nem tudtam eldönteni, vajon gyanakszik-e vagy csak játszik velem.

Óvatosan felpillantottam rá. A vonásai most is tökéletesek voltak – az arca éles vonalai, a magabiztos tartása, a könnyedsége, mintha semmi sem bántaná őt igazán. És ma különösen jól nézett ki. Hát persze, hogy jól néz ki. Miért is ne? A gondolat feszültséget és valami zavarba ejtő vonzalmat kavart bennem. Szinte bosszantott, hogy ebben a helyzetben is ennyire dögös, míg én úgy éreztem magam, mint aki bármelyik pillanatban összeomolhat, mint egy kártyavár.

Oszkár a telefonjára pillantott, az arca még mindig szinte érzelemmentes volt, majd a cigarettát egy könnyed mozdulattal elnyomta a járda szélén. A csikk a földre hullott, és gyorsan a földbe dörzsölte a cipője talpával. A mozdulat egyszerre volt hanyag és gondosan kiszámított, mintha pontosan tudta volna, hogy csak ennyire van ideje, mielőtt valaki meglátná. A cipőre pillantottam – fekete bőrcipő, hibátlanul megmunkált, finom varrásokkal és az orrán éppen annyi fényes kopással, ami nem véletlennek tűnt, hanem gondosan ápolt hanyagságnak. Ez egy olyan cipő volt, amit nem a sarki boltban vesz az ember. Egy ilyen darabnak története van. Vajon mennyibe kerülhetett? Százezer? Kétszázezer? Lehet, hogy még több. És vajon ki vesz ilyet? Az, aki megengedheti magának, hogy ne törődjön az árral? Vagy az, aki minden fillért összekapar, hogy legalább úgy nézzen ki, mintha számítana? Egy biztos: a cipő üzenetet hordozott. Egyetlen pillantással elmondta, hogy aki viseli, az vagy pontosan tudja, mit jelent hatást kelteni, vagy csak véletlenül sikerült neki.

– Van kedved velem tartani? Vagy egész végig itt fogunk álldogálni? – kérdezte, és most először éreztem némi könnyedséget a hangjában, bár a kérdés mögött mintha ott bujkált volna valami kihívás is.

– Persze, ráérek, csak menjünk innen minél gyorsabban – bólintottam neki, miközben próbáltam higgadtnak látszani, de belül még mindig pánikszerűen kerestem a kiutat ebből a helyzetből. Minden mozdulatom kicsit kapkodó volt, és hogy ne hezitáljak tovább, hirtelen megfogtam a kezét. A tenyerének melege azonnal szinte megégetett, de nem engedtem el. – Hol álltál meg? – kérdeztem, miközben gyors léptekkel indultam el az utca felé, keresve az autóját.

De aztán megtorpantam. A kezem megfeszült az övében, és lassan szembefordultam vele. Oszkár arca már-már túl nyugodtnak tűnt, a szemeiben pedig valami szórakozott csillogás jelent meg, ami miatt egy pillanatra megfeledkeztem mindenről. Ő nem szólt, csak elmosolyodott, majd hirtelen felnevetett.

– Mi az? – kérdeztem zavartan, de a hangom bizonytalanul remegett.

Mielőtt válaszolhatott volna, előre nyúlt, és gyengéden a fülem mögé simított egy kósza hajtincset. Éreztem az érintését az arcomon, és a szívem rögtön kalapálni kezdett. A nagy sietségben nem volt időm összefogni a hajamat... és most ez is árulkodik rólam? Szétszórtságot? Figyelemzavart? Minden porcikám hirtelen megremegett, de nem mertem megmozdulni.

– Barbara drága, most kivételesen gyalog jöttem – mondta lágy hangon, amelytől szinte elolvadtam.

A szavai épp olyan könnyűek voltak, mint a mosolya, de éreztem mögöttük valami mást is – valamit, ami még inkább összezavart. És persze azonnal elpirultam, szokásomhoz híven. Az arcomat próbáltam elfordítani, hogy ne vegye észre, de tudtam, hogy felesleges. Ő már mindent látott.

– Gyalog? – kérdeztem rekedten, szinte csak időt nyerve, miközben igyekeztem visszanyerni a lélekjelenlétemet. Ez az egész egyre furcsább lesz... és én csak még jobban elvesztem a talajt a lábam alól.

