Zareth Kísértése 1. A hátam mögött oson (Vivian)

A tenyerem még mindig zsibbadt volt az edzéstől. A bőröm felhevült, az izzadság apránként hűlt ki a testemen, miközben lassan végigsétáltam a kollégium hátsó udvarán. A fejemben még visszhangzott a kézilabdák pattogása, és a combjaimban tompán lüktetett a sprintelés utóhatása. Szerettem ezt az érzést – a testem kimerültsége valamiféle békét hozott.

De most... másfajta feszültség is bizsergett bennem. A félévi vizsgák vészesen közeledtek, és bár próbáltam higgadt maradni, a gondolat, hogy már alig van idő, megijesztett. Sokat készültem matekra és törire, de úgy látszik, ez még mindig kevés. Lehet, hogy nem is az anyaggal van a baj, hanem velem.

A Duskbourne Akadémia bentlakásos iskola volt, eldugva valahol a hegyek között, ahol az elegáns, gótikus épületek némán őrizték a múltat. A régi kőfalak néha visszhangozták azokat a titkokat, amiket jobb lett volna elfelejteni. Elvileg itt mindenki biztonságban volt. Elvileg.

A cipőm orra élesen koppant a járdán. A délutáni nap már alacsonyan járt, hosszú árnyékokat húzva végig a tornaterem falán. Megálltam. Oldalra pillantottam.

Semmi.

A bokrok mozdulatlanok voltak. A levegő sűrű, nyirkos csenddel telt meg. Nem hallottam mást, csak a saját zihálásomat és a szívverésemet – egyenletes, de túl hangos.

Mintha valaki figyelt volna. Már megint.

– Oké, Vivian, elég – morogtam magam elé, próbálva észhez téríteni magam. – Csak túlhajtottad magad. Túl sok horror, túl kevés alvás...

Legyintettem, mintha ezzel le tudnám rázni azt a nyugtalanságot, ami ott ült a tarkómon, mint valami hideg fuvallat. Tudtam, hogy ostobaság. A suli tele van diákokkal. Bárki lehetett. Egy kíváncsi elsős, egy huncut fiú, aki meg akarta kerülni a takarítást. Nem démon. Nem árnyék.

Csak valami... furcsa.

Ahogy átléptem a kovácsoltvas ajtón a nagy étkezőcsarnokba, már éreztem a sült hús illatát, és automatikusan fellélegeztem. Ott ült már Blair Kingross, a legjobb barátnőm, és vadul hadonászott felém egy villával.

– Végre! Már azt hittem, meghaltál a tornateremben!

– Majdnem – kuncogtam, és lerogytam vele szembe az asztalhoz. – De hősi halált haltam volna, szóval nem baj.

Blair eltolta a tálcáját, és előrehajolt, mint aki titkot készül súgni.

– Hallottad? Tegnap éjjel megint megszólalt a tűzjelző a fiú kollégiumban. Azt mondják, valaki a pincébe szökött és tüzet gyújtott.

– A pincébe?

– A tanárok szerint csak egy diák tréfa volt. De én mást hallottam. Az egyik srác azt mondta, suttogást hallott… A falak mögül.

Felpillantottam. A fény épp úgy esett a csarnok üvegablakain keresztül, hogy az árnyékok hosszúra nyúltak a padlón. Egy pillanatra mintha valami alak állt volna ott. Magas, férfias. De mire újra odanéztem – eltűnt.

A villát a számhoz emeltem, de nem kaptam be a falatot. A hátam mögött valami felborzolta a levegőt. Egy érzés. Mint egy tekintet, amit nem látsz, de érzel.

–Vivian? – Blair homloka összeráncolódott. – Minden oké?

– Persze. Csak... fura érzésem volt. Biztos az edzés miatt.

Nem mondtam el neki, hogy az érzés túl valóságos volt. Hogy valaki ott állt felettem, a sötétben, vörös szemekkel és mély, reszelős hanggal. Hogy megérintette az arcom, de nem fájt. Forró volt, mégis megnyugtató,és azóta az érintés helye még mindig bizsergett a bőröm alatt. Nem tudtam ki volt ő, de azt igen, hogy figyel engem, és mindenhova követ.

– Végre vége a napnak – sóhajtottam, miközben a szobám ajtaját magamra csuktam, és ledobtam a sporttáskámat az ágy végébe.

A Duskbourne Akadémia kollégiumi szobái nem voltak túl tágasak, de a magam kis kuckójává varázsoltam. Vastag, szürke takaró, fényfüzér az ágy fölött, pár levendulás gyertya az ablakpárkányon. Az asztalon könyvkupac tornyosult: mágiaelmélet, irodalom, alkimia. Holnap dolgozat, és én még hozzá sem kezdtem. Lehuppantam a székre, elővettem a jegyzeteimet, és kinyitottam a füzetemet a Szimbolikus rendszerek a mágikus mítoszokban résznél. Pont, amikor leírtam volna az első sort, megvillant a mobilom képernyője.

