Novelláim

Streamelt Dallamok Beleolvasó

Figyelmeztetés

Ez a könyv olyan tartalmakat tartalmaz, amelyek csak 18 éven felüli olvasók számára ajánlottak. A Streamelt Dallamok története részletes leírásokat tartalmaz, amelyek kifejezetten felnőtt olvasóknak szólnak.

A könyvben előfordul:

szenvedélyes, explicit romantikus jelenetek
nyers kifejezések és intenzív érzelmi helyzetek
olyan témák, amelyek érzékeny olvasóknak megterhelőek lehetnek.

Kérlek, csak akkor folytasd az olvasást, ha úgy érzed, hogy a fent említett tartalmak nem zavaróak számodra. Az író célja, hogy egy hiteles, érzelmileg mély és magával ragadó történetet meséljen el, de a könyv bizonyos részei a felnőttek világának árnyaltabb oldalait tükrözik.

Köszönöm, hogy tiszteletben tartod ezt a figyelmeztetést, és élvezd az utazást a Streamelt Dallamok világában!

— S.C. Scarlett

1.

A botrány utóhangja

Ryder

Az ágy nyikorgása ritmust adott a káosznak, a szállodai szoba fényűző, de túlságosan ríkitó díszlete között. A bőrszíj az ágytámlán még mindig ott himbálózott az előző éjszaka nyomán. A csaj nevét nem tudtam, és ő sem kérdezte az enyémet. Nem volt erre időnk. Nem is kellett. Az illata tömény volt, édeskés, mégis fojtogató. Hirtelen egy cigarettára vágytam, pedig hónapok óta nem gyújtottam rá. Az ébresztőóra idegesítő csipogása betöltötte a szobát, de a lány rá se hederített. Kezeim megkeresték a csípőjét, hogy megállítsam, de ő csak mosolygott, mintha tudta volna, hogy úgysem hagyom abba. Ez volt az ő győzelme, az én vereségem, és mindketten tisztában voltunk vele. Viszont úgy voltam vele, ha nem sietek, lőttek az egésznek.

–Gyorsabban – sziszegtem, a hajába markolva, miközben közelebb húztam magamhoz.

Szinte azonnal engedelmeskedett, ahogy ritmusra szorította meg a combjaimat. Ezért szerettem az ilyen nőket. Nem kérdeznek, nem akadékoskodnak, csak teszik a dolgukat. Tökéletesen passzolt az életvitelemhez. Feszes mellei pattogtak a levegőben, a fejét pedig hátravetette, és egyre hangosabban nyögdécselt. Ekkor kopogás rázta meg a szobát. Először figyelmen kívül hagytam, azt hittem, hogy csak a szomszédok vagy a takarítószemélyzet. De a kopogás egyre erősödött.

–Ryder! – hallottam meg Amber hangját az ajtó túloldaláról. – Nyisd ki, rohadtul fontos!

Persze, pont most? – forgattam meg a szemem. A vérnyomásom az egekben volt – de nem csak Amber miatt. Azt akartam, hogy ez a csaj juttasson el a csúcsig, aztán mindenki mehetett a dolgára. De az istenért sem izgultam fel.

–Gyerünk már, bébi, gyorsabban. Mindjárt meglesz. Mielőtt berúgja az ajtót. – suttogtam, a derekát húzva magamhoz.

Egyetlen szó nélkül engedelmeskedett, és az ágy nyikorgása egyre hangosabb lett, mintha ezzel akarnánk elhallgattatni a menedzseremet. A csaj megtámaszkodott az ágy keretbe és őrült módon magasabb fokozatra kapcsolt. A testem megfeszült, ahogy elértem a csúcsot, és az érzés végigsöpört rajtam, mint egy villámcsapás. Na végre már! Azt hittem sose fog összejönni! A csaj hatalmasat élvezett, majd felém hajolt, és megcsókolt. A csókja forró volt, de számomra íztelen. Valahogy túlságosan tökéletes, mintha minden pillanatát betanulta volna. Talán így is volt. Én meg csak hagytam, mert túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek. Nem volt mit mondanom, így inkább az ágy mellett heverő cigarettásdoboz után nyúltam. Egy slukk, és talán tisztábban látom majd az egészet.

