Barbi 8. fejezet

A házi őrizet

Már messziről látom Kornélt, ahogy karba tett kézzel, kissé előredőlve várakozik a ház előtt. A testtartása és az arckifejezése egyértelművé teszi, hogy most nem lesz könnyű dolgom. Halkan felsóhajtok, mielőtt közelebb lépnék. A szívem kicsit gyorsabban ver, de nem hagyhatom, hogy ezt észrevegye.

Ahogy meglát, azonnal elindul felém. Az arca komor, a szemei szinte villámokat szórnak. Mire megáll előttem, már erősen meg is ragadja a karomat. 

– Barbi! Most már tényleg nagy bajban vagy! Úgy látszik, a szófogadás nem az erősséged!–sziszegi dühösen. Az ujjai keményen fogják a karomat, és a hangjában egyértelműen ott van az ingerültség.

Felhúzom az állam, és keményen visszanézek rá.

– Jól van, Kornél, néha előfordult veled is, hogy nem nézted az időt. Most mit fontoskodsz? – csattanok fel, miközben megpróbálom kihúzni a karomat a szorításából. Nem fáj, de zavaró, hogy így fog. A szemei dühösen összeszűkülnek, és egy pillanatra úgy érzem, tényleg sikerült felhúznom.

– Barbi! Ha szabad akarsz lenni, akkor előbb tartsd be az előírásokat! Már nincs sok hátra! – mondja szigorúan, és bár a hangja kemény, van benne valami, ami arra emlékeztet, hogy valójában törődik velem.– Most pedig haza viszlek, az otthonodba.

Felsóhajtok, és megforgatom a szemeimet. Tudom, hogy igaza van, és ez bosszant a legjobban. Miért kell mindig ennyire szigorúnak lennie? Persze, ő is csak a munkáját végzi, de néha igazán elnézőbb lehetne.

– Jól van, értem, Kornél. Nem lesz többé ilyen – motyogom kelletlenül, és közben elkapom a pillantását. Egy pillanatra mintha meglágyulna az arca, de aztán újra szigorúan bólint.

– Remélem is, Barbi. Ne tedd nehezebbé a helyzetedet. Most menj be! – utasít, és elengedi a karomat.

Szó nélkül elindulok a ház felé, de a tarkómon érzem a tekintetét. Tudom, hogy figyel, és egy részem dühös rá, hogy mindig ennyire szigorú. De a másik részem… nos, az elismeri, hogy talán szükség van erre.

A forró, habos víz kellemesen körülölelt, ahogy elmerültem a fürdőkádban. A testem lassan kezdett ellazulni, amikor beszappanoztam magam. Kornél biztosan már régen hazament – legalábbis így hittem –, és végre egy kis nyugalomra vágytam. Egész éjjel egyedül leszek. Egy órán keresztül csak a habok között időztem, próbáltam kiüríteni a gondolataimat, de Kornél szavai újra és újra előjöttek bennem. 

Végül mégiscsak kimásztam a kádból. Megtöröltem magam, és hagytam, hogy a törölköző a fürdőszobában maradjon, miközben meztelenül átvágtam a házon. 

Ahogy belépek a nappaliba, az első dolog, amit meglátok, Kornél.

Egy pillanatra lefagyok. Ő ott ül, előredőlve, a kanapén. Az arca rezzenéstelen, de mintha egy halvány mosoly suhanna át rajta, amikor rám néz.

– Jesszusom, Kornél! – sikítok fel, és ösztönösen felkapom az első dolgot, amit elérhetek, egy plédet a kanapéról, hogy gyorsan magam köré tekerjem. – Azt hittem, hogy hazamentél! – szólok rá mérgesen, bár érzem, hogy azonnal elvörösödöm. A szívem hevesen kalapál, és legszívesebben elásnám magam.

Kornél azonban teljes nyugalommal ül ott, mintha ez a helyzet mindennapos lenne. Az összekulcsolt kezei a térdén nyugszanak, és bár igyekszik komoly maradni, a szája sarkában még mindig ott bujkál az a bizonyos félmosoly.

– Talán azt hittem, hogy valaki még szükségét érezheti az ellenőrzésnek – mondja, és a hangja higgadt, de érzem, hogy alig tudja visszatartani a nevetést.

Istenem, ez annyira kínos!

– Hát, köszönöm, hogy gondoskodsz rólam, de talán szólhattál volna, hogy még itt vagy! – mordulok rá, és próbálom menteni a helyzetet, miközben még szorosabban magam köré tekerem a plédet.

Kornél lassan hátradől a kanapén, és ezúttal már tényleg elmosolyodik. – Legközelebb majd figyelmeztetlek. De talán te is számíthattál volna rám. Tudod, hogy nem hagylak egyedül, amikor... szükséges.

A bosszúságom lassan kezd átalakulni valami más érzéssé. Talán hálává? Bár most még mindig csak arra tudok gondolni, hogy mennyire kínos ez az egész.

– Remek. Hát akkor, ha megbocsátasz, felöltözöm – morgom, és mielőtt még valami mást is mondhatna, gyorsan eltűnök a szobából. Az arcom ég, de nem tudom eldönteni, hogy a szégyen vagy valami más miatt.

Amikor készen vagyok, lesétálok a lépcsőn, és kiszúrom, hogy Kornél ugyanott áll, ahogy az előbb hagytam. A szemei rám szegeződnek, de az arckifejezése olyan nyugodt, mintha nem látott volna az előbb meztelenül. Felsóhajtok, mert az egész helyzet egyre jobban nyomaszt. Ez a testőrködés kezd kiborítani. Kornél mindenütt ott van, mindig figyel, és a legrosszabb az egészben, hogy az az átkozott nyomkövető a bokámon lehetetlenné teszi, hogy megszabaduljak tőle. Ha végre eltűnik ez a pasas, végre koncentrálhatok a tervemre Oszkárral. Csak még egy kis időre van szükségem.

– Kérsz valamit enni? – kérdezem kelletlenül, inkább csak megszokásból, mint valódi udvariasságból. Anélkül, hogy megvárnám a válaszát, besétálok a konyhába, és érzem, hogy mögöttem van. Persze, követ, mintha nem lenne jobb dolga. Kinyitom a hűtőt, és a polcokat pásztázva próbálom kitalálni, mit ehetnék.

– Van itt még egy kicsi a capri saliból – mondom hanyagul, még csak rá sem nézve. Próbálom figyelmen kívül hagyni a jelenlétét, mintha csak egy bútordarab lenne a háttérben.

– Nekem mindegy, úgyis itt kell éjszakáznom – válaszolja ugyanolyan hivatalos hangon, amitől feláll a szőr a hátamon. Komolyan, hogy lehet valaki ennyire közömbös? Az előbb még teljesen meztelenül látott, és most meg úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna.

Talán ez is csak része a munkájának. Testőr protokoll: látod, nem látod.

Megvonom a vállam, és egy pillanatra a hűtőajtónak dőlök, miközben gondolkodom. Hát jó. Ha neki mindegy, akkor ő is salátát fog enni, ha akarja, ha nem. Kiveszem a hűtőből és a pultra helyezem. Leveszem róla az átlátszó fóliát, és előkészítem magunknak a tányérokat. Kornél közben a konyhapultnak dől, és csendben figyel. Mintha csak ott lenne, hogy zavarjon. Vagy talán azért, hogy emlékeztessen: ő itt van, és nem szabadulsz meg tőle. Ahogy elkészülök, leteszem elé az egyik tányért, és leülök vele szemben az asztalhoz. Még mindig érzem a tekintetét magamon, de nem nézek rá. Inkább a villámra koncentrálok, és remélem, hogy gyorsan eltelik az este.

– Jó étvágyat – mondom szinte gépiesen, majd hozzáteszem magamban: ne nyújtsd túl ezt az éjszakát.

Érzem a paradicsom friss ízét és a mozzarella sajt puhaságát. Imádom. Ez a saláta mindig megörvendeztet. Oldalra pillantok, és látom Kornélon, hogy neki is ízlik. Bár túl egyszerű és könnyű vacsora, úgy tűnik, bejön neki. Magamban elmosolyodom, és bekapok egy paradicsom szeletet.

Körbenézek a konyhában. Alig van kihasználva ez a hely. Többségében én használom, vagy apám, ha itthon van. A bátyám sok időt töltött itt, amikor áthívta Valit randira. Folyton sütöttek-főztek együtt. Amikor elköltöztek innen, hatalmas űrt hagytak maguk után. Bár én jól érzem magam egyedül. Ezért is idegesít Kornél őrizete. Szeretek önmagamban lenni. Mióta a bátyám elment, azóta mintha sokkal felszabadultabb lennék. Amikor megeszem a salátát, szinte egyszerre tesszük le a villát a tányérra. Egy pillanatra elmosolyodom ezen a furcsa szinkronon, de nem szólok semmit. Kornél megtörli a száját azzal a szalvétával, amit az előbb adtam neki. Közömbös arccal nyúl a pohárhoz, amit adtam neki, és kortyol egyet a vízből. Ez valahogy zavar, mintha az egész jelenet túl megszokott lenne. Túl otthonos. Nem kéne így éreznem.

Egy pillanatra csendben mered maga elé, majd felém fordul.

– Köszönöm szépen, finom volt – közli velem, és hálásan biccent. A hangja nyugodt, őszinte, és ettől kicsit megingok.

– Egészségedre – felelem neki, próbálva minél könnyedebbnek tűnni. Gyorsan elveszem az üres tányérokat, hogy kerüljem a tekintetét. A mosogatógéphez lépek, és bepakolom őket. Ahogy elindítom a gépet, érzem Kornél jelenlétét a hátam mögött. 

Zavar. Az egész szituáció zavar. Nem az, hogy itt van, hanem az, hogy annyira természetesen mozog ebben a házban, mintha itt lakna. Ez a gondolat belül bosszant, mégis valahogy meg is nyugtat. Furcsa érzések kavarognak bennem, és nem tudom, hogy fogjam fel. Mélyet sóhajtok, és úgy döntök, muszáj elterelnem a figyelmemet. Kornél figyelme is túl nyomasztó. Nem hagyhatom, hogy a feszültség az este további részére rányomja a bélyegét.

– Van kedved filmet nézni? – kérdezem végül, derékra tett kézzel, próbálva lazának és magabiztosnak tűnni. Kornél egy pillanatig hezitál, majd bólint, és feláll a helyéről.

– Akkor gyere – intek neki, és elindulok a nappali felé. Az egész gesztus szinte mechanikus. Tudom, hogy nem azért ajánlom ezt, mert kedvem van hozzá, hanem mert el akarom őt foglalni valamivel. 

Ahogy a nappali felé tartunk, hallom a lépteit mögöttem. Nem szól semmit, de érzem, hogy figyel. Ez a csend valahogy még kínosabb, mint ha beszélgetnénk. A kanapéhoz érek, és lehuppanok, majd a távirányító után nyúlok.

– Milyen műfajt szeretsz? – kérdezem végül, próbálva megtörni ezt az őrjítő csendet. Nem nézek rá, csak a képernyőt bámulom, miközben várom a válaszát.

Kornél leül mellém, pontosan a kanapé másik végére, tisztes távolságot tartva. Egy pillanatig nem válaszol, mintha a kérdést mérlegelné.

– Igazából bármit, amit te választasz – feleli végül. A hangja nyugodt, mint mindig, de mintha egy árnyalatnyi kíváncsiság bujkálna benne. Ez a válasz egyáltalán nem segít, sőt, még inkább rám tolja a döntés felelősségét.