Pedig nem érkezett értesítés. Összeráncoltam a szemöldököm, és felvettem. Egy kicsit görgettem rajta, majd letettem. Aztán megint felvillant, és most… nem a szokásos háttérkép fogadott.

A fényképet, amin Blair és én a tóparton vigyorogtunk, valami... feketeség fedte el. Mintha füst vagy tinta terjedne szét a képernyőn. Az arcom torz volt. A szemem helyén sötét folt. A háttér vibrált.

– Mi a franc…? – motyogtam, és rányomtam a kikapcsoló gombra.

A képernyő kialudt. Aztán magától újra felgyulladt. Ezúttal egy ismeretlen szöveg jelent meg:

„Látlak.”

Megmerevedtem.

Az ujjaim elfehéredtek, ahogy a telefont markoltam. Egy pillanatig csak néztem a szöveget, próbálva elhinni, hogy valami rossz vicc. Hogy Blair szórakozik, vagy valaki feltörte a mobilom. De a neve nem jelent meg a képernyő tetején. Nem volt sem értesítés, sem szám, sem üzenetküldő. Annyira abszurdnak éreztem ezt az egészet, hogy ledobtam a mobilomat az ágyra, és hátrébb csúsztam a széken. 

Aztán oldalra pillantottam. Az ablakpárkányon az egyik gyertya lángja megremegett. Apró árnyékot vetett a falra, ami... mozgott. Az árnyék nem az enyém volt. Pislogtam. Felálltam, és odaléptem az ablakhoz, de semmit sem láttam.

– Biztos csak valami hülye vicc, vagy tényleg kimerültem a sok tanulástól – suttogtam magamnak, miközben ujjaimmal végigsimítottam a karomat. Tiszta libabőr voltam.

A fürdő meleg párával telt meg, ahogy megengedtem a kádat. Levágtam magamról a sportmelltartót és a testhez tapadt nadrágot, és beléptem a gőzbe. A mécsesek fénye lágyan táncolt a falakon, és végre úgy tűnt, hogy minden rendben van. Beültem a vízbe, a hő simogatott, az izmom lassan elernyedt. Behunytam a szemem.

Nem létezik démon. Senki sem kísért engem, csak én vagyok és a csend. A levegő illatos volt a levendulától, a gyertya remegő lángját néztem, ahogy az egyik mécses táncolt az ablak mellett. A hajamat begumiztam, és mélyen belélegeztem. Már épp kezdtem megnyugodni, mikor a fény... elaludt. Olyan, mintha valaki elfújta volna. Nem volt huzat. Az ablak zárva. Mégis… mintha valaki épp az arcomhoz hajolt volna. Hűvös fuvallat simította végig a bőrömet, végig a vállamon, a kulcscsontomon, egészen a mellem felső ívéig.

A lélegzetem megakadt. A szívem kalapált. A mécses újra meggyulladt. Magától.A lángja stabil volt, és mozdulatlan. De én már nem bírtam tovább. Kipattantam a kádból, a lábam alatt éreztem a puha kilépőt. Törölközőt kaptam magam köré, a hajam nedvesen tapadt a nyakamra, és reszketve rohantam vissza a szobámba. Becsaptam az ajtót. Háttal nekidőltem. A mellkasom úgy zihált, mint még soha. A mécsesek ott égtek a szobában is. De most… mintha minden fény túl éles lett volna. A sötétség pedig túl sűrű a sarokban.

A mobilom még mindig ott volt az ágyon, úgy tűnt, hogy ki van kapcsolva, de nem. Mire odaértem, a képernyő magától felvillant, és egy újabb szöveg jelent meg:

„Gyönyörű vagy, amikor félsz.”

Másnap reggel fáradtabban ébredtem, mint szoktam. Olyan érzés volt, mintha valaki egész éjjel figyelt volna. Mintha valaki az álmaim peremén állt volna, és valahányszor kinyitottam volna a szemem, épp eltűnt volna a sötétből. Viszont a testem árulkodó volt: a  combom belső oldala érzékeny volt, mintha valaki megérintett volna. A tarkómon éreztem azt a bizonyos simogatást, a szívem pedig úgy zakatolt, hogy majdnem kiugrott a helyéről. 

Valahol vágytam valamire, vagy valakire. Egy érintésre, amit nem ismertem – de már ismerős volt. Blair még aludt, így elővettem a mobilom, hogy megnézzem, hány óra. Akkor újra ott volt a képernyőn az a furcsa vibrálás. Mintha a kijelző alól egy sötét füst gomolygott volna elő. Majd megjelent egy sor, fekete betűkkel, fehér háttér nélkül. Csak úgy… 

„Csodálatos vagy, amikor elengeded magad.”