A csaj még mindig rajtam volt, a szemével követett, mintha várta volna, hogy mondjak valamit. Helyette az ajtóra bámultam. A menedzserem pontos volt, mint mindig. Tudtam, hogy az ajtón túl már rám vár, és csak a szokásos fejcsóválását kell elviselnem. Úgyhogy inkább húztam még egyet a cigiből, mielőtt megszólaltam volna:

– Ideje menned.

A lány egy utolsó, elégedett nyögéssel mászott le rólam, és a haját kisimítva elvigyorodott.

–Nem volt rossz – jegyezte meg, miközben elkezdte keresni a szétdobált ruháit.

–Tudom – válaszoltam, az éjjeli szekrényen lévő pohár vízért nyúlva. – Mindig jó vagyok. De most ideje menned.

Az ajtón kívül Amber most már dörömbölt, mintha attól félne, hogy szörnyűséges baleset ért.

–Egy pillanat! – kiáltottam neki, miközben felrángattam a nadrágomat. Egy gyors pillantás a tükörbe: kócos haj, izzadt arc, de még mindig jobban néztem ki, mint a legtöbb ember a legjobb napján.

Felkaptam a fekete színű ingemet is, de még nem gomboltam be. Azt akartam, hogy a menedzserem lássa a kockás hasamat. Tudom, hogy titokban bámul engem. Mivel már síkideg, jól esik majd rátenni egy lapáttal.

Kinyitottam az ajtót, és ott állt Amber, arcán az a tipikus „most azonnal beszélnem kell veled” kifejezés. A keze már lendült, mintha azonnal rá akarna csapni valamire – talán rám, vagy a szálloda falára.

–Te meg mit csináltál eddig? – kérdezte, miközben gyanúsan az ágy felé pillantott.

–Szerinted? – vontam vállat, azzal a pimasz mosollyal, amitől általában idegrohamot kapott. – Szórakoztam.

Hátrapillantottam a lányra, aki már az ajtónál állt, kezében a magassarkúival, és rám kacsintott, mielőtt kisurrant volna a folyosóra.

– Szia, bébi! – szóltam utána vigyorogva. A lift előtti tükröknél még egy utolsó igazítást végzett a haján, mintha tudná, hogy nézem. Aztán eltűnt az ajtók mögött, és visszatért a csend – legalábbis addig, amíg Amber fel nem robbant.

– Komolyan, Ryder? – csattant fel, a hangja élesen hasított át a szobán. – Már megint? Te egy percet sem bírsz ki, igaz?

– Hé, nem én voltam, aki kopogtatni kezdett közben – feleltem könnyedén, miközben leültem az ágy szélére. A gombolatlan ingem alól direkt úgy mozdultam, hogy lássa, amit látni akart. – Szóval, mi az, ami ennyire rohadt sürgős?

Amber mélyet sóhajtott, és az arcát masszírozta, mintha ezzel bírná rá magát, hogy ne kiabáljon rám. Az a fajta nézés volt, amitől más emberek talán összetörtek volna, de én csak még jobban szórakoztam. Amber dühös volt, de még mindig bámult. Nem hibáztatom. Ez a látvány túl jó ahhoz, hogy ne nézd.

– Ryder, ha nem kapod össze magad, a karrierednek annyi – kezdte, és az egész szöveg egy régóta gyakorolt lemeznek tűnt. – Már most pletykálnak rólad. Az újságírók csak erre várnak.

– Pontosan ezt akarjuk, nem? – szúrtam közbe. – A hírverés, a címlapok, az őrület. Ez a lényeg.

Amber szeme szinte lángolt. Láttam rajta, hogy mindjárt elveszíti a fejét, és ordítani fog velem – ahogy mindig. Néha úgy viselkedünk, mint egy olasz házaspár, tele szenvedéllyel és feszültséggel, ami sosem hagy nyugodni. Bár Ambernek van férje, és legalább tíz évvel idősebb nálam, ez egyáltalán nem érdekel. Még mindig lenyűgözően néz ki, és egyszerűen imádom őt bosszantani, mert tudom, hogy nem tud ellenállni a csípkelődésemnek és a sármomnak. Az ágyhoz mentem, és leültem rá.

– Fogd már fel, Ryder! – csattant fel, a kezeivel a levegőt csapkodva. – Ez nem egy játék! Nem a te kis privát szórakoztató show-d, ahol mindent elbaszhatsz, és mindenki mosolyogva összepakol utánad!

