Barbi 9. fejezet

A sztriptízbár

Izgatottan álltam a sztriptízbár bejáratánál, a kezemmel idegesen babráltam a táskám pántját. Az ajtó mögül kiszűrődő zene már most túl hangos volt, pedig még csak délelőtt tizenegy múlt. Egy pillanatig tétováztam, aztán mély levegőt vettem, és beléptem. Miután becsukódott mögöttem az ajtó, már akkor éreztem, hogy innen már nincs visszaút. A zene dübörgött, a fények villództak, és minden egyes díszlet azt sugallta, hogy ez a hely a bűn temploma. A levegőben nehéz parfümök és enyhe alkohol illata keveredett. Minden szögből azt éreztem, hogy a hely kísért, hogy maradjak, igyak egyet, és veszítsem el az időérzékemet.

A bárpult felé vettem az irányt. A pultos srác gyorsan és rutinosan mozgott, amikor meglátott szélesen elmosolyodott. 

– Egy martinit kérek – mondtam, és próbáltam lazának tűnni, bár a belső feszültségem szinte vibrált. A pultos bólintott, és alig néhány másodperc múlva már a kezembe nyomta az italt.

Az italommal a kezemben lassan tovább sétáltam. A zene még mindig dübörgött, ezúttal valami hiphop dal, tele káromkodással. Az ajkamat halvány mosolyra húztam. Nem zavart. Régebben Javierrel rengeteg rapet hallgattunk.Mivel zenei menedzserként dolgozik, bevezetett engem számos különböző műfaj világába.Valahogy most ez a dal is nosztalgikus érzést hozott, mintha visszacsöppentem volna azokba az időkbe, amikor minden egyszerűbb volt.

Egy sarokban megálltam, és a szemem megakadt egy rúdon táncoló lányon. Az alakja kecses volt, a mozdulatai precízek és magabiztosak. A zene ritmusára pörgött a rúdon, a testével olyan lendületet teremtve, ami egyszerre volt dögös és lenyűgöző. Belekortyoltam a martiniembe, de a szememet egy pillanatra sem vettem le róla. A háttérben egyszer csak felcsendült Mellina Tey Lazy Lover című száma, és az érzés, ami eddig csak vibrált bennem, most szinte teljesen magával ragadott. A dal tökéletesen illett a pillanathoz. Mintha ez az egész előadás, a zene, a hely, mind-mind arra teremtetett volna, hogy pontosan itt álljak és ezt az érzést éljem át.

Hogy kerültem ide? És miért érzem magam mégis annyira jól?

Egyszercsak valaki gyengéden megérinti a vállamat. Meglepetten fordulok meg, a szívem egy pillanatra kihagy, de aztán meglátom Oszkárt. Magabiztosan mosolyog rám, miközben a kezét visszahúzza, majd megigazítja az öltönye mandzsettagombját. Mindig is volt benne valami túlzó elegancia, ami egyszerre idegesített és vonzott.

– Szia! – köszönök neki, próbálva leplezni, hogy mennyire meglepett.

– Szia, Barbara – feleli, és a nevemet olyan hangsúllyal ejti ki, amitől önkéntelenül elmosolyodom. Ahogy oldalra nyújtja a karját, az egyik félreeső asztalhoz vezet. A hangos zenét lejjebb tekerik, ahogy leülünk, mintha a hely külön nekünk teremtene egy csendesebb sarkot.

– Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz – mondja könnyedén, miközben a bárpincér intésére rendel magának egy italt. A szavai játékosak, de van bennük valami valódi törődés.

– Te meg azt, hogy itt hagylak egyedül? – válaszolok mosolyogva. – Túl sok bajba keverednél nélkülem.

Oszkár felnevet, majd hátradől, és egyik karját lazán az ülés támlájára helyezi. A szemei csillognak, és van benne valami különös intenzitás, ami mindig felborítja a magabiztosságomat.

Ahogy az este halad, egyre mélyebben elmerülünk a terv részleteiben. Kiara elrablásának gondolata egyszerre tűnik merésznek és elkerülhetetlennek. Oszkár éleslátása, ahogy a részletekre figyel, lenyűgöz. Egy-egy kérdésre olyan pontos választ ad, mintha már régóta ezen dolgozna.