Egy pillanatra elakadt bennem a levegő, és szúró érzés hasított a mellem alá. 

– Nem, nem… ez csak valami vírus. Ez nem valós – motyogtam magamnak.

De a kijelző villant egyet, és újabb üzenet érkezett:

„A kádban. A nyakadon. Az érintésem még mindig ott bizsereg, igaz?”

Totál ledermedtem. A törölköző a széken pihent, oda kellett pillantanom. Mintha még mindig éreztem volna azt a fuvallatot. Mintha a bőröm emlékezett volna.

A kezem megremegett, de ujjbegyemmel rákoppintottam a képernyőre.

„Ki vagy te?” – pötyögtem vissza, bár nem volt üzenetküldő, nem volt szám, nem volt platform. „Mit akarsz tőlem?”

A képernyő nem reagált. Már majdnem kikapcsoltam, mikor újra megjelent egy üzenet. Ezúttal lassabban íródott ki minden betű.

„Mindent. A gondolataidat. A csókod. A tested. A sóhajod, amikor nem figyel senki.”

Komolyan nem hiszem el. Ki ez az idióta, aki ilyen üzenetekkel zaklat? Honnan tudja a számomat? Illetve hogyan hackeltek meg? Ekkor a mobil rezegni kezdett a kezemben. Nem hangosan, csak finoman. A szobában még mindig csend volt, csak a madarak csipogtak valahol messze. De ez az érintés valósabbnak tűnt minden beszédnél. Újabb sor jelent meg, betűnként suttogva, mint egy csók:

„Én vagyok a kísértésed. Te pedig az enyém vagy.”

Torkomban dobogott a szívem. Mintha a testem nem az enyém lenne. Mintha valaki belülről figyelne – és túl jól ismerne.

„Ki vagy te valójában? – motyogtam ki a szavakat, miközben újra bepötyögtem: Mi vagy te? Egy hacker? Valami beteg perverz?„

Ezúttal várnom kellett. A kijelző elsötétült. Már azt hittem, vége – mikor újra felizzott, mint egy tűzgyűrű. Lassan, szinte doromboló ritmusban, új sor jelent meg:

„A neveden foglak szólítani, ha engeded. De te is meg fogod tanulni az enyémet. Úgy fogod suttogni, hogy senki sem fogja hallani, és sikítani, amikor végre megérintelek.”

A lábaim elkezdtek bizseregni, a testem úgy reagált, mintha már a kezével simogatná a bőrömet. Mégsem láthattam őt, csak a hangját ismertem, a szavait. Az ablak felé néztem. Aztán egy pillanatra mintha mozgás tükröződött volna. Egy árny. Egy férfialak. Odaugrottam, de nem láttam senkit. A mobilom újból rezegni kezdett, én pedig a képernyőre meredtem.

„Ne keresd, honnan nézlek. A kérdés az: mikor engeded meg, hogy közelebb lépjek?”

Ez az ember egy komplett idióta! Mégis ki az a barom, aki velem szórakozik? Felsóhajtottam, és máris izzítottam az ujjaimat, egy újabb üzenetre:

"Nem fogsz, mert nem vagy itt. Csak egy zaklató idióta vagy! Ha így folytatod, feljelentelek!” 

Olyan gyorsan pötyögtem be, hogy az ujjbegyeim belesajdultak. A szívem a torkomban dobogott, az arcom vörös volt az idegtől – vagy a félelemtől. Nem tudtam már megkülönböztetni. A levegő vibrálni kezdett, mintha a falak is olvasták volna, amit írtam. Mintha valaki nevetett volna a gondolataim mögött – csendben, mélyen, élvezettel.

A telefon képernyője először fekete lett. Aztán… megjelent az első betű.

„Feljelenthetsz. Mondd csak, melyik hatóságnál jelentik be a démonokat? Mert én nem a rendszerben létezem. Hanem benned.”

A testem megfeszült. A mellkasom fájón lüktetni kezdett. A képernyő lassan váltott – és megjelent egy kép. Ezúttal nem a galériámból. Hanem egy friss, furcsa, homályos fotó… rólam. Ablak mellett ülök, a hajam kibomolva, fekete pólóban, a térdeim felhúzva – úgy néztem ki, mint aki teljesen védtelen. Vagy aki meghibbant volna. A nyakamon végigfutott egy hűvös fuvallat, amibe azonnal beleborzongtam.

„Szép vagy, amikor dühös vagy. De még szebb leszel, amikor könyörögni fogsz.”

A mobil kicsúszott a kezemből és puffanva az ágyra esett.Én pedig hátráltam. Egyik kezem a falon, a másik a mellkasomon – mintha ezzel visszatarthatnám azokat az érzéseket, amik nem nekem valók. Amik nem kéne, hogy jólesőek legyenek.

De azok voltak, és ez rémisztett meg a legjobban.