Hátradőltem az ágy szélén, és lazán a combomon doboltam az ujjaimmal. Amber kiakadása mindig szórakoztató volt, de ez most különösen intenzívnek tűnt. Talán túlságosan is komolyan veszi ezt az egészet.

– Túlreagálod – vontam vállat. – A rajongók imádják az ilyesmit. Egy kis botrány sosem ártott senkinek.

Amber szeme kitágult, mint aki alig hiszi el, amit hallott. Aztán előrelépett, olyan közel, hogy szinte éreztem a belőle áradó feszültséget.

– Egy kis botrány? Egy kis botrány? – ismételte meg olyan hangsúllyal, mintha az szitokszó lenne. – Nem vagy te akkora sztár, Ryder, hogy bármit megengedhess magadnak! Ha így folytatod, nem marad más, csak üres koncerttermek és pletykalapok, amik éppen téged darálnak be!

Ez egy kicsit mellbe vágott, de persze nem mutattam ki. Felhúztam az egyik szemöldökömet, és kissé hátrahajtott fejjel mosolyogtam rá.

– Drága Amber – kezdtem, a szokásos higgadtsággal, ami még jobban idegesítette. – Azért fizetnek téged, hogy ezeket elintézd, nem igaz? Hogy tűzoltó legyél, amikor egy kis füst száll fel. Szóval, miért nem teszed a dolgod?

Ez volt a pont, ahol Amber elveszítette a maradék önuralmát. A keze ökölbe szorult, és olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a kávéillatú leheletét.

– Ha így folytatod, nem lesz mit intéznem, Ryder! – vágta oda. – Tudod, hogy hány producer mondta le a találkozót, mert nem bíznak benned? Hány rádióállomás nem hajlandó játszani a számaidat, mert egy megbízhatatlan seggfejnek tartanak? És te most is csak röhögsz ezen az egészen!

Ez utóbbi azért megütött. Nem látszott rajtam, de belül egy pillanatra megakadtam. Amber nem az a fajta volt, aki csak úgy túlozgatott volna. Ha ezt mondja, akkor tényleg nagyobb gáz van, mint hittem. Persze nem hagyhattam, hogy ezt meglássa.

– Ugyan már – feleltem, a kezemet lazán széttárva. – Ez az egész cirkusz csak neked tűnik fontosnak. A rajongók velem vannak, és tudod mit? Ennyi nekem bőven elég.

Amber az ég felé emelte a tekintetét, mintha az univerzumtól kérne türelmet. Aztán lassan, szinte sziszegve szólalt meg.

– Ha nem szeded össze magad most rögtön, örökre búcsút mondhatsz a zenei karrierednek, Ryder. Nem fenyegetlek. Ez tény.– Azzal fogta magát, és az ajtó felé igyekezett, megfogta a kilincset, és bevágta maga után.

Amber kirohanása után csak bámultam az ajtót, miután kiviharzott. Az egész szoba elcsendesedett, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha tényleg szükség lenne arra, hogy elgondolkodjak a szavain. Talán igaza volt. Talán tényleg kicsúszott a kezem közül az irányítás.

Persze ez csak egy pillanatig tartott.

Fél óra telt el, mire rávettem magam, hogy összekapjam magam. Az ágy mellett heverő telefonért nyúltam, és megnyomtam a szobaszerviz gombját. Két dolgot rendeltem: egy extra erős kávét és egy dupla adag tükörtojást. Mert egy kis energia mindig kell, ha az embernek ki kell bírnia egy Amber-féle újabb fejmosást.

Mire az étel megérkezett, már a zuhany alatt voltam. A forró víz végigcsorgott a vállamon, a gondolataim közben körbe-körbe jártak. Amber azt mondta, hogy a producerek kezdik kerülni a nevemet. Ez az egyetlen mondat nem hagyott nyugodni. A zene az életem, és ha az egész karrierem egy botrány miatt véget ér… Nos, az nem én lennék. Én nem veszítek.

A törülközőt a derekam köré csavarva léptem ki a fürdőszobából, az ablak előtt megállva. A város terült el alattam, hatalmas és nyüzsgő. Egyetlen gondolat suhant át az agyamon: Ez a karrier az enyém, és senki nem fogja elvenni tőlem.