– Ez zseniális – mondom, amikor egy újabb akadályra talál gyors megoldást. – Te tényleg minden helyzetre találsz valamit, nem igaz?

– Csak akkor, ha van elég jó csapatom – feleli, és ahogy rám néz, az arca egy pillanatra megkomolyodik. Van valami az őszinteségében, amitől megint kicsit elbizonytalanodom.

Oszkár tovább magyaráz, én pedig áhítattal figyelem őt. Észreveszem, hogy kezdünk egyre közelebb kerülni egymáshoz. Apró gesztusok, amiket talán más észre sem venne – Oszkár, ahogy óvatosan hátradől, amikor túl közel hajolok, vagy ahogy a tekintete egy pillanattal tovább időzik az arcomon, mint kellene. És az én kezem, ami most már önkéntelenül mozdul a karja felé, amikor magyarázok valamit.

Ez a vonzalom, ami kialakulni látszik, egyszerre tűnik helytelennek és elkerülhetetlennek. Tudom, hogy egy cél vezérel minket, és hogy amit tervezünk, az messze nem ártatlan. Mégis, Oszkár jelenléte, a magabiztossága és az, ahogyan mindig egy lépéssel előbbre lát, valahogy megnyugtat. És talán... talán ennél több is. Miközben beszélgetünk a terv részleteiről, egy táncos lány közeledik felénk. Magabiztosan, kacér mosollyal sétál az asztalunkhoz, a csípője minden lépésnél szinte hullámzik. Mielőtt bármit szólhatnék, hirtelen Oszkár ölébe ül. Az állkapcsom megfeszül, de nem mozdulok. A lány néhány hajolgatással közelebb kerül hozzá, a hosszú haja szinte végigsiklik Oszkár arcán, ahogy ránevet. Ő nyugodtan figyeli, mintha valami napi rutin része lenne. Elképesztő! Majd a férfi előkap valahonnan három húszezrest, és könnyed mozdulattal a lány dekoltázsába csúsztatja. A lány kuncogva felkel, és tovább libben egy másik asztalhoz.

Próbálok higgadt maradni, de érzem, hogy a kezeim megfeszülnek az ölemben. Miért is zavarna ez engem? Hiszen ez egy sztriptízbár. Mit vártam?

Szótlanul előveszem a cigimet, és a szálat a számba helyezek.

A táskám mélyéről kotorászva előkeresem az öngyújtót, és igyekszem figyelmen kívül hagyni az előző jelenetet. Az első slukk mély és megnyugtató, ahogy a füst lassan kiszökik az ajkaim közül. A tekintetemet elfordítom, hogy ne kelljen Oszkárra néznem.

– Barbi, ez csak része a helynek – szólal meg könnyedén, mintha megérezte volna a feszültségemet. – Nem jelent semmit.

– Persze – mondom halkan, és nem nézek rá. – Nyilván. Miért is jelentene?

A hangom talán túlságosan közömbösre sikeredik, mert érzem, hogy Oszkár figyel engem. Nem szól semmit, de a csend most szinte nehezebb, mint bármelyik beszélgetésünk. Az ujjaim szorosan fogják a cigarettát, és egy pillanatig azon gondolkodom, miért zavar ennyire. Hiszen semmi közöm hozzá. Semmi közöm... vagy mégis?

– Na, jól van, térjünk a lényegre! – sóhajt fel hangosan Oszkár, majd egy gyors mozdulattal a lány fenekére csap, mielőtt elküldené. A táncos nevetve továbbáll, mintha az egész csak egy könnyed momentum lett volna.

Én közben csendben cigarettázom, az asztalnak könyökölve. Az oldalamról pillantok felé, de nem szólok semmit. A füst lassan kígyózik az ajkaim között, és közben érzem, hogy ez a hely lassan bekebelez. A vibráló zene, az elhomályosított fények, a rúdon táncoló lányok, a pénz és az italok végtelen áradata... És mintha a lelkem is egyre mélyebb árnyalatokat öltött volna általa. Tiszta gengszter életérzés. Ez a gondolat egy pillanatra megmosolyogtat, de az érzés valójában nyomasztó.

Oszkár visszafordul felém, és az arckifejezése hirtelen komolyabb lesz.