Oszkár csak bólintott, majd hátrébb lépett, mintha ezzel egy kis teret akarna adni nekem. De a mosolya nem tűnt el, és tudtam, hogy a fejében valószínűleg már most sokkal többet gondol erről a helyzetről, mint amit elmond. A férfi oldalra pillantott, majd hirtelen megfogta a táskám pántját. Én pedig hirtelen nagyokat kezdtem el nyelni, és már a fülem is lángba borult.

– Utazol valahova? Mi ez a nagy cucc a hátadon? – kérdezte, és mielőtt bármit mondhattam volna, már meg is fordított, hogy jobban szemügyre vehesse.

– Ne vedd le, mert... – próbáltam tiltakozni, de a szavaim elhaltak a levegőben, ahogy éreztem, hogy a keze megmozdul. A táska pántja egyre lazult, és az ujjai véletlenül a vállamat érintette. Én pedig hirtelen elvesztettem a fonalat, és azt sem tudtam hányadán állok. Szinte élveztem, ahogy az ujjaival alig érintette a bőrömet, de mégis olyan érzés volt, mintha lángra gyúltam volna. A szívem őrülten zakatolt, a gyomromban pillangók keltek szárnyra, mintha kiszabadítottál volna őket a kalitkából. Oszkár keze akadozva siklott végig a vállamon, majd lejjebb a karomon, ahogy igyekezett megszabadítani a táskától.

Az érintése egyszerre volt erőteljes és váratlanul lágy, mintha ő sem tudná, hogy mit vált ki belőlem. Az egész olyan intimnek tűnt, hogy alig hittem el, hogy ez történik. Éreztem az illatát – valami fűszeres és tiszta, ami csak még inkább összezavart. Bors és cédrus, talán ezek voltak a domináló jegyek. Egy csipetnyi citrus, megfűszerezve egy földes aromával, amely azt sugallta, hogy Oszkár nem csupán egy üzletember. Annál sokkal több.

Próbáltam kinyögni valamit, de a torkom teljesen kiszáradt. Mondd már meg neki, hogy hagyja békén a táskádat! – parancsoltam magamra, de a testem mintha teljesen másképp döntött volna. Mozdulatlanul álltam, és próbáltam felfogni a pillanat súlyosságát, de valamiért nem ment. Vajon álmodom? Vagy túl sok gyógyszert kaptam a kezelés alatt, és most hallucinálok? Végül ráemeltem a tekintetemet. Oszkár arca szinte rezzenéstelen volt, de a szemében mintha valami játékos kíváncsiság csillant volna. Mintha pontosan tudná, milyen hatással van rám, és csak még jobban élvezné a helyzetet.

– Szóval? Hova készülsz ezzel a nagy csomaggal? Ilyen késő este?– kérdezte újra, de most a hangja lágyabb volt, szinte kihívó, mintha tudná, hogy mindennek súlya van, amit mondok vagy teszek.

Mit mondjak? Hogy szöknöm kellett? Hogy az életem nagy része most hazugságokra épül? A szívem a torkomban dobog, miközben a táska pántját még mindig lazán tartotta. Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak ne érne véget ez az abszurd, zavarba ejtő közelség – de aztán az agyam riadót fújt. Most ki kell találnod valamit, mielőtt mindent elrontasz.

– Segítened kell – mondtam neki, szinte könyörögve, és közben a szemébe néztem.

A férfi egy pillanatra rám nézett, aztán bólintott. Egyetlen mozdulat volt, mégis olyan erővel hatott rám, mintha a gesztus minden egyes másodperce egészen a szívemig hatolna.– Rendben. Gyere. Hívok egy taxit, és elviszlek hozzám – mondta végül, majd felém intett, és megfogta a kezemet. Miközben elsétáltunk az utca sarokig, hallottam, ahogy a telefonját előveszi, és gyorsan tárcsázza a számot. A szavak háttérzajjá váltak, csak a gondolataim visszhangoztak a fejemben. Vajon tényleg bízhatok benne? Vagy egyszerűen csak most nyerek egy kis időt, hogy kitaláljam a következő lépést? A taxi meglepően gyorsan megérkezett. Ahogy befordult az utcába, egy pillanatra hálásan néztem az ég felé. A táskámat szorosabban magamhoz húztam, és beszálltam, próbálva nem mutatni, mennyire remeg a kezem. Az arcomon egy gyenge mosoly suhant át. Talán mégis működhet a tervem. Talán…