Odamentem a tükörhöz, és befejeztem a készülődést. A fekete inget, amit korábban csak felkaptam, most rendesen begomboltam, a felső gombokat persze nyitva hagyva. A nadrágom fekete bőrből volt, pont az a fajta, amiért mindenki megőrül a koncerteken. Egy szórakoztatóan csillogó fülbevalót is beraktam – egy kis figyelemelterelés sosem árt.

Megnéztem magam a tükörben. Tökéletes. Mint mindig.

A cipőmet felhúzva éppen készültem volna elindulni, amikor az ajtó ismét kopogásra fakadt. Nem volt nehéz kitalálni, ki az.

– Nyitva – kiáltottam, miközben egy utolsó igazítást végeztem a hajamon.

Amber lépett be, arca még mindig feszültséggel teli, de most már kevésbé tűnt robbanásra készen.

– Látom, végre összeszedted magad – mondta, miközben körbejárt a szobában, mint aki mindent leellenőriz. – Kár, hogy ehhez egy fél óra kellett.

– Én időt szánok arra, hogy jól nézzek ki – válaszoltam, egy lusta mosollyal. – Valakinek meg kell adnia a világnak a látványt, nem?

Amber egy mély levegőt vett, mintha nem akarna belemenni a szokásos körökbe. Ehelyett csak a karórájára pillantott, majd rám.

– Gyerünk. Találkozónk van a producerrel húsz perc múlva. Ha elkésünk, ő megy el, nem mi.

– Te irányítasz – vontam vállat, miközben felkaptam a napszemüvegemet, és az ajtó felé indultam. – De Amber, ugye tudod, hogy így is, úgy is én vagyok a legnagyobb sztár, akit ismersz?

Amber szeme megvillant, de nem szólt. Talán most már kezdte elfogadni, hogy én mindig játszom. Csak azt nem tudom, hogy ő meddig fogja ezt bírni.

Emma

A nap úgy kezdődött, mint mindig: az iroda túlhűtött levegője és a kávéfőző zúgása között. A laptopom előtt ültem, és épp Olga legújabb megbeszélésére készítettem jegyzeteket. A monitoron Ryder – vagy, ahogy a régi rajongói hívták, a rockzene megmentője – egy régi koncertfelvétele villogott. A hangját elnyelte a stúdió egyre zajosabb jelenléte. A kollégák jöttek-mentek, a telefonok folyamatosan csörögtek, és az irodai pletykák halk mormogása kitöltötte a teret. Én csak arra tudtam gondolni, hogy valójában mennyire nevetséges ez az egész. Egy összetört rocksztárt akarunk az online kampányunk arcává tenni? Mintha ő lenne az utolsó esélyünk arra, hogy a stúdiót életben tartsuk. Nem mintha bárki kérdezett volna erről engem. Én csak a jegyzetelő, kávévivő, mindent-elsimító asszisztens voltam.

Olga, a stúdió keménykezű vezére, pontosan 9:00-kor viharzott be az irodába, ahogy mindig. A magassarkúja hangosan koppant a járólapon, a tekintete pedig egyetlen pillantással tudott gyilkolni. Tisztára olyan ez a nő, mint az Ördög Pradat visel főszereplője Miranda Priestly.

– Emma, készítsd elő a prezentációt! – utasított, anélkül, hogy rám nézett volna. A táskáját az asztalomra dobta, majd az irodájába sietett, mintha minden másodperc az ő személyes tulajdona lenne.

Persze, Olga, miért ne? – morogtam magam elé, miközben összegyűjtöttem a szükséges dokumentumokat. Szinte automatikusan tettem a dolgom, miközben a gondolataim máshol jártak.

David.

A gondolatára egy pillanatig megfeszültem. Aznap reggel is találkoztunk a parkolóban, de a szokásos kedvessége helyett csupán egy fáradt, közömbös „Szia”-val köszöntött. Ez az ő trükkje volt: épp annyit adott, hogy azt higgyem, számítok neki, majd eltűnt, amikor igazán szükségem lett volna rá. És én mindig hagytam neki.

„Emma, ez nem kapcsolat, ez manipuláció” – mondogatta a legjobb barátnőm, Ellie, már hónapok óta. De könnyebb volt nem szembenézni az igazsággal. Nem volt időm arra, hogy a saját érzelmeimmel foglalkozzam, amikor Olga épp Ryder megmentésén dolgozott.