– Most már itt vagyok– mondja, a hangja könnyedebb, mint amilyennek a helyzet megkívánná. Az asztalra könyököl, és a szemei rám szegeződnek, mintha tényleg csak rám összpontosítana.

Egy pillanatra elidőzöm a tekintetén. Valahogy mindig ez van vele – egyetlen nézéssel eléri, hogy úgy érezzem, mintha én lennék a világ közepe, még akkor is, ha az előbb épp egy másik nő volt az ölében.

– Rendben – mondom végül, és egy utolsó slukkot szívok a cigarettámból, mielőtt az üres poharam mellé nyomnám a hamutálba. – Akkor folytassuk. De Oszkár, ha még egy táncos megszakít minket, vége a türelmemnek.

A megjegyzéseim szúrósak, de azért van bennük egy halvány mosoly is. Pontosan tudja, hogy mindig csak a szavak szintjén fenyegetem, és valójában sosem lépnék meg. A férfi egy rövid nevetést hallat, és hátradől a székében, úgy látom egyre jobban bejövök neki.

– Megígérem, hogy most már teljes figyelmemet neked szentelem – feleli, és van valami az arcán, amitől nehéz eldöntenem, mennyire gondolja komolyan. – Szóval, Barbara. Mi a következő lépés?

Gyorsan felvázolom Oszkárnak a tervet, miközben próbálok a lényegre szorítkozni.

– Kinyomoztam, hogy Kiara holnap reggel piacra fog menni. Pontos helyet is tudok, mivel Javier is említette már azt a helyet. És mivel Javier külföldön van, valami üzleti úton, így esélye sem lesz, hogy megvédje Kiarát. Ez lenne a tökéletes pillanat. Lecsapni a csajra, és elrabolni – mondom eltökélten, miközben a poharamért nyúlok, és lehúzom a maradék italomat. – Én is veletek akarok tartani – fejezem be, és közben hátradőlök a széken, a karomat összefonva figyelem Oszkár reakcióját.

A férfi nem szól azonnal. Egy pillanatra elmereng, az arca feszült és koncentrált, mintha az előző mondandómat alaposan mérlegelné. A poharáért nyúl, megemeli, és lassan belekortyol. Minden mozdulata olyan nyugodt és kimért, hogy szinte az őrületbe kerget. Vajon mit fog mondani erre?

– Mondták már neked, hogy egyszerűen zseniális vagy? – szólal meg végül komoly hangnemben, és rám néz, a tekintete szinte átszúr.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem, és érzem, ahogy kiráz a hideg. Jóleső és egyben hátborzongató érzés. A szavai nem dicséretként hatnak, hanem inkább úgy, mintha valóban elismerne. Mintha pontosan tudná, hogy ez a terv most nemcsak róla vagy Kiaráról szól, hanem rólam is. Arról, hogy bebizonyítsam: több vagyok annál, amit mások gondolnak rólam.

– Nem sokszor – válaszolom végül, és próbálok higgadt maradni, bár a szívem még mindig hevesen ver.

Osztár halványan elmosolyodik, leteszi a poharat, és előredől az asztal fölé.

– Akkor most mondom. Ez egy tökéletes terv, és teljesen egyedi. De biztos vagy benne, hogy ott akarsz lenni? Ez veszélyes, és tudod, hogy nem lesz visszaút – mondja halkan, a hangja épp annyira kihívó, mint óvatos.

A kérdése egy pillanatra meglep, de gyorsan rendelem a gondolataimat.

– Teljesen biztos vagyok – mondom határozottan. – Ez az én ügyem is. Én akarom megtenni, és ott akarok lenni. Nem csak nézőként.

Osztár még egy pillanatig méreget, aztán bólint, és a mosolya kiszélesedik.

– Akkor holnap indulunk. Készülj fel, Barbi. Ez a te pillanatod lesz. – A szavai egyszerre töltenek el izgalommal és enyhe szorongással. Tudom, hogy ennek nincs visszaútja, és a döntésemmel mindent megváltoztatok. De a hidegrázás most már nem a félelemből fakad. Ez az a pillanat, amit vártam.

Oszkár lassan felkel a helyéről, miközben elegánsan begombolja a zakóját. Követem a példáját, és én is felállok. A kistáskámból előhalászom a mobilomat, hogy megnézzem az időt, majd visszacsúsztatom a helyére.

