Maddie Sosem hittem volna, hogy egyszer elmegyek egy régi barátom temetésére. Még kevésbé hittem volna, hogy azért megyek oda, mert én magam voltam az, aki megölte. Igen… Én lőttem le. Önvédelemből. Mert bántott. Bezárt, miközben elvette tőlem a szabadságot, és a hangomat. Most pedig itt állok – lehajtott fejjel – a koporsó
Blake A kezem a kormányon pihen, a csónak motorja halkan dorombol mögöttünk. A víz sima, mintha üvegre csúsznánk rá, a nap lassan lebukik a horizont peremére. A fény aranyszínű csókokat hint Maddie vállára, a bőre bronzosan izzik tőle. Ő az orrban ül, lábait maga alá húzta, a szél játszik a
Maddie A repülőtér zsongása körülölel, én pedig próbálom kitalálni a járatokból, hogy hová fogunk menni. A neonfények hidegen villognak, az emberek sietnek, bőröndök kattognak, hangosbemondók csattognak. Aztán Blake-re pillantok. Egyik kezében a kézipoggyász, a másikkal az enyémet fogja. És bármennyire is próbálom kitalálni, hogy hová megyünk, teljes sötétségben tapogatózom. – Áruld
Blake Másnap reggel arra ébredek, hogy Maddie lassan, egyenletesen szuszog mellettem. A hajtincsei az arcomhoz simulnak, a meztelen combja még mindig az enyémhez ér. Egy pillanatra csak fekszem, mozdulatlanul. Mindenem fáj. Az izmaim, a derekam, a vállam. Még a nyakam is. Nem is tudom… hányszor? Hányszor estünk egymásnak az éjjel?
Maddie Miután megállok a villa előtt azonnal meglátom a felfordulást. Anya házában mindig más a légkör. Most is ahogy belépek azt látom, hogy a házvezetőnő épp a bejárati tükör előtt igazít el egy kristályvázas virágcsokrot, miközben két másik nő egy rakás fehér textilt cipel fel a lépcsőn. Nagy a sürgés-forgás.