Az előkészületek órákig tartottak, de végül mindent összeállítottam. Olga a tárgyalóban fogadta a stúdió vezetőségét, és természetesen engem is odaültetett, mint „szükséges háttértámogatást”. Az asztal körül mindenki feszült volt, ahogy Olga megkezdte a beszédét.

– A stúdiónk sikere éveken át a televíziózásban rejlett – kezdte, miközben Ryder képe jelent meg a vetítővásznon. A férfi régen valószínűtlenül jóképű volt, de a botrányok és az idő nyomot hagytak rajta. – De most az online térben kell kitűnnünk. És ki lenne jobb ehhez, mint Ryder? Egy ikon, akit mindenki ismer, és aki újra képes lehet megszólítani az embereket.

Egy kiégett rocksztár, aki talán már magát sem tudja megszólítani – gondoltam magamban, miközben Olga szónoklatát hallgattam. De persze senki nem kérdezte a véleményemet. Az asztalnál ülők bólogattak, mintha a nő ötlete zseniális lenne. Én csak jegyzeteltem és próbáltam elkerülni a szemkontaktust.

A megbeszélés után Olga rám bízta, hogy koordináljam a projekt részleteit. Természetesen. Mert miért is ne bíznák rám az egészet, amikor semmi kedvem hozzá?

Amikor végre visszaültem az asztalomhoz, David jelent meg az irodában. Az egyik kameraállványt igazgatta, de közben rám nézett a szokásos mosolyával.

– Későn érsz haza? – kérdezte, miközben tovább babrált a kamerával.

– Valószínűleg – feleltem halkan.

– Majd szólj, ha végeztél. Tudod, hogy mindig vacsorával várlak– mondta, de a hangjában nem volt valódi törődés.

A szavai megmelengethettek volna, ha nem tudtam volna, hogy csak játszik velem. De én még mindig hagytam neki. Csak egyetlen estét akartam, amikor nem kellett gondolkodnom Ryder karrierjének megmentésén, Olga folyamatos elvárásain, vagy akár a saját életem kuszaságán.

És talán, csak talán, David épp erre volt jó. Egy kis szünet. Még ha közben magamra is haragítottam a lelkiismeretemet.

Nemsokára otthon leszek, és végre pihenhetek. Legalábbis azt hittem…

Amikor hazaértem és ledobtam a kulcsokat, David már várt rám. Éreztem a testéből áradó melegséget, ahogy a keze a derekam köré fonódott, és finoman magához húzott. Automatikusan mosolyogtam, bár belül tudtam, hogy nem erre vágyom. Az egész nap a hátamon ült: Olga feszült utasításai, a találkozó fojtogató légköre, a készülő projekt még most is előttem lebegett, mint egy állandó emlékeztető arra, hogy mennyire reménytelennek érzem a helyzetemet.

David ajkai puhán érintették a nyakamat, és az érintésétől ösztönösen beleremegtem. Nem a vágy miatt, inkább a megszokás volt az, ami engedelmessé tett. Ő mindig tudta, hogyan érjen hozzám úgy, hogy egy pillanatra elfelejtsem a gondjaimat. De ma este valahogy más volt.

– David... – kezdtem, próbáltam megállítani, mielőtt a dolgok tovább fajultak volna. Nem akartam ezt most. Fáradt voltam, és leginkább csak aludni szerettem volna. De ő nem hagyta, hogy befejezzem.

– Csak bízz bennem – suttogta a fülembe, és közben finoman hátrahúzta a kabátomat, amely a földre hullott. – Jó lesz, megígérem. Engedd el magad.

Tudtam, hogy nem fog leállni, és talán én sem akartam eléggé, hogy megállítsam. A szavaitól egy pillanatra mintha valóban megnyugodtam volna, de az érzés gyorsan elmúlt, ahogy a kanapéhoz vezetett. A keze finoman simított végig a hátamon, majd az ujjai a blúzom gombjai után kutattak. Hagytam, hogy kibontsa, és éreztem a szövet alól kibukkanó bőrömet érintő hűvös levegőt.

David mindig sietett, mintha attól tartott volna, hogy elveszíti a pillanatot, ha nem halad elég gyorsan. Ahogy a blúzom a kanapé mellett kötött ki, már a nadrágom cipzárján ügyködött. Én közben csak ültem ott, engedve neki, de valahogy kívülállónak éreztem magam a saját testemben. Néztem, ahogy letérdel előttem, és lassan lehúzza rólam a nadrágot, majd az alsóneműt.