– Holnap kapsz egy új telefont – szólal meg hirtelen Oszkár, mintha csak kifigyelte volna a mozdulatomat. A hangja higgadt, de határozott. – Nem szabad, hogy lenyomozzon a rendőrség.

A kijelentése váratlanul ér, de a gondoskodása valahogy jól esik. Felcsillannak a szemeim, és nem bírom megállni, hogy ne vigyorogjak rá úgy, mint egy idióta.

– Köszi! – felelem lelkesen, majd félvállra dobom a csillogó kis táskámat. Még mindig érzem magamon a pillantását, ami egy kicsit zavarba ejt, de egyben szórakoztat is. Valahogy élvezem, hogy figyel.

Előkapom a rúzsomat és egy kis tükröt, és nekilátok, hogy megigazítsam a sminkemet. A tükörben látom, hogy Oszkár nem vette le rólam a szemét, mintha hipnotizálná, ahogy finoman végigsimítom a rúzst az ajkaimon. Tudom, hogy figyel, és ez különös elégedettséggel tölt el. Egy kicsit elidőzök, majd játékosan csücsörítek a tükörbe, hogy ellenőrizzem a végeredményt.

Végül egy kézzel becsukom a tükröt, és visszateszem a táskámba.

– Na, indulhatunk? – kérdezem, mintha észre sem venném, hogy egyetlen pillanatra sem nézett máshova. A hangom könnyed, de tudom, hogy pontosan érzékelte, hogy tisztában vagyok a hatásommal.

Oszkár csak elmosolyodik, aztán bólint.

– Induljunk. Holnap nagy nap lesz – mondja, és a hangja olyan, mintha egyszerre ígérne veszélyt és izgalmat.

Amikor kilépünk az utcára, nem is nézek hátra, hanem rögtön elindulok az ellenkező irányba. A magassarkúm kopogása határozott ritmust ver a betonon. Még ki sem találom, hová is megyek pontosan, amikor Oszkár utánam kiált.

– Figyelj, Barbi! – hallom a hangját, és a lábaim önkéntelenül megállnak. Egy pillanatra elgondolkodom. Barbi? Az arcomon azonnal játékos mosoly jelenik meg, és hátrafordulok. Nocsak, mióta hív így?

– Jól hallottam, hogy Barbit mondtál? – kérdezem kacéran, és lassan elindulok felé. A magassarkúm kopogása visszhangzik az üres utcán, és szinte hallom, ahogy minden lépésem eléri őt.

– Bocsánat, Barbara – javítja ki magát gyorsan, de látom rajta, hogy már késő. Az enyhe zavar a tekintetében mulattat.

Megállok előtte, a karomat magabiztosan keresztbe fonom a mellkasom előtt, és az egyik lábamat kicsit kifordítom, hogy még inkább kihangsúlyozzam a tartásomat. Látom, ahogy végigmér. 

– Nos, Barbi is jó lesz – mondom flörtölősen, egy enyhe mosollyal az ajkaimon. – De csak akkor, ha ez mostantól a megszólításod marad.

Oszkár egy pillanatig csak néz, mintha nem hinné el, amit az imént hallott. A szemei lassan végigpásztáznak, aztán halvány mosolyra húzza a száját.

– Ahogy akarod – mondja könnyedén, és érzem, hogy az irányítás a kezébe került. Én azonban nem engedem olyan könnyen. Egy lépéssel közelebb megyek, a cipőm sarka halk koppanással érintkezik a betonon. Most már alig van köztünk távolság.

– Oké, akkor Barbi marad – mondom halkan, a szememet az övébe fúrva. – De ne gondold, hogy ezzel bármilyen előnyöd van.

Oszkár enyhén félrebiccenti a fejét, és csak mosolyog. Valahogy mindig úgy viselkedik, mintha tudná, mit gondolok, mielőtt kimondanám. Ez idegesítő... és szörnyen vonzó.

– Meg se fordult a fejemben – mondja, majd zsebre dugja a kezét, és kihúzza magát. – De most már tényleg menj, Barbi. Holnap hosszú napunk lesz.