Az éjszaka közepén megérkezünk Oszkár házához. Amikor kiszállunk a taxiból, hirtelen fázni kezdek. A férfi rám teríti a kabátját, én pedig összehúzom magamon. Egy apró mosolyt küldök felé, és belépünk a kapun. A férfi előveszi a kulcsokat, és kinyitja az ajtót, ahogy belépünk az előszobába, még mindig nem tudok betelni a látvánnyal. Ez a berendezés még mindig maga volt a tökéletesség!

Kicsivel később már a nappaliban üldögéltünk, folyamatosan éreztem a késztetést, hogy újabb és újabb részleteket fedezzek fel, de egyelőre igyekeztem nem túl nyilvánvalóan bámészkodni. Oszkár mosolyogva nézett rám, mintha pontosan tudná, hogy most éppen a szoba egyik különleges festményén álmélkodom.

– Szeretnél játszani? – kérdezte váratlanul, a hangjában némi játékosság csillant.

– Játszani? – néztem rá értetlenül.

– Billiárd. Van egy asztalom a hátsó szobában – felelte, majd elindult, és intett, hogy kövessem.

Amikor beléptünk úgy éreztem magam, mintha teljesen elvarázsoltak volna. A falakat mély, sötétzöld szín borította, ami tökéletesen kiemelte a mahagóni bútorok gazdag árnyalatát. A középpontban természetesen a hatalmas, mélyzöld posztóval borított biliárdasztal állt, amely körül finoman faragott székek és alacsony asztalok helyezkedtek el, a tér eleganciáját tovább fokozva. A szoba egyik sarkában egy impozáns bárszekrény állt, amely üvegpolcain rendezett sorban csillogtak a különféle kristálypoharak és elegáns üvegek. A szoba meleg, borostyánszínű fényeit egy sor klasszikus stílusú állólámpa és a biliárdasztal fölött lógó, ízléses, sárgaréz részletekkel díszített lámpák biztosították, amelyek melegen szórták szét a fényt.

Az egész helyiségben a dohány illata terjengett – a régi bőrkanapékba és a szőnyegbe ivódott szivarfüst halvány, mégis jellegzetes aromája. Az egyik sarokban egy klasszikus megjelenésű dohányzóasztal állt, rajta egy csiszolt hamutartó és néhány gondosan összehajtott magazin. A padlót egy vastag, sötét szőnyeg borította, amely elnyelte a léptek zaját, és egyfajta csendes, tiszteletet parancsoló atmoszférát teremtett. Minden apró részlet összhangban volt –akárcsak a tulajdonosa.

Oszkár megállt a szoba egyik végében, és rám eresztette a csábos mosolyát.

– Tudsz biliárdozni? – kérdezte, miközben kihúzott egy dákót az állványról, és a kezembe nyomta.

– Nem igazán – vallottam be, és megpróbáltam tartani a nehéznek tűnő eszközt. – De te biztosan profi vagy, igaz?

Elnevette magát. – Nem mondanám, hogy profi, de elég jól megy. Gyere, megmutatom.

Oszkár mellém lépett, és megfogta a dákó végét. Éreztem, ahogy az ujjai enyhén a kezemhez érnek, miközben a helyes tartást próbálta megmutatni.

– Először is, tartsd így – mondta halkan, ahogy a kezemet igazította. A hangjában volt valami nyugtató, de ugyanakkor valami őrjítően dögös is. – Az egyik kezed itt legyen elöl, a másik hátul, és próbáld meg stabilan tartani.

– Oké, megvan – mondtam, de aztán az első lövésem teljes kudarc volt. A golyó meg se mozdult. Zavartan nevettem fel. – Azt hiszem, mégiscsak egy kicsit bonyolultabb, mint hittem.

– Nem olyan nehéz – mondta, és közelebb lépett. Ezúttal a hátsó kezemet fogta meg, és az övét lassan az enyéim köré fonta. Éreztem a közelségét, a melegét, és ahogy az ujjai gyengéden vezetik az enyéimet. A szívem ismételten hevesebben kezdett verni, és próbáltam uralkodni magamon, hogy ne látszódjon rajtam, mennyire imádom, hogy a közelemben van.

– Így. Most próbáld meg újra – suttogta, közvetlenül mellettem állva. A lehelete lágyan csiklandozta a fülemet, miközben a teste megfeszült a hátamon. Minden egyes mozdulata olyan közel hozott, hogy szinte éreztem a lüktetést a bőrömön. A keze erősen fogta az enyémet, a dákóval együtt, szoros összhangban. Mindketten a golyóra koncentráltunk, a figyelmünk egyetlen pontra szegeződött, de az érzések, amik közöttünk vibráltak, mindent elhomályosítottak. Próbáltam összpontosítani, de nem volt könnyű.

– Rendben, megpróbálom – mondtam, bár a hangom alig hallható volt. Lőttem, és ezúttal sikerült eltalálnom a fehér golyót, ami lassan, de biztosan nekigurult egy színes golyónak.

– Látod? Mondtam, hogy menni fog – mosolygott rám, és a hangjában ott bujkált az elégedettség.

– Ez csak azért volt, mert segítettél – vágtam vissza, és próbáltam viccesen hangzani, hogy eltereljem a figyelmem az érzelmeimről.

– Talán, de legközelebb egyedül kell próbálkoznod – mondta, és játékosan oldalra döntötte a fejét. – Addig is, van kedved egy gyors meccshez?

– Ha nem bánod, hogy veszíteni fogsz – vágtam rá, bár mindketten tudtuk, hogy ez közel sem igaz.

Ő csak nevetett, és újra a kezébe vette a dákót, és boldogan rám kacsintott.

Én pedig megtámaszkodtam az asztal szélén, dákóval a másik kezemben. Figyelem, ahogy Oszkár eljátszogat, és néha felnevet, vagy motyog valamit az orra alatt. Egy pillanatra átfutott rajtam a felismerés: rég nem éreztem magam ilyen jól egy férfi társaságában. Nem mintha túl sok időm lett volna mostanában az ilyen dolgokra gondolni, de ez a mostani érzés… más volt. Nem volt benne semmi kényszeredett, semmi feszengés. Csak könnyedség, mint amikor egy pillanatra elfelejted az összes problémád.

És ami a legfurcsább: egyetlen percre sem jutott eszembe Javier. Mintha valami láthatatlan fal állna köztem és a múltam között, amit Oszkár húzott fel azzal, ahogyan rám néz, ahogyan beszél velem. Ő nem kérdez, nem nyaggat, nem akar kiszedni belőlem semmit, amit nem akarok elmondani. Egyszerűen csak ott van, és a jelenléte erőt ad nekem.. Ez olyan ritka a mai világban.

Visszagondolok a billiárdra, és akaratlanul is elmosolyodom. Az a természetes könnyedség, ahogyan egymás mellett működtünk… Mintha nem is kellett volna szavakkal magyaráznom, mit szeretnék, vagy mit érzek. Egyetlen mozdulatából, egyetlen pillantásából értettem, és úgy éreztem, ő is ugyanígy van velem. Ha így tudunk együtt dolgozni, akkor talán van esélyünk. Talán a tervünk tényleg sikerülhet. Ez az összhang, ez a kölcsönös bizalom ad egy apró szikrányi reményt, hogy nem lesz baj.

De a gyomrom még mindig remeg. Nem az idegességtől – legalábbis most már nem csak attól. Van ott valami más is, egy különös, édes érzés, amitől egyszerre akarok mosolyogni és egy kicsit megijedni. Hiszen alig ismerem, mégis olyan, mintha ezer éve ismerném. Ez normális? Vagy csak… talán… ez lenne a szerelem?

Ahogy rám néz, ahogy a nevemet mondja, mintha valami megmozdulna bennem, valami, amiről azt hittem rég meghalt bennem, de nem. És ahogy ezen gondolkodom, hirtelen egyre kevésbé akarom, hogy ez csak egy röpke pillanat legyen. Valami mélyebb, valami állandóbb felé vágyom, és félek kimondani, de lehet, hogy Oszkár is ezt érzi. Talán tényleg kezd elkapni valami… valami, amit már rég nem engedtem magamnak.