Maddie A ház nesztelenül pihent az éjszakában, csak a falióra ketyegése és a gyerekszoba felől szűrődő halk sírás töltötte be a csendet. Álmosan pislogtam az órára. Hajnali kettő múlt. Gemma újra felébredt. Sóhajtva kikászálódtam az ágyból, és a köntösöm magamra húzva a konyhába indultam. Rutinos mozdulatokkal készítettem elő a cumisüveget,
Blake A tükörképem visszanéz rám. Az arcomon ott van valami furcsa kifejezés – félig döbbenet, félig… öröm? Magam sem tudom. De még mindig nehéz szavakba önteni. Valahol mélyen bennem van egy kisfiú, aki csak bámulja a férfit a tükörben, és azt kérdezi: Ez tényleg te vagy? Aki nem rég még tanár
Maddie Sosem hittem volna, hogy egyszer elmegyek egy régi barátom temetésére. Még kevésbé hittem volna, hogy azért megyek oda, mert én magam voltam az, aki megölte. Igen… Én lőttem le. Önvédelemből. Mert bántott. Bezárt, miközben elvette tőlem a szabadságot, és a hangomat. Most pedig itt állok – lehajtott fejjel – a koporsó
Blake A kezem a kormányon pihen, a csónak motorja halkan dorombol mögöttünk. A víz sima, mintha üvegre csúsznánk rá, a nap lassan lebukik a horizont peremére. A fény aranyszínű csókokat hint Maddie vállára, a bőre bronzosan izzik tőle. Ő az orrban ül, lábait maga alá húzta, a szél játszik a
Maddie A repülőtér zsongása körülölel, én pedig próbálom kitalálni a járatokból, hogy hová fogunk menni. A neonfények hidegen villognak, az emberek sietnek, bőröndök kattognak, hangosbemondók csattognak. Aztán Blake-re pillantok. Egyik kezében a kézipoggyász, a másikkal az enyémet fogja. És bármennyire is próbálom kitalálni, hogy hová megyünk, teljes sötétségben tapogatózom. – Áruld