Egy darabig nem moccanok meg. Mélyen a tekintetébe mélyedek, és érzem, hogy a lábam a földbe gyökerezik. Még állom azt a magabiztos, mindentudó pillantást, amitől egyszerre érzem magam kihívónak és védtelennek. Próbálom megtartani az önuralmamat, de a szívem gyorsabban kezd verni, és a gondolataim önálló útra térnek.

Vajon jól csókol? Mennyire puhák az ajkai? Ez a gondolat hirtelen tör rám, és nehezen tudom elhessegetni. Az ajkai vékonyak, határozott vonalúak, és valahogy minden szavában ott bujkál valami titokzatos vonzalom. Vajon milyen érzés lenne, ha közelebb hajolnék? Ha tényleg megcsókolnám? Vajon hagyná? Az ujjaim önkéntelenül megmozdulnak, mintha meg akarnám érinteni a haját, csak hogy tudjam, milyen az érintése. Lágy lenne, vagy érdes, mint a személyisége? Talán végigsimítanék rajta, és közben a fülébe suttognám, amit most nem merek kimondani.

És ő? Vajon gondolt már erre? Vajon amikor így néz rám, eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha megszegné a saját szabályait? Vagy csak egy játék vagyok neki, valaki, akit könnyen kezel, miközben az irányítást magánál tartja?

Oszkár mély zengő hangja hirtelen kizökkent a gondolataimból, és rájövök, hogy már harmadszor próbál választ kapni tőlem.

– Tessék?– eszmélek fel, közben elönt a forróság.

– Szóval hazavigyelek? – kérdezi újra, most türelmesebb, de a szemében ott van az a jellegzetes szórakozottság, amitől mindig úgy érzem, hogy pontosan tudja, min jár az eszem.

Zavartan túrok a hajamba, és egy tincset a fülem mögé igazítok. Az arcom enyhén forrósodik, miközben próbálok visszazökkenni a valóságba. Csak csendben bólintok, nem bízom a hangomban, hogy ne árulja el a kusza gondolataimat.

– Akkor gyere, ott van a limuzin – mondja, és az utcán parkoló fekete autó felé int.

Ahogy elindulunk, megérzem a kezét a derekamon. Gyengéd érintés, szinte alig észrevehető, de mintha áramütés érne. Az érintése olyan ösztönösen birtokló, hogy egy pillanatra elakad a lélegzetem. A szívem őrült tempóban dübörög a mellkasomban, a pulzusom pedig az egekig szökken.

Vajon ő is érzi ezt? Vagy csak én vagyok ennyire elveszve?

A járdán lassan haladunk, a cipőm sarka halk koppanásokkal jelzi a lépteimet, de alig érzékelem.

A tudatom szinte teljesen elszakad a valóságtól, ahogy minden figyelmem erre az érintésre összpontosul. Amikor végül elveszi rólam a kezét, még mindig érzem ujjainak nyomát a bőrömön, mintha ott maradt volna az érintése, még akkor is, amikor az autóhoz érve lecsúszik a derekamról. 

Kinyitja az ajtót előttem, a mozdulatában van valami régi vágású udvariasság, de nem tudom nem észrevenni a pillantását. Egy pillanatra rám néz, és mintha kíváncsian fürkészne. Nem szól semmit, én sem, csak beszállok az autóba, és megpróbálom nyugtatni a szívverésemet.

Ahogy a limuzin belsejébe ülök, a hűvös bőr érintése visszaránt a valóságba. De még mindig ott van a bőrömön az érintése emléke. Oszkár csatlakozik hozzám, az ajtó halkan csukódik mögötte, és a kocsi elindul. A csend közöttünk sűrű, de nem kínos – inkább várakozással teli.

Egy pillanatra oldalra pillantok, és látom, hogy a tekintete rajtam időzik. Mintha még mindig tudná, hogy nem egészen az autóút jár a fejemben.

– Egy kis pezsgőt? – kérdezi Oszkár, a hangja könnyed és csábító, mintha egy elegáns parti házigazdája lenne. Azonnal bólintok, mert miért is mondanék nemet? Ez a pillanat tökéletes arra, hogy megünnepeljük a ma esti tárgyalásunkat. 