– Látod? Már most gyönyörű vagy – mondta, és közben végigsimított a combomon. A szavai kedvesek voltak, de üresek. Nem a valódi énemet látta, csak azt, amit látni akart.

Felhúzott maga mellé a kanapéra, és fölém hajolt. Az ajkai birtoklóan tapadtak az enyémre, a keze pedig már a mellemen kalandozott. Én próbáltam ráhangolódni, megengedni magamnak, hogy élvezzem a pillanatot, de a testem nem válaszolt úgy, ahogy ő szerette volna. Hiába suttogott kedves, bátorító szavakat, hiába próbált lassú és gyengéd lenni, az érintése idegennek tűnt.

David persze nem vette észre. Ő annyira el volt merülve a saját mozdulataiban, hogy nem látta, mennyire feszült vagyok. Az arcomat figyelte, mintha el akarta volna kapni azt a pillanatot, amikor végre elengedem magam, de ez sosem jött el. Én pedig nem mondtam semmit. Hagytam, hogy folytassa, mert tudtam, hogy ha ellenkezem, abból csak vita lesz. És most még arra sem volt energiám.

A testem engedelmesen követte a mozdulatait, és amikor végül belém hatolt, még próbáltam is úgy tenni, mintha élvezném. De belül üres voltam. Egy pillanatra sem tudtam kikapcsolni az agyam. Az utolsó e-mail, amit nem küldtem el. A prezentáció, amit holnapra le kell adnom. Olga tekintete, amikor rám néz, és azt sugallja, hogy több vagyok, mint egy asszisztens, de sosem mondja ki. Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben David mozgása gyorsult. A testem emlékezett a mozdulatokra, a ritmusra, de valami hiányzott. Szeretem a szexet – mindig is szerettem. De mostanában nem olyan, mint régen volt. Valami megváltozott, vagy talán csak én változtam. Bár egy éve kavarunk egymással, egyre inkább érzem, hogy mi csak kalandnak vagyunk jók. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és visszaidéztem, milyen volt az elején.

Akkor minden más volt. Az első alkalom olyan gyorsan történt, hogy alig tudtam feldolgozni. David megfogott, magához húzott, és perceken belül a testünk már egymásé lett. Az izgalom szinte fojtogató volt – a tilalom, a titok, az, hogy senki nem tudhatott rólunk. Minden egyes érintése villámcsapásként hatott, és a csúcsra jutás sosem tartott sokáig. Akkor még én is elégedetten dőltem hátra, nézve, ahogy rám mosolyog, mint aki pontosan tudja, mit ér el velem.

De most? Most már nem érzem ugyanezt. Az érintései rutinszerűek, a szavai üresek. Titkos viszony maradtunk, de valahogy már nem érzem azt az édes bűntudatot, amit az elején. Most csak a megszokás van, és az a fojtogató érzés, hogy talán David számára mindig is csak ennyi voltam. Egy titok, amit időnként elővehet, ha épp úgy tartja kedve.

David mozgása hirtelen megállt, a lélegzete felgyorsult, és egy mély nyögés kíséretében elérte a csúcsot. A teste rám nehezedett, de nem zavart – fizikailag legalábbis nem. A lelkem már nehezebb volt. Azelőtt mindig mosolyt csalt az arcomra, amikor ennyire elégedett volt magával, de most csak ürességet éreztem. Én persze sose kaptam meg a kielégülést, mert igazából nem is akarta, hogy elérjem.

– Látod? – szólalt meg, miközben a keze lazán végigsimított az oldalamon. – Nem is volt olyan rossz.

Egy halvány mosolyt erőltettem magamra, de nem válaszoltam. David elhúzódott, és elégedetten ledőlt mellém. Néhány perccel később már aludt is, a légzése egyenletes volt, az arca nyugodt. Én viszont csak feküdtem, és a plafont bámultam. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi ment tönkre. Talán én változtam. Talán ő nem adott annyit, amennyit vártam. Talán már az elején sem illettünk össze igazán. De az biztos, hogy mostanra a varázs eltűnt. És nem tudtam, hogyan hozhatnám vissza. Vagy hogy egyáltalán meg akarom-e próbálni.