– Oké, akkor legyen valami könnyed – mondom, és gyorsan elindítok egy romantikus vígjátékot. Nem igazán érdekel, mit nézünk, csak az számít, hogy menjen valami a háttérben. Valami, ami megtöri ezt a fojtogató csendet.

Amikor elkezdődik a film, igyekszem ellazulni, és tudomást sem venni a mellettem ülő férfiról. A gyomromban furcsa, ideges remegést érzek, amit nem tudok hová tenni. Talán a bűntudat? Talán az, hogy tudom, nem bízhatok benne teljesen, mégis itt ül mellettem, mintha minden rendben lenne. Egy idő után a film kezdi elvonni a figyelmemet, de időnként mégis odapillantok Kornélra. Látszólag teljesen belemerül a történetbe, de a merev tartása és az, ahogy a kezét összekulcsolva tartja az ölében, elárulja, hogy ő is feszült. Nem értem, miért. Ez csak egy film. Csak egy este.

– Nem gondoltam volna, hogy te is szereted a romantikus filmeket – szólalok meg halkan, csak hogy megtörjem a csendet. A szavaim inkább szurkálódónak hangzanak, mint kedvesnek, de nem tudom visszafogni magam.

Kornél oldalra pillant, és egy halvány mosoly jelenik meg az arcán.

– Nem gyakran nézek ilyesmit – vallja be. – De most nem a film számít.

A szavai megállítanak. Egy pillanatra azt sem tudom, mit mondjak. Mit jelent az, hogy "nem a film számít"? Érzem, hogy elpirulok, és gyorsan visszafordítom a tekintetemet a képernyő felé.

– Akkor minek nézed? – kérdezem kelletlenül, mintha nem érdekelne a válasz, pedig valójában nagyon is érdekel.

– Mert te nézed – mondja egyszerűen, és újra előre fordul.

Ez a mondat belül felkavar. Valamiért kényelmetlenül érzem magam, de ugyanakkor van benne valami furcsán megnyugtató. Egy röpke pillanatra azon kapom magam, hogy talán nem is akarom, hogy elmenjen. Talán jól esik, hogy van itt valaki. De nem, ez csak a helyzet hozza. Ez nem igaz. Nem lehet igaz.

Gyorsan elhessegetem a gondolatot, és megpróbálok visszarázódni a filmbe, mintha ez az egész beszélgetés meg sem történt volna. Kornél szemei azonban újra megérintenek. Érzem, hogy ő is figyel – talán többet, mint kellene. 

Oldalra pillantok, talán csak azért, hogy bebizonyítsam magamnak, képzelődöm. De nem. Kornél tényleg engem figyel, és amikor a tekintetünk találkozik, a szemei mélyek és komolyak, szinte olvasnak bennem. Zavarba jövök, és gyorsan visszafordulok a képernyő felé, de már késő. A pillanat élesebb volt, mint szerettem volna.

– Valami baj van? – kérdezi halkan. A hangja olyan nyugodt, olyan természetes, mintha nem is lenne különös, hogy így bámul engem.

– Nincs – felelem gyorsan, talán túl gyorsan is. A hangom enyhén reszket, és képtelen vagyok visszanyerni a kontrollt. Az ujjaim idegesen babrálják a köntös övét, amit eddig lazán megkötve hagytam. Érzem, ahogy Kornél kissé előredől, közelebb hajolva.

– Biztos? – kérdezi, és a hangjában van valami mély, amitől minden izmom megfeszül. Nem fenyegető, de határozott. Egyértelműen érzi, hogy valami nincs rendben, és nem hagyja annyiban.

– Biztos – vágom rá, de a hangom ezúttal suttogássá halkul. A tekintetem mereven a képernyőre szegeződik, de már nem látom a képeket. Nem hallom a párbeszédeket. Csak azt érzem, hogy Kornél közel van, túl közel, és a szoba levegője hirtelen túl sűrűvé válik.

A kanapé kissé megnyikordul, amikor mozog, és mire észbe kapok, a keze finoman a köntösöm szélét érinti. Alig érezhetően, mintha feszegetné a határaimat.

– Barbi – mondja lágyan, és a nevem valahogy másképp hangzik az ajkain. Nem tolakodó, de minden szónál egyértelműbb, hogy tudja, mit csinál. Tudja, hogy az érintése elbizonytalanít, hogy a jelenléte összezavar. Mégis, valahol mélyen tudom, hogy nem akarok ellépni.

– Ne csináld – mondom gyengén, de a kezem nem mozdul, hogy ellökjem az övét. A szavaim határozottságot akarnak sugallni, de a hangom elárul. Kornél keze egy pillanatra megáll, majd óvatosan elhúzódik.

– Ahogy akarod – mondja, és a hangja halk, visszafogott. Mégis, a tekintetében ott marad az a kimondatlan feszültség, az a várakozás, mintha még mindig én irányítanám a pillanatot.

Megremegek, és mély lélegzetet veszek. A szívem zakatol, és úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban elveszthetem a talajt. Ez az este, ez a helyzet, Kornél jelenléte... minden túl sok. És mégis, amikor elhúzódik, valami furcsa, érthetetlen hiányérzet marad utána.

Egy ideig csak nézem a filmet, próbálok a történetre koncentrálni, de a fáradtság lassan elnyomja az érzékeimet. Észre sem veszem, hogy Kornél mikor mozdult meg, de arra eszmélek, hogy a feje a vállamra billent. A lélegzete egyenletes, mély, és most, hogy ilyen közel van, még az arcvonásai is kedvesnek, szinte békésnek tűnnek. Egy pillanatra habozom, de végül gyengéden megérintem a fejét, és óvatosan elhúzódom tőle. Kornél nem ébred fel, csak a másik oldalra fordul, a nagy párnára támaszkodva. Megkönnyebbülve felállok, és finoman a kanapéra teszem a lábait. Az egész jelenet valahogy intimebb, mint kellene, és amikor ráborítom a plédet, óhatatlanul elmosolyodom.

De ekkor megpillantom az övén lógó fegyvert.

Egy pillanatra megijedek. A kíváncsiság szinte ösztönösen mozdítja a kezemet. Az ujjbegyeim már majdnem megérintik a hideg fémet, amikor Kornél hirtelen megmozdul. Az ujja a fegyverére siklik, mintha érezte volna a szándékomat.

– Hű, ez meredek volt – motyogom magamnak, és azonnal elhúzom a kezem. Kornél azonban nem ébred fel, csak megmozdul, mintha kényelmesebben helyezkedne a párnán. Én viszont érzem, hogy a pulzusom az egekben van.

Mély levegőt veszek, és megpróbálom visszanyerni a nyugalmamat. Óvatosan eligazítom rajta a plédet, mintha ezzel vezekelnék a kis botlásomért. Még egy pillanatig a kanapé mellett maradok, és csak figyelem, ahogy alszik. A vonásai most teljesen nyugodtak, szinte sebezhetetlennek tűnnek. Ez az oldala annyira különbözik attól a szigorú, éber férfitól, akit napközben látok. Felállok, és a lépcső felé indulok. Mielőtt fellépnék, még egyszer visszanézek rá.

Egy mély sóhajjal végül továbbmegyek. Halkan lépkedek fel a lépcsőn, hogy ne zavarjam meg az álmát, és magamban próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy Kornél ennél valószínűleg sokkal többet észlel ebből az estéből, mint amit én szeretnék.

Felmegyek a szobámba, és az első dolgom, hogy elhúzom a függönyöket. Az éjszaka fényei halványan beszűrődnek, és nézem a ragyogó holdat. Leveszem a köntösömet, és ledobom a székre. Az anyag lágy puffanással érkezik, de nem törődöm vele. Az ágy felé indulok, és szinte belezuhanok a paplanok közé. Az alvás gondolata most túl csábító, de mielőtt lehunynám a szemem, előveszem a telefonomat. Tudom, hogy nem kellene, mégis automatikusan nyitom meg az Instagramot.

Javier profiljára kattintok, és végiggörgetek a posztjain. A legújabb képe megállít. Kiara. Természetesen megint ő. A tökéletes mosolyával és a minden szögből hibátlan arcával pózol Javier mellett. Még a felirat is irritáló: „Legjobb napom veled.”

Bosszúsan felsóhajtok, és érzem, ahogy az állkapcsom megfeszül. Kiara mindig ott volt, még ott is, amikor nem voltam kíváncsi rá. Tovább görgetek, és látom, hogy Javier Millával is pózolgat. Aztán megakad a szemem a következő poszton. Az ultrahang fotót tartják, ketten, Kiara és Javier. Együtt mosolyognak, majd csókot váltanak, amitől majdnem felfordul a gyomrom. Ez az egész csak még jobban frusztrál. Miért is nézem még mindig? Miért érdekel, mit csinálnak? Leteszem a telefont magam mellé az ágyra, és az ujjaimmal végigdörzsölöm az arcomat. Nem akarok többé erre gondolni. Nincs értelme. Mélyet sóhajtok, és becsukom a szemem, megpróbálva kizárni minden zavaró gondolatot. A fáradtság végül győz, és mielőtt észrevenném, már álomba merülök.

Tükörtojás és frissen főzött kávé illata szivárog be az orromba, és lassan kinyitom a szemem. Egy pillanatra eltöprengek, vajon nem álmodom-e, de az illatok egyre erősebbek. Hirtelen felvillan bennem a gondolat: talán apám ért haza. Az elmúlt hetekben alig láttam, és mindig hiányzik, amikor nincs itthon. A szívem kicsit hevesebben kezd verni a reménytől. Gyorsan kipattanok az ágyból, és felkapom a ruhámat, ami épp kéznél van. Megfésülködöm, és még egy kis sminket is feldobok. Ha tényleg apám van itt, nem akarok úgy kinézni, mint aki egész nap ágyban hevert. Amikor már elégedett vagyok a tükörképemmel, szinte futólépésben indulok le a lépcsőn.

Az illatok egyre erősebbek, ahogy közeledek a konyhához. A szívemben izgatott várakozás lüktet. Ahogy belépek a konyhába, azonnal megállok az ajtóban.

És akkor jön a csalódás. Nem apám áll a pultnál, hanem Kornél.

Érzem, ahogy a csalódás végigszalad rajtam, és akaratlanul is kiül az arcomra. Az érzelmeimet már nem tudom elrejteni. Kornél háttal van nekem, épp a tükörtojást igazgatja egy serpenyőben. Látszik rajta, hogy otthonosan érzi magát, és valahogy ez még inkább bosszant. Miért van itt még mindig? Miért kell minden áron itt lennie?

– Jó reggelt – szólal meg anélkül, hogy hátrafordulna, mintha pontosan tudná, hogy ott vagyok. A hangja nyugodt, de van benne valami játékos, mintha pontosan tudná, hogy csalódott vagyok.

– Jó reggelt – felelem kelletlenül, és keresztbe fonom a karjaimat. – Azt hittem, apám ért haza.

Kornél ekkor hátrafordul, és szélesen elmosolyodik.

– Nem, csak én vagyok. De gondoltam, elkészítem a reggelit, ha már itt vagyok.

A szememet forgatom, és lehuppanok az egyik székre az asztalnál. A csalódás még mindig ott lüktet bennem, de a kávé illata kezd enyhíteni rajta. Nem tehetek mást, mint elfogadom a helyzetet. Legalább tud főzni.

– Ó..– bukik ki belőlem, mielőtt átgondolhatnám. A hangom tele van csípős iróniával, és érzem, hogy a szavaim valahol a levegőben megremegnek közöttünk. Kornél felvonja a szemöldökét, de a mosolya nem hervad le.

– Miért, mit vártál? – kérdezi könnyedén, miközben a serpenyőt a tányér fölé dönti, hogy a tükörtojást óvatosan lecsúsztassa. Látszólag nem zavarták meg a szavaim, de az a kis szikra a szemében elárulja, hogy nem hagyta figyelmen kívül a hangnememet.

– Nem is tudom... talán valami nagyobb gesztust? – mondom, és közben keresztbe fonom a karjaimat. – Tudod, ha már ennyire birtokba vetted a konyhámat.

Kornél csak nevet egyet, mély és szórakozott hangon. Leteszi a serpenyőt a mosogatóba, és most már teljes figyelmével felém fordul.

– Barbi, ha nagyobb gesztust vársz, akkor legközelebb előre szólhatsz. De szerintem egy tükörtojás és egy csésze kávé éppen elég reggelire – mondja, és a szeme sarkában ott bujkál az a bosszantó kis mosoly, amitől legszívesebben felrobbanék.

– Persze, mert nyilván az én hibám, hogy nem állítottam össze pontos menüt neked – válaszolom gúnyosan, de belül érzem, hogy kezd túllépni rajtam a helyzet. Valójában jól esik, hogy reggelit csinált, és a kávé illata szinte hipnotizál, de ezt soha nem ismerném be neki.

– Na, egyél – mondja, és elém tol egy tányért. – És ha nem ízlik, akkor add oda nekem.

A tekintetünk egy pillanatra találkozik, és megint ott van az a kimondatlan valami, amitől minden alkalommal zavarba jövök. A szívem talán egy ütemmel gyorsabban ver, de gyorsan lesütöm a szemem, és inkább a tükörtojásra koncentrálok.

– Jó, rendben – motyogom, és megfogom a villát. – De csak azért, mert már megcsináltad.

Ahogy befejezem a reggelit – amit Kornél minden bosszantó jelenléte ellenére kénytelen vagyok elismerni, hogy finom volt –, a tányért a mosogatóba rakom. Kornél szótlanul figyel, mintha az lenne a dolga, hogy minden mozdulatomat ellenőrizze. Ez a gondolat elég ahhoz, hogy feszültté váljak, és gyorsan keresni kezdek valami ürügyet, hogy megszabaduljak tőle.

– Köszönöm a reggelit – szólok oda neki röviden, majd zsebre vágom a telefonomat és elindulok a lépcső felé.

– Szívesen – feleli nyugodtan, de érzem, hogy még mindig rajtam tartja a szemét, amikor kilépek a konyhából. Felmegyek a szobámba, becsukom az ajtót, és azonnal előveszem a telefonomat.

A nevét gyorsan megkeresem a híváslistában. Az ujjam egy pillanatra megáll felette, mintha mérlegelném a dolgot, de tudom, hogy szükségem van erre. Szükségem van rá. Megnyomom a hívás gombot, és hallgatom a csörgést.

– Barbara! – veszi fel vidáman Oszkár, és ettől a hangjától valami furcsa melegség önt el. Nem tudom mitől ilyen könnyed a hangja, de talán pont erre a vidámságra van szükségem. 

– Szia, Oszkár – mondom, és próbálom könnyedre venni a hangom. – Ráérsz ma? Találkozhatnánk.

– Nekem mindig van időm rád – feleli azonnal, és szinte látom magam előtt a vigyorát. – Mit terveztél?

– Nem tudom, valami nyugodt helyet, ahol beszélhetünk. Nem akarok itthon lenni... – Egy pillanatra elhallgatok, mert érzem, hogy a szavaim túlságosan sokat elárulnak. Nem akarok panaszkodni, nem akarom, hogy sajnáljon. – Szóval?

– Gyere, itt vagyok a sztriptízbárban – feleli, én pedig egy pillanatra azt hittem, rosszul hallok.

– Tessék? – kérdezem döbbenten, miközben a homlokom ráncba szalad. Az ujjaim szinte görcsösen szorítják a telefont. – Te most viccelsz, ugye?

–Miért viccelnék? – kérdezi könnyedén, és hallom a hangján, hogy egyre jobban szórakozik. – Itt vagyok, jól érzem magam, gondoltam, ha ennyire szeretnél találkozni, idejöhetnél. Legalább kimozdulsz a komfortzónádból.

– Oszkár, te nem vagy normális – mordulok, és próbálok nem túl hangosan felháborodni. – Mégis mit gondolsz? Hogy majd odamegyek, leülök egy asztalhoz, miközben mögöttem egy félmeztelen táncosnő rúdon pörög?

– Pontosan ezt gondolom – feleli nevetve. – Lazíts már egy kicsit, Barbi! Ez csak egy hely, semmi extra. Egy kávézóban is beszélgethetnénk, de ez izgalmasabb, nem?

– Én... – próbálok válaszolni, de hirtelen nem is tudom, mit mondjak. A vér az arcomba szökik, és érzem, hogy teljesen kizökkentett. Nem vagyok az a fajta, aki csak úgy betérne egy sztriptízbárba, pláne nem ilyen helyzetben. És mégis kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet. Még sosem voltam ilyen helyen..

– Nézd, ha nem akarsz, nem kell jönnöd, de én itt vagyok – mondja egy kicsit komolyabb hangon, de még mindig érzem a szórakozottságot a szavai mögött. – Tudod, hogy mindig szívesen látlak.

Mély levegőt veszek, és megpróbálom eldönteni, mit tegyek. Az biztos, hogy ez nem mindennapi eset.

– Jó, megyek – felelem végül kelletlenül, miközben már előre érzem, hogy ezt még meg fogom bánni. – De egy kikötésem van: nem fogok öltáncot járni neked. Világos?

A vonal túlsó végén Oszkár nevetése szinte robban. Az a fajta nevetés, amitől egyszerre akarom letenni a telefont és nevetni vele.

– Világos, kisasszony – mondja színpadiasan, mintha valami szerződéskötés lenne köztünk. – Pedig már elképzeltem, milyen jól mutatnál a reflektorfényben.

– Oszkár, esküszöm, hogy ha tovább fűzöd ezt a témát, visszavonom a döntésemet – fenyegetem meg, de érzem, hogy az arcom kipirul. Ez az ember képes kihozni belőlem a legjobbat és a legrosszabbat is egyszerre.

– Nyugi, Barbi, csak ugratlak – mondja, még mindig szórakozottan. – Gyere csak, megígérem, hogy nem lesz semmi kínos. Legalábbis részemről.

– Nagyon remélem – sziszegem, és már most érzem, hogy egy újabb sóhaj van úton. – Fél óra múlva ott vagyok.

– Alig várom! – vágja rá, majd mielőtt még bármit mondhatnék, bontja a vonalat.

Egy pillanatig csak ülök az ágyamon, a telefont bámulva. Vajon miért egyeztem bele? Ez nem normális. Ez egyáltalán nem normális. De valahogy mégis úgy érzem, hogy mennem kell. Ha másért nem, hát azért, hogy ne érezzem magam úgy, mintha mindig csak Kornél árnyékában lennék.

Felállok, megigazítom a hajamat, és gyorsan keresek valami kényelmes, de mégis alkalomhoz illő ruhát. Mert mi a fenét vesz fel az ember egy sztriptízbárba, ha nem akarja, hogy kilógjon a sorból? Ez a gondolat végigfut a fejemben, de nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam.

Mikor végre elkészülök, még egy gyors pillantást vetek magamra a tükörben. Mélyet sóhajtok, és megindulok lefelé. Ez egy új szint a hülyeségben, de legalább elmondhatom, hogy kimozdultam a komfortzónámból.