Oldalra nyúl, kinyitja a minibárt, és már elő is húz egy pezsgősüveget. Az ülés alá hajol, és előhúz egy kis fiókot, ahol a poharak gondosan el vannak helyezve. Az egész mozdulatsor annyira magabiztos és gyakorlott, hogy csak figyelem, ahogy dolgozik.

– Zseniális – mondom halkan, inkább csak magamnak, de egy apró mosoly az arcomra ül.

– Tartsd meg a poharakat – kér meg, és felé nyújtom a kezem, hogy átvegyem őket. Az üveg a kezében halkan pukkan, olyan profin bontja ki, hogy egyetlen csepp pezsgő sem folyik ki. A mozdulata könnyed, és elegáns, én pedig csodálattal nézem a jelenetet.

– Váó! Ez aztán a finálé! – nevetek fel, ahogy csodálattal figyelem őt. Valahogy minden, amit csinál, magával ragad. Túl tökéletes, túl profin csinál mindent, és ez egyszerre vonz és kicsit idegesít is.

Felé tartom a poharakat, és ő óvatosan, precízen tölti meg őket pezsgővel. A pohárban apró buborékok törnek fel, mintha csak a pillanat feszültségét tükröznék vissza. A pezsgő aranyló fénye megcsillan a halvány fényben, és ahogy Oszkár rám pillant, érzem, hogy a szívem kihagy egy ütemet.

– Egészségedre – mondja, miközben nekem nyújtja az egyik poharat. A pillantása még mindig rajtam időzik, és mintha egy pillanatra többet mondana, mint amit szavakkal kifejezhetne.

– Egészségünkre – felelem, a szemébe nézve, és megkoccintom a poharát. Ahogy megkóstolom a pezsgőt, az íze könnyed és simogató, akárcsak a pillanat. Csak remélem, hogy az arcom nem árulja el, milyen hatással van rám, amikor ilyen közelségben van.

Ez a férfi… túl magabiztos, túl vonzó. És én túl könnyen hagyom, hogy magával ragadjon.

Amikor megérkezünk a ház elé, még mindig csendben ülök a limuzin bőrülésén. A pezsgő buborékai lassan eltűnnek a poharamból, de a gondolataim ugyanolyan zavarosak, mint amikor elindultunk. Nem akarok bemenni. Nem akarok egyedül lenni. De hogyan mondjam ezt el neki?

Oszkár befejezi a saját pezsgőjét, egy mozdulattal leteszi az üres poharat, majd gyengéden megérinti a karomat. Az érintése felkavar, ugyanakkor megnyugtat, és ettől csak még jobban összezavarodom.

– Minden rendben? – kérdezi lágyan, a hangjában ott van az a különös figyelmesség, amit nem tudok hová tenni. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg érdekli, vagy csak udvarias.

Felé fordulok, és egy pillanatig a tekintetét figyelem. Nem. Nem vagyok rendben. Nem akarok bemenni, nem akarok egyedül lenni ebben a nagy házban, ahol senki sincs. De hogyan mondjam el neki ezt anélkül, hogy gyengének tűnnék?

Egy pillanatra kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de mielőtt bármilyen hang kijönne, Oszkár mobilja megcsörren. Egy gyors mozdulattal előkapja a telefont a zakója belső zsebéből.

– Egy pillanat – mondja, miközben a kijelzőre néz, majd felveszi. – Dorina az. Igen, kicsim? – szól bele, a hangja hirtelen egészen más lesz. Lágyabb, szinte melegséggel teli. Azonnal felveszi az apa szerepet.

Az agyam máris túlpörög, a gondolatok egymást érik. Mi van ha Dorina máris összerakta a képet? Vagy csak gyanítja? Ez a gondolat most ijesztőbb, mint bármi más. Ha ő rájön, akkor hatalmas kockázatot jelenthet – nemcsak a tervre, de rám is hatással lehet.

Ahogy Oszkár végez a telefonnal, abban a pillanatban rám pillant.

– Dorina is benne van a rablásban – mondja végül. A hangjában van valami meglepően nyugodt, mintha ez természetes lenne. – Viszont Kiaráéknál alszik ma este. A barátnői nem gyanítanak semmit – teszi hozzá, és a megkönnyebbült sóhaja megtöri a feszültséget.

Érzem, hogy a kezem akaratlanul is az övé felé mozdul, mintha magától cselekedne. Az ujjaink találkoznak, és gyengéden egymásba kulcsolódnak.

Ez a mozdulat egyszerre tűnik természetesnek és elképesztően merésznek. A bőröm alatt valami forró remegés fut végig, és érzem, hogy a szívem is hevesebben ver. Nem nézek fel, csak nézem a kezünket, és boldognak érzem magam. 

Oszkár azonban nem húzódik el. Az ujjaival finoman szorítja az enyémet, és amikor végül ránézek, a tekintete szokatlanul komoly. Semmi játékosság, semmi szórakozott mosoly. Csak az a csendes, mély figyelem, ami valahogy sokkal többet mond, mint bármilyen szó.

– Minden rendben lesz – mondja halkan, és lassan elengedi a kezemet. Amikor ránézek a szavai továbbra is visszhangzanak bennem.

Minden rendben lesz.

Az idegességtől még jobban zavarba jövök, lehet, hogy én értettem félre valamit. De akkor miért fogta meg a kezem? Csak biztatás volt? Valami apró, támogató gesztus, vagy több rejlett mögötte?

De ahogy visszaemlékszem arra az érzésre, amikor az ujjaink összekulcsolódtak, és a tekintetére, ami minden játékosságot nélkülözött, nem tudom elhessegetni a gondolatot: Ez nem baráti gesztus volt. Ez több volt annál. És a gyomromban repkedő pillangók is ezt igazolják.

Nem! 

Rázom meg finoman a fejem, mintha ezzel kirázhatnám magamból az érzéseket. Nem gondolhatok erre. Nekem ott van Javier. Miatta csinálom ezt az egészet! Miatta vállaltam a kockázatot, miatta lépek a határokon túlra. Ez a küldetés róla szól, nem Oszkárról.

De az érzés nem hagy nyugodni. Minden egyes pillanat, amit Oszkárral töltök, egyre jobban összezavar. Mintha a magabiztos, higgadt álarc mögött egy másik ember lenne, valaki, akit nem értek, de akit meg akarok ismerni. És ez veszélyes. Én pedig élvezem ezt a kalandot. A feszültséget, a titkokat, azt a furcsa vibrálást, ami kettőnk között van. De elég ebből. Mostantól csak a küldetésre fogok koncentrálni. Ez a helyes döntés. Oszkár csak a partnerem ebben az egész történetben, aki segít elérni a célomat. Semmi több. Nem hagyom, hogy a gondolataim elkalandozzanak, vagy hogy bármilyen érzelem befolyásoljon.

Ráadásul... ő Dorina apja. A legjobb barátnőmé. Ez önmagában elég indok arra, hogy ne is merengjek ezen tovább. Milyen furcsán festene, ha bármi más felmerülne közöttünk. Én és a barátnőm apja? Még csak gondolatban sem szabadna erre időt pazarolnom.

És ott van még a korkülönbség. Én csak húsz vagyok. Fiatal, talán túlságosan is. Oszkár pedig lassan negyven. Egy olyan férfi, aki már annyit látott és tapasztalt, hogy valószínűleg csak szórakoztatja, ha egy nálam fiatalabb lány próbál hatni rá. Ez butaság. Én nem lehetek más, csak egy partner a küldetésben. És egyébként is, nekem ott van Javier. Ő életem szerelme. Minden, amit teszek, érte van. Az egész terv, a kockázat, amit vállaltam, a határok, amiket átléptem... mind miatta történt. Ő az egyetlen, aki igazán számít. Ő az, akiért mindezt vállalom.

Ezzel kell foglalkoznom, nem Oszkárral, és az álmaimmal. Újra és újra emlékeztetem magam, miért vagyok itt, és kinek az érdekében cselekszem. Ez az egész Javierről szól. És a bosszúról.

Alig várom már a holnapot. Végre eljött az idő, hogy elkapjuk azt a kis ribancot. Az egész terv tökéletesen összeállt, minden részlet a helyére került. Kiara nem fogja látni, mi jön, és ez az, ami igazán elégedettséggel tölt el. Ahogy elképzelem az arcát, amikor végre megvalósítjuk a tervünket, valami különös izgalom fut végig rajtam.

Úgy érzem teljesen készen